Hogyan közlekedik az erdélyi magyar ember lánya a városban? Jóllehet ez a kissé álszent kérdés nem arra vonatkozik, hogy gyalogszerrel vagy autóval helyezi-e át tartózkodási koordinátáit A-ból B-be, sokkal inkább az erdélyi magyar nyelvhasználat azon ágazatára, amely a városon, településen belüli közlekedés irányát meghatározza: az igekötőkre.

Történt ugyanis, hogy egy Campus-szerkesztőségi beszélgetés alkalmával kinyitottuk a szövevényes és kilométerről kilométerre változó erdélyi magyar nyelvhasználat újabb kincsesládáját. Tudniillik megfejtettünk egy olyan titkot, amelyről addig a pillanatig nem is tudtuk, hogy misztérium hírében áll: az erdélyi magyarok városonként kimondatlan konszenzusban állnak a városon belüli helyváltoztatás irányát és célját megjelölő igekötő-használat tekintetében, és erre magyarázatot is tudnak adni.

Megtudtuk többek között, hogy Tekerőpatakról Gyergyószentmiklósra az emberek „felfutnak”, mégpedig azért, mert a földrajzi lokációt illetően Gyergyó magasabban helyezkedik el. Rögtön ezt követően az is napvilágot látott, hogy Maros megye egyik falujában, nevezetesen Székelykövesden a falusfelek a boltba szoktak felfutni.

Erre rímelendő, Sepsiszentgyörgy képviseletében magamhoz ragadtam a szót, hogy elmagyarázzam, miként is fokozódik nálunk az igekötők helyzete. Kérem szépen, az úgy van, hogy ha ügyintézés céljából veszi nyakába a városlakó Szentgyörgy utcáit, vagyis számlát fizet, bankba igyekszik, bevásárol, akkor bemegy a központba. Kivéve, ha ott lakik. A be igekötő azonban ki-re cserélendő, ha a városközpont irányába megtett útvonal végállomása valamely kocsma vagy kávézó. Ez esetben a szentgyörgyi szigorúan kimegy a városba. Az állomásra is kimenni szokott a szentgyörgyi, erre azonban érdemi magyarázattal nem tud szolgálni. Tovább bonyolódik az igekötő-mizéria akkor, ha olyan negyedbe szeretnénk eljutni, amely magasabban, avagy alacsonyabban van annál a városrésznél, ahol mi éppen vagyunk: ha a város – szinte bármely – pontjáról az Újnegyedbe szeretnénk eljutni, kimondottan felfelé fogunk haladni. A székelyföldi reprezentációt erősítendő, nyelvhasználati tudásunk a kézdivásárhelyi igekötőkkel is bővült: Kézdi lakói fel akkor mennek valahova, ha az a bizonyos valahol a várostól északra található, ilyen valahol Kolozsvár vagy Budapest. Sepsiszentgyörgy ellenben délre helyezkedik el, ezért Kézdiről hozzánk lejönni szokás.

A beszélgetésben Kolozsvárt képviselő féltől értesülhettünk arról is, hogy a kincses városban a belváros, a Főtér felé irányuló közlekedés majdhogynem kizárólag befelé vagy lefelé történik, ugyanis az előbb említett lokációk a völgyben találhatók, minden más pedig dombon vagy kijjebb.

Amikor azt hinné az erdélyi magyar individuum, hogy a tájnyelvi kifejezések, akcentusok, tájszólások tarkította nyelvhasználat már nem okozhat neki meglepetést, hiszen rótta épp eleget már az ország vidékeit és ahány ember, annyifélét ismer, hirtelen… felütik a fejüket a geolokációt jelölő igekötők és tovább erősödnek bizonyos nyelvi mizériák. Mondjuk, hogy a szatmári nem érti a székelyföldit. 

2.rész

Reszketett. Először erre eszmélt rá. És arra, hogy teljesen meztelen. Egy felállított targoncához kötözték, a szíj belevágott frissen nyomtatott húsába.

Hangokra lett figyelmes.

– Ernest Lockhart! Hall engem? Kérem, válaszoljon! – A szavak csak nagyon lassan nyertek értelmet.

Meghalt? De mikor? A legutóbbi testcseréje három éve volt.

Nem, ez egy fiatal test. A 32 éves teste.

– Ernest Lockhart! Kérem, nézzen ide, professzor úr!

Szeme enyvesen nyílt szét, akár egy csecsemőé.

– Hála legyen! – mondta halkan a fehér védőruhába öltözött férfi. – Az adatok továbbítása sikeres volt! – mondta a vállára szerelt adó-vevőbe. – Az üvegkocka?

– Minden rendben – válaszolta a hangszóróból egy női hang. – Nem történt adatsérülés. Ismétlem, nincs törés a kockán.

Ernest végre tisztán látott. A védőruhás férfi mögött, az üveges ablak túloldalán egy pár álldogált. Egy elképesztően szép fiatal nő és egy mogorva férfi. Őt nézték.

Lily és ő maga.

Minden eszébe jutott.

A csaknem félórás út alatt hazáig a klón érezte, mennyire feszült a hangulat hármuk között. Lockhart rögtön elnevezte Bernestnek, és öntelten azzal érvelt, másodikként helyénvaló, hogy a neve elé „B” betű kerüljön. A klón nem szólt erre semmit, de furcsa és újszerű volt számára, hogy a saját limuzinja hátsó ülésén foglalt helyet, mint holmi vadidegen, míg előtte egy másik férfi ült a felesége mellett és vezette az ő kocsiját. A helyzet még akkor is zavarta, ha tudta, hogy az a férfi történetesen ő maga.

Mivel Lockhart üvegkockájáról töltötték fel „Bernest” értelmét, neki és „eredeti” énjének az emlékei ugyanazok voltak. Mindenre emlékezett, amire a másik is. A lakcímére, a Lilyvel töltött első éjszakára, még a négyéves kori első fellépésére is. Ugyanaz a személy voltak, két testben. Mégis a kocsiban előtte ülő férfi úgy beszélt vele, mint egy idegennel.

Amint a kovácsoltvas kapu hangtalanul kinyílt, Bernest megpillantotta az impozáns villát a kert végében. Szíve nagyot dobbant, mert ugyan minden zugát jól ismerte, most látta először az otthonát. A limuzin elhajtott a gondozott pázsit mellett, és a kert végében a klón megpillantotta a szökőkutat is. A lantját pengető márvány Apolló szeméből szüntelenül csordogált a víz. 

Ernest leparkolta a kocsit, és hárman elindultak a ház felé.

Lockhart mélyet sóhajtott. Bernest egyből tudta, hogy mondani akar neki valamit.

– Az alagsorban fogsz lakni. Külön azért építettük ki, hogy…

– …én ott lakhassak. Tisztában vagyok vele, az én ötletem volt.

Lockhart visszafordult az ajtó előtt. Kulcscsomóját Lily kezébe nyomta, hogy nyissa ki az ajtót.

– Ez az én ötletem volt.

Bernest annyiban hagyta. Nem veszhet össze saját magával. Úgy tűnt, hogy vendég lett a saját házában.

Lily nem boldogult a zárral.

Istenem, ez a nő! Néha annyira ügyetlen tud lenni, gondolta Bernest.

A klón szólni készült, de Lockhart megelőzte.

– Nyisd már ki, a fenébe! Te ügyefogyott!

Lockhart félrelökte a feleségét.

– Így kell, látod? Finoman kell elforgatni. Nem szabad erőltetni. Hányszor mondjam még el?

Bernest furcsállva nézte Lilyt. Még sosem látta, hogy a nő elhúzná a száját. Nem figyelt eddig még soha a reakcióira.

Amikor beléptek a házba, a konyha irányából búgó hang köszöntötte őket. Bernest rögtön tudta, hogy Maiba szólalt meg, a házvezetőnő. Kisvártatva meg is jelent. Amint meglátta őket, megszokott fülig érő mosolya lehervadt kerek arcáról.

– Istenem! Hát megtették! – Sietve Lockharthoz lépett. – Uram, maga… maguk…

Lockhart leintette.

– Semmi „maguk”. Csak én. Megértetted, Maiba? És ne istenemezz nekem! Tudod, hogy ebben a házban nem hiszünk az ilyesmiben.

A házvezetőnő megszeppenve biccentett. Fiatalnak nézett ki, huszonvalahány évesnek, de Bernest tudta, hogy manapság ez semmit nem jelent: a feszes, sötét bőr akár százéves arcot is takarhat. Az egykoron vallásos zimbabwei nő elhagyta a keresztyén vallást, és beolvadt a Felhő rendszerébe, amikor létrehozták az üvegkockáját. Időnként még elő-előjött babonás hite, gyakran kibukott belőle, egy „Istenem”. Szerencsére alkalmazója mindig rendre utasította.

Lily bizonytalanul álldogált egyik lábáról a másikra. Amióta Bernesttel találkozott, csak kétszer nézett rá. Először a laborban és másodszor most. A hasonmás tudta, hogy a nőt még mindig bántja, ahogy az imént beszélt vele a férje.

– Készen van a vacsora? – kérdezte Lockhart türelmetlenül.

– I-igen, művész úr. Mikor kívánják elfogyasztani?

– Öt percen belül, a vörös ebédlőben. Bének – legyintett Bernest felé – tíz perc múlva vidd le. Beteszed a műanyag tányért a dobozba, ahogyan mutattam.

Előbb „Bernest”, most meg műanyag tányér? Ez nemcsak sértő, de már szinte tilosnak számított, amióta elkezdték kivonni forgalomból a műanyagot. Ilyen alattomosan próbál uralkodni Lockhart a saját klónja felett? A neve ellen nem ellenkezett, pedig a Bernest elég ostobán hangzott. Valahogy meg kell különböztetniük egymást. De arra nem számított, hogy a másik ilyen megalázó módon próbálja elszigetelni a házban.

Lily szó nélkül elvonult az emeletre átöltözni. Bernest meglepetésére Lockhart nem ment utána. Megvárta, amíg felesége és az alkalmazott kimennek, majd hasonmása füléhez hajolt.

– Ide hallgass, Bernie! Ez csak a kezdet, ha nem teszed, amit mondok. Tisztában vagyok vele, hogy milyen jogaid vannak, ne aggódj. Viszont azt neked is tudnod kell, hogy ha bármilyen kárt okozol, azonnal megszabadulhatok tőled. – Kajánul elvigyorodott. – Jól ismerlek, tudom, mennyire idegesít, ha megpróbálnak betörni. Ajánlom, hogy vigyázz magadra.

Bernest ökle összeszorult. Lockhartnak mindenben igaza volt.

– Gyere – váltott a művész hangnemet. – Megmutatom a lakosztályodat.

* * *

Megébredt. Már egy hete a „kalitkában” lakott. Meg kell hagyni, egy kalitkánál nagyobb és kényelmesebb volt, viszont nyomasztotta, hogy nem hagyhatta el a helyiséget.

Maiba mindig pontos időpontokban hozta le neki az ételt, köszönésfélét mormogott, majd gyorsan felfutott az emeletre. Nyilvánvalóan nehezen barátkozott meg a gondolattal, hogy gazdájának van egy hasonmása. A hívők és a babonáik! – gondolta Bernest. Sokan még a halhatatlansággal sem értenek egyet, Maiba legalább ezt elfogadta.

A férfi kiszállt az ágyból. Egy hét után sem szokta meg vászonpizsamáját. Emlékeiben túl erősen élt a selyem tapintása. Lockhart kedvence a kínai selyem volt. Pár évvel ezelőtt vásárolta, a keleti turnéja alkalmából.

Bernest ezen a reggelen is megmosakodott, majd leült – csak úgy, hálóruhában –, hogy elfogyassza villásreggelijét.

A lépcső felől Lockhart alakját látta közeledni. Szürke, jól szabott zakó feszült a testén.

– Holnaptól hét órakor kelsz – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

Ritkán találkozott a klón és „gazdája”. A „művész úr” alig látogatta meg amióta beköltözött. Bernest rábámult. Lockhart frissen borotvált arca csillogott a mennyezetről lecsüngő lámpák fényében. Kezében egy mappát tartott.

– Ma elkezded gyakorolni az új darabokat. Tessék! – Lockhart az asztalra dobta a papírköteget. – Ezekkel kezdünk. Chopin, opus 25, numero 11. És Paganini La Campanellája.

Bernest meghökkent.

– A tizenegyedik? Az a Téli szél.

– Pontosan – bólintott Lockhart, és elindult a szoba hátsó részében felállított ébenfekete zongorához. Megkerülte, és leült a puha székre. A Chopin-kottákat kitette a kottatartóra, a Paganinit pedig földre dobta, a csillogó acélvázra fogott hegedű mellé.

– Péntekig van időd. Ma kedd van – mérte végig Lockhart a klónját. – Fejezd be az evést, és állj neki gyakorolni!

Bernest nagy léptekkel a művész mellett termett.

– Ez ostobaság! Két külön darab, két külön hangszeren! Ugyanarra a napra?! – kiáltotta.

Lockhart szája mosolyra húzódott.

– Ötkor a Tell Arts nagytermében hegedülsz a délutáni koncerten, onnan pedig egyenesen a New City Plazába mész, ahol az Aranyhal-díjátadón szórakoztatod a vendégeket. Zongorázni fogsz a díszvacsorán. Világos?

– Ernest… – szólalt meg fojtott hangon Bernest.

– Neked „professzor úr”, Bé!

A klón indulatosan elfordult. Mégis mit képzel? Csak így betoppan és kiosztja neki a feladatot, mint valami cselédnek? Ő is szívesebben komponálna fent, az emeleten, a fehér zongorán.

– A fenébe, professzor úr! Miért csak ilyen későn adtad ide a darabokat?

Mielőtt Lockhart bármit is felelhetett volna, egy női hang szólalt meg Bernest mögött:

– Én ajánlottam neki, hogy várjon egy hetet.

Lily a lépcső legalsó fokán állt. Fényes, barna haját laza kontyban viselte. Bernest végignézett a nőn, és ahogy elárasztották a közös emlékképek, újszerű érzés hasított bele: most döbbent rá, hogy hiányzik neki Lily. Napok óta nem látta. A kalitkában egyedül aludt, egyedül evett, nem Lilyvel. Őt csak Lockhart láthatta. A Lockhart felesége volt.

– Min csodálkozol, Bernest? – csattant fel Lockhart. – Ha rajtam múlik, rögtön leültettelek volna gyakorolni, ahogy megérkeztél. De a drágalátos feleségem erősködött, hogy hagyjunk neked időt, hogy megszokd a környezetedet. Hát, hagytunk, és ez lett az eredménye. Nem maradt elég időd felkészülni. – A feleségére nézett. – Gratulálok, szívem!

– Nem zenegépnek jött, hanem segítségnek – felelte a nő. – Neked jött segíteni. A darabokat pedig gond nélkül megtanulja péntekig.

Lockhart megvonta a vállát.

– Na, álljon meg a menet! – emelte fel a hangját Bernest. – Úgy beszéltek rólam, mint egy nyavalyás gépről!

Lily közelebb lépett hozzájuk. Kék hálóköntöse halkan végighúzódott a padlón. Szánalommal nézte a klónt.

– Megmondom én, hogyan áll a helyzet – szögezte le Lockhart, és rácsapott a billentyűkre. – Te kizárólag azért létezel, mert én így akartam. Azért, mert szükségem van valakire, aki helyettem fellép. Ha nem vagy képes jól végezni ezt a feladatot, nincs rád többé szükségem. – Azzal felállt a zongoraszékről, feleségéhez lépett, és karon ragadta. – Gyere, drágám!

Bernest szótlanul nézte őket. Már a lépcső felénél voltak, amikor Lily a válla fölött visszanézett rá.

A klón hallotta, hogy csukódik a fenti ajtó. Megfordult, és a kottatartóra pillantott.

Igen, gond nélkül megtanulja péntekig.

FOLYTATJUK

Az erdélyiség sosem szólt igazán a divatról. A legtöbb magyar számára elég a kényelem és a kedvező ár. Ez lenne a divattervezők kivándorlásának oka? Van olyan, hogy specifikusan erdélyi stílus? A téma kapcsán Pinti Anasztáziát, a dániai VIA University College hallgatóját faggattam.

– Szerinted mi jellemző az erdélyi magyarok öltözködésére, stílusára, divatszokásaira?

– Amit én otthon megfigyeltem, az a materializmus és a konzumerista felfogás. Folyamatosan az új dolgok kellenek és abból egyre több. A mennyiség mindig a minőség fölött. Nagyon kevés az az eset, amikor valaki nem így gondolkozik, mert az átlag egyáltalán nem akar váltani. Szemet szúrt az is, hogy ritkábban találkozom egyedibb stílusú emberekkel. Talán ez azért, mert a legtöbb fiatal a trendpolitikát követi. Ezzel azonban könnyen mellé tudnak nyúlni. Attól, hogy valakin jól áll valami, nem jelenti azt, hogy rajtuk is jól fog. Azt látom, hogy nem tudják megszűrni a jó irányt a rossztól. Ez nem feltétlenül az ő hibájuk, hisz nem jártasak a divatban, nincs, ahonnan tudják. De hiányzik az érdeklődés, a tudásvágy, hogy rá akarjanak jönni ezekre. 

Az otthoni divatra jellemző a márkakötődés. Addig vagy menő, amíg Calvin Klein és Guess van rajtad. Az a probléma ezzel, hogy a drágább termék nem jelent jobb minőséget. Nálunk sajnos még nincs meg a hagyománya annak, hogy vagány turkálókban keress vintage darabokat vagy ruhákat bérelj. A legtöbben nem is gondolnak bele, hogy hol készült a hordott árucikk, hogy ki kezéből származik. Simán lehet, hogy az ötödik márkajeggyel ellátott fekete felsőt, amit a boltból vettél, ötéves bangladesi gyerek varrta. 

– Szerinted ezen lehet változtatni? Egyáltalán kell-e? 

– Azt érzem, hogy jó lenne az emberek szépérzékét valamilyen formában erősíteni. Természetesen a szépség, hogy kinek mi tetszik, egyéni preferencia. Ennek ellenére van az a pont, amikor egy viselet annyira nem előnyös, hogy az már zavaró, nem csak esztétikailag ronda. Ami szerintem ennél is fontosabb lenne, az a vásárlási szokások és a fogyasztási preferenciák megváltoztatása. Megtanulni tudatosabban költekezni és az értékeket előnyben részesíteni. Azaz kilenc fekete bakancs után nem egy tizediket venni, amire valószínűleg nincs szükségünk.

– Mi hiányzik innen, amit külföldön megkaptál? 

– A dániai emberek öltözködésére jellemző az egység, hihetetlenül talál az esztétikai érzékük és igény van a minőségre. Olyan, mintha lenne egy ilyen kis kódkönyvük, és mindenki tudná, mi a szép, mi néz ki jól. Mindemellett a tudatosságra és megfontoltságra is nagy hangsúlyt fektetnek. A tapasztaltak rengeteget alakítottak a saját felfogásomon. Erdélyben a durva tárgyilagossággal, anyagiassággal találkoztam inkább. Háttérbe szorultak az emlékek, a szentimentálisabb dolgok, amik voltaképpen az igazi lényeget teszik hozzá az élethez. A probléma abból is származhat, hogy otthon több kultúra keveredik és így több gondolkodásmód is érvényesül. 

– Miért döntöttél úgy, hogy inkább Dániában képzed tovább magad?

– Mélyen legbelül mindig úgy éreztem, hogy kilógok a sorból, másképp gondolkodom. Ennek ellenére sikerült megteremteni a saját közegem, megértő barátokat találni. Óriási segítség volt, hogy a családom mindig támogatott. Ahogy egyre nagyobb lettem, azt vettem észre, hogy nyomás alatt vagyok az egész közösség, az egész ország, az egész rendszer miatt. Ki kellett robbannom ebből a közegből. Abba is bele kellett gondolnom, hogy hol szeretném 10-15 év múlva látni magam és ez nem Romániában volt.

Azt hiszem, harmadikos voltam, amikor eldöntöttem, hogy divattervezést szeretnék tanulni. Ezután kezdtem el foglalkozásokra járni és fejleszteni magam. Ahogy nőttem és egyre több információhoz jutottam, úgy találtam rá különböző egyetemekre, a VIA University College-ra is. Beszéltem ismerősökkel, jobban utánaolvastam és úgy éreztem, ez az, ami nekem való. Életem egyik legjobb döntése volt. Dániában megleltem azt, amit kerestem. Totális ellentéte a romániai iskolarendszernek és annak, amiben nevelkedtem. Itt napi szinten foglalkozunk a fenntarthatóság és a környezetvédelem kérdésével, ez otthon nem épült még be a tantervbe. Teljesen más értékrendszer alapján élnek az itteniek, annyira hozzám közel álló a felfogásuk. Otthonosan érzem magam még akkor is, ha kilométerekre vagyok a szülőföldemtől.

A dániai tanulásra ösztönzött az angol nyelvű oktatás. Ez prioritást jelent számomra, főleg mert a későbbiekben szeretnék nemzetközi piacokon megfordulni. Előnyt jelent, hogy a diplomám és egyetemem nemzetközileg elismert. Ha ebben a szakmában dolgozol, szükséged van kapcsolatokra, az egyetemnek köszönhetően pedig nagyon sok érdekes karakterrel kapcsolódtam. Elmondhatom, hogy Európában majdnem minden országból ismerek valakit.

– Pontosan mikor és miben tapasztaltad azt a bizonyos terhelő nyomást? 

– Szerintem minden az oktatási intézményekkel kezdődött. Bár az 5–8. osztályt zeneiskolában jártam, érzékelhető volt a hierarchikus rendszer súlya. A tanár igazát, véleményét nem lehetett megkérdőjelezni. Ugyanezt a sémát követte a 9–12.-es elméleti líceum. Nagyon jó osztályom, osztályfőnököm volt, de az iskolarendszer hagy némi kívánnivalót maga után. Olyan szinten nem koncentrál a diákokra, mint egyéni személyre, hogy hihetetlen. Mindenki egyforma bánásmódban részesül és mindenkitől ugyanazt a teljesítményt várják el. Egyáltalán nem fókuszálnak arra, hogy az erősségeidet kamatoztasd, sem arra, hogy 12 év után mit is kezdj magaddal. Szerintem nagyon sokan pont emiatt vannak annyira elveszve. Mert ha suli mellett nem jártak kurzusokra, képzésekre, akkor teljes mértékben irányítgatás nélkül maradtak. 

– Milyen álmai lehetnek annak a divattervezőnek, aki itthon akar elhelyezkedni? És annak, aki külföldön?

– Mivel az otthonit nem próbáltam, nem mondhatom azt, hogy nincsenek alternatívák. Biztos vagyok abban, hogy a romániai lehetőségek is elég variáltak. Tudod többre vinni, ha igazán akarod. De limitáltabb a lehetőségek száma. Elsősorban kis faluban nem leszel divattervező, ezért a nagyobb városokba kell költöznöd. Ahhoz, hogy tapasztaltabb, képzettebb, hozzáértőbb légy, szükség lesz Erasmus-programra, kurzusokra, gyakorlatra, mert az elmélet önmagában nem elég.

A hazai edukáció nem rossz, nem gyenge. Sok ismerősöm képezi tovább ott magát, de én személy szerint másra vágytam. Azzal, hogy a külföldi oktatást választottam, építettem a nyelvtudásom, a kapcsolati tőkém. Sokat számít az egyetemi reputáció, a felszereltség, a szakmai gyakorlat. A fejlődésben nagy szerepe van annak, hogy hozzáférünk a legújabb programokhoz, technológiákhoz. A kötelező internship (gyakornoki program – szerk. megj.) segít a kompromisszumkötés elsajátításában miközben a csoportos munkához szoktat – ami nagyon fontos készségeket kínál, hisz vélhetően egyetem után nem fogunk mindannyian akkora anyagi kerettel rendelkezni, hogy saját márka tervezésébe kezdjünk. Az új vállalkozás nyereségessé tételéhez ez a tudás elengedhetetlen. 

– Kedvenc feldolgozott témád? 

– Az egyéni projektjeim közül szívügyem az Ageing, azaz idősödés. Ahogy együtt öregszem a körülöttem lévő emberekkel, egyre kíváncsibb vagyok arra, hogy ez milyen változást jelent számukra mind fizikálisan, mind mentálisan. A másik kedvencem a legelső divat orientált egyéni projektem az egyetemen, amikor művészeti alkotásból kellett ihletet merítenünk. A koncepció múzeumi látogatás köré épült, ahol kiválasztottuk a számunkra leginspirálóbb művet. Később ebből bemutatódarabot és pólókollekciót kellett megalkotnunk.

– Szerinted mi az a ruhadarab, kellék, ötlet, amit sosem hagy a divat hátra? 

– A divat az ikonikus ruhadarabokat örökíti tovább. Ilyen például a fehér ing, a blézer, a farmer és a fekete kis ruha. Ami az elmúlt időszakban nagyobb hangsúlyt kap, az a statement species (hangsúlyos ruhadarab, kiegészítő stb. – szerk. megj.). Egyre kevésbé látom azt, hogy kimennének a használatból a látványos táskák, az egyedi fazonok, az erős színek és a jellegzetes ékszerek. A divatvilágban sosem fogjuk elhagyni a múltból való inspirálódást, visszatérünk régi anyagokhoz, mintákhoz, formákhoz.

– Mi lenne az az ok, ami miatt úgy döntenél, hogy visszajössz Erdélybe?

– Annak valószínűleg egy nagyon jó lehetőségnek kellene lennie. Félreértés ne essék, nagyon szeretem otthon és maga Erdély tényleg nagyon szép, inspiráló és gazdag hely. Ott van a családom, a barátaim, onnan jönnek a gyökereim. Talán ez tudna egyszer hazahozni. Ha látnám, hogy az egész környezetnek szüksége van rám.

A minap olvastam egy önkényes megmondóember, szabadúszó filozófus és önkéntes társadalomkutató ismerősöm Facebook-posztját, amelyben arról értekezik, hogy a világjárvány megfékezésére előállított vakcinák miként befolyásolják azokat, akik hajlottak az állam, a WHO és a tudósok tanácsainak megfogadására. Hadd idézzek néhány gondolatot az írásból: „ti is észrevettétek, hogy aki beoltatta magát, az megváltozik? Megváltozik a személyisége, a vírussal való témák jobban ingerlik, mint az oltatlant. Pl. van, aki kényszeroltott, nagyon ellenezte, de most már átállt a másik oldalra, mert így könnyebb az élete?” A szerzőt a széles publikum előtti anonimitása védelmében nevezzük most nemes egyszerűséggel Alajosnak.

Kedves Alajos, most válaszolok a szakszavaid által másik oldalként definiált közösség nevében, és segítek leleplezni a titkot.

Igen, megváltoztunk, mi, beoltottak. Az az ingerlékenység, amit tapasztalsz, amikor társadalmi felelősségvállalásunk bírálásakor kitámadsz minket, nem arról szól, hogy dühít bennünket a megbélyegzés, lehülyézés, megvezetettnek titulálás. Nem is arról, hogy a szemellenzős értetlenség és érdemi vita semmibevétele, a verbálisan erőszakos megnyilvánulások személyünk elleni vádak volnának. Az egész a titkos, befecskendezett anyag hatása. Mi ugyanis (a másik oldal) rendelkezünk egy radarral, amely jelzi, hogy ki tartozik a mi ligánkba. Ezzel osztja meg az Illuminati, Bill Gates, Elon Musk, Karikó Katalin vagy csak úgy egyszerűen a felsőbb hatalom a társadalmat. Mert ez nekik jó valamiért. Ha oltottat érzékelünk, békés a csip. Ha oltatlant, a mikrocsip jelzést indít az agyunkba, a központi idegrendszerünkben kényszeres agresszivitás születik. Támadunk, hogy védjük magunkat. Most mondd meg, nem csodálatos, mire képes a mai technológia?

Saját balgaságunk felismerését ti teszitek lehetővé az egyik oldalon (későbbiekben pontosítást kérek, mi a „másik oldal” ellentétének megfelelő szakszó). Szégyenérzetünkből fakadó magatartásunk az általad nevezett ingerlékenység.

Ismételten, kedves Alajos, neked volt igazad. És bölcsen teszed, hogy saját tudományos, kicsit sem laikus megfigyeléseid és elemzéseid közszemlére bocsátod a közösségi médiában. Továbbra is emeld ki, hogy kizárólag két oldal létezik, amely soha, semmilyen körülmények között, semmiben sem jut majd dűlőre egymással, uszítsd egymásnak ismerőseidet, oszd meg a népet saját ideáid hangoztatásával. Tegyük élhetőbbé ezt a társadalmat azzal, hogy folyamatosan egymás döntései (sőt, tulajdonképpen egymás személye) fölött mondunk ítéletet.

Alajos, érezhető rajtad is, mint rajtam, és más közös várostársainkon az otthoni hét év éleslátású tanulsága: ha nincs gond, hát csináljunk magunknak! Kommentszekciódból ítélve ügyesen alkalmazod székely és magyar nemzetünk régi bölcs tanait, és azt az életmódot, miszerint: aki nem úgy gondolkodik, mint én, az mindent rosszul csinál.

Álmomban mezőn sétáltam. Egy olyan világban, ahol a fű mézesen sárga, szinte ehető. A szellő melegen fújt, fülemet búzatáblák sistergésének zenéje töltötte meg. Itt a pillangók legalább négyszer akkorák voltak, mint én magam. Szárnyaik a legszebb vörösben és barnában pompáztak. Hátukról kék szempár nézett velem szembe. Olyan szomorúan, mégis ismerősen bámult.

Mindenképp meg akartam fogni egyet, hogy jobban szemügyre vegyem. A közelemben lévő legkisebbre pályáztam. Óvatosan felemeltem szárnya hegyétől. Éreztem, ahogy fedőpikkelyei porként morzsolódnak ujjaim között. A pillangó körbeölelte karom. Szorításánál csak csípése volt fenyegetőbb. Ijedten igyekeztem lerázni a testet, de hasztalan próbálkoztam. Két kétségbeesett pislogás között eltűnt. A háttérben pedig megpillantottalak téged, észak gyermeke.

Ruhád égbolt, tested tengervíz. Szemed helyén achát  és zafír csillog. Hajad hullámai az érett galagonya színével versengenek. Félelmetesen gyorsan közeledsz, de moccanni sem bírok. Lenyűgöz az erő, a szépség és a veszély hármasa. Abban a pillanatban hálás lennék a halálért is, ha az utolsó, amit látok, te maradsz. Arcomhoz érsz, megemelkedem. Végzetesen összepréselt testünk idegen, ősi dallamra kezd táncolni. Lábunk közösen forog, pattog, olvad, ég.

Egyszer madarak vagyunk a világ két oldalán, és dalolva üzenünk egymásnak. Máskor virág vagyok, mit elnyel az óceán, de nem fulladok, mert vízfodrod vigyáz rám. Néha halandónak születsz, s ablakod nyitod, hogy beengedj a köddel. Időnként oly rövid a találkozásunk, hogy csak könnyed levegőáramlat lehetek pitypangod leveleinek. Minden történet végén a kapuk őrei szétválasztanak minket, észak és dél gyermekét addig, míg újra pillangók nem esnek.

A ballada végéhez érve az aktuális történetben találjuk magunkat. Most engem teremtettek halandónak s téged eme gyönyörű szörnynek. Csókod tompítja látásom, elnehezíti mozgásom, lelassítja szívverésem. Úgy kapaszkodom beléd, mint lázadó kit az igazságtalan ítélet elleni bosszú tüze hajt.

Utolsó szavaim keserű kiáltások, könyörgések, imádságok. Búcsúzkodom, átkozok, üzletelek. Lennék búza, föld vagy hamu. Elviselném a némaságot, az örök élettelenséget, csak az ő hiányát ne kelljen. Könnyek között ébredem.

A fotón Darvay Tünde Őrizem a szemed elnevezésű alkotása látható.