Bezzeg…

Ballagási speech

by Kismihály Boglárka | 2018. 05. 09. | 0 | Bezzeg...,Egyéb,Slider

Újságírás? Mondd, hogy mellette beiratkozol egy komolyabb szakra is… Szerinted miből fogsz megélni? Újságírás? Akkor neked biztosan laza a szessziód. Tudtommal meg nem kell diploma ahhoz, hogy valaki írni tudjon. Jó na, végül is az a lényeg, hogy szeresd, és ha időközben meggondolod magad, még válthatsz. Újságírás? Hú, de vagány. Akkor majd te is fogsz rohangálni a mikrofonnal híres emberek után? De jó neked, bármilyen koncertre ingyen bemehetsz. Újságírás? Akkor te ilyen zsurnaliszta leszel, aki mások szennyesét kiteregeti? Biztosan újságíró akarsz lenni? Azt hittem, te annál rendesebb ember vagy.ballagás

Rengeteg tévhit, előítélet, jótanács, amelyekkel elsőéves egyetemistaként mindan­nyiunknak szembesülnünk kellett. Kaptunk mi hideget-meleget, vállveregetést, fejsimogatást, sajnálkozó tekintetet, arrogáns félmosolyt, értetlen pillantásokat és részvétet nyilvánító biccentéseket. Mindezt az első, bátortalanul megtett lépések után, amikor még mi magunk is azon töprengtünk, hogy jól választottunk-e. Aztán sorra érkeztek az újabb pofonok: habár azt hittük, hogy valamennyire tudunk írni, gyorsan kiderült, hogy nem elég, ha az alanyt és az állítmányt egymás mellé illesztjük, mert attól még nem biztos, hogy értelme is lesz a mondatunknak. A választási és pártrendszerek útvesztőjében tévelyegve döbbentünk rá, hogy talán szakot tévesztettünk, a jog és az etika órákon pedig csak pislogtunk, hogy mit keresünk itt. Mindeközben megtanultunk precíz laptükröt készíteni, tördelni, az újság hasábjait pontos karakterszámú anyagokkal megtölteni, hogy azután szembesüljünk a nyomtatott sajtó halálát jósló próféciákkal. Amikor már úgy éreztük, hogy sikerült elsajátítanunk a hatásos véleményanyagok megírásának technikáját, megtudtuk, hogy a vélemény olyan, mint a hátsó felünkön lévő nyílás: mindenkinek van, de senkit sem érdekel a másé. A rádiós órák sem úgy sültek el, ahogy szerettük volna: akkora traumát jelentett visszahallgatni saját hangunkat, hogy attól a perctől inkább mindenki az írott sajtóban képzelte el magát. A tévés műhelyen szembesülnünk kellett azzal, hogy a képernyőn nem mutatunk olyan impozánsan, mint profilképeinken, a kamera láttán pedig úgy lemeredtünk, hogy egy épkézláb mondat sem hagyta el szánkat (tisztelet a kivételnek). S ha mindez nem lett volna elég, bele kellett törődnünk, hogy kár az energiabefektetésért, mert újságírókként sosem fogunk annyit keresni, mint Gipsz Jakab, aki holnaptól vlogolni kezd étkezési szokásairól, kedvenc kismacskájáról vagy arról, hogy miként valósíthatod meg önmagad tíz egyszerű lépésből. Amikor már teljesen a padlón voltunk, és azt hittük, nincs ennél lejjebb, megkaptuk a kegyelemdöfést: a sajtószabadság délibábja lassan eltűnt előlünk, mi meg egyedül maradtunk golyóstoll és billentyűzet nélkül a sivatag közepén.

Kedves családtagok, barátok, miután néhány szívinfarktust túléltetetek, megnyugtatlak: nem ennyire kilátástalan a helyzet, viszont a szakma képviselői által hangoztatott objektivitás legtöbbször relatív, az újságírónak pedig soha nem szabad elveszítenie öniróniáját. Persze a három év nemcsak sorozatos csalódásból, hasra esésből és bakiból állt, amelyeken amúgy az egyetemisták java része átesik, hanem számos meglepetésben is volt részünk. Borkóstolós, székelyköves, torockói gólyatábortól kezdődően bográcsos és puliszkás sztánai kiránduláson keresztül, rakpartos, citadellás budapesti tanulmányútig mindenből kaphattunk egy kis ízelítőt. Mivel lehetetlen küldetésnek bizonyulna, nem is próbálom meg néhány percbe és tucatnyi keszekusza barokk körmondatba belezsúfolni mindazt, ami kis csoportunkkal történt az elmúlt három évben. Nem is lenne igazán hiteles, ugyanis mind a tizenhatan saját, egyedi szűrőnkön keresztül fogtuk fel a történéseket. Büszkék vagyunk egy szál fiunkra, aki nem tántorodott meg a többségben lévő másik nemtől, mindig kitűnt markáns egyéniségével, és sosem sértődött meg, amikor tanáraink először csak a hölgyekhez szóltak. Hálásak vagyunk tanáraink türelméért, akik vészhelyzet esetén dézsástól öntötték belénk a lelket és az önbizalmat, még akkor is, ha csapnivaló írásaink születtek. Habár a három év kevés volt ahhoz, hogy mindenkivel ugyanolyan közeli kapcsolatot alakítsunk ki, kétségkívül állíthatom, hogy csoportunk minden tagjában ott rejlik az a spiritusz, ami a boldoguláshoz szükséges. Talán észre sem vettétek, de mindannyian kitűntetek egyéniségetekkel: Ágnes a Forma–1 iránti rajongásoddal, Kriszta a könyv- és olvasásmániáddal, Lili az örökmosolygásoddal, Zsanett a szépérzékeddel, Imola talpraesettségeddel és önállóságoddal, Tompa Réka fotózás iránti szenvedélyeddel, Rebeka határtalan öniróniáddal, Jánosi Zsuzsa jól megfontolt kimértségeddel, Majláth Réka lazaságoddal, Hajnal kitartó KMDSZ-es tevékenységeddel és beszólásaiddal, Zsuzsu Afrika-fanatizmusoddal és páratlan hajkölteményeiddel, Emese őszinteségeddel és bájos mosollyal párosult késéseiddel, Boróka racionalitásoddal és szakértelmeddel, Timi megfékezhetetlen beszélőkéddel, Dzsábá pedig frappáns írásaiddal és egyedi raszta tincseiddel. Igazi élmény volt megismerni titeket. Habár állandóan megkérdőjeleződik bennünk, hogy képesek leszünk-e helytállni a szakmában egy olyan változás idején, amikor a média teljesen átalakul és az újságírók presztízse egyre inkább csökken, én biztos vagyok benne, hogy sokatokról fogunk még hallani a közeljövőben. Addig is: a múzsa ereje legyen veletek!

Akik az autóbuszra esküsznek

by Görbe Helga | | 0 | Bezzeg...,Egyéb,Slider

Óóó, hát van még hely azon a buszon! Vagy mégsem? Hát dehogynem! Lehetetlen bezárni az ajtókat? Sebaj, én még akkor is felférek!

Nem telik el úgy nap, hogy ne szembesülnék néhány ember hasonló gondolatmenetével. Az autóbusz már zsúfolásig tömve, de ő gondolkodás nélkül rohan utána, hogy aztán átverekedje magát a tömegen, és megnyomorítva még legalább három embert – saját magán kívül – belülről ráfeküdjön az ajtóra. Utána természetesen ámuldozik, hogy a sofőr alig tudja bezárni az ajtókat, és hogy a buszon utazók nagy része melegebb éghajlatokra küldi. Ideális esetben mentegetőzni kezd, miszerint nagyon-nagyon sürgős dolga akadt, és őrült rohanásban van. Vagy pedig közli, hogy nem bír már állni a megállóban, mert kint hideg szél fúj. Természetesen mindkettő nyomós ok arra, hogy végigszenvedjen egy kirándulással felérő városi utazást, és az sem probléma, ha csak néha-néha kap levegőt. De mi történik akkor, ha nem a mesébe illő helyzettel találkozunk, hanem minden utas igazi rémálmával? Olyan személlyel, aki folyton zsörtölődik, hogy a többiek miért nem mennek előrébb, hátrább, kicsit jobbra vagy egy kicsit talán balra. Hogy a mellette álló néni miért cipel olyan sok csomagot, hiszen alig lehet elférni tőle, és hogy az egyetemista miért taposta le a cipőjét, hát nem fér el ezen az átkozott buszon?! Közben hangosan mutogat, és azon csodálkozik, hogy délután négy órakor miért tolonganak ilyen sokan. Dehogyis, az eszébe sem jut, hogy ő szállt fel akkor, amikor már a többieknek sem volt helyük, ő vállalta ezt a minőségi utazást, nem pedig rákényszerítették.

Hogyha pedig egy fiatal véletlenül le tud ülni, és nem ugrik fel azon nyomban, amikor egy 60+-os feltűnik a busz ajtajában, akkor az összes utas kénytelen végighallgatni, hogy „Mennyire pofátlanok a mai gyermekek…” És mondja, mondja, még mindig mondja, a Monostortól egészen a Györgyfalviig, fülhallgatón keresztül préselődve is csak ezt hallom.

Ha majd egyszer megértem a zsúfolt buszozás érdekfeszítő elméletét, akkor én is felmászok ezerharmadik utasnak – a busz tetejére.

Lapszus

by Bartok Barbara | 2018. 04. 18. | 0 | Bezzeg...,Egyéb,Slider

Most már lassan egy órája a laptopom képernyőjén tündöklő fura virágot bámulom. Ne szépítsük: csúnya. Körülbelül három hónapja állítottam át erre, amikor már nem akartam tovább nézni azt a művészi csókos képet, ami még a Mãrãşti lakásban készült. Nézem a virág rózsaszín bibéjét, és azon gondolkodom, mihez kezdjek. Nagyon sok dolgom lenne. A szekrényemből már úgy folynak ki a ruhák, hogy a Duna szégyellené magát, ha látná. Az asztalon nagy kupac mosatlan, a határidőnapló tele van feljegyzett házifeladattal, és nyilván írni is kellene. De én… a csúnya virág rózsaszín bibéjét bámulom továbbra is. Álmos vagyok, fáradt, nyúzott, nyűgös, úgy, ahogy illik. Szidom magamban a vitaminjaimat, hiszen drágák voltak, az ízük szörnyű, és sehol nincs a beígért energia. Gondolkodni kezdek, hogy mikor csináltam bármi lényegeset. Mindennap felkelek, bevánszorgok az egyetemre (késve), elmegyek dolgozni, eszem, iszom, alszom.

Hónapok óta lapszusban szenvedek. Ez egy olyan betegség, ami általában azokat érinti, akik a szavakkal kellene hogy dolgozzanak. De nincs. Nincs szó. Mondatokról álmodni sem merek régóta. Mosolyogva, hümmögve válaszolok a kérdésekre, válaszom csak annyi, „te?”. Összefüggő értelmes mondataim nem igazán születnek. Szidom magam emiatt, majd megsajnálom, és rábólintok, ahogyan Pató Pál úr szokott. Meghalt a motiváció. Mondhatnám, hogy azért, mert: téli depresszió, tavaszi fáradtság, magánélet, tanárok, szülők, testvérek, élet. De nem, a válasz csak én lehetek. Évről évre bekopog hozzám a lustaság, évről évre tovább marad.

Vagy csak túl kritikus vagyok magammal szemben? Túl sokat várok el?

Na, Pató Pál is megérkezett.

És én hiszek apámban*

by Bartok Barbara | 2018. 04. 04. | 0 | Bezzeg...,Egyéb

Pontosan két éve történt. Két éve, hogy megváltozott az egész életem, és akármennyire szeretném, soha nem lesz már a régi…

Szerencsés kislánynak mondhattam magam. Volt egy apukám, aki mindig, minden helyzetben kiállt mellettem, teljesítette a vágyaimat, bárkivel szembement, ha rólam volt szó. Elengedett minden buliba, kedvesen fogadta a barátaimat, támogatott merész álmaim megvalósításában. Miattam elszakadt a családi háztól, külföldön keresett munkát. Miattam csak kéthavonta jöhetett haza. Miattam sötétben indult dolgozni, és sötétben ért haza. Miattam csak telefonon hallhatta szeretett felesége hangját. Miattam, hogy nekem mindenem meglegyen.

Aztán egy téli délután, amikor anya és én a legjobban veszekedtünk, betoppant hozzánk apa egyik munkatársa. Hangja ijesztően rideg volt, szavai lassan és halkan érték el tudatunkat: „András balesetet szenvedett, mentőhelikopter vitte be a kórházba, még nem tudjuk, hogy melyikbe. Állapota kritikus, kómában van.” Anya másnap repülőre szállt, és fél évre itthon hagyott, hogy a kórházban lehessen férje mellett. Ott volt, amikor felébredt a kómából, amikor először megszólalt, amikor először lábra állt, amikor először evett normális ételt.

Én itthon maradtam. Négy szoba, konyha, fürdő, előszobák, egy tányér az asztalon, egy fogkefe a fürdőben, csend, magány, cigifüst. Egyedül éltem, napokig nem hallottam emberi hangot. Néha a zuhany alatt sírtam, de csak röviden, zavartak a hangjaim. Minden este értesített anya az újdonságokról. Nem emlékszik semmire, nem tud a családjáról, nem tudja, hogy hívják a lányát, hol lakik, hány éves, mi a neve, állampolgársága, minden homály. Ezzel a tudattal megszerveztem a ballagásomat, leérettségiztem, beiratkoztam egyetemre, összepakoltam, felköltöztem Kolozsvárra. Mindenki annyira büszke volt rám, és mindenki annyira sajnált. Bárkivel találkoztam, mondataiban legalább kétszer benne volt a „szegény leányka” szókapcsolat. Utáltam emberek közé menni. Én csak cselekedtem, amit kellett, mosoly nélkül, élettelenül, megszokásból, mert szükségszerű volt. A szenvedő magányt hamarosan átalakítottam boldog magánnyá. Egyedül akartam lenni, senkivel sem akartam beszélni. Gyűlöltem a sok kérdést, a sajnálatot, a szomorú tekinteteket. Mindenki arról beszélt, hogy milyen jó ember, testvér, koma, barát stb. volt apukám. De csak én tudtam, hogy édesapának volt a legjobb.

Azóta fizikailag többé-kevésbé helyrejött. Otthon van a családi házban, anyával. A régi ruháit hordja, úgy eszik, gesztikulál, mosolyog, mint régen. De ő már soha többé nem lesz az én szuperhős apukám.

*Zorán – Apám hitte

A vizsgaidőszak perspektívái

by Bartok Barbara | 2018. 02. 01. | 0 | Bezzeg...,Slider |

Egész héten vizsgázol, kicsikém? Tanultál-e? Biztos? Felkészültél? Aztán öltözz fel szépen, tudod: jó megjelenés – félsiker! Reggeliztél? Ebédeltél? Vacsoráztál? Jaj, kislányom, hát kell az energia! Menj a kantinba, van pénzed ebédre is, ha kólákra van! Küldj képet az ebédedről! Vizsga előtt egyél csokit. Tejcsokit. Ne sokat, ne vegye el az étvágyad! Ne igyál annyi kávét. Energiaitalt? Megbolondultál? Hallani sem akarok róla! Aludni is kell! Mikor jössz haza? De nem lesz vizsgád? Legalább itthon eszel rendesen, gyere haza jövő héten! Jól sikerült ma a vizsgád? Hogy-hogy nem tudod? Hát tanultál, nem? Jegyzetet írni én is tudok. Jaj, azt hittem olyan jegyzet. Jó, mindegy, nem értem. Te okos vagy, csak ne légy lusta. Ó, én tudom, tízest kapsz. Csak nyolcas? Hát miért? Azt mondtad, tanulsz. Ha nem lennél lusta, tízes lenne. Jó, ne keseregj, másból jobb lesz. Ösztöndíj összejön? Idén sem? Hát hogy nem? Pedig te olyan okos vagy, csak lusta. Dolgozni mész-e a héten? Dolgozni is kell, belefér. Fáradt vagy? Aludni kellett volna. Tanulj nappal, ne éjszaka. Mégsem dolgozol, eszel, buszozol, tördelsz, írsz, élsz egész nap, hogy ne tudj tanulni, csak éjjel! Ne mondd nekem! Jó, jó, hagylak tanulni, csak ügyesen, szeretlek, szia!

Halló, kicsim. Találkozunk ma? Tudod, lesz az a buli, Márk szülinapja, nem maradunk sokat. Megiszunk egy-két sört és jövünk haza. Nem fogsz elaludni. Nem késed le a vizsgát, nyugi. Még mindig tanulsz? Egész nap tanultál. Gyere, na, kérlek! Egész héten nem láttalak. Nem hiszem el, hogy ilyen sokat tanulsz. Én is egyetemista vagyok, igen, tudom mi az a szesszió, csak nem értem, minek ennyit tanulni. Hiszen te okos vagy. Házit írsz? Megint? Benne leszek? A Campusba megy? De hát oda már írtál. Ja, az a múlt héten volt? Aha. Na, akkor jössz bulizni? Rendben, megértelek, szívem. Akkor nem megyek én sem, mozizzunk! Akkor egy vacsora? Egy sör? Átjössz legalább? Vacsorázunk, nézünk egy filmet. Jó, akkor nem nézünk, tanulhatsz nálam. Ígérem nem zavarlak. Rendelünk egy pizzát, közben tanulsz, én meg iszom egy sört. Gyere, várlak! Hozz egy cigit, elfogyott. Ó, kicsim, megnézzük ezt a filmet, és tanulsz utána. Együnk egy pizzát. Behozod a söröm, kérlek? Megnézünk egy részt a sorozatból? Ó, tanulsz reggel, csak délben van a vizsgád. Jó reggelt, csinálsz valami reggelit? Teát is, légyszi. Menned kell vizsgázni, máris? Sok sikert, ügyes leszel!

Ajaj, már kilenc óra. Megint nem sikerült korán kelni. Ó, még tíz perc szundi belefér. Na, még csak öt. Háromnegyedkor felkelek. Egészkor. Negyedkor. Jaj, már mindjárt tizenegy. Reggelizem, megmosakszom, aztán irány a tanuló. Nincs, amit enni. Iszok egy kávét, elmegyek reggeliért, zuhany, tanuló. Ó, most már ebédelni kéne. Letusolok, aztán ebédelek a kantinban. Felhívom anyát, aztán indulok. Jaj, megint fél órát beszélgettünk. Nem is vagyok éhes, inkább iszom még egy kávét. Barbi, most már tanulni kell! Mit is kell vinnem magammal a tanulóba? Hol van a füzetem? Jaj, Zsófi, adj már egy tollat, légyszi. Lemerült a laptop, remek. Amíg töltődik, megnézek egy-két videót. Kéne egy kis vajas kenyér is. Vajon Facebookon mi történik? Instagramon? Hív Laci, jaj, de hiányzik már! Jó, átmegyek, de akkor rendelj pizzát! De tanulnom kell, megértetted? Biztos? Sem film, sem semmi! Mit kell vinnem? Laptop, töltő… Hol van már a füzetem? Fogkefe, fésű, smink, bugyi, mehetek. Jön már a busz? Úristen, már nyolc óra. Na, a buszon olvasgatom a leckét. Ó, ez nem is nehéz. Ezt tudom. De jó! Végre megérkeztem. Jó, nézzünk filmet. Oké, de csak egy részt a sorozatból. Reggel ébressz! Úristen, már kilenc óra…