Bezzeg…

Színház az egész világ!?

by Belényesi Rebeka | 2019. 04. 02. | 0 | Bezzeg...,Slider |

 „…és színész benne minden férfi és nő.” – ahogyan William Shakespeare is megfogalmazta. Az egész élet egy nagy szerepjáték, amiben minden emberre más-más szerep jut. Vannak komolyabbak, amelyek olyan emberekre vannak megírva, akik sokkal nagyobb célokkal rendelkeznek, és ezt bármi áron el akarják érni. Viszont nem minden ember játssza megfelelően a ráruházott szerepet, túljátsszák, esetleg nem élik bele még minimálisan sem magukat. Mindenkinek egy küldetése van élete során: az orvosnak, hogy életeket mentsen, az újságírónak, hogy napról napra friss hírekkel szolgáljon, az anyának, hogy gyerekeket neveljen, de még a hajléktalanoknak is van valami. Megjátsszuk magunkat, színészkedünk azért, hogy elfogadjanak egy munkahelyen vagy egy közösségben. Minden helyzetben máshogy viselkedünk: a családdal és a barátainkkal sokkal felszabadultabbak vagyunk, nem kell arra törekedjünk, hogy elfogadtassuk magunkat. Idegen emberek társaságában viszont feszültek vagyunk, és igyekszünk beilleszkedni az új közösségbe, ennek érdekében pedig képesek vagyunk megjátszani magunkat, hogy ne rekesszenek ki az új társaságból. Már az is egyfajta megjátszás, ha máshogy viselkedünk, beszélünk különböző emberekkel. Itt nem arra gondolok, hogyan viszonyulunk egy velünk egykorúhoz vagy egy felnőtthöz, hanem arra, hogy egy igaz barátunkkal őszintébbek vagyunk, mert tudjuk, ő nem játssza meg az érzéseit előttünk, őszintén velünk együtt nevet és sír. Egy átlag barát (vagy álbarát), aki nincs mellettünk mindig, nem is tud velünk együtt örülni, csak felölt egy műmosolyt, és próbálja elhitetni, hogy velünk együtt örül, esetleg kihasználja a helyzetünket, a bajban pedig még mellettünk sincs. Ne felejtsük ki azokat a barátokat se, akik csak irányítani akarják a másikat úgy, ahogy a bábszínházban teszik a színészek a bábukkal. Az egész élet olyan, akár egy színdarab. Ahogyan a színész egy színházi szerep kedvéért belebújik egy karakter bőrébe, úgy a hétköznapi ember is szerepet alakít.

fotó: unsplash-logoFatih Kılıç

Világnap, újragondolva

by Bartok Barbara | 2019. 03. 23. | 0 | Bezzeg...,Slider |

Szombat van. Gyönyörűen süt kint a nap. Kényszert érez rá az ember, hogy kimenjen a szabadba. De pont ma „maradj ágyban és olvass” nemzetközi világnap van. Ki vagyok én, hogy ennek ellentmondjak? Hosszú ébredezés, két adag kotyogós kávé, egy kis mosogatás után tehát felcsaptam a laptopom. Megnyitottam az idei kedvenc mappámat, ami már október óta „porosodik”. Kitaláltátok már a mappa nevét? Segítek: egy szó, összetett szó, három tagból áll. Na? Hát persze: rém-ÁLOM-vizsga. Lehetne Szakdolgozat, Államvizsga, vagy bármi hivatalos. De én szeretek mindent a nevén szólítani. Miért szépíteném, ha ez írja le a legjobban? Hónapokkal ezelőtt megbeszéltem magammal, hogy nem fogok ráizgulni. Majd megnyitom, amikor úgy érzem, szükséges. Sokszor szembejött velem, rámosolyogtam, kikerültem. Pontosan mellette vannak a Filmek, a Sims4, a Csakúgyírni mappák. Mindig ezeket választottam. Gondoltam, úgyis küld az univerzum valami jelet, amiből majd tudni fogom, hozzá kell látnom a vizsgához. Aztán ma, a szokásos reggeli Facebook-görgetés elhozta a jelet. Minden ismerősöm a világnapról posztolt: maradj ágyban és olvass. Első gondolatom természetesen a polcokon sorakozó regényekhez, verseskötetekhez vezetett. El kellett telnie néhány percnek, amíg eszembe jutott, hogy rengeteg tanulmány, újságcikk, könyv vár engem abban a bizonyos mappában. Úgyhogy most behúzom a sötétítőt, keresek YouTube-on egy videót, amelyben órákig eső-hang megy, és bekuckózom az ágyamba. Olvasok, jegyzetelek, kicsit sírok, de eleget teszek a világnap követelményeinek. Még mindig kacsingatnak a kedvenc regényeim. Az ezüst színű sötétítőn átszűrődnek valamelyest a nap sugarai, amelyek csalogatnak a Szamos-partra. De – ahogy a testvérem mondaná – hero vagyok, megcsinálom! Jelre vártam, megkaptam, indulhat az utolsó féléves banzáj!

fotó: unsplash-logoChristin Hume

Miért nem tudok bízni benned…?

by Gebe Zoltán | 2019. 03. 05. | 0 | Bezzeg...,Slider |

Számtalan alkalommal tapasztaltam, hogy képtelen vagyok megbízni az emberekben. Még azokban is, akik eddig még semmiféle okot nem adtak arra, hogy kételkedjek a szavukban, s még sosem csalódtam bennük. Hogy miért? Egyáltalán nem azért, mert bármi rosszat feltételeznék róluk, vagy úgy gondolnám, hogy szándékosan cserbenhagynának, bár vannak olyanok, akikre komolytalanságuk miatt alapból nem lehet számítani. Próbálunk segíteni azoknak, akik közel állnak hozzánk, de még a legmegbízhatóbbnak tűnő személlyel is megtörténhet, hogy túlvállalja magát, s nem jut eszébe, kinek mit ígért meg. Ilyenkor a másik nyilván úgy érezheti, hogy nem bízhat a szavában, még ha tudja is, hogy ebben nincs semmiféle szándékosság. Biztos veletek is előfordult már, hogy nem tudtatok eljutni egy megbeszélt találkozóra, annak ellenére, hogy megígértétek, ott lesztek, vagy nem volt időtök segíteni valakinek, akinek szüksége lett volna rá. Ez pusztán amiatt szokott előfordulni sokunkkal, mert manapság mindegyikünknek ezer dolga van, s egyszerűen nem tudunk mindenkinek megfelelni. Erre a problémára véleményem szerint egyedül az lehet a megoldás, hogy nem vállalunk magunkra egyszerre túl sok mindent, és nem teszünk egymásnak könnyelmű ígéreteket, amennyiben nem vagyunk biztosak abban, hogy azokat be is tudjuk tartani. Talán így jobban meg is tudnánk bízni egymásban. Ennek a felfogásnak egyetlen előnye, hogy mindig pozitívan tudok csalódni azokban az emberekben, akik megmutatják, hogy számíthatok rájuk. Azért remélem, hogy ti nem álltok olyan rosszul a bizalom terén, mint én.

fotó:

Bernard Hermant

Te vagy a kulcsa mindennek

by Pop Tamás | 2019. 02. 28. | 0 | Bezzeg...,Slider |

Sokszor fordult már elő mindenki életében, hogy azt kívánta: „Bárcsak összejönne életem legnagyobb fogása!” Nos, most épp erről szeretnék egy történetet elmesélni, amely mély üzenet hordozója.
Teljes cikk

Zombik között

by Gebe Zoltán | 2019. 02. 27. | 0 | Bezzeg...,Slider |

Manapság okostelefonjaink napi használata egyfajta életszükségletté vált számunkra, hisz korosztályunkból nem sok ember lenne képes kibírni egy teljes napot az eszköz használata nélkül, vagy ha mégis, akkor valószínűleg elvonási tünetei lennének. Nem csoda tehát az, hogyha sikerül is kibírnom telefonozás nélkül pár órát, már úgy érzem, hogy valami nagyon komoly tettet hajtottam végre. Nem könnyű feladat, mert az unaloműzésre néha nehéz elképzelni hatékonyabb dolgot készülékünk nyomogatásánál. Mindenkinek a saját dolga, hogy napi szinten mennyit használja eszközét mindaddig, amíg nem befolyásolja vele környezetét. Sok esetben viszont azt tapasztalom, hogy egyeseket már annyira hatalmába kerített a mobiljuk, hogy az utcán való sétálás közben sem képesek leszakadni róla. Ezt viszont már nehezebben tudom megérteni, mert ilyenkor egyesek nagyon fura élőlénnyé, úgynevezett telezombivá alakulnak, akiket egyáltalán nem zavar, ha véletlenül valakit lelöknek a járdáról, csak félig felemelik a kezüket bocsánatkérés gesztusaként, nehogy egy pillanatra is le kelljen vegyék a szemüket egyik ismerősük rettentően érdekes Insta-sztorijáról. A telezombivá való átalakulás első jele lehet, hogy valaki egy kocsmai beszélgetés közben is folyamatosan a mobiljával foglalkozik. Ez az átalakulási folyamat viszont egyáltalán nem visszafordíthatatlan. Ha ismerősünkön ennek a jeleit tapasztaljuk, próbáljuk meg minél hamarabb kiszabadítani a készülék rabságából.
Az előbb leírt esetek még csak a kisebbik problémát jelentik, az igazán nagy bajok ott kezdődnek, hogy egyes buszsofőrök még vezetés közben is a Facebookon lógnak, ezzel veszélybe sodorva saját maguk és utasaik életét. Ehhez úgy gondolom nem kell semmit hozzáfűznöm, nem hiszem, hogy bárki ezt elfogadhatónak tartaná.
Összességében úgy gondolom, hogy az okostelefon önmagában egy hasznos eszköz, ami sok esetben képes megkönnyíteni az életünket, rajtunk múlik, hogyan és mennyit vesszük igénybe, csak arra az egyre kell ügyelnünk, hogy soha ne legyen belőlünk telezombi.

fotó: ROBIN WORRALL