3. rész

A La Campanellával kezdte. Emlékeiben úgy élt, hogy a hegedű jobban megdolgoztatta Lockhartot, azt mindig többet kellett gyakorolnia, mint a zongoradarabokat. Már az első hangok után tudta, hogy ez most sem lesz másképp. Nem akart felsülni első koncertjén. A hangversenyen különösen kellemetlen lenne, ha akadozva menne a darab, hiszen a nézők az ő játékára kíváncsiak. Egészen más a helyzet a díjátadóval – tudta, hogy zongorajátéka ott csupán háttérzaj a vacsorázó vendégeknek.

Az első hangok a „téli szellőt” varázsolták elő, majd ahogy tovább játszott, és lavina zúdult le, jéghegy omlott össze, egyre jobban belefeledkezett a muzsikába. Olyannyira, hogy észre sem vette: a lépcsőn látogató érkezik. Egy sötétkék köpenyes alak.

– Még mindig gyakorolsz? – kérdezte Lily. Megállt az ebédlőasztal mellett.

Bernest zavartan bólintott. Végigjátszotta az ütemet, majd ölébe ejtette a kezeit.

– Nem vacsoráztál? – folytatta a nő. – Maiba nagyon próbál jól főzni.

Az asztalra pakolt műanyag dobozokra mutatott, amelyekben alighanem kihűlt már a vacsora.

– Valóban – mondta elgondolkozva Bernest. – Sokat fejlődött az ötven év alatt, amióta nálunk dolgozik.

A nő csodálkozva ránézett, és leült az asztalhoz.

– Nem látogatóba jöttem. Van néhány dolog, amit meg akarok beszélni veled.

Bernest felállt, és ő is az asztalhoz telepedett, Lilyvel szemben. Fürkésző tekintettel mérte végig a lengén öltözött nőt, és arra gondolt, mennyire természetes és magától értetődő volt minden este így látni. Régebben, az emlékeiben. Bernest frissen nyomtatott teste még meg sem érintette Lilyt. Pedig elméje már szinte száz éve ismerte.

– Már a médiába is kikerült… – kezdte a nő.

– Hm… micsoda? – kérdezte szórakozottan Bernest.

– Hogy micsoda? Ez az egész! – Lily a férfi mellének szegezte mutatóujját. – Tudod jól, hogy erre még nem volt precedens. Legalábbis nem ilyen nyilvánosan.

– Nyilvánosan? – Bernest nem tudott koncentrálni. A darab még mindig ott zakatolt a fülében.

– Nagyságos ég, Ernest… Bernest, vagy akárki is vagy! – Lily felugrott. – Két testben vagy!

A férfi nem válaszolt.

– Péntek este én kísérlek el a fellépésekre – mondta végül a nő –, miközben tudom, hogy a másik férjem itthon komponál. Fel tudod fogni, hogy mit érzek?

– Lily… kérlek, nyugodj meg! Fel akarod ébreszteni?

– Honnan tudod, hogy alszik?

– Ha én is egész nap zenét szereznék, éjfélkor már úgy aludnék, mint a bunda.

Lily elfordította a fejét.

– Nem támogattam… támogattalak ebben. Jaj, olyan zavaros ez az egész! Annyira erősködött, hogy megtegye…

Bernest felpattant.

– Tudod, miért döntött így? – kérdezte feszült hangon.

– Hogy én megvehessem a tizedik kék köpenyemet… vagy a huszadik bundámat! Ezt akartad mondani, igaz? Mert Ernest folyton ezzel jön! Ezt hajtogatja már fél éve, amióta kitalálta… kitaláltad ezt az őrült tervet. Emlékszel?

– Persze, hogy emlékszem! – emelte fel a hangját a klón. – Ide figyelj, csak azért nem képelem fel Ernestet, mert tudom, miért történt ez az egész. Kell az a pénz! A megkomponált darabok nem hoznak annyi pénzt, amiből ilyen szinten tudnánk élni.

Lily mélyen a férfi szemébe nézett. Úgy tűnt, mondani akar valamit, de csak fanyarul elmosolyodott.

Nehéz csend telepedett rájuk. Aztán Lily mély levegőt vett, és így szólt:

– Vicces. Azt hiszed, hogy nekem ez a puccos ház kell a zimbabwei házvezetőnővel? És megelégszem azzal, hogy szerelmes szonátákat írsz az évfordulóinkra? Mondjam meg az igazat, Ernest Lockhart? Én miattad kezdtem el zenélni. Amikor először hallottam az előadásodat, annyi sok évvel ezelőtt, eldöntöttem, hogy a közeledben akarok lenni. És ahogy elnéztem az arcod, miközben zongoráztál, megértettem, hogy ennek az egyetlen útja, ha én is zenész leszek. Ezért kezdtem el zongorázni. Hogy egy nap megismerjelek.

Bernest visszahullott a székre.

– Nyolcvanöt év házasság után hozakodsz elő vele? Sokan meg sem érték ezt a kort annak idején! És te csak most állsz elő azzal, amit érzel? Ez ostobaság! Évtizedeken át nem mondasz semmit, nem beszélsz róla…

Lily lehajtotta a fejét.

– Inkább dögöltem volna meg tíz év házasság után, de legalább lettem volna boldog!

Bernest megragadta a nő karját.

– Lily! Miért nem hoztad ezt fel korábban?

– Hagyj békén! – kiáltott fel a nő, és lerázta magáról a férfi kezét. – Kinek hoztam volna fel eddig?

Felszaladt a lépcsőn. Az utolsó fokról szólt vissza:

– Pénteken készülj el négy órára. Negyed ötkor indulunk.

* * *

A vörös mellény borzasztó volt, gondolta Lily. Bernest úgy festett benne, mint a vendégek asztalán a homár. Egyértelmű bélyege annak, hogy „ez nem az eredeti”. Szánalmat érzett a színpadon zongorázó férfi iránt.

Két órával ezelőtt a hangversenyteremben a La Campanella kifogástalanul ment. Lilyt egészen magával ragadta a hegedűjáték, visszarepítette azokba az évekbe, amikor Lockhart fiatal előadóművészként elsöprő sikereket aratott a világ legnagyobb színpadain.

Most viszont… A Téli szél sehogy sem jött össze. Akadozva, darabosan gördültek elő a hangok, mintha nem is egy ünnepelt művész ült volna a zongoránál, hanem egy felkészületlen, izguló tanuló. És ez szemmel láthatóan a pazar vacsorával elfoglalt vendégeknek is feltűnt. A Lily mellett ülő csipkeruhás nő, aki legalább kétszáz éves lehetett, és nyilvánvalóan többször újranyomtatták a testét, bántóan felröfögött, valahányszor Bernest kiesett a ritmusból. A boszorka időnként akkorát csapott az asztalra, hogy a tűzpiros homár felugrott a tányérról.

És ez még a kevésbé megalázó rész volt. Persze az is kellemetlen, ha az előadást nem a szokásos tapsvihar koronázza meg, hanem számtalan megrökönyödött tekintet. De a pletykák még ennél is szörnyűbbek voltak. Azzal viszont már nemcsak Ernestnek kell megküzdenie, hanem a feleségnek is.

Amikor a férje ezt az egészet kitalálta, és annyira ragaszkodott az ötletéhez, vajon miért nem számolt azzal, hogy terve hatalmas kockázatot is rejt magában? Elronthatja nem csupán saját művészi hírnevét, de a feleségéét is sárba tiporja.

Így jár a nő. A férfi kitalálja, hogy hirtelen kettő lesz belőle, mert ez milyen jót tesz az anyagiaknak, de főleg az ő kis lelkének. „Nem lesz ő már rabja az iparnak.” Ezt annyiszor elmondta. Arra vágyott, hogy felszabaduljon. A komorna leviszi az ételt a hasonmásnak, a feleség néha benéz hozzá, ő pedig zavartalanul írja a darabjait.

Végül őt, a feleséget tartják perverznek, aki édeshármasozni akar a férjével és a… férjével. Épp ellenkezőleg! Ernest csak akkor nyúlna hozzá, ha fekete-fehér billentyűkből állna a teste, és belül erek helyett aranyszínű húrok futnának a lábujjától a feje búbjáig.

A vérszegény taps után Bernest meghajolt, és elvonult a színpad mögé. Úgy beszélték meg, hogy a hangverseny végén lejön a nézőtérre Lilyhez.

Teltek a percek, és a klón nem érkezett.

Miért késik? Tudnia kell, hogy minden előadás végén fontos, hogy az emberek lássák, amint Lily asztalához lép, összeölelkeznek, kedvesen integetnek a többieknek, és azután sietve távoznak. Tudnia kell, hiszen már ezerszer végigcsinálták.

Negyedóránál is több telt el, és Bernest még mindig nem bukkant fel. Lily felállt, táskáját átvetette a vállán, és elindult a kulisszák felé. Egy ráncos arcú őr – bizonyára nem telt neki fiatalabb testre – hátraengedte. Bernest nem volt az öltözőfülkében. A porosodó díszletek között, egy sarokban talált rá. Magába roskadva ült a földön.

– Vártalak. Jössz már? – szólt rá fagyosan.

– Ugye, milyen borzalmas volt? – kérdezett vissza Bernest.

– Hallottad, amit mondtam? Indulunk! Most!

– De Lily…

A nő még közelebb lépett. Sosem hazudott ezzel kapcsolatban.

– Nem volt elég időd felkészülni, és pocsékul sikerült a darab. Ez az én hibám, valóban nem kellett volna várni a gyakorlás elkezdésével.

Bernest megrázta a fejét, és feltápászkodott a padlóról.

– Jó ötlet volt az egy hét kihagyás. Két teljes napom volt erre a darabra. Két nap gyakorlás bőven elég kellett volna hogy legyen…

– Nem sikerült és kész. – Lily sóhajtott. – Ezért is mondtam Ernestnek: egy hasonmás nem oldja meg a problémáját. Képzelem, mennyire utálod már ezt az egészet.

Bernest nem mondott semmit. Lehajtotta fejjel elindult a kijárat felé. Lily követte.

FOLYTATJUK