Hányszor és hányszor hallottuk már az életünk során ezt a mondatot, hogy „Bezzeg, az én időmben!”, főleg a nálunk idősebb emberek szájából. Igaz, sok minden megváltozott, teljesen átalakult a rutinunk a szüleink generációjának fiatalkorához viszonyítva, szóval, talán jogosan hangzik el ilyen gyakran ez a dorgálás. Másképp közelítünk meg sok mindent, főleg, mivel az internet az életünk része lett, és nemcsak a technikára vonatkozóan, hanem az emberek gondolkodásmódját tekintve is. 

Beszippantotta a fiatalabb generációkat az internet világa, mindenki úgy érzi, hogy folyamatosan és mindent ki kell posztolni. Akár nyaralást, szórakozást, de akár a bánatos pillanatokat is, hogy mindenki tudhassa és láthassa, milyen az életünk. Ott van bennünk a folyamatos megfelelési kényszer, ha valaki közzéteszi, hogy utazik, bulizik, bármi olyat csinál, ami látványos, és nem engedheti meg magának feltétlenül akárki, automatikusan átjár minket az irigység keserű érzése. Ez az online világban történő véget nem érő versengés az, ami szennyezi a hozzáállásunkat, mert alapvetően nem lenne gond az új lehetőségekkel. Nagyban megkönnyítené az életünket a technológia rohamos fejlődése, pillanatok alatt alkothatunk valami értékeset, szépet, okosat, csakhogy a legtöbbünket robottá változtatnak az olyan közösségi oldalak, mint a TikTok, vagy az Instagram, s egy kalap alá veszik ezzel a jelenséggel azokat is, akik pozitívan használnák ki az internet adta lehetőségeket. 

Régen más volt. Fontos volt és értékes, hogy az emberek minőségi időt töltsenek együtt. Ez manapság átértékelődött, és az esetek többségében csak a telefonon keresztül látjuk egymást. Persze ez minden szülő-gyerek kapcsolat esetében megfigyelhető, mert világunk folyamatosan olyan dolgokkal gazdagodik, amelyekhez a fiatalabb könnyebben, az idősebb nehezebben tud adaptálódni. 

Szerencsésnek érzem magam. Rám és a korosztályomra még az volt jellemző, hogy nem volt telefonunk, és úgy kerestük egymást, amikor játszani akartunk, hogy elmentünk az adott személy házához, engedélyt kértünk az édesanyjától vagy édesapjától, hogy velünk játsszon. A másik opció az volt, hogy tanítás után megbeszéltük, mikor, hol találkozunk, de semmiképp sem úgy töltöttük el a szabadidőnket, ha együtt akartunk lenni, hogy telefonos vagy számítógépes játékokon, kamerába, mikrofonba beszélve imitáltuk a minőségi időt, ahogyan az manapság tapasztalható.

Most már, ha végignézünk a tömegen,  mindenki kezében ott csillog a telefon, vagy valamilyen okoseszköz, még az egészen kicsi gyerekek esetében is. Ha valaki azt mondta volna négy évvel ezelőtt, nem hittem volna el neki, hogy egyetemistaként én is ki fogom mondani: bezzeg, az én időmben! 

A disztópia, amiben élünk, szinte naponta tud meglepetéseket okozni és időszakonként egyre gyakrabban hangzik el az „ez is lehetne Black Mirror-epizód” mondat. A bizarr és elkeserítő történések halmaza egyre csak nő és egyre nehezebb szemet hunyni felette.

Valószínűleg már mindenki hallott a katasztrófaturisztikai tragédiáról, a Titan tengeralattjáróról, amely öt emberrel merült alá, hogy utasai megközelíthessék és megcsodálhassák a Titanic romjait a tengerfenéken. Aki lemaradt volna az egyébként mindenhol is bejelentett és közvetített esetről, annak röviden: a tengeralattjáró elmerülését követően másfél órával elveszítették a kapcsolatot a járművel, így a lokalizálása ellehetetlenült. A hatóságok szinte azonnal megkezdték a keresését, de háromnapos intenzív kutatás után már csak a romokat találták meg. Ahogy feltételezhető, hogy ez a sztori sokak számára ismerős, úgy az is sejthető, hogy a görög hajókatasztrófa már annál kevésbé. Görögország partjának közelében néhány hete felborult és elsüllyedt egy hajó túlterhelés miatt, amely migránsokat szállított, és több mint 500 halálos áldozatot követelt, köztük gyerekeket is. Az esetről való tájékoztatás azonban közel sem volt olyan lefedettségű, mint a Titan esetében. A katasztrófa körülményei még sok helyen tisztázatlanok.

Mindkét történet szomorú, öt és ötszáz áldozat egyaránt elkeserítő, azonban nem mehetünk el csukott szemmel a helyzet kendőzetlen iróniája mellett. Gazdag emberek hatalmas vagyont fizetnek, hogy vízre szálljanak, illetve alámerüljenek, mert – sajnálom, de az az igazság – egyszerűen nincs jobb dolguk. Felszállnak az elméletileg bombabiztos járműre, aztán, amikor beüt a ménkű – esetünkben a nyomás, aminek önszántukból és tudatosan tették ki magukat –, kormányzati hatóságok, két repülőgép, egy tengeralattjáró, szonárbóják, az amerikai és a kanadai haditengerészet, valamint kereskedelmi mélytengeri cégek segítségével próbálják kimenteni az öt fehér férfit, akik fejenként 250 000 dollárt, tehát 1 137 350 lejt fizettek azért, hogy ott lehessenek. Ezzel szemben a több mint hétszáz menekültet szállító halászhajó utasai feltömörülve, egymás hegyén-hátán próbáltak túlélni, amikor a vízi jármű nem tudott eljutni a partra, pedig már előre látható volt a katasztrófa. Még tisztázatlan, hogy ez a parti hatóságok vagy a hajó kapitánya miatt történt-e, azonban mire bárki intézkedett volna, már csak 104 embert sikerült élve kimenekíteni.

A párhuzam a Titanic utasai és a mostani két szerencsétlenség áldozatai között rávilágít a privilégium elkeserítő, leküzdhetetlennek tűnő társadalmi problémájára, a tényre, hogy igenis van fontossági sorrend, bármennyire próbálunk úgy tenni, mintha nem lenne. Még mindig vannak emberek és emberek.

Bár a Titan utasai nem élték túl az utazást, mi mindent megtettünk, hogy megakadályozzuk a katasztrófát. De a halászhajó utasai közül 500 ember sem élte túl az utazást. Esetükben megtettünk mindent, hogy ezt megakadályozzuk?

Megváltónk és messiásunk, Elon Musk ismét előrukkolt valamivel, ami egyenesen Black Mirror-epizódból szabadult. Agyimplantátumokat fejlesztetett ki, és már nem csak a majmoknak adatik meg az öröm, hogy egy csip lehet a fejükben, ugyanis elindultak az emberi tesztelések. A cél, mint mindig, természetesen most is nemes, az implantátum látássérült vagy lebénult emberek megsegítésére készült. A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve, a Zyklon-B is egyszerű rovarirtó szernek indult, az már más kérdés, hogy a harmadik birodalom mire használta fel.

Ha feleannyira lennék cinikus, mint amennyire vagyok, akkor azt mondanám, hogy ez fantasztikus találmány, ami tényleg embereken fog segíteni. Azt sajnos hamarabb el tudom képzelni, hogy Elon Musk Twitter-oldala megjelenik, ha csak rágondol a becsipezett ember, és ha reklámmentesen szeretné használni, akkor elő kell majd fizetnie a Neuralink Plusra. A Covid-tagadók, remélem, most repesnek örömükben, a prekogníciójuk pontos, tényleg be leszünk csipezve, csak nem ingyen. 

Az amerikai gyógyszerfelügyelet (FDA) engedélyezte az emberekkel végzett klinikai vizsgálataik elindítását, sajnos nem Elon Muskon tesztelték legelőször, pedig szerintem egy szebb világot élnénk, ha Jeff Bezos saját kezűleg szállítaná ki az Amazonról rendelt csomagokat, és Elon Musk meg sem állna a Marsig, agyimplantátumot viselve. A Neuralink egyik mérnöke, aki a vizuális idegtudományi részlegen dolgozik, elmondta, hogy ez a projekt lehetőséget nyújt arra, hogy látásprotézist biztosítson a retinasérült vagy szemsérülés miatt megvakult embereknek. Az elképzelés lényege, hogy a kamerát közvetlenül a látókéregbe csatlakoztatják, és egy több ezer, vagy talán több tízezer elektródából álló hatalmas tömböt stimulálnak a vizuális kép újraalkotása érdekében. Az agyimplantátummal rendelkező ember különböző hullámhosszokon, például ultraibolya vagy infravörös és radar segítségével láthatja majd a világot. Alapvetően csak annyit kell tennie valakinek, hogy megnevezi a frekvenciáját, és dinamikusan beállítja az érzékelőt, hogy emberfeletti látása legyen.

Be kell ismernünk, hogy ez már nem is meglepő. Ez csak egy őrült ego vezérelte főszereplő-szindróma, amely mögött hatalmas mennyiségű pénz áll, és amelyet 2012–2015 között számtalan cikk fújt fel, amelyekben Musk maga „Vasember a való életben”. Ez megmagyarázná Elon Musk Twitter-bejegyzéseit. Lehet, hogy egész végig csipet használt és a tudatalattija posztolt. Elon Musk az „istenember” és gőzerővel dolgozik azon, hogy mi is azzá válhassunk. 

A Neuralink egyik idegsebésze arról beszélt, hogy a fájdalom alapvetően minden emberi szenvedés lényege. Manapság nagyon sok olyan betegség van, amely sok fájdalmat okozhat és még a kezelések is fájdalmasak lehetnek. Ha ezt a fájdalmat valahogyan minimalizáljuk, akkor drámaian megváltozik az a szemlélet, ahogyan a betegségekre tekintünk. A Neuralink-eszközök ebben is döntő szerepet játszhatnak. Ezek mellett előre megjósolja majd a betegségeket és még a mentális problémákat is megoldja majd. 

Még egyetlen lépés van. Talán, ha a halált is legyőzzük, Elon Musk megelégszik majd. 

Már a pandémia előtt fel-felröppent a hír: Európa nyugati társadalmaiban eljátszadoznak a négynapos munkahét gondolatával, helyenként tesztelik is. A dolgozók túlnyomó részét home office-ba kényszerítő járvány és a munkavállalóknak a koronavírus kordába szorítása utáni visszatérése a gyárakba, hivatalokba felgyorsította a csökkentett munkahétről folytatott társadalmi diskurzust.

A napi nyolcórás munkaprogram ötletét először Robert Owen brit üzletember vetette fel 1817-ben, az ipari forradalom korában. Ausztráliában leghamarabb 1856-ban dolgozhattak napi 8 órát a melbourne-i egyetem építésénél foglalkoztatott kőművesek, néhány évvel később a „kedvezményt” kiterjesztették az ausztrál építőipar egészére. Világszerte történtek próbálkozások a 10–14 órás napi munkaidő bérlevonás nélküli csökkentésére, a nyolcórás munkanap hivatalosítására azonban még sokáig várni kellett: először a szovjet munkatörvénykönyvben hirdették ki 1918-ban. Az azóta eltelt száz esztendő társadalmi, gazdasági változásai egyre égetőbbé teszik a kérdést: működőképes-e vajon napjainkban a 8 órás munkaidő? Milyen kérdéseket vet fel a 8 órához való ragaszkodás, hát a munkaidő csökkentése?

A vállalatok folyton fokozni kívánják az alkalmazottak teljesítményét, növelni a szellemi és fizikai termelést, céljuk állandóan valami újjal előrukkolni, versenytársaikat megelőzni, a rangsorokban minél előkelőbb helyen szerepelni, folyamatosan fejlődni. De vajon meddig lehet fejlődni? Hol van a határ? Egyáltalán van határ? Minden munkáltató szervezet a legeredményesebb vállalat, kormány, állam szeretne lenni. De milyen áron? A humán és természeti erőforrások teljes kihasználásával? Másrészt: fenntartható-e kevesebb napi munkaidővel is ugyanaz a gazdaság?

Ami a munkaerőt illeti, ma már egyre többen igyekeznek tudatosabban élni, testi és lelki szükségleteikre egyaránt figyelni, a magánélet és munka egészséges egyensúlyát fenntartani. Törekednek jó szülőknek, jó házastársaknak lenni, társadalmi életet élni, művelődni, önmagukra is figyelni. Vajon mindezek a személyes törekvések mennyire megvalósíthatók a napi legalább 8 órás munkanap mellett?

Több tanulmány bizonyította, hogy a szellemi munkások nem tudnak 8 órán keresztül koncentráltan figyelni és fenntartani ugyanazt a teljesítményt, legfeljebb mintegy öt-hat órát tudnak aktívan figyelni. A fizikai munka hasonló dilemmákat ébreszt. Az eddigi tesztelések eredményei azt mutatják, hogy a kevesebb munkaidőben dolgozó személyek boldogabbak, elégedettebbek. Valószínűleg az olyan problémák, mint a kiégés, túlzott stressz, depresszió megelőzhetők a csökkentett munkaidővel. Talán így lassúbb életvitel kapujába kerülnénk, amelyre érzékelésem szerint sokan vágynak és nagy szükségünk is van rá.

Természetesen bizonyos területeken új dolgozókat kell alkalmazni a csökkentett munkaidő pótlására, ennek bevezetése azonban a tapasztalatok szerint hosszú távon előnyös mind a munkavállalók, mind a munkáltatók számára. A nagy kérdés, hogy a teljesítmény mennyiben a munkaidő függvénye? Ugyanazt a teljesítményt el lehet-e érni kevesebb idő alatt, de más motivációk mellett. Erre történtek már biztató eredményt felmutató tesztelések, de iparáganként, munkaterületenként további kísérletek szükségesek. Az már biztos: a jövőben még inkább aktuális téma lesz a munkakultúra átgondolása. 

Az angyalka pénztárcájának feneketlennek kell lennie! Másképp hogyan is tudna annyi szép dolgot minden gyereknek – vagyis majdnem mindegyiknek – a karácsonyfa alá varázsolni, ha nem lenne végtelen mennyiségű kincs a tárcájában? De akkor miért van az, hogy sok helyen nincs ajándék a fa alatt, sőt még karácsonyfa sem díszeleg a ház melegében? Vagy azt miért engedi meg az angyalka, hogy helyenként az otthonnak melege se legyen, de sokaknak talán még olyan helyük se, amit otthonnak nevezhetnek? Az angyalka róluk megfeledkezett volna?

Az egyik részem nagyon szereti a karácsonyt. A fényeket, a forró csokit, forralt bort, az intenzív narancs- meg fahéjillatot, a csilingelő kedves zenét, a meghitt istentiszteleteket, és még hosszasan sorolhatnám, annyi szívmelengető ismérve van ennek az ünnepnek, sőt a teljes decemberi hónapnak. Másik részem viszont úgy hordozza magát végig az ünnepen, mintha az büntetés lenne.

Mondhatják rám, hogy naiv meg gyerekes vagyok, de szívtelen az, akinek egyszer sem jut eszébe az adventi vagy karácsonyi ünnepkör alatt, hogy míg mi, akik jobb helyzetben vagyunk, hálával és boldogsággal teli napokat élünk ebben az időszakban, addig számos más helyen még inkább kontrasztba helyeződik a nincstelenség. Mindaddig, amíg létezik olyan ajándék, amelynek ellenértékével egy utcán élő, semmije sincs embernek az alapszükségleteit ki lehetne elégíteni, hogy ne éhesen, fázva, koszosan töltse mindennapjait, addig egy percig sem érzem szépnek az ünnepet. Amíg az advent és a karácsony vissza nem nyeri valódi értékét, és amíg fényűzés veszi át a hála helyét, addig ez csupán műkarácsony.

Wass Albert karácsonyi meséjét mindenki orra alá odanyomnám, akinek teljes mértékben megfelel, hogy míg legjobb életét éli, az utcán beteg emberek, gyermekek fagyoskodnak. Az angyal pénztárcája lehetne ugyanis akkora, hogy mindenkinek jusson belőle, de a kapzsi ember, akinek már amúgy is elkölthetetlenül több van, mint másnak, kiemeli az angyali tárcából másoknak a részét is és így maradnak sokan angyali áldás nélkül. Az efféle karácsony is a kapitalizmus gyönyörei közé sorolható.

Az ember gyönyörűt tud alkotni, de borzalmas rombolásra képes. Rohamosan fejlődik a világ, s ezzel egy időben velejéig romlott. Aki pedig a díszes ünnep alatt felhozza ezt a keserű témát, azt egyértelműen ünneprontóként könyvelik el. A világban található sok angyalka így is próbálkozik valódi ünnepi érzéseket elszórogatni egy-egy közösségben.

S hogy milyen az angyalka pénztárcája? Elméletileg mindenkinek jut belőle ajándék, ha valaki el nem vesz belőle a kelleténél többet. Mindenkinek van egy kicsi zseb, rekesz félretéve mindaddig, amíg azt más ki nem üríti, hogy neki többszörösen jó karácsonya legyen. Ilyenkor szokás mondani, hogy lesz ez így se s úgy is jó lesz, úgyhogy addig is boldog műkarácsonyt kívánok mindenkinek!