Bezzeg…

Egyetemistaként újra a liciben

by Vákár Zsanett | 2016. 04. 21. | 0 | Bezzeg...,Mifolyikitt,Slider

Szórólapok, plakátok, feliratos pólók, fényképezőgép. Mindenünk adott, mégis izgulok kicsit. Egyetemistaként az ember lánya már nem ugyanúgy megy vissza a középiskolába. Az autóból kiszállva, négyévnyi kedves emlék bevillanása ellenére is kívülállónak érzem magam. Pedig hányszor léptem át már ezt a kaput, hányszor érkeztem 5 perccel becsengetés után, hányszor indultam tanítani a sok csillogó szemű gyerkőchöz, hányszor örültem a pénteki utolsó csengőszónak és milyen büszkeség volt kijelenteni: „Pedás vagyok!” Teljes cikk

Hétköznapi hősök

by Vákár Zsanett | 2016. 04. 06. | 0 | Bezzeg...,Slider

A minap éppen az útjavítások miatt megcsonkított egyik átjárón várakoztam. Köd, hideg, lassúság, bú. Sehogyan sem akart zöldre váltani. Aztán a következő percben már amiatt szitkozódom, hogy a hirtelen érkező szellő elröpíti az újonnan vásárolt kalapomat, és futnom kell utána. „Miért pont engem szemelt ki az a szélfúvás???” Ha a mellettem fél méterre álló munkásokba kapaszkodik bele, biztosan nem szállt volna el a védősisakjuk úgy és olyan kellemetlenül, mint az én bordó fejfedőm…”

Egyszer csak hirtelen az emberke zöldellve fényleni kezd a póznán, én pedig kibújhatok a kínos helyzet alól.

A következő gyalogátjárónál viszont már nincs sem szél, sem kalapvadászat, sem frusztráció. Egész más a felállás: az út másik oldalán egy kerekes székes lány várja a zöld fickót. Gyönyörű, már-már angyali arca nyugodtságot tükröz. „Istenem, hogyan csinálja???” Hiszen nemhogy a kalapja után nem tudna szaladni, hanem feltápászkodni sem képes abból a székből. Ezt a jelenetet azóta is eleven filmkockaként vetíti az elmém. Velem egyidős lehetett, és ki tudja, egyáltalán érezte-e valaha, milyen érzés futni, kézen fogva sétálni valakivel, aki fontos, tapasztalni, ahogy megfordulnak utána az emberek a magassarkúja kopogása hallatán? Lehet, hogy nem. De talán ez még a kegyesebb sorscsapás-változatba tartozik, a „ha nem tudod, nem fáj” típusúéba. Így könnyebb lehet elviselni, és hozzászokni a fogyatékossághoz. Ez viszont iszonyú szó. Miért kell ezáltal nap mit nap emlékeztetni őket az állapotukra? Miért kell újabb és újabb sebeket fellazítani bennük? Ha viszont nem fogyatékosak, akkor hogyan is nevezzük meg őket? Betegnek? Visszamaradottnak? Korlátozottnak? Ne adj’ isten szerencsétlennek? Egyik sem a megfelelő. És nem a jelentéstartalmukat boncolgatva találjuk kivethetőnek, hanem empatikus megközelítésből. Mert igazából egy a közös mindegyikükben: normális életet szeretnének élni, olyat, mint mindenki másé, feltűnésmentesen akarnának a tömeg részévé válni. Pontosan ez az, ami nem lehetséges, és pontosan erre a tényre emlékeztetjük őket. Kérdés viszont, hogy mi számít normálisnak. Vagyis mi az, amihez viszonyítunk, és milyen nézőpontból közelítjük meg a témát. Mert meglehet, hogy fizikai adottságait tekintve valaki fogyatékos, viszont az élet számos más területén nem fogyatékosságnak nevezzük a hiányosságokat. Aki például nem rendelkezik jó szellemi adottságokkal, azt butának könyveljük el. Aki érzelmi téren képtelen megnyilvánulni, arra sem fogyatékosként tekintünk, inkább csak idegességünkben elküldjük őt melegebb éghajlatra. És ezt sorolni lehetne még. A lényeg, hogy ők éppen a beskatulyázás ellenére tudnak megmaradni sajátosnak. Hősök. Itt is van a megfelelő szó. Hősök, akik mindennap másságuk tudatában kelnek fel. És ettől válnak hőssé: mert képesek az elfogadásra. Képesek arra, hogy emelt fővel, nyugodtan várakozzanak a zebránál. Aznap meg is ajándékoztam őt, az eroinát a lehető legegyszerűbb és -kézenfekvőbb ajándékkal, amivel csak tudtam: egy széles mosollyal. Mert ott és akkor az a lány, fogyatékossága ellenére túlszárnyalt engem, az egészségeset.

 

Jegyzet a nevetésről (vagy a nem nevetésről?)

by Kovács Ágnes | 2016. 03. 23. | 0 | Bezzeg...,Slider

Kedves Te!

Csak egy gyors kérdést tennék föl és máris folytathatod félbehagyott teendődet: mikor nevettél úgy igazán, olyan jó ropogóst, frisset, hogy a könny is folyt már az arcodon és a hasad is fájni kezdett? Emlékszel még egyáltalán erre az érzésre? Ha a válaszod igen, akkor máris abbahagyhatod az olvasást. Viszont, ha már te sem tudod pontosan, hogy mikor esett meg veled utoljára a nevetés esete, kérlek, kerülj beljebb! Teljes cikk

Vissza a nyolcvanas évekbe

by Lukács Tímea | 2016. 02. 23. | 0 | Bezzeg...,Slider

Gyerekként elképzeltem, hogy hatalmam  van az idő fölött, korok és idősíkok közt utaztam, mit sem törődve semmivel és senkivel. Édesanyám meg csak kacagott: “csak felnő egyszer ez a lány,egyszer talán be nő a feje lágya..”
Én meg csak behunytam a szemem és máris egy másik században képzeltem magam. Nem szabhatott nekem gátat még a fantázia sem. Elvesztem minden évszázadban, valami csodát találtam, ami ragaszkodva nyújtotta a kezét, hogy ragadjam meg és maradjak ott. Nem tettem. Mindig kacagva rohantam tovább, vártak rám új csodák.

Ahogy teltek az évek felnőttem, viszont anya szerint még mindig álmodozó kisgyerek vagyok, aki nem akar megállapodni.  Én már a jelenben éltem, de mégis vágytam rá, hogy újra szárnyaljon a képzeletem, mígnem egy délután érdes férfihang ütődött neki a dobhártyámnak, a rádióból szólt hozzám, millió szilánkokra törve a hallóidegeim. Belém hasított a felismerés, ezt a legszebb korszak szülte. A felvilágosodás kora után, talán a hetvenes- nyolcvanas évek a legjobban össze hozott húsz év, ami ma is sikerkorszak. Zene, divat, szellemiség, szinte lüktetve szaladt végig a vénáimon csúcssebességgel. Át akartam élni, ott akartam lenni. Hihetetlenül féltékeny voltam anyára, hisz ő akkor volt őrült fiatal, ő ott tombolt a metál születésénél az első sorban. Őt nem bámulták meg gúnyosan, ha egy bőrnadrágban és egy bakancsban szállt fel a buszra. Rá azt mondták divatos, szexi és laza. Kívántam ezt, ott akartam lenni egy KISS, vagy Europe koncert első soraiban és tombolni. Vagy épp fülig bele szeretni Michael Jackson mozdultaiba, Freddie Mercury hangjába, miközben ezrek éneklik vele : The show must go on..

Mi lett ma az emberiséggel, miért ilyen slampos mindenki? Az utcán végig nézve csak szalaggyártmányokat látok. Már nem divatos az egyéniség és a személyiség. Idegtépő mosógépzajt hallgatni és cigarettafüsttől bűzlő klubokba vonaglani tűhegyes sarkokon. Kitalált sztárokat majmolni, kiknek tehetsége egy napi médiahangot kelt, aztán eltűnnek a kokain és túladagolás népszerű halálában. Botrányos hősök képére nevelni a  gyerekeket. Olyan embereket emelni a csúcsra, akik szórakozásból döntenek milliók élete fölött. Imádni és elismerni a szennyet, a devianciát természetesnek venni. Naponta feltölteni öt nagyon jól sikerült fotót a közösségi oldalakra, megmutatni mindenkinek, hogy milyen boldogan élnek, hogy mindenki megirigyelné ezt a színvonalat.

Valóban ez a jó út ? Nem hiszek benne! Nem, ez nem élet, én ezt nem akarom, vissza akarok menni az időbe. Én nem ebben a korszakban akarok fiatal lenni.

Bőrnadrágot és bakancsot akarok hordani. Bakancsban akarok végig táncolni egy éjszakát ha úgy tartja kedvem.

Rod Stewart dalát énekelve akarom tudatni mindenkivel, hogy én szexinek érzem így is magam, nincs szűkségem divatcuccokra, hogy büszke lehessek magamra. Könyveket akarok venni százával, hogy asztán egy kandalló mellett, vagy egy teraszon bele merüljek egy idilli eufórikus szerepbe, amitől csak jobb lehetek. Közben Mozart-ot vagy Debussy-t akarok hallgatni. Úgy akarok szórakozni, hogy ne kelljen koktélokkal és hangulatfokozókkal tompítanom az agyamat, hogy levethessem a gátlásaimat. Úgy akarok másnap felkelni, hogy ne az elfogyasztott alkoholtól fájjon a fejem, vagy az alkalmi partner áporodott illatától csupán a hangos zenétől. Úgy akarok szerelmbe esni, hogy ne tudja más. Nem akarok róla többszáz fotót feltölteni, hogy azt higgyjék ő a legnemesebb trófeám. Nem akarok vadászni a népszerűségre. Én úgy akarok élni, hogy negyven évesen ne ütközzem bele a felismerésbe, hogy nem vagyok boldog, nem lelem helyem sehol. Hogy kiégtem. Hogy sem a családom, sem a munkám nem nyújt örömet. Hogy egy éhező gyerek látványa csak közömbösséget ébresszen bennem csupán.

Nem akarok ennek a modern vilának a rabszolgája lenni, ami csak az anyagiak körül forog,ahol csak a hitelkártya kimeríthetetlen keretével nyerhetek figyelmet. Én vissza akarok menni az időben, engem várnak a hetvenes -nyolvanas évek.

Bűnhődj csak Raszkolnyikov

by Balla Noémi | 2016. 01. 30. | 0 | Bezzeg...,Slider

Én nem tudom, hogy a mai kor embere mennyire szembesül önmagával. Csak azt látom, hogy mindenki boldog és kiegyensúlyozottnak tetteti magát. És boldog párkapcsolatban él, pedig a barátja épp az előbb tett félreérthetetlen ajánlatot. Én, az ilyen helyzeteket, ha testem engedte, mindig hárítottam, mert az agyamban ennél sokkal érdekesebb gondolatok termelték az endorfint.

Mi a fenéért van valaki olyannal, akit nem tisztel? És direkt nem a szeretetet mondom, mert ugye, az ilyen dicsőférfiak, mind nagyon szeretik szívük hölgyét, csak már nem “olyan”.

Mi nem olyan? Te, senkiházi férfiak szégyene – gondolom magamban!?

Hát olyan…tudod. Nincs kedve, unalmas.

Két lehetséges verzió alakulhat ki: egy, veszem a lapot és leszek az irgalmas szamaritánus, megsajnálom szegény férfit, még egy kicsit csodálom is az áldozatkészségét, amivel szolgálja a hölgyét.

Na! Majd én megmentem ezt a dolgot! – gondolhatnám magamban.

Mert: ha a másik unalmas és kedvtelen, akkor ez azt feltételezi, hogy én, én bizonyosan hihetetlen izgalmas vagyok és kedves. És milyen bátor, istenem milyen bátor vagyok!

És akkor haza mennénk.

Haza hozzá persze, mert megmutatja nekem a fotográfiáit a falakon. Megnézném a szépen vetett ágyat, amibe engem fektetne, és érezném milyen édes a mosószer illata, amit nagy valószínűséggel a párja választott. Az az unalmas liba!

Szétnéznék a szobában és látnám, a közös emlékeket a fényképeken. Látnám az éjjeli szekrényre helyezett piperedolgokat. Hmm, Chanel. Látnám, a nő könyveit, amiket olvas. Hmm, Dosztojevszkij. Látnám a vasalt inget – amit biztosan nem az én esti lottó ötösöm vasalt magának. Látnák egy közös életet egy másik, egészen más szemmel.

De mindez mégis mit számít, mikor én vagyok a kiválasztott?! Én vagyok a másik nő, az izgalmas! Hogy ne lennék különleges, mikor ez a férfi, vállalva a kockázatot felhozott magához?

Hozna nekem egy pohár bort, közben a virágot – amit porhintés szándékával cibált le egy kerítés mögül, hogy mégiscsak lássam hazafele jövet a kocsmából, hogy ő milyen úriember, ááá: egy romantikus hősszerelmes, aki rózsát lop! Szóval a virágot vízbe tennénk. Néhány szót ejtenénk a munkáról és hobbikról, majd szép lassan, vagy eszeveszett gyorsan, egymás testében keresnénk a lelki-bocsánatot.

Csak az a gond, az ilyen hősszerelmesekkel, hogy mikor eljut a teste arra a szintre, hogy az agyából felszáll a szürke köd, akkor már van hely gondolkozni. És innen arra fele, már egyáltalán nem egy romantikus mese a történet, hanem egy undorító szégyenfolt. Már csak arra gondolna, hogyan tudna tőlem megszabadulni. Mi van, ha a hajammal van tele az egész ház? Egész este csörgött a mobilja, most megnézi. Elkezd pánikolni, de szégyellne kitenni hajnalban a lakásból, ezért befordul a fal fele és úgy tesz, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy ő most alszik.

A másik lehetséges verzió, az ilyen helyzetek kezelésére a tapasztalat.

Annak a tapasztalata, milyen érzés lehet haza jönni a párunkhoz a meleg lakásba egy hosszú út után. Befeküdni a friss ágyba, rágyújtani egy cigarettára, folytatni az aktuális regényt, ott ahol abba lett hagyva. Mintha, még egy üveg bort is vettem volna az utazás előtt.

És megcsodálni a szép szál vadrózsát, ami ott virít a kedvenc vázámban, milyen kedves, pedig nagyon jól tudja, hogy mennyire gyűlölöm a rózsát.