Ez az év ismét a teljes átalakulás éve lesz: életmódot váltok, sportolok, leszokom a dohányzásról, rendszerezettebb leszek, keményen dolgozom, megtakarítok, utazom, többet figyelek a kapcsolataimra. Végre tiszta lappal kezdek, ez lesz az én évem! Hányadjára is?

Új év, új én – mondogatjuk magunknak szilveszter éjjel, kezünkben a pohár pezsgővel, egy koccintásra az új, szebb és jobb életünktől. Abban a percben miénk a világ, mindenre képesek vagyunk, legalábbis így érezzük. Fogadalmat teszünk, hogy idén majd más lesz.

Persze nem úgy, mint tavaly, akkor amúgy is keresztbe tett a járvány, nem hibáztathatjuk magunkat, amiért nem volt motivációnk a változásra. A tavalyelőttről ne is beszéljünk, akkor úgy általában volt rossz az év, sem idő, sem energia nem jutott a fogadalmakra, főleg nem a teljesítésükre. Azelőtt meg már nem is tudjuk, mi volt, de biztos megvolt az okunk, hogy miért ne próbáljunk meg tenni a javulásért. Félreértés ne essék, ezek véletlenül sem kifogások, egyszerűen csak így alakult.

Bezzeg az idén! Most végre felkészülünk, ahogy illik, és kezünkbe veszük az irányítást. Szóval ott állunk szilveszter éjjel, és számot vetünk az életünkkel, az elmúlt esztendővel. Mi lett volna, ha másképp alakulnak a dolgok? Ezen morfondírozunk kicsit, végül pedig, ki tudja hányadjára, meghozzuk a nagy döntést.

És várunk. Várjuk a csodát, csak azt nem tudjuk, mikor következik be. Számoljuk a kalóriákat, az el nem szívott cigarettákat, a megspórolt pénzünket, miközben próbáljuk kitalálni, miért is csináljuk ezt az egészet. Végül is egyszer élünk, miért ne ehetnénk, áldozhatnánk a szenvedélyünknek (hogy káros-e vagy sem, már nem számít) és költekezhetnénk, amíg van rá lehetőségünk? Ekkor pedig meghozzuk az idei második legnagyobb döntésünket, és elengedjük ezt a fogadalom dolgot. Eleinte az időt hibáztatjuk, amiből sosincs elég, később a magánéleti problémáink akadályoznak, azt viszont soha nem vallanánk be magunknak, hogy mi rontottuk el. És természetesen ezek még mindig nem kifogások.

Mindent összevetve, az újévi fogadalmakkal csupán az a gond, hogy előbb vagy utóbb több okot találunk a megszegésükre, mint a betartásukra. A januári lendületünk éppen csak kitart februárig, márciusra erejét veszti, áprilisra feledésbe merül, hacsak nem vagyunk igazán eltökéltek, mert akkor talán még májusban is fel tudjuk idézni a néhány hónappal azelőtti, magunknak tett ígéreteinket. Szerencsénkre vannak azonban olyanok, akik páratlan elszántsággal képesek véghez vinni az év elején kitűzött céljaikat, ők a jó példák, hogy nekünk is sikerülhet. Végül is mindent lehet, csak akarni kell, nem igaz?

Halljátok ti is a teleshopos reklámot a fejetekben, ugye? Kedd óta nekem is csak ez megy a fülemben, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy egy darabig folytatni fogja a duruzsolást.

Fogjuk az ajtón kopogtató szesszióra. Nem, nem a román pópákra, akik házat szentelnének, hanem a szesszióra, tudod, stressz, kávé, alkohol, vizsga… Ó, alkoholt mondtam? De buta vagyok! A számra is csaptam! Hát mi ügyes, okos, felelősségteljes diákok vagyunk, nem szoktunk inni. Kezdem újra. Szessziódefiníció: stressz, kávé, alkohol, vizsga… Ó, a csudába, már megint elrontottam. Na, mindegy.

Szóval akkor a szesszióra fogtuk. A szesszióra fogjuk azt is, hogy nem tudjuk folytatni a kedvenc sorozatainkat, nem fekszünk le időben és nem mozdulunk ki a házból, lakásból, kolozsvári tipikus garzonból (ne nevess!), tehát igen, ezt is foghatjuk nyugodtan a szesszióra. Hiszen csakis az lehet a hibás ezért a sok szerencsétlenkedésért.

Az egész úgy kezdődött, hogy hétfő délután, a hosszú, könnyes családi búcsúzkodás után simán, lazán, mintha mi sem lenne természetesebb, lassítás nélkül elmegy mellettem a busz. Damn. Jó, semmi baj, este 8-kor jön a következő.

Jött is, meg is állt, jó is volt az út. A buszos utazásokat azért utálom, mert a hatalmas bőrönddel, mindenféle házi jóval meg kell másszam a Fany és a vonatállomás közötti nagy hidat. Ha van valami, amit utálok Kolozsvárban – a hatalmas forgalom és a hatalmas lakbérárak után persze –, az ez a híd.

Másnap reggel ért a következő bumm. Könyves bloggerként számtalan dolgot láttam már, írók, kiadók cicaharcainak voltam szem- és fültanúja, most ennek a keveréke robbant be a magyar könyvmolyközösség életében. Egymásra mutogatások, fenyegetések… nagyon izgi, nagyon vagány, csak nem értem, miért rajtam (is) csattant. Mindenesetre hamar elmúlt bennem a sokk, jött aztán a következő: a lakótársam párja úgy jött ki a szobából, hogy leöntötte a méregdrága, ájtís laptopot kávéval. Hűséges kávéfan vagyok, de abban a pillanatban még én is a laptopot sajnáltam. Szerencsére nem történt komoly baj. Megfogadtuk, hogy ma nem csinálunk semmi mást, nem nyúlunk semmihez. Így is történt.

Volna. Mert úgy gondoltam, elsétálok a másfél kilométerrel arrébb lévő nagy üzletig. Csak az nem volt beleszámítva, hogy közvetlenül előtte javítják az utat, egy km-es körzetben sehol egy átjáró, így csak autóval lehet normálisan eljutni a kedvenc boltomba.

Azt mondtam, ennél rosszabb már nem lehet. Ez a gondolat kitartott egészen szerdáig. Ugyanis a reggeli kávét kortyolgatva, a tudományos újságírás órát közösen hallgatva a lakótársam a laptopra borította a kávét. Nevettünk. Kínunkban, persze. Gyors törlés, három ima, két miatyánk, szerencsére nincs baj.

Aha. Beraktunk utána egy mosást is. Mér’ nem indul, induljál már, jó, akkor ülj itt fél órát és gondolkozz el a tetteid következményein. Fogjuk a szesszióra azt is, hogy kezdünk megbolondulni és magunkkal, jobban mondva a mosógéppel beszélgettünk. Ugye nem csak mi szoktunk?

Szoktuk vagy sem, a lényeg, hogy elindult. Az öblítésnél hallottuk, hogy valami eszeveszettül csorog. És nem akar elállni. Nem is állt el. Merthogy az ajtó és a gép közé beszorult egy melltartópánt, ami csak az őrült csavarásnál szabadult ki a szorításból. Addig persze elázott a mosógép előtt, alatt, mellett, mindenhol.

Csengett a fülünkben a kis csengő.

Szólt, hogy kezd besokallni a sok baklövéstől, a sok rossz mozdulattól.

Most, ma, hogy már jómagam is megkóstoltattam kávéval a kis laptopomat, azt kell mondanom, a csengő már hangosan zenél. Van még három nap a hétből, s nem merek elaludni. A laptopokat már eláztattuk, a folyosót eláztattuk, nem vállalunk felelősséget azért, ha holnap árvíz sújtja a Monostort. Itt igazán bármi megtörténhet.

Ha még esetleg nem hallottál az ilyen vitaestekről, akkor tudnod kell, hogy a Disputa Verseny (amit az ÉRTED szervez az Affér Vitaest sorozatban) a brit parlament vitaformátumán alapszik. Egy csapat 2 játékosból áll, akik a kormány vagy az ellenzék nyitó vagy záró felét képviselik. Jelentkezni március 31-ig lehet, a verseny pedig kizárólag egyetemistáknak szól, így az alsó korhatár 18 év. A győztes csapat 1000 lej értékű pénzjutalomban részesül.

Mindkét felet 4-4 személy (2-2 csapat) képviseli, akik nyitó és záró csapatba sorolhatók. A kormány a tételmondat mellett, az ellenzék a tételmondat ellen érvel. A kormány első embere kezd, feladata a tételmondat definiálása és az érvek megalapozása. Ezt követően az ellenzék első embere, mint a fél nyitó beszélője cáfolhatja a tételmondatot és alakíthatja a definíciót. A következő lépésekben mindkét csapat második nyitó és első záró embere egymást felváltva fogalmaz meg érveket és cáfol. A végső két személy zárja a disputát, összegezve az előttük elhangzottakat. A verseny 10 perces felkészülési idővel kezdődik, ezalatt a 4 csapat elvonul (külön-külön) megbeszélni az érveiket és felkészülni a vitára. A nyitó és záró csapatok nem konzultálhatnak.

Az érvelés alatt minden személynek 5 perc áll rendelkezésére, amelyből az első és az utolsó perc védett. A disputa győztese a négy csapat egyike lesz majd.

A Nagy Disputa Verseny többfordulós. A jelentkezés lejárta után a regisztrált csapatok megkapják a verseny első fordulójának feladatát, rövid érvelő szöveget egy megadott tételmondat ellen vagy mellett. Ezt követi majd egy előválogató, itt eldől, hogy mely csapatok jutnak tovább a végső vitára. A döntőbe jutott csapatok vehetnek részt az erre felkészítő tréningeken. A döntő élőben, Kolozsváron zajlik majd, május 8-án a Vallásszabadság házában. A játékosok kötelesek időben bejelentkezni vagy megérkezni a versenyre. 10 perc késés után a játékos és így a csapat is kiesik a versenyből.

Jelentkezni az alábbi linken lehet, március 31-ig: https://erted.ro/affer-disputa/.

Ne habozz, jelentkezz, ha netán érdekel a vitázás világa, jó szónok vagy, esetleg egyszerűen csak fejlődni szeretnél az érvelés néha kibogozhatatlan útján!

Falun megesik, hogy az ember nem születik bele egy élsportoló családjába – asztalos, pásztor vagy földműves fia viszont annál gyakrabban lesz a kis lurkó, például Jani.

Jani öt kiló negyven dekával jön a világra, és alighogy megtapasztalja, milyen idekint, fel is kapja őt a média – a meztelen fotója odakerül a cím alá: Így néz ki az év legsúlyosabb újszülöttje. Janit nem érdekli a dolog, első útja otthonába vezeti, ahol szenvedőn tűri, ahogy nagymamája keresztgyermekének öccse is órákon át bügyürgeti ráncos kis arcát, pufinak szólítgatva őt. Már ekkor elhatározza, ahogy haladó lesz járásban, sporthoz kezd, megelőzve azt, hogy a termetét tökéletesen leíró beceneve örökre megillesse őt. Jani további három éven át kerekedik, amikor végre átlépheti az óvoda ajtaját, és a többieket figyelve ráeszmélhet: az anyatejes fogyókúra nem túl eredményes, megkerülhetetlenül sportolnia kell. Első osztályban beiratkozik az FC Pusztabögöde kisiskolás csapatába, ahol csapattársai egyetértőn döntenek arról: Janinak kapuban a helye, sőt abban is megegyeznek, hogy nemsokára kapura sem lesz szükség, elég lesz csak Jani. Ő nem veszi zokon a dolgot, aligha hallott valamit a fociról, a legpontosabb információja annyi: csupán ez a sportlehetőség van Bögödén. Hazaérve anyja almás pitéje várja az ablakban, amit fia kénye-kedve szerint úgy készít el neki rácsosan, lyukacsosan, ahogy a rajzfilmekben is látni lehet. Sok cukor, még több tejszínhab, de egyed fiam, mert alma van benne s az egészséges. Jani elmeséli, hogy a kisiskolás csapat kapusává avatták és azt is, hogy jó védésekkel elérheti, hogy a kapura se legyen szükség. Anyja dühösen íratja ki fiát a helyi intézményből, mondván, mi lesz még ebből!, és elküldi apjával napszámosnak. Jani örül annak, hogy apjával lehet, annak meg pláne, hogy a nap végén okkal viszkethet a tenyere, hiszen munkája kifizetődik. Ez motiválja őt annyira, hogy teljesen megfeledkezzen a nehézségekről, amiket a munkavégzésről pletykálnak a faluban, így frissen, üdén, legújabb munkaruhájában készül élete első fizetésére. A napot bőséges adag szalonnával indítják, az asztal körül Jani megtanulja: a zsír a nap legfontosabb étkezése, amit folyton ismételni kell, mert a munka pofátlanul felszámolja azt. Sietnie kell a reggelivel, a félelemtől, hogy több zsírt éget majd el, mint amennyit magához vesz, megrémül, ezért habzsol amennyit csak bír, biztos, ami biztos alapon. A sajátos gyerekmenüjétől terhelten ér a terepre, de elszántan veszi kézbe a villát, miközben apja arról magyaráz neki: miként kéne fiókba, majd boglyába rakni a megszáradt szénát. Az oktatás alatt Jani csak a tanácsokra nem figyel, szemével a tömeget keresi, aki a több mint tízhektáros területen megszáradt szénát boglyába fiókolja vagy fiókba boglyázza. Még egy kicsi és kész van, még egy kicsi és kész vagy… halkan biztatja magát, mire apja unott arccal világosítja fel: alig fél órája, hogy munkához láttak. Jani nem akar hinni a fülének, már teljesen eláztatta ruháját a megpróbáltatás. Látványosan szenved, mintha semmi sem támogatná őt abban, hogy sikeres munkát végezzen. Fejében összefüggések hada sorakozik: ő itt mártírkodik a mezőn, míg izzadtan, fáradtan szenvedhetne egy zöld füves pályán is, több száz néző, kamera és rajongó előtt, focistaként. Ja, és sokkal fittebben, persze, de azzá biztos átváltozik az ember, ha sportoló lesz, hiszen minden focista fitt és vagány. Apja Janit figyeli, ahogy gondolataiba merülve, csukott szemmel hordozgatja a szénát a boglya mellé. Fejét fogja, amíg fia arról beszél neki, hogy azonnal otthagyja a mezőt és elmegy inkább focistának, és figyelmezteti is apját, ha majd Jan Oblak néven mutatják be a tévében, akkor ne haragudjon rá, de muszáj volt nevet változtasson, valami menőbbre.

Azóta 20 év telt el, Jani az FC Pusztabögöde felnőtt csapatában játszik cserekapusként. Már tudja, hogyan kell összerakni egy valamirevaló boglyát, fizetését pedig gyűrűre gyűjti. Apja titkon reméli, fia egyszer csak bevallja, hogy ő az igazi Jan Oblak, és rácáfol a tényre, hogy igenis megpecsétel és meg is határoz az, hogy a világ milyen táján, milyen családba születsz bele.

Személyiségünk kialakulása időigényes. Amíg végre kiteljesedhet, elérheti végleges valóját, rengeteg hatáson, szituáción, érzésen, hullámvölgyön kell átesnünk. Az ehhez vezető út és az ehhez szükséges érzések azonban rengeteg erőfeszítést igényelnek mind fizikai, mind szellemi, lelki téren.

Gyerekként észre sem vesszük ezeket a személyiségünkben bekövetkező változásokat, azonban ahogy növünk, fejlődünk, visszatekintve az éveinkre lassan kirajzolódik, hogy miről is vélekedünk másképpen, mit is változtatnánk meg a múltunkban. Ezek az apró vagy akár hatalmas eltérések mutatják, hogy milyenből milyenné fejlődött a személyiségünk, mi magunk.

Az évek során megtörtént formálódásunk azonban pozitív, illetve negatív kimenetelű is lehet. Ez nagyrészt tőlünk függ, attól, hogy milyen emberekkel vagyunk körülvéve, milyen környezetet építünk magunk köré, de hatással van ránk számtalan kívülről érkező inger is. Ezek az ingerek – az internetnek hála – az utóbbi évtized(ek)ben feltűnően nagy hatással vannak az emberekre, főleg a fiatalabb generációra.

Mivel a változás életünk része, mindenki átesik rajta valamilyen formában. Manapság a személyiségfejlődést hatalmas mértékben befolyásolják a majdnem percenként érkező különböző hatások. Kissé bonyolultabbá teszik ezt az egészet, hullámvölgyekbe sodornak, és felgyorsítják vagy akár lelassítják a változás folyamatát.

Személyiségünket formálja az is, hogy az átalakulás során rengeteg ember távozik és érkezik az életünkbe. Akár hosszú távon ápolunk jó kapcsolatot velük, akár rövid ideig részesei a mindennapjainknak, bizonyos mértékben ők is hatást gyakorolnak egyéniségünkre. Az viszont mindenképp lényeges lenne mindenki számára, hogy minél hamarabb észrevegyük és kiszűrjük környezetünkből azokat az embereket, akik lehúznak, és tudatosan vagy nem tudatosan, de a leépítésünkre törekszenek. Ha ezt időben észleljük és teszünk ellene, nem eshet csorba a személyiségfejlődésünkben.

Az emberek nagy része fél a változástól, ami természetes is, mert nem tudhatjuk, hogy az milyen következményekkel jár, mit hoz magával az új. A cél viszont az, hogy a nekünk ajándékozott évek alatt személyiségünk elérje a kiteljesedést – ehhez pedig változtatnunk, illetve változnunk kell.