Bezzeg…

Szülőföldem, Székelyföld

by Balázs Etelka | 2018. 06. 13. | 0 | Bezzeg...,Egyéb,Kivetítő,Mifolyikitt

„Kiülök a dombtetőre,

Onnan nézek szerte szét,

S hallgatom a fák lehulló

levelének lágy neszét”

Vagy a traktor zúgását, a kutyák harangszóra vonyítását, a méhek dongását, a munka fáradalmas zaját. Nem lágy nesz, mégis simogatja fülemet. Illetve könnyezteti szememet, valahányszor a vonatból integetek a peronon álló szüleimnek, ahogy eltávolodom a hegyeinktől, a mezőinktől, s szülőföldem minden kedves, jó ízétől, jellemzőjétől. Itt már nem lóg pityókás necczsák a kapukon, és nem írja, hogy „eladó búza, árpa, tritikálé”. Itt azt sem tudják, hogy mi az a tritikálé, s létrával másznak le a fáról. Otthon: „vagy lejössz, ahogy felmentél, vagy ott maradsz, fiam”. S hát azért fent nem maradsz, mert hamar éhes leszel.

Édes otthon, ahol a vegetáriánust háziorvoshoz küldik, s a vegánról azt hiszik, hogy egzotikus vallás. Ahol, ha meglátogatod nagymamát, még olyanról is megtudod, hogy terhes, aki még saját magáról sem tudja (konkrétan megtörtént eset). És harangszóból állapítja meg, hogy ki halt meg. Ahol szemed állásából tudják meg, hogy kinek a gyermeke vagy, s mindahányszor összefutnak veled, a testvéred nevén szólítanak, mert hát nem hiszik el, hogy „te vagy a küssebb”.

Ha kilépsz az utcára, háromfelé mehetsz: odafel, odale, vagy túlfelől, s irányszóból állapítják meg, hogy ilyenkor melyik rokonodat látogatod meg. A biciklizés extrém fogócska: te, a bácskutyák és a medve, mert medve annyi van – s nem játék –, mint vadász, de azok csak hobbiból vadásznak, s mindig csak bakokat lőnek.

De azért sose tudnék hazámnak választani mást. Mert e nagy világon sincsen számomra hely, áldjon, vagy verjen sors keze, itt élnem, élnem s halnom kell.

 

Szesszijó, dehogy jó

by Bartok Barbara | | 0 | Bezzeg...,Mifolyikitt,Slider

Minden félév elején megígérem anyukának, apukának, legfőképpen magamnak, hogy ezúttal folyamatosan tanulni fogok, nem csak a vizsgák előtt egy nappal. Na igen, megígértem most is. Teltek a hetek, mindegyik valamilyen szabadnappal. Már valahol április végén tartottunk, amikor én rájöttem, hogy ez egy új félév, új tanárokkal. Eltelt még néhány hét, egyik órán a csoporttársam felszólalt: „beszéljük meg a vizsgadátumot”.

Igen, ez az a pillanat, amikor megfagy bennem a vér. Tágra nyílt szemmel körbenézek, közben versenyfutóként suhannak bennem a gondolatok. Dátum? Milyen dátum? Vizsgadátum? Vizsga? Komolyan, most halálkomolyan, vizsga? Egyáltalán miből, mi a neve a tantárgynak, tanultunk eddig bármit is? Nekem csak két sor jegyzetem van, az is fene tudja hol. Jártam órákra, azt hiszem, rendszeresen. Csak néha hagytam ki, ha éppen nem voltam Kolozsváron, valamelyik szabadnap előtt vagy után. Megbeszéljük, két hét múlva vizsgázunk. Oké, oké, de miből tudok rá tanulni? „Hát a jegyzetekből, Barbi… Ja, hogy nincs? Akkor a könyvészetből”. Előveszem a telefonom, megkeresem a szilabuszt, oh, csak öt könyv van, abból úgysem kell mindenik. Elküldi a tételsort a tanár, na, ez már segítség. Pontosan elég lesz a két hét, hogy megtanuljam. A két hét, gondolom. Aztán sorra minden órán pontosítjuk a dátumokat, a tételeket, a dolgozatokat. És én már el is vesztem a sok információban. Gondolatok versenyeznek újra, napokig tartó maratont futnak. Mikor? Melyik? Miből? MIÉÉRT?

A két hét ugye elég lesz majd mindenre. Persze, a két teljes hét. Na, vázolom. Alvásra elmegy egy hét (12 órát aludnom kell naponta). Maradt egy hét, amiből étkezés két nap. Öt napból kettőt minimum a szórakozásra kell fordítani. Nem bulikra gondolok, csak filmnézés, olvasás, ilyesmi. Három napból fél napot a mosdóban töltök. Maradt tehát a tanulásra két és fél nap. Két nap eltelik az anyag összeszedésével. Segítségül kell hívni a könyvészetet, internetet, lelkes csoporttársak jegyzeteit, illetve elő kell keresni azt a két sor saját leckét is. Maradt tehát fél nap a huszonegy oldal kijegyzetelt anyag megtanulására. Nono, de az a fél nap, természetesen, este hat után kezdődik. Amikor már fáradt vagyok, nyűgös, éhes, szomorú, éhes, nyűgös. Vagyis figyelni alig tudok.

Most itt vagyok, alig kilenc óra választ el a vizsgától. Hevernek mellettem a jegyzetek, szétszórva. Azt hiszem sikerült megtanulni őket. Legalábbis bemagolni, vagy ilyesmi. Ülök az ágyon, csapzottan. Hajat kellene mosni, írni kéne, olvasni, tanulni, no meg aludni is. Azt hittem, hogy a negyedik vizsgaidőszak már könnyen fog menni. De hát be kell látnom, nagyon szeretek mindent az utolsó századmásodpercre hagyni, így meg semmi sem könnyű. Édesanyámnak üzenném: zombi vagyok, vagy megbukom, vagy nem, de fő az egészség, igaz?

Ballagási speech

by Kismihály Boglárka | 2018. 05. 09. | 0 | Bezzeg...,Egyéb,Slider

Újságírás? Mondd, hogy mellette beiratkozol egy komolyabb szakra is… Szerinted miből fogsz megélni? Újságírás? Akkor neked biztosan laza a szessziód. Tudtommal meg nem kell diploma ahhoz, hogy valaki írni tudjon. Jó na, végül is az a lényeg, hogy szeresd, és ha időközben meggondolod magad, még válthatsz. Újságírás? Hú, de vagány. Akkor majd te is fogsz rohangálni a mikrofonnal híres emberek után? De jó neked, bármilyen koncertre ingyen bemehetsz. Újságírás? Akkor te ilyen zsurnaliszta leszel, aki mások szennyesét kiteregeti? Biztosan újságíró akarsz lenni? Azt hittem, te annál rendesebb ember vagy.ballagás

Rengeteg tévhit, előítélet, jótanács, amelyekkel elsőéves egyetemistaként mindan­nyiunknak szembesülnünk kellett. Kaptunk mi hideget-meleget, vállveregetést, fejsimogatást, sajnálkozó tekintetet, arrogáns félmosolyt, értetlen pillantásokat és részvétet nyilvánító biccentéseket. Mindezt az első, bátortalanul megtett lépések után, amikor még mi magunk is azon töprengtünk, hogy jól választottunk-e. Aztán sorra érkeztek az újabb pofonok: habár azt hittük, hogy valamennyire tudunk írni, gyorsan kiderült, hogy nem elég, ha az alanyt és az állítmányt egymás mellé illesztjük, mert attól még nem biztos, hogy értelme is lesz a mondatunknak. A választási és pártrendszerek útvesztőjében tévelyegve döbbentünk rá, hogy talán szakot tévesztettünk, a jog és az etika órákon pedig csak pislogtunk, hogy mit keresünk itt. Mindeközben megtanultunk precíz laptükröt készíteni, tördelni, az újság hasábjait pontos karakterszámú anyagokkal megtölteni, hogy azután szembesüljünk a nyomtatott sajtó halálát jósló próféciákkal. Amikor már úgy éreztük, hogy sikerült elsajátítanunk a hatásos véleményanyagok megírásának technikáját, megtudtuk, hogy a vélemény olyan, mint a hátsó felünkön lévő nyílás: mindenkinek van, de senkit sem érdekel a másé. A rádiós órák sem úgy sültek el, ahogy szerettük volna: akkora traumát jelentett visszahallgatni saját hangunkat, hogy attól a perctől inkább mindenki az írott sajtóban képzelte el magát. A tévés műhelyen szembesülnünk kellett azzal, hogy a képernyőn nem mutatunk olyan impozánsan, mint profilképeinken, a kamera láttán pedig úgy lemeredtünk, hogy egy épkézláb mondat sem hagyta el szánkat (tisztelet a kivételnek). S ha mindez nem lett volna elég, bele kellett törődnünk, hogy kár az energiabefektetésért, mert újságírókként sosem fogunk annyit keresni, mint Gipsz Jakab, aki holnaptól vlogolni kezd étkezési szokásairól, kedvenc kismacskájáról vagy arról, hogy miként valósíthatod meg önmagad tíz egyszerű lépésből. Amikor már teljesen a padlón voltunk, és azt hittük, nincs ennél lejjebb, megkaptuk a kegyelemdöfést: a sajtószabadság délibábja lassan eltűnt előlünk, mi meg egyedül maradtunk golyóstoll és billentyűzet nélkül a sivatag közepén.

Kedves családtagok, barátok, miután néhány szívinfarktust túléltetetek, megnyugtatlak: nem ennyire kilátástalan a helyzet, viszont a szakma képviselői által hangoztatott objektivitás legtöbbször relatív, az újságírónak pedig soha nem szabad elveszítenie öniróniáját. Persze a három év nemcsak sorozatos csalódásból, hasra esésből és bakiból állt, amelyeken amúgy az egyetemisták java része átesik, hanem számos meglepetésben is volt részünk. Borkóstolós, székelyköves, torockói gólyatábortól kezdődően bográcsos és puliszkás sztánai kiránduláson keresztül, rakpartos, citadellás budapesti tanulmányútig mindenből kaphattunk egy kis ízelítőt. Mivel lehetetlen küldetésnek bizonyulna, nem is próbálom meg néhány percbe és tucatnyi keszekusza barokk körmondatba belezsúfolni mindazt, ami kis csoportunkkal történt az elmúlt három évben. Nem is lenne igazán hiteles, ugyanis mind a tizenhatan saját, egyedi szűrőnkön keresztül fogtuk fel a történéseket. Büszkék vagyunk egy szál fiunkra, aki nem tántorodott meg a többségben lévő másik nemtől, mindig kitűnt markáns egyéniségével, és sosem sértődött meg, amikor tanáraink először csak a hölgyekhez szóltak. Hálásak vagyunk tanáraink türelméért, akik vészhelyzet esetén dézsástól öntötték belénk a lelket és az önbizalmat, még akkor is, ha csapnivaló írásaink születtek. Habár a három év kevés volt ahhoz, hogy mindenkivel ugyanolyan közeli kapcsolatot alakítsunk ki, kétségkívül állíthatom, hogy csoportunk minden tagjában ott rejlik az a spiritusz, ami a boldoguláshoz szükséges. Talán észre sem vettétek, de mindannyian kitűntetek egyéniségetekkel: Ágnes a Forma–1 iránti rajongásoddal, Kriszta a könyv- és olvasásmániáddal, Lili az örökmosolygásoddal, Zsanett a szépérzékeddel, Imola talpraesettségeddel és önállóságoddal, Tompa Réka fotózás iránti szenvedélyeddel, Rebeka határtalan öniróniáddal, Jánosi Zsuzsa jól megfontolt kimértségeddel, Majláth Réka lazaságoddal, Hajnal kitartó KMDSZ-es tevékenységeddel és beszólásaiddal, Zsuzsu Afrika-fanatizmusoddal és páratlan hajkölteményeiddel, Emese őszinteségeddel és bájos mosollyal párosult késéseiddel, Boróka racionalitásoddal és szakértelmeddel, Timi megfékezhetetlen beszélőkéddel, Dzsábá pedig frappáns írásaiddal és egyedi raszta tincseiddel. Igazi élmény volt megismerni titeket. Habár állandóan megkérdőjeleződik bennünk, hogy képesek leszünk-e helytállni a szakmában egy olyan változás idején, amikor a média teljesen átalakul és az újságírók presztízse egyre inkább csökken, én biztos vagyok benne, hogy sokatokról fogunk még hallani a közeljövőben. Addig is: a múzsa ereje legyen veletek!

Akik az autóbuszra esküsznek

by Görbe Helga | | 0 | Bezzeg...,Egyéb,Slider

Óóó, hát van még hely azon a buszon! Vagy mégsem? Hát dehogynem! Lehetetlen bezárni az ajtókat? Sebaj, én még akkor is felférek!

Nem telik el úgy nap, hogy ne szembesülnék néhány ember hasonló gondolatmenetével. Az autóbusz már zsúfolásig tömve, de ő gondolkodás nélkül rohan utána, hogy aztán átverekedje magát a tömegen, és megnyomorítva még legalább három embert – saját magán kívül – belülről ráfeküdjön az ajtóra. Utána természetesen ámuldozik, hogy a sofőr alig tudja bezárni az ajtókat, és hogy a buszon utazók nagy része melegebb éghajlatokra küldi. Ideális esetben mentegetőzni kezd, miszerint nagyon-nagyon sürgős dolga akadt, és őrült rohanásban van. Vagy pedig közli, hogy nem bír már állni a megállóban, mert kint hideg szél fúj. Természetesen mindkettő nyomós ok arra, hogy végigszenvedjen egy kirándulással felérő városi utazást, és az sem probléma, ha csak néha-néha kap levegőt. De mi történik akkor, ha nem a mesébe illő helyzettel találkozunk, hanem minden utas igazi rémálmával? Olyan személlyel, aki folyton zsörtölődik, hogy a többiek miért nem mennek előrébb, hátrább, kicsit jobbra vagy egy kicsit talán balra. Hogy a mellette álló néni miért cipel olyan sok csomagot, hiszen alig lehet elférni tőle, és hogy az egyetemista miért taposta le a cipőjét, hát nem fér el ezen az átkozott buszon?! Közben hangosan mutogat, és azon csodálkozik, hogy délután négy órakor miért tolonganak ilyen sokan. Dehogyis, az eszébe sem jut, hogy ő szállt fel akkor, amikor már a többieknek sem volt helyük, ő vállalta ezt a minőségi utazást, nem pedig rákényszerítették.

Hogyha pedig egy fiatal véletlenül le tud ülni, és nem ugrik fel azon nyomban, amikor egy 60+-os feltűnik a busz ajtajában, akkor az összes utas kénytelen végighallgatni, hogy „Mennyire pofátlanok a mai gyermekek…” És mondja, mondja, még mindig mondja, a Monostortól egészen a Györgyfalviig, fülhallgatón keresztül préselődve is csak ezt hallom.

Ha majd egyszer megértem a zsúfolt buszozás érdekfeszítő elméletét, akkor én is felmászok ezerharmadik utasnak – a busz tetejére.

Lapszus

by Bartok Barbara | 2018. 04. 18. | 0 | Bezzeg...,Egyéb,Slider

Most már lassan egy órája a laptopom képernyőjén tündöklő fura virágot bámulom. Ne szépítsük: csúnya. Körülbelül három hónapja állítottam át erre, amikor már nem akartam tovább nézni azt a művészi csókos képet, ami még a Mãrãşti lakásban készült. Nézem a virág rózsaszín bibéjét, és azon gondolkodom, mihez kezdjek. Nagyon sok dolgom lenne. A szekrényemből már úgy folynak ki a ruhák, hogy a Duna szégyellené magát, ha látná. Az asztalon nagy kupac mosatlan, a határidőnapló tele van feljegyzett házifeladattal, és nyilván írni is kellene. De én… a csúnya virág rózsaszín bibéjét bámulom továbbra is. Álmos vagyok, fáradt, nyúzott, nyűgös, úgy, ahogy illik. Szidom magamban a vitaminjaimat, hiszen drágák voltak, az ízük szörnyű, és sehol nincs a beígért energia. Gondolkodni kezdek, hogy mikor csináltam bármi lényegeset. Mindennap felkelek, bevánszorgok az egyetemre (késve), elmegyek dolgozni, eszem, iszom, alszom.

Hónapok óta lapszusban szenvedek. Ez egy olyan betegség, ami általában azokat érinti, akik a szavakkal kellene hogy dolgozzanak. De nincs. Nincs szó. Mondatokról álmodni sem merek régóta. Mosolyogva, hümmögve válaszolok a kérdésekre, válaszom csak annyi, „te?”. Összefüggő értelmes mondataim nem igazán születnek. Szidom magam emiatt, majd megsajnálom, és rábólintok, ahogyan Pató Pál úr szokott. Meghalt a motiváció. Mondhatnám, hogy azért, mert: téli depresszió, tavaszi fáradtság, magánélet, tanárok, szülők, testvérek, élet. De nem, a válasz csak én lehetek. Évről évre bekopog hozzám a lustaság, évről évre tovább marad.

Vagy csak túl kritikus vagyok magammal szemben? Túl sokat várok el?

Na, Pató Pál is megérkezett.