Bezzeg…

Akik az autóbuszra esküsznek

by Görbe Helga | 2018. 05. 09. | 0 | Bezzeg...,Egyéb,Slider

Óóó, hát van még hely azon a buszon! Vagy mégsem? Hát dehogynem! Lehetetlen bezárni az ajtókat? Sebaj, én még akkor is felférek!

Nem telik el úgy nap, hogy ne szembesülnék néhány ember hasonló gondolatmenetével. Az autóbusz már zsúfolásig tömve, de ő gondolkodás nélkül rohan utána, hogy aztán átverekedje magát a tömegen, és megnyomorítva még legalább három embert – saját magán kívül – belülről ráfeküdjön az ajtóra. Utána természetesen ámuldozik, hogy a sofőr alig tudja bezárni az ajtókat, és hogy a buszon utazók nagy része melegebb éghajlatokra küldi. Ideális esetben mentegetőzni kezd, miszerint nagyon-nagyon sürgős dolga akadt, és őrült rohanásban van. Vagy pedig közli, hogy nem bír már állni a megállóban, mert kint hideg szél fúj. Természetesen mindkettő nyomós ok arra, hogy végigszenvedjen egy kirándulással felérő városi utazást, és az sem probléma, ha csak néha-néha kap levegőt. De mi történik akkor, ha nem a mesébe illő helyzettel találkozunk, hanem minden utas igazi rémálmával? Olyan személlyel, aki folyton zsörtölődik, hogy a többiek miért nem mennek előrébb, hátrább, kicsit jobbra vagy egy kicsit talán balra. Hogy a mellette álló néni miért cipel olyan sok csomagot, hiszen alig lehet elférni tőle, és hogy az egyetemista miért taposta le a cipőjét, hát nem fér el ezen az átkozott buszon?! Közben hangosan mutogat, és azon csodálkozik, hogy délután négy órakor miért tolonganak ilyen sokan. Dehogyis, az eszébe sem jut, hogy ő szállt fel akkor, amikor már a többieknek sem volt helyük, ő vállalta ezt a minőségi utazást, nem pedig rákényszerítették.

Hogyha pedig egy fiatal véletlenül le tud ülni, és nem ugrik fel azon nyomban, amikor egy 60+-os feltűnik a busz ajtajában, akkor az összes utas kénytelen végighallgatni, hogy „Mennyire pofátlanok a mai gyermekek…” És mondja, mondja, még mindig mondja, a Monostortól egészen a Györgyfalviig, fülhallgatón keresztül préselődve is csak ezt hallom.

Ha majd egyszer megértem a zsúfolt buszozás érdekfeszítő elméletét, akkor én is felmászok ezerharmadik utasnak – a busz tetejére.

Lapszus

by Bartok Barbara | 2018. 04. 18. | 0 | Bezzeg...,Egyéb,Slider

Most már lassan egy órája a laptopom képernyőjén tündöklő fura virágot bámulom. Ne szépítsük: csúnya. Körülbelül három hónapja állítottam át erre, amikor már nem akartam tovább nézni azt a művészi csókos képet, ami még a Mãrãşti lakásban készült. Nézem a virág rózsaszín bibéjét, és azon gondolkodom, mihez kezdjek. Nagyon sok dolgom lenne. A szekrényemből már úgy folynak ki a ruhák, hogy a Duna szégyellené magát, ha látná. Az asztalon nagy kupac mosatlan, a határidőnapló tele van feljegyzett házifeladattal, és nyilván írni is kellene. De én… a csúnya virág rózsaszín bibéjét bámulom továbbra is. Álmos vagyok, fáradt, nyúzott, nyűgös, úgy, ahogy illik. Szidom magamban a vitaminjaimat, hiszen drágák voltak, az ízük szörnyű, és sehol nincs a beígért energia. Gondolkodni kezdek, hogy mikor csináltam bármi lényegeset. Mindennap felkelek, bevánszorgok az egyetemre (késve), elmegyek dolgozni, eszem, iszom, alszom.

Hónapok óta lapszusban szenvedek. Ez egy olyan betegség, ami általában azokat érinti, akik a szavakkal kellene hogy dolgozzanak. De nincs. Nincs szó. Mondatokról álmodni sem merek régóta. Mosolyogva, hümmögve válaszolok a kérdésekre, válaszom csak annyi, „te?”. Összefüggő értelmes mondataim nem igazán születnek. Szidom magam emiatt, majd megsajnálom, és rábólintok, ahogyan Pató Pál úr szokott. Meghalt a motiváció. Mondhatnám, hogy azért, mert: téli depresszió, tavaszi fáradtság, magánélet, tanárok, szülők, testvérek, élet. De nem, a válasz csak én lehetek. Évről évre bekopog hozzám a lustaság, évről évre tovább marad.

Vagy csak túl kritikus vagyok magammal szemben? Túl sokat várok el?

Na, Pató Pál is megérkezett.

És én hiszek apámban*

by Bartok Barbara | 2018. 04. 04. | 0 | Bezzeg...,Egyéb

Pontosan két éve történt. Két éve, hogy megváltozott az egész életem, és akármennyire szeretném, soha nem lesz már a régi…

Szerencsés kislánynak mondhattam magam. Volt egy apukám, aki mindig, minden helyzetben kiállt mellettem, teljesítette a vágyaimat, bárkivel szembement, ha rólam volt szó. Elengedett minden buliba, kedvesen fogadta a barátaimat, támogatott merész álmaim megvalósításában. Miattam elszakadt a családi háztól, külföldön keresett munkát. Miattam csak kéthavonta jöhetett haza. Miattam sötétben indult dolgozni, és sötétben ért haza. Miattam csak telefonon hallhatta szeretett felesége hangját. Miattam, hogy nekem mindenem meglegyen.

Aztán egy téli délután, amikor anya és én a legjobban veszekedtünk, betoppant hozzánk apa egyik munkatársa. Hangja ijesztően rideg volt, szavai lassan és halkan érték el tudatunkat: „András balesetet szenvedett, mentőhelikopter vitte be a kórházba, még nem tudjuk, hogy melyikbe. Állapota kritikus, kómában van.” Anya másnap repülőre szállt, és fél évre itthon hagyott, hogy a kórházban lehessen férje mellett. Ott volt, amikor felébredt a kómából, amikor először megszólalt, amikor először lábra állt, amikor először evett normális ételt.

Én itthon maradtam. Négy szoba, konyha, fürdő, előszobák, egy tányér az asztalon, egy fogkefe a fürdőben, csend, magány, cigifüst. Egyedül éltem, napokig nem hallottam emberi hangot. Néha a zuhany alatt sírtam, de csak röviden, zavartak a hangjaim. Minden este értesített anya az újdonságokról. Nem emlékszik semmire, nem tud a családjáról, nem tudja, hogy hívják a lányát, hol lakik, hány éves, mi a neve, állampolgársága, minden homály. Ezzel a tudattal megszerveztem a ballagásomat, leérettségiztem, beiratkoztam egyetemre, összepakoltam, felköltöztem Kolozsvárra. Mindenki annyira büszke volt rám, és mindenki annyira sajnált. Bárkivel találkoztam, mondataiban legalább kétszer benne volt a „szegény leányka” szókapcsolat. Utáltam emberek közé menni. Én csak cselekedtem, amit kellett, mosoly nélkül, élettelenül, megszokásból, mert szükségszerű volt. A szenvedő magányt hamarosan átalakítottam boldog magánnyá. Egyedül akartam lenni, senkivel sem akartam beszélni. Gyűlöltem a sok kérdést, a sajnálatot, a szomorú tekinteteket. Mindenki arról beszélt, hogy milyen jó ember, testvér, koma, barát stb. volt apukám. De csak én tudtam, hogy édesapának volt a legjobb.

Azóta fizikailag többé-kevésbé helyrejött. Otthon van a családi házban, anyával. A régi ruháit hordja, úgy eszik, gesztikulál, mosolyog, mint régen. De ő már soha többé nem lesz az én szuperhős apukám.

*Zorán – Apám hitte

A vizsgaidőszak perspektívái

by Bartok Barbara | 2018. 02. 01. | 0 | Bezzeg...,Slider |

Egész héten vizsgázol, kicsikém? Tanultál-e? Biztos? Felkészültél? Aztán öltözz fel szépen, tudod: jó megjelenés – félsiker! Reggeliztél? Ebédeltél? Vacsoráztál? Jaj, kislányom, hát kell az energia! Menj a kantinba, van pénzed ebédre is, ha kólákra van! Küldj képet az ebédedről! Vizsga előtt egyél csokit. Tejcsokit. Ne sokat, ne vegye el az étvágyad! Ne igyál annyi kávét. Energiaitalt? Megbolondultál? Hallani sem akarok róla! Aludni is kell! Mikor jössz haza? De nem lesz vizsgád? Legalább itthon eszel rendesen, gyere haza jövő héten! Jól sikerült ma a vizsgád? Hogy-hogy nem tudod? Hát tanultál, nem? Jegyzetet írni én is tudok. Jaj, azt hittem olyan jegyzet. Jó, mindegy, nem értem. Te okos vagy, csak ne légy lusta. Ó, én tudom, tízest kapsz. Csak nyolcas? Hát miért? Azt mondtad, tanulsz. Ha nem lennél lusta, tízes lenne. Jó, ne keseregj, másból jobb lesz. Ösztöndíj összejön? Idén sem? Hát hogy nem? Pedig te olyan okos vagy, csak lusta. Dolgozni mész-e a héten? Dolgozni is kell, belefér. Fáradt vagy? Aludni kellett volna. Tanulj nappal, ne éjszaka. Mégsem dolgozol, eszel, buszozol, tördelsz, írsz, élsz egész nap, hogy ne tudj tanulni, csak éjjel! Ne mondd nekem! Jó, jó, hagylak tanulni, csak ügyesen, szeretlek, szia!

Halló, kicsim. Találkozunk ma? Tudod, lesz az a buli, Márk szülinapja, nem maradunk sokat. Megiszunk egy-két sört és jövünk haza. Nem fogsz elaludni. Nem késed le a vizsgát, nyugi. Még mindig tanulsz? Egész nap tanultál. Gyere, na, kérlek! Egész héten nem láttalak. Nem hiszem el, hogy ilyen sokat tanulsz. Én is egyetemista vagyok, igen, tudom mi az a szesszió, csak nem értem, minek ennyit tanulni. Hiszen te okos vagy. Házit írsz? Megint? Benne leszek? A Campusba megy? De hát oda már írtál. Ja, az a múlt héten volt? Aha. Na, akkor jössz bulizni? Rendben, megértelek, szívem. Akkor nem megyek én sem, mozizzunk! Akkor egy vacsora? Egy sör? Átjössz legalább? Vacsorázunk, nézünk egy filmet. Jó, akkor nem nézünk, tanulhatsz nálam. Ígérem nem zavarlak. Rendelünk egy pizzát, közben tanulsz, én meg iszom egy sört. Gyere, várlak! Hozz egy cigit, elfogyott. Ó, kicsim, megnézzük ezt a filmet, és tanulsz utána. Együnk egy pizzát. Behozod a söröm, kérlek? Megnézünk egy részt a sorozatból? Ó, tanulsz reggel, csak délben van a vizsgád. Jó reggelt, csinálsz valami reggelit? Teát is, légyszi. Menned kell vizsgázni, máris? Sok sikert, ügyes leszel!

Ajaj, már kilenc óra. Megint nem sikerült korán kelni. Ó, még tíz perc szundi belefér. Na, még csak öt. Háromnegyedkor felkelek. Egészkor. Negyedkor. Jaj, már mindjárt tizenegy. Reggelizem, megmosakszom, aztán irány a tanuló. Nincs, amit enni. Iszok egy kávét, elmegyek reggeliért, zuhany, tanuló. Ó, most már ebédelni kéne. Letusolok, aztán ebédelek a kantinban. Felhívom anyát, aztán indulok. Jaj, megint fél órát beszélgettünk. Nem is vagyok éhes, inkább iszom még egy kávét. Barbi, most már tanulni kell! Mit is kell vinnem magammal a tanulóba? Hol van a füzetem? Jaj, Zsófi, adj már egy tollat, légyszi. Lemerült a laptop, remek. Amíg töltődik, megnézek egy-két videót. Kéne egy kis vajas kenyér is. Vajon Facebookon mi történik? Instagramon? Hív Laci, jaj, de hiányzik már! Jó, átmegyek, de akkor rendelj pizzát! De tanulnom kell, megértetted? Biztos? Sem film, sem semmi! Mit kell vinnem? Laptop, töltő… Hol van már a füzetem? Fogkefe, fésű, smink, bugyi, mehetek. Jön már a busz? Úristen, már nyolc óra. Na, a buszon olvasgatom a leckét. Ó, ez nem is nehéz. Ezt tudom. De jó! Végre megérkeztem. Jó, nézzünk filmet. Oké, de csak egy részt a sorozatból. Reggel ébressz! Úristen, már kilenc óra…

23 óra 59 perc

by Tamás Réka | 2018. 01. 27. | 0 | Bezzeg...,Slider |

23 óra 59 percet ütött az a kattogó nyavalya a falon, ami miatt gyakran oly későre alszom el. Igen, igen, tudom, neked is ugyanennyire ismerős ez a bizonyos érzés. Most viszont más miatt nem hagynak aludni a gondolatok. SZERELEM. Teljes cikk