Bezzeg…

Türelmetlen őslakó a médiában

by Tolnai Barbara | 2021. 03. 29. | Türelmetlen őslakó a médiában bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Bezzeg...,Slider

Szerintem senkit nem fogok meglepni azzal, ha az internetet az információk Kánaánjának nevezem, vagy megállapítom, hogy ez a bőség milyen gyorsan vált természetessé. Még akkor sem mondok újat, ha arról beszélek, hogy az okostelefonok nyújtotta lehetőségek menyire csodálatosak és bűnösek egyszerre. A telefonom az első, amit reggel a kezembe veszek és az utolsó dolog, amit lefekvés előtt leteszek. Még ki sem találtam egészen, hogy milyen okból oldottam fel a képernyőt, az ujjam automatikusan lecsap az Instagram-ikonra. Lapozok a felületen, egyik bejegyzést szempillantás alatt követi a másik, az esetek többségében végig sem olvasom őket. Nem azért, mert nem tartom elég mélynek azt a gondolatot vagy érzést, amit a felhasználó a világgal közölni akar. Egyszerűen csak nem adom meg a lehetőséget, hogy elérjen hozzám az információ, mert türelmetlen vagyok, és mert annyira hozzászoktam a rengeteg lebutított tartalomhoz, hogy a két emodzsiból álló posztot néha többre értékelem, mint a hosszabb, de értelmesebb írott bejegyzést. Nem állítom, hogy minden felhasználó így viselkedik, de azt sem mondanám, hogy ez a viselkedés csak a közösségi médiafogyasztásra jellemző. Egyre nagyobb igény mutatkozik az egyszerű és gyors kielégülés keresésére a színházi előadások, könyvek, sorozatok és filmek terén is, tisztelet persze mindig a kivételnek. Manapság nagyon sok mindent leegyszerűsítünk, ami lehet jó eszköz abban az esetben, ha tanulni akarunk és megérteni valami sokkal nehezebbet. Akkor válik problémává, ha maga a tárgy, amit meg akarunk érteni útközben elvész, és silány dologgá zsugorodik, amely arra jó, hogy könnyen újabb és újabb élvezetekhez juthassunk. Az erotikával asszociálható szavak érzékeltetik, hogy mennyire ösztönből keressük a legegyszerűbb megoldásokat, mert kényelmesebb nem gondolkodni. Ha figyelmes vagy, akkor időben leállítod magad, mielőtt tovább pörgetnéd azt a hosszú Insta-posztot. Ki tudja? Lehet, hogy egy klasszikus könyvről szóló véleményt fogsz olvasni, ami elgondolkodtat. Horribile dictu, talán még a könyvet is elolvasod. Ez pedig ki tudja, milyen kockázatokat és mellékhatásokat rejt… 

Tik-Tak

by Gebe Zoltán | 2021. 03. 11. | Tik-Tak bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Bezzeg...,Slider

Lassan pont egy éve annak a napnak, amikor minden egyetemistában tudatosult, hogy a normális életnek bizonytalan ideig szünetelnie kell. Tisztán emlékszem az egyik tanárom utolsó mondatára, amelyet személyesen hallottam tőle. Találkozunk a… hát remélem, hogy az életben még találkozunk” – köszönt el humorosan. Nagy valószínűséggel fogunk is, akkora baj azért nincsen, de valószínűleg sokan nem gondoltuk, hogy egy évig a laptopunk előtt görnyedve kell bámuljuk egymást vagy kikapcsolt kamera esetén egymás monogramját. Valószínűleg közülünk senki sem tudta könnyen elfogadni, hogy rengeteg olyan lehetőségtől estünk el, amelyek korábban még adottak voltak számunkra. Az idő múlását is másképp érzékeljük, mint előtte. Én magam úgy érzem, hogy jóval gyorsabban telik, mint korábban. A napok egymáshoz hasonlóak, új érdeklődési köröket találni pedig nehéz. Kreatív megoldásokkal próbáljuk pótolni a hiányzó eseményeket, több-kevesebb sikerrel. Lássuk be, a leglátványosabb virtuális túra sem nyújthat olyan élményt, mint az az utazás, amelyen fizikailag is részt veszünk. Az egyetlen működőképes megoldás továbbra is az elfogadás és a várakozás. Ha megnézzük a történelmet, könnyen ráébredhetünk, hogy nem a mostani a valaha volt legszörnyűbb időszak. Talán régen azt hittük, hogy a felgyorsult világba egyévnyi kihagyás nem fér bele. De bizony belefért, a jelek szerint pedig ennél több is bele fog. Keserű mosollyal olvashatjuk, hogy hamarosan megérkezhet a harmadik hullám, miközben a második végét sem érzékeljük. Napjaink egyre inkább hasonlíthatnak az időhurkos filmek főszereplői által megéltekhez, akik állandóan ugyanazt a napot ismételik meg, de mindig valamit másképp csinálnak. A helyzetünkön bosszankodni már rég felesleges. Vegyük inkább úgy, hogy minden egyes perccel közelebb kerülünk a végéhez. Az órával, a naptárral és szegényes teendőlistánkkal pedig addig sem érdemes foglalkozni.

Mikor mész már férjhez, édes lányom?

by Kabai Krisztina | 2021. 02. 10. | Mikor mész már férjhez, édes lányom? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Bezzeg...,Slider

Ismerős kérdés, ugye? Mert az ember lánya nem lehet huzamosabb ideig szingli. Főleg falun, mert azért városban el-elmegy. De ha falun élsz, lassan betöltöd a huszonegyet, és nincs az ujjadon egy héthatárig is ellátszó gyűrű, vagy legalábbis a fahasítástól és a szénapakolástól kigyúrt tettre kész férfiú az oldaladon, akkor már-már napi szinten támadnak le ehhez hasonló kérdésekkel.

 

Leányom, a te korodban nénéd már hat hónapos terhes volt! – mondják, és tudod, hogy ez a kijelentés nagyjából egy vonalon mozog azokkal a világmegváltó történetekkel, amikor a családod idősebb tagjai a nyakukba vették a világot, és kétméteres hóban másztak el az iskoláig, mert elzavarták őket tanulni. Bármennyire is érvelnél amellett, hogy változott a világ, és az embereknek, a nőknek (!) nem az az elsődleges szempontjuk, hogy hamar férjhez menjenek és gyereket szüljenek, mindig, ismétlem mindig süket fülekre találsz. Nem tudják felfogni, hogy te párkapcsolat nélkül is tök jól megvagy a kis életedben, sőt talán nem is kell még egy „gond” a fejedre. Valószínűleg azért akarnak mindenképpen férfi mellett tudni, mert ők is már hosszú évek óta a párjuk mellett élnek, és elfelejtették, milyen egyedül.

Túlzás lenne azt mondani, hogy jó szinglinek lenni, hiszen megvannak a maga árnyoldalai. Igen, éjjel nem ölel át senki, a tágabb családon kívül nem vár haza más a hosszú munkanap után, és nem mindig akad kivel elmenni ide-oda, hiszen a barátaid többsége is párkapcsolatban él. És igen, sokszor meg is esz a fene más párokat látva, hogy neked ilyen pillanataid most épp nincsenek, és nagy az esély arra, hogy egy ideig nem is lesznek. Bánod ezt, egy-két pillanatig talán úgy érzed, valamiből kimaradsz, de aztán hamar rájössz, hogy tulajdonképpen semmi probléma sincs sem veled, sem az életmódoddal.

Mert bármennyire is nincs melletted senki, ugyanúgy teljes az életed, megvannak számodra a lehetőségek, és nem vagy lekötve, szinte bármit vállalhatsz. Ez az időszak tökéletes arra, hogy megtapasztalj olyan dolgokat, amelyekre a későbbiekben nem lesz alkalmad, mert a család, a gyereknevelés és a háztartás vezetése teljesen lefoglal majd. Mert akármennyire is állítják, hogy család mellett is lehet mozgalmasan élni, ne merje senki sem kijelenteni, hogy két ötévesnél kisebb gyermek és egy rendes férj mellett random eldöntheted négy óra tájékában, hogy te hétkor megnézed a mai előadást a színházban (persze vannak kivételek – szerencsés kivételek). És a későbbiekben is elég nehezen variálhatod majd a programokat a hétvégére, még akkor is, ha bőven van előtte időd megszervezni a programot.

Azt hiszem hát, az idén sem rejtek fiúneves cetliket az András-napi gombócokba, és annyira nem óhajtok férjet fogni, hogy nagypénteken este is előre megfontolt szándékkal megtörölgetem majd vízzel mosott arcomat, nem számítok az álmomban törölközővel érkező lovagra.

Gyerekkorok

by Fórika Dóra | | Gyerekkorok bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Bezzeg...,Slider

Tegnap az utcánkban bicikliző gyerekeket láttam. Eszembe jutott, hogy 10 évvel ezelőtt engem haza se lehetett kergetni, késő estig hajtottuk a kerékpárokat fel és le, vagy szaladgáltunk bújócskát játszva. Ha mégis idő előtt hazakeveredtünk, az azért volt, mert valamelyikünk elesett és a szüleinkhez totyogtunk, hogy lássák el a sebeket. Zajjal és gyerekzsibongással volt teli az utca. Manapság már nem így van. Nem látok sétáló kislányokat, akik köveket rugdosnak menet közben, nem látok futóversenyeket, sem nagy futballmeccseket, deszkákból készített kapukat és krétával rajzolt focipályát. Nem hallom a nevetéseket, sírásokat, és nem látom a sebes térdeket. Ezek a kislányok és kisfiúk nem azért nem játszanak a szabadban, mert a szüleik mindenféle vírustól védik őket. Behálózta őket az internet. Tik-Tok- vagy YouTube-videókat készítenek és minecraftoznak. Olyan kütyüket használnak, amiket én annyi idős koromban nem is láttam. Megértem, hogy fejlődik a világ, de nem vagyok biztos abban, hogy felelősen használják az internetet. Kikövetelik azt a telefont, amit a szüleik nem is akarnak megvenni nekik, mondván, hogy így nagymamával többet tudnának beszélni, aztán fel se hívják őket. Könyvolvasás helyett pörgetik a Tik-Tokot és jobb táncolós videót készítenek, mint amilyet valaha is tudnék, pedig én sem vagyok egy régi gyártmány. Fejlődnek, sokkal gyorsabban, mint ahogy mi. Aztán hogy ez jó-e vagy rossz, azt döntse el a szülő. Nevelje kedvére a gyerekét. Vegyen neki, amit akar, a gyerek is csináljon, amit szeretne. Én csak azt mondom, hogy 10 éve az utcánkban játszani sebes térddel sokkal jobb volt

Na de akkor ki is takarít?

by Kabai Krisztina | 2021. 01. 20. | Na de akkor ki is takarít? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Bezzeg...,Slider

Az élet fontos kérdései nagyjából egy síkon mozognak azzal, hogy egy hosszú, mámorító este után ki marad a helyszínen takarítani. Annyi a különbség, hogy míg az elsőn sokáig kell rágódni, addig a másodikra egyértelmű a válasz: kevesen. Sőt, rajtad és három-négy emberen kívül szinte senki, s valljuk be, azért nem utánad és azon néhány ember után maradt úgy a helyiség, mint amin tornádó söpört végig.

Amikor kezd vége lenni a bulinak, és a fejed is lassan kitisztult, már érzed a kényszert arra, hogy összeszedd az eldobott egyszer használatos poharakat és a kavics közé tévedt cigicsikkeket, hátha attól, hogy a többiek látják, mivel foglalatoskodsz, elkezdik utánad csinálni. Hiába is fáradsz, úgysem fogják. Talán csupán akkor fog feltűnni nekik, hogy kismalac módjára túrod a köveket és keresed a Marlboro-filtereket, amikor nagyot sóhajtva felegyenesedsz, és szemforgatva konstatálod, hogy milyen egy mocskos, cigis bandába kerültél. Az összegyűjtött csikkeket látva viszont a körülötted lévők nagy vigyorogva a pohárba dobják a sajátjukat, mert azt hiszik, ezzel segítenek. Tulajdonképpen igen, de abban a pillanatban ez csak olaj a tűzre.

Még az is kicsúszik a szájukon, hogy a te kezedben úgyis jobban áll a seprű. Ha úgy vesszük, igazuk van, te sepregetés közben nem – vagy már nem – dülöngélsz ide-oda az elfogyasztott alkoholmennyiségtől, így valószínűleg tízszer hamarabb felsepred a termet, s közben nem is ökörködsz a seprű nyelével.

Te vagy még az aranykezű jóember is, aki úgy feltörli a kiömlött, odaszáradt, ragadós vörösbort, mintha ott sem lett volna, és közben áldod az eget, hogy senki sem ült bele vagy lépett rá.

Gondolkodtál már azon, hogy jó lenne, ha te és a barátaid nem törődnétek a takarítással, hanem másokhoz hasonlóan diszkréten eltűnnétek a buli vége előtt, s majd elvégzi a takarítás nemes feladatát az, aki éppen akarja, de nem visz rá titeket a lélek. A tudatosság, a felelősségérzet mindig bezárja előttetek a lelépéshez vezető (kis)kaput. Már csak azért is maradtok, mert úgyis a ti arcotokról fog leégni a bőr, ha a tulaj nem úgy kapja vissza a helyet, ahogyan azt odaadta. Nem is kéne megmutatni neki, milyen lenne egy olyan színtér, amibe meteorit csapott bele. Na meg nem is kéne lássa, mennyi alkoholt fogyasztottatok, a feltakarított nyomoknak hála nem látszik az a töméntelen mennyiségű bor, ami pazarló módon a földön végezte. Inkább a véretek folyt volna…