„A 21. században semmi értelme a feminizmusnak.” „Jó, legyen egyenjogúság, de akkor ti is vonuljatok be katonának!” „Megkaptatok mindent, ami nekünk is van, minek ennek is fölösleges cirkusz?” Ó, hány és hány alkalmat, szituációt tudnék említeni, amelyben férfiak revolverként szögezték nekem ezeket a – javarészt kéretlen – megjegyzéseket. Hadd meséljem el tehát az én feminizmusom mibenlétét.

A feminizmus mint mozgalom, egyetemes meghatározása szerint a következőt jelenti: „A feminizmus olyan társadalomkritikai eszmerendszer és a hozzá kapcsolódó emberi jogi mozgalmak gyűjtőfogalma, amelynek közös célja a nemek közti egyenjogúság társadalmi, gazdasági, kulturális, magánéleti és szexuális téren történő megvalósítása.” Mint láthatjuk, a feminista mozgalom eredendően azt az egyszerű célt szolgálja, hogy a nemeknek ugyanazon lehetőségek és jogok járjanak. Nagyon nehéz, meglepő, és atomfizikusi háttértudást igényel ennek megértése, ugye? Az én feminizmusom is ezen a komplikált és körülményes definíción alapszik, amelynek magját valamikor kiskoromban édesanyám ültette el a következőképpen: „Fiam, mindig, de mindig állj ki magadért, mert a nő egyedül is megáll a lábán, s bármikor képes arra, amire egy férfi.” Én ennek tudatában nevelkedtem, formálódtam, majd amikor elindultam az autonóm, kritikus gondolkodás és önálló ismeretszerzés útján, szembesülve azzal az irdatlan mennyiségű igazságtalansággal, megalázással és lealacsonyítással, amellyel a nőknek nap mint nap meg kell küzdeniük, felébredt bennem a forradalmár és Mussolinit megszégyenítő módon, az asztalt csapkodva kikértem magamnak, hogy ez mégis micsoda dolog, hiszen mi is pont ugyanolyan emberek vagyunk, mint a férfiak, azzal a csöpp eltéréssel, hogy a lábunk között más testrész található. Summa summarum, amióta emlékszem, mondhatom, hogy feminista vagyok.

Feminista vagyok, mert az nem járja, hogy én ugyanazért a befektetett munkáért, szakmai tudásért, tapasztalatért kevesebb fizetést kapjak, mint a férfi. Csak azért, mert én nő vagyok.

Feminista vagyok, mert olyan nincs, hogy ismeretlen férfiak alám nyúlnak a nyílt utcán, mert szexuális vonzalmat éreznek irántam, s egyúttal tárgyiasítanak, csak azért, mert ők férfiak és megtehetik. Csak azért, mert én nő vagyok.

Feminista vagyok, mert elegem van abból, hogy egyes témákban, diskurzusokban a véleményem kevesebbet ér, mint egy férfié. Csak azért, mert én nő vagyok.

Feminista vagyok, mert véget akarok vetni ennek az igazságtalanságnak. A szexista társadalomnak. A tárgyiasításnak. A nemek közti alá-fölé rendeltségi viszonynak. Éppen azért, mert nő vagyok.

(Fotó: Gönczy Tamás/Nest/Facebook)

Joghallgatóként érdekli a politika, nagyon szeret humorral dolgozni, groteszk képeket alkotni, kollektív érzésekkel megmozgatni egy bizonyos közösséget. Az éjszakai 25-ösön így született meg sajátos slampoetry-stílusa. A csíkszeredai Demeter Ferenc erdélyi slambajnokkal kolozsvári otthonában, kávé mellett beszélgettünk.

– Hogyan kerültél Kolozsvárra, mivel foglalkozol jelenleg?

– A Babeş–Bolyai Tudományegyetem jogi karán vagyok végzős hallgató. Az egyetem miatt jöttem Kolozsvárra, de nagyon szeretek szabadidőmben mindenféle marhasággal foglalkozni, amivel elüthetem az időmet. Például többek között írok és slamelek is.

– Mikor és hol találkoztál először ezzel a modern művészeti ággal, a slam poetryvel?

– A slam poetryvel legelőször a 2018-as Alternatív Diáktáborban találkoztam, ahol André Ferenc (író, költő – szerk. megj.) tartott műhelyfoglalkozást. Ott néhányan kiálltak a színpadra, elmondtak ilyen-olyan szövegeket, de akkor még nem nagyon tudtam, hogy mi ez a műfaj, csak volt néhány ismerősöm, aki ezzel foglalkozott, mint Bara Tamás meg Péter Blanka. Aztán, ahogy elsőéven felkerültem Kolozsvárra, kicsit megnyíltak a lehetőségeim kulturális téren is, és Bara Tamás barátom ajánlotta, hogy menjek el egy ilyen open micra, ahol bárki elmondhatta a kicsi ügyes szövegét. Volt egy szövegem, azt elolvastam neki, és azóta vagyok benne ebben a műfajban. Tehát az első open micom pontosan három éve és egy hónapja volt.

– Mikor kezdtél el írni? Kitől hallottad vissza, hogy fülnek valóak a gondolataid?

– Eleinte nem is gondoltam, hogy bármi lehetne ebből. Néhány gondolatot leírtam versbe foglalva, és megtetszett, úgyhogy felolvastam Bara barátomnak, s ő mondta, hogy van hozzá érzékem. Ez jólesett a szívemnek, ekkor biztatott az open micon való részvételre. Az éjszakai 25-ösön, ahogy mentem hazafelé, elővettem a telefonomat, és hát ott írogattam mindenfélét, majd később azzal álltam ki az első előadásomra, ahol megtapsoltak. Főként azért tetszettem nekik, mert először léptem fel, tehát még „slamszűz” voltam. Egyáltalán nem volt jó szöveg, de nekem motivációt adott, ahogy az emberek megtapsolták. Úgyhogy így kezdtem el írni és slamelni.

– Hogyan dolgozol? Milyen témák érdekelnek?

– Nem konkrét eseményekre írok szövegeket, hanem amikor támad egy gondolatom, meghallok valamit az utcán, vagy esetleg megtetszik valami egy baráti beszélgetésben, akkor azt gyorsan leírom, s ha van valami esemény, amire rá kell készülni – mint például versenyek, pályázatok –, akkor ezeket a jegyzeteket kicsit továbbgondolom, összerakosgatom, majd komoly írási folyamatokba fogok. Összetákolom ezeket a lejegyzett gondolatokat összefüggő szövegbe, és azokat olvasom fel.

Joghallgatóként a politika nyilván érdekel, a slam poetrynek pedig vesszőparipája, hogy politikával foglalkozik. Több kategória van, például vers jellegű szövegek, amikor inkább képekre, hangokra, ízekre, szagokra megyek rá. De vannak olyan szövegek, amelyeket szeretek bajnokságokra vinni, amikor nagyobb tétje van a dolognak. Azok kicsit inkább viccesebb jellegű szövegek, ki vannak számítva, hogy mikor s hol kell üssenek, hogy az megmozgassa a közönséget. Van benne politika, önirónia, társadalomkritika.

– Mely témákról könnyebb és melyekről nehezebb írni?

– Akármiről tudok szöveget írni, csak ténylegesen bele kell élnem magam. Ha meg van adva előre a téma, azt nem szeretem. Történt már olyan, hogy témára kellett szöveget írni, és ilyenkor úgy éreztem, hogy meg van kötve a kezem. Nem azt mondom, hogy a témához kötött írásaim végeredményben rossz szövegek lettek volna, de azoknak kicsit nehezebb volt nekifogni. Véleményem szerint pedig a slam lényege az lenne, hogy szabadon írhatsz bármiről.

– Hogyan jellemeznéd a saját, egyedi írásvilágodat, stílusodat?

– Amikor még előadás előtt megmutatom a szövegeimet másoknak, mindig azt mondják: hát, látszik, hogy ezt te írtad. Van saját stílusom, amit kialakítottam, és ebben mozgok. Van ez a Feri-stílus: két kanál önirónia, nyakon öntve egy kis szociálpolitikával. Nagyon szeretek humorral dolgozni, groteszk képeket kialakítani. Van, aki inkább érzelgősebb, na, nekem ez nem megy. Az én szövegeim inkább kollektív érzésekre épülnek, amikkel meg lehet mozgatni egy bizonyos közösséget.

– Melyik volt a legemlékezetesebb fellépésed?

– A legemlékezetesebb fellépésem talán tavaly volt Debrecenben. Ugyebár a járványhelyzet miatt itthon nem nagyon lehetett eseményeket szervezni, részt venni rajtuk, így nagyon jólesett, mikor a magyarhoni slam poetry képviselői meghívtak sztárvendégnek néhány erdélyi kollégámmal együtt. Nagyon szép fogadtatásban részesültünk, és nagyon jó volt megtapasztalni azokat a különböző nézeteket, s különböző világokat, amelyeket az erdélyi meg a magyarországi fiatal (vagy nem éppen fiatal) képvisel.

– Milyen érzés volt anno megnyerni a III. Országos Slam Poetry bajnokságot, tekintve, hogy akkor még csak egy éve voltál jelen a szakmában?

– Igazából meglepődtem. Vagány élmény volt, rengetegen összegyűltek az eseményen, mert akkor tartották a magyar napokat is, úgyhogy azok is el tudtak jönni, akik egyébként nem élnek Kolozsváron. Rengeteg csíki ismerősöm is ott volt a közönség soraiban. Arra tényleg nagyon készültem, és két olyan szöveget vittem, ami tudtam, hogy tarolni fog, de nem is feltétlenül azért, hogy nyerjek, csak hogy kicsit lendüljek bele ebbe a dologba, mert azért ez a verseny önmagában elég vagány élmény. Nagyon jólesett, hogy a közönség is támogatott. Szóval így lettem én az erdélyi slambajnok. Ezáltal több szakmabelit is megismerhettem, és számtalan pozitív visszajelzést kaptam. Például még aznap megkeresett Horváth Benji azzal a kérdéssel, hogy publikálhatná-e az egyik szövegemet a Helikonban.

– Hogy látod, milyen jövője van az életedben ennek a műfajnak?

– Nekem ez mindig is hobbi volt, soha nem fogom véresen komolyan venni. A slamnek szerintem nincs jövője az életemben, mert úgy érzem, én már mindent elértem ebben a műfajban, amit el lehetett érni, legalábbis Erdélyben, de nagyon szeretnék írással foglalkozni továbbra is. Versek, prózák, drámák, akár dalszövegek. Talán még a rap műfajában is el tudnám képzelni magam.

– Szerinted hogyan kell slamelni?

– Azt hiszem, nem feltétlen a szövegről szól, inkább az előadásmód az, ami megadja ennek az egésznek a formáját, a keretét. Láttam olyat is, hogy valakinek egyetlen mondatból állt a szövege, de azt öt percen át mondta fel. Szövegileg ritka gyenge volt, a kívánt hatást viszont elérte. A slamnek igazából az a lényege, hogy élőben legyen hatásos. Számomra talán azért is ilyen megnyerő ez a műfaj. Nem feltétlen kell ezzel mindenkit megszólítani, elég annyi, ha csak egy emberre tudsz hatni.

Demeter Ferenc:
Partium maxima orbis

ha tudnád, ki vagyok én

társadalmi igazságosság

nyalka legény

dallamtapadás.

van az a dal, amikor a

kulturális szakadékok betemetésén

fáradozik egy 

visszaható ellenreakció

a nyelvtani összeférhetetlenségek

mikromolekuláris mátrixában

tedd be azt a dalt, hogy

a carpe diem nem YOLO

sem szabad akarat

sem predesztináció

énekeld velem, ahogy

visz el magával

a szorongásod a 

partium maxima orbis.

tökretesz az, amit szeretsz

megigazulsz majd és

kiüt az,

ahogyan a mának élsz

és leszakítod virágát

Ha azt mondom, hogy létezik egy holisztikus fitnesztánc, amely néha aikidó, néha jóga, néha pedig az Alexander-technikát idézi, biztos megkérdőjeleznéd a kijelentésem valóságtartalmát. Persze csak azután, miután kétszer is elolvastad a mondatot, rákerestél a módszerre, amellyel a hibás testtartási szokásokat korrigálják, és átrágtad magad a mit is akart a költő ezzel mondani fázison. A módszerről Szabó Andreával, a Nia-tánc nagyváradi képviselőjével beszélgettünk.

A Nia összegyűjt mozdulatokat a tai chi, a taekwondo és az aikidó világából. Alkotórészei az Alexander-technika, a Feldenkrais-módszer és a jóga. Fűszerezi még egy kis jazz- és modern táncművészeti elemekkel, mint például Isadora Duncan stílusa. Mindezek ellenére a cél továbbra is a legkönnyedebb és legboldogabb módon önmagunkhoz érni, eljutni a személyes Narniánkig. Elsajátítani egy életstílust, ami az egyén fizikai egészsége mellett a harmóniateremtésre figyel a külső világgal is. Szabó Andrea 15 éves vendéglátós háttérrel, egyedülálló anyaként és túlélőként ismerkedett a koncepcióval, amelynek már 11 éve szerelmese.

– Mikor került a tánc az életedbe?

– A tánc mindig is az életem része volt, már kislány koromban pörögtem, forogtam. Szerettem a zenét. A mozgás számomra nagyon ösztönös, felszabadító, boldog valami volt. Tudatos keretek között ezt az érzést ma Niának hívom. A Niával 2010-ben találkoztam, útkeresésem sokadik stációján. Oda sem magamtól indultam el, jött egy betegség, pontosabban a mellrák, ami kibillentett a mindennapi életemből. Ez indított el valamit bennem és terelt abba az irányba, amerre tartok.

– Mi is pontosan a Nia? Mivel több mondjuk, mint a sport?

– A Nia hivatalosan a Neuromuscular Integrative Action kezdőbetűinek a rövidítése, de ha valaki a lelke felől közelíti meg a táncot, arra jobb a Now I Am. Egyik jelentés sem zárja ki a másikat. A Niában tudatosan vagy tudattalanul kapcsolódunk az örömhöz, ez kevésbé jellemző más sportokra. Mezítláb táncolunk, mert megtehetjük. Azt valljuk, a lábak, a talpak nem cipőre kondicionáltak, hanem fordítva. Létrehozunk egy köteléket a mozdulataink és a testünk között. A tánc endorfint szabadít fel a szervezetünkben, csökken a stresszhormonok szintje, javul a hangulatunk.

– Mesélnél a különböző övek jelentéséről és a saját képzéseidről?

– Az övek a következők: fehér, kék, zöld, barna és fekete. Az első képzést Budapesten végeztem 2016-ban, Európán belül ez volt számomra a legközelebb. Itt a fehér övet (White Belt) lehetett megszerezni egy egyhetes intenzív tanfolyam keretében. A tréning az érzékelés művészetére fókuszált, ezután kezdhettem el tanítani. A másodikat online végeztem el 2020 telén. Ez 12 hétig tartott, ám csak heti egyszer találkoztunk. Ezzel sajátítottam el a tudást, ami a kék övvel (Blue Belt) járt és aminek a középpontjában a kommunikáció és az intimitás állt. Sokszor úgy érzem, ebbe úgy igazán csak most érkezem meg.

–Ahogy láttam, a legtöbb esetben a Niát nők táncolják. Csatlakozhatnak férfiak is?

– A Niát ketten alapították 1983-ban, Debbie és Carlos Rosas. Amikor először megláttam Carlos Rosast táncolni, a csillogó felső és trapéznadrág alól sugárzott az erő. Nem volt gáz, ahogy rázta a mellkasát vagy billentette a csípőjét. Akkor még nem is tudtam, hogy amit látok, az az 52 mozdulatból kettő, ami a Nia vázát képezi. Külföldön oktatnak Niát férfiak is, de nagyobbrészt a nőké ezen babér. Mindig boldog vagyok, amikor rövidebb-hosszabb időre velünk táncol valaki, akiben több a jang, mint bennünk, nőkben.

– Kiknek ajánlod? Van olyan, hogy korhatár?

– Én mindenkinek ajánlom. Kóstolj bele, mint a csokiba! Ha az első keserű, akkor harapj bele még egybe. Én az elsőt szerettem, de nem biztos, hogy mindenkinek az lesz a kedvence. Azok a dolgok, amiket a Nia nyújt, hozzátesznek az élethez. Gyerekkel és nagymamával is táncoltam. Én modellezem a mozdulatot, és mindenki úgy hajtja végre, hogy beleteszi a saját 100 százalékát. Más hatása van annak, ha a testhez közeli gyakorlatot végzel és más a nagy mozdulat, de így is, úgy is Nia. Ha felnyújtózol az égig vagy leengeded a kezed a földig, a szervezeted majd megmutatja, mi a határa és mi a jó neki.

– Hogy reagáltak a nagyváradiak az újdonságra?

– Nem az üzletet kerestem benne, hanem a jó érzést. Tudtam, hogy ez nekem kell és másnak is hasznos lesz. Először a barátnőim jöttek velem, aztán mások. A Padlás (a csoportos Nia-táncok helyszíne – szerk. megj.) volt az első igazi otthonunk. Hálás vagyok azért, amit bele tudok látni helyekbe, érzésekbe, emberekbe. Úgy gondolom, nem szabad a látszatból ítélni. A Padlásban nagyon sokunk segítsége, munkája, lelke benne volt. Év elején el kellett búcsúznunk tőle. Remélem, olyan örömöt ad majd új lakóinak, mint amit nekünk adott. Jelenleg pedig zajlik a helykeresés.

– A koronavírus miatt online kezdtél Niát oktatni. Hogy sikerült a váltás?

– Ezzel kapcsolatban kicsit úgy éreztem magam, mint aki beleugrott a mély vízbe s onnan evickélt ki a partra. Mindig a biztonságra játszom. Szeretem a megismert, jól bevált dolgokat. Ennek két és fél éve annyi. Amikor minden zárva volt, én még egyedül laktam, ezért egy túlélési tervet kovácsoltam. Táncoltunk mindennap egy kicsit. 

Az autós GPS-hez tudom hasonlítani a felmerülő problémákat. Bár megjegyzem, azt sem tudom használni a mai napig, mert hol hamarabb fordulok le, hol túlmegyek a letérőn… Meg kellett tanulnom újratervezni. Nem nézegetni, hogy kellett volna és merre, hanem keresni a megoldást. Rengeteg technikai akadályba ütköztem és ütközöm a mai napig, ennek ellenére mégis belevágok. Talán ügyetlenkedésemet látva, más is megengedőbb lesz önmagával. Ilyen esetekben Popper Péter egyik mondatát szoktam a jól őrzött ládikámból elővenni. Mi lesz, ha megteszem, megkérdezem, kipróbálom stb.? A válasz, hogy semmi nem történik, ami amúgy később nem történne meg. Minden attól függ, hogy én meddig félek valamitől.

A váltásnak van jó oldala is. Elvégezhettem a kék övet anélkül, hogy elutaztam volna. Természetesen a személyes képzésnek más a varázsa, de enélkül megfosztottam volna magam a tanulás, a fejlődés lehetőségétől. Az online térben pedig új kapcsolatok születtek. Olyan emberekhez is sikerült eljuttatni a Niát, akikhez másképp talán nem lett volna lehetőség. Illetve, jobb online táncolni, mint sehogy.

– Nagyon összeszokottnak tűnik a kis csoportotok. Nem vágytál soha nagyobb érdeklődésre?

– Elég sokan jöttek-mentek az elmúlt évek során, de van egy „kemény mag”, aki maradt, aki ebben találja meg azt, ami nem elmondható, kézzel nem fogható, le nem írható. Ez az, amikor megérzed a mozdulatban azt, amire pont akkor neked szükséged van. Nagyobb felhajtásra, ismeretségre nem vágytam, így alakult. De ha eljön az ideje, senki nem marad ki a táncból.

– Ezen foglalatosság mellett, még hangtálakon is játszol. Pontosítanád, hogy miből áll egy hangmasszőr feladata?

– Általában engem szoktak megkeresni, onnan időpont egyeztetés következik. Egy alkalom körülbelül 60-90 percet vesz igénybe. Egyéni kezeléseknél a rezgések, csoportosoknál a hangok dominálnak. Az energiákkal kezelés és a tálak, a rezgések, tiszta fizika. A test az egyensúlyra törekszik, de ritkán van tökéletes állapotban. A tálak megrezgetik a testünk sejtjeiben lévő vizet. Egy felnőtt ember 70%-a víz, ami az életkor előrehaladtával fokozatosan csökken. Attól függően, hogy mit „énekel” a tál (singing bowls), beviszünk, illetve oszlatunk energiákat. Ehhez a foglalkozáshoz elengedhetetlen a gyakorlat hiánya, mint mindenhez. Ezenfelül bárki meg tudja szólaltatni az eszközöket.

– Szerinted miért olyan idegenek a romániai lakosok számára a spirituálisabb jellegű kezdeményezések?

– Nehezen nyílunk meg. Először túl harsány, aztán meg túl személyes. Nem erre vagyunk kondicionálva.

Még az idők kezdetén, a gyermekkor hajnalán s kicsit 2006 környékén ez a kislány itt imádta a sportot. A falujában nem volt professzionális sportpálya, sem műfű, még háló sem a kapukon. A többiekkel egy kiszáradt tó medrében, az Agyagosnak nevezett lyukban játszották a legnagyobb mérkőzéseket. Csak élvezték a szabadságot, amit a szél adott, a nap hintett s a szülő engedett. Összekötözött faágakból barkácsolt kapuk és esőzés utáni sárgödrök képviselték büszkén a balkáni esztétikát.

Valahol ötödik osztály környékén történt a törés. Ekkor kezdtük érezni a nemek közti különbségek fontosságát. Megtanították, hogy a fiú az, aki focizhat, a lány az, aki kosarazhat. A megkülönböztetés mércéjéhez számokat is csatoltak. A tornatanci mértékegységet ragasztott ugrásra, dobásra, futásra. Akkor voltál elég jó, ha teljesítettél egy tabellán, amit sosem tudtad honnan is szedett. Megalázták azt, aki másképp jár vagy kicsit teltebb. Ők voltak azok, akiket az utolsó utáni pillanatig húztak, hogy na, szaladj vagy bukfencezz még egyet, hátha jobb lesz. A diák pedig lelkét kilehelve, vörös fejjel, vért izzadva küzd egy olyan jegyért, amit csak jó szándékból vagy szánalomból kap meg.

A gimnáziumos éveknek köszönheti a testnevelésóra a rossz szájízt. A tanár monoton, figyelmetlen és érdektelen. Bevált oktatási módszer volt az én iskolámban a kötelező körök után a felszerelés nélküli teremben hagyni a tanulókat és helyette kávézni. Ez addig működött, míg valaki ujját sínbe nem kellett rakni vagy másvalakit éppen a rendelőbe vinni agyrázkódás gyanújával. Igazi diadal számomra, hogy az utóbbi baleset túlélője lehetek. Bár nem tudom mennyire pedáns dolog balesetnek titulálni egy direkt mód arcnak célzott rúgást. A matracra érkezés helyett a fapadlót én választottam, eskü. Ezt az ügyetlenséget magamra vállalhatom.

Nem tudom, hogy abban a pillanatban, amikor felém repült a labda, az azutániban, amikor a földről feltápászkodtam vagy amikor azt a pedagógust és játékot szabták ránk, de valahol ott döntöttem el, hogy mától én igenis utálom a sportot. Nyolcadikos korunkra ennek köszönhetően már elsajátítottuk a „szakma fortélyait”. Profi módon hamisítottuk a szülői igazolásokat a csengő megszólalása előtt és kétszer kötelezően otthon felejtettük a felszerelést, a harmadik opcionális.

A későbbiekben sem próbáltak lazítani ellenszenvemen. A líceum volt a hely, ahol csak heti egy óra kínzáson kellett átesni és háromszöget lehetett jelenteni havonta egyszer. Ezt alapvető módon kihasználhattuk akkor is, ha éppen nem volt aktuális, hisz nem ellenőrizhették. A mértani forma használata csak azok kiváltsága, akiknek férfi oktató jutott. Nőknél a menstruációs kifogások sosem működtek. A váz alappillérei továbbá sem változtak. Mindenki igyekezett szép szavakkal jutalmazni a hölgyeményt, aki a professzor úr segédjeként a centimétereket írta és a lehető legtöbb órát elkérni a tanár-diák meccsek táncának betanulására akkor is, ha erre már nem volt szükség. Az egyetemen az elméletileg két óra, gyakorlatilag 20 perc még jobban elkeserített.

Folyamatosan vágyni az újra és a jóra fárasztó. Úgy lángolni, mint a márciusi ifjak, mégis a struktúra falainak ütközni, egy idő után undort vált ki. Vitatkozhatnánk arról, ki volt a csapnivaló gyerek s ki volt a nívótlan tanító, de szerintem itt a szisztémát kell okolni. Az oktatási rendszer kényszerített minket gyerekként az alantas módszerek alkalmazására s ő szülte azon nevelőket is, akik megfelelő képzés és háttértudás nélkül váltak a következő nemzedékek ostoraivá.

Hány traumát kell addig elszenvednie Mártának, Bélának s Ádámnak, míg fáj a minisztériumnak annyira, hogy változtasson? Hány oktató fog egyetemről kikerülni anélkül, hogy figyelmeztetnék: egy elsős gyerek nem tud ugyanúgy parancsszóra megfordulni, mint az idősebb? Hány túlsúlyost nyomunk le egy még mélyebb gödörbe? Mikor jutunk el a kellő mennyiségű panaszhoz, ami végre prosperál?

A nézőtéren vagy. Suttogás és üvegpoharak koccanása tölti be a teret. Csettintések visszhangja elegyedik a háttérzenével. A következő előadót várod. Ki lesz az? Mit hoz? Meglep majd? A slammelésről Forró-Bathó Eszter Annát, Kabai Krisztinát, Keresztes Bélát és Szász Szoniát kérdeztük (a képeken azonos sorrendben).

Sokak számára bizonyára nem tisztázódott még teljesen a slam poetry meghatározása: talán ez a legkötetlenebb és legváltozatosabb önálló előadói műfaj a jelenlegi költészeti arzenálban. Interjúalanyaimat arra kértem, hogy definiálják, mi a különbség a slammer és a költő, avagy a slam és a vers között.

Négyükből hárman próbálkoztak már a klasszikus értelemben vett költészettel, ám kevésbé preferálták annak beszédmodorát, szabályait. Néhol túl gyengének érezték bizonyos koncepciók átadására vagy épp a közönséget és a visszacsatolást hiányolták.

A színpadra íródott művek javára elsősorban kiemelték a strukturális, formai szabadságot. Szász Szonia a trágár kifejezések előfordulását, a 3 perc 15 másodperces időkorlátot és a történetmesélést jegyezte meg mint legnagyobb eltérést. Szerinte ez az a műfaj, ahol nincs szükség kötött ütemes lüktetésre. Kabai Krisztina úgy véli, hogy ez a stílus sokkal nyersebb, kendőzetlenebb: „Egy vers is lehet ilyen, nem mondom, hogy nem, de a slam az, amitől az ember olyan igazi arcba vágó hatást vár.”

Az előadásmód fontosságát hangsúlyozta Keresztes Béla is. „A költőnek a verseit mindenki előadhatja saját kedve, stílusa szerint. Egy slamet úgy illik és úgy is kell, hogy csak az írója adja elő. Ő érzi azt, hogy a sorokat hogyan alakította és hogyan lehet azokat a legőszintébben közvetíteni. Egy kívülálló ezt a szintet akkor sem tudja hozni, hogyha százszor hallotta az adott slamet” – erősítette álláspontját Forró-Bathó Eszter Anna.

A szerzők egyöntetűen azt vallják, hogy akkor jó egy slam, ha az magával ragadja a közönséget. Ehhez szükséges az előadó részéről a magabiztos kiállás, az érthető beszéd. Véleményük szerint a költemény igazi értékét az határozza meg, ha az íróján kívül saját generációja vagy akár az egész társadalom tud vele azonosulni. Forró-Bathó Eszter Anna hasonlatával élve a slam olyan, mint a torta: akkor finom, ha mindenki megtalálhatja benne a saját szeletét.

Míg egyesek számára magától értetődő, hogy témaválasztáskor életük legaktuálisabb problémájával kezdenek el foglalkozni, mások egyenesen tartózkodnak az érzékenyebb vizektől. Keresztes Béla például kifejezetten jobban szeret általános jellegű tematikákkal dolgozni, amelyek a mindennapi emberekről, aktuális társadalmi problémákról szólnak. Nála háttérbe szorul a trauma kiírásával történő terápiás feldolgozás.

Ezt a módszert Szász Szonia részesíti előnyben, legtöbb irományát legszomorúbb gondolatai ihletik. „Ha én nem vagyok boldog, bármit teszek, nem fogok tudni egy boldog slamet írni, mert az már erőltetett lenne. Mindig azt vetem papírra, amit éppen érzek, köntörfalazás és torzítás nélkül” – közölte a slammer. Az ő esetében kizáró ok lehet egy versenyre való jelentkezésnél, ha nem tud azonosulni a szervezők által megadott útiránnyal.

Forró-Bathó Eszter Anna képviseli a kettő közötti átmenetet. Személyes hátterét veszi az alkotások alapjául, majd erre építi a hétköznapi vagy fontos témákat. Előbbihez sorolta az oktatási és politikai rendszert, a szerelmet, a csalódást, utóbbihoz a kiszorítottság motívumát hozta példaként. „Azért nehezebb a fontossal, a társadalmunkban lévő problémákkal foglalkozni, mert a megszokott sablonok mellett a tényeket úgy kell megírni, hogy ne rímbe szedett Wikipédiaként hassanak” – magyarázta hozzáértően.

Az elméleti kitérő után összefoglalták kulcsszavakban, mit jelent számukra a slam poetry: önkifejezés, terápia, kikapcsolódás, fejlődés, biztonság, szabadság. „Azokat az érzéseket és élményeket, amiket nem tudok máshogy megfogalmazni, slam poetry formájában mondom el. Mindent bele tudok foglalni a slambe. Rengeteget segített abban, hogy jobban megismerjem magam, azt, hogy ki vagyok, milyen a stílusom, mit várok el az irodalomtól és mit tudok cserébe nyújtani. Nagyon meghatározó része az életemnek és soha nem akarok lemondani róla” – vallott Szász Szonia.

Az előnyöket sorolta Forró-Bathó Eszter Anna is. Négyéves tapasztalatának köszönhetően ismertségre tett szert és emiatt számára könnyebb az új társaságokba való beilleszkedés. Továbbá a performanszok fejlesztették színpadi jelenlétét, megjelenését, személyiségét. Keresztes Béla minden slamben újabb teljesítendő kihívást látott, belső játékot, amely széppé teszi az alkotási időt. Kabai Krisztina pedig hangot kapott olyan helyzetekben, amikor azt hitte, hogy nincs neki.

A slam poetry emberközeli oldalának bemutatását azzal zárnám, hogy valószínűleg nem a slam menti meg a világot, de mint minden jó szónoklat (gondoljunk itt akár a 12 pontra), nagy változások írásos bizonyítéka, előfutára lehet.

A következőkben olvashattok néhányat a slammerek alkotásaiból:

Keresztes Béla: Zakuszkás Vibe

Szeretem a zakuszkát.
Mert amúgy ki a fasz nem?
Ez majdnem jó volt intrónak, ütős és a hallgatóság is felkapta a fejét.
Nekifutok újból.
Szeretem a zakuszkát paradicsommal, jó savas kerti paradicsommal, ami felmarja a számat, mint a múlt éjszaka elfogyasztott 13 feles sör utóíze, amelyet a technoval együttjáró kattogás elviselésének érdekében tettem.
Mert amúgy manapság ez a divat, nem?
Tegye fel a kezét, akinek mondták már, hogy a Medúzától a Piece of your heart vagy Tiestotól a Let’ s get down to business a kedvenc techno száma.
Baj van a fülemmel, hosszas idő után egy specialista képes volt megállapítani, hogy az elmúlt 1 évben a csökkentett szociális élet es kommunikáció hiányában magamban fojtott gondolatok tökéletesen kiegyensúlyozott bináris fa módjára alkottak meg fülkagylómban a maguk kis valóság show-ját.
És ha az előbbi mondatot néhányatok nem is értette, semmit nem veszítettetek. Infón végeztem első évet, online.
Ezért söröztem, hátha szavazásos alapon a techno kattogása eggyel kevesebb pillecukrot oszt ki a bentmaradt tagoknak és így majd eggyel kevesebb Friends részt kell majd megnéznem, amelyben Chandler személyiséget tanulmányozva fejlesztem humorral átszőtt védekezési mechanizmusom saját magammal szemben, hogy eggyel kevesebb gondolatot tudjak valami székely bácsis viccel elnyomni, amikor valaki azt kérdi, hogy mi az ábra tesó.
Jó flash lett ez a Friends. Mindenkinek van egy ütős válasza arra, hogy miért kezdte el nézni.
Van, aki Joey stílusa miatt. Van, aki mélyen szeretné a Rachelt alakító Jennifer Aniston karrierjének kezdeti szakaszát elemezni, hogy lássa hogyan hatott a sorozat a további filmes alakításaira. És van, aki azért, mert szerinte Courteney Cox jó csaj.
Ez mindenki egyéni döntése, ahogyan mindenkinek megvan a saját reality műsora is a fülében.
Ahogyan nekem is keveredett az adatstruktúra projekt szerkezeti felépítésének követelményrendszere a Headspace netflixes meditációs műsorainak mondanivalójával miközben harmadjára néztem újra a guide to sleep stresszlevezető részét.
Vagy éppen olyan komplex matematikai kérdések ütköznek hangulati problémákkal, mint a „Hány csini fér bele egy Mini Cooperbe?”. Ahogyan ezt egy-két nappal ezelőtti művész konfetti kilövés közben elültette gondolataink közé teljesen tudatalatt a csodás háttérzene által, akárcsak Leonardo DiCaprio az Inceptionbe. 

//// 

Jöjjön egy kis demonstráció mert a kijelentést illik példával alátámasztani.
Hány csini…baszki nem köszöntem ma vissza az eladó néninek most biztos egy fasz vagyok…fér bele egy Mini Cooperbe? 

////  

Mint egy jó kis zakuszka.
Rengeteget számít a kontextus.
Hallgatom a zenét, lépek jobbra, lépek balra.
Ez megtörténhet egy techno buliban vagy éppen egy Küküllő menti kultúrotthonban a helyi hegedűművész zenéjére. Megtörténhet a buszon, megtörténhet a kivetítő előtt is miközben reményt vesztve hajtjuk le fejünk a negyedik angol gól után, eszünkbe jutva, hogy most megint eljárás indul a magyar szurkolók ellen, mert a SPORTSZERŰ angolokkal és szurkolóikkal szemben szemtelenség történt.
Megtörténhet zakuszka főzés közben is.
Ez utóbbi eseteben kétszeresen kitűntetett helyzet lep érvénybe, mert a gondolatok reality showjában a zene ritmusa határozza meg a leggyengébb láncszemet, míg a lábosban a tűz hevülete égeti oda a fel nem kavart zöldség elegyet.
S amíg a normalitás visszatér és a szociális élet felpezsdülése elvégzi a dolgát a valóságműsorban, addig hallgassuk a technot és csodálkozzunk el, hogy az öcséinkkel egyidős fiatalság ízesített cigarettát szív a hangjuk megváltoztatásának érdekében és arról mesél, hogy milyen régóta szereti a technot meg hogy a Fisher Losing It-jére intett be először hatodik osztályban tornaórán, mert nem állították be a pályára. Miközben abban a korban a legnagyobb problémám Nemecsek halála volt A Pál utcai fiúkban.
De valószínű…csak én lettem Boomer.