Megtörténik néha, vagy inkább elég gyakran, hogy tükörbe nézve, valaki számunkra ismeretlent látunk ismerős testben. A mi testünkben. De ha nem én vagyok magamban, akkor ki lakik énbennem?

A szem a lélek tükre, szokás mondani, és milyen igaz. De mi a teendő, ha az a lélek más-más fizimiskát ölt magára, valahányszor a szemtükrünkbe nézünk. Az már kiderült, hogy hiába kérdezzük felhangon, hogy ki vagyok én, mert a választ éppen attól a személytől várjuk, akit nem ismerünk fel önmagunkban. Minden bizonnyal önmagunkat látjuk ismeretlen érzésvilág pompájában. Mennyivel szebb így leírni az egzisztenciális krízist, nem rémít meg annyira. 

Maga a krízis szó is rémes, nem barátságos és melegséget árasztó kifejezés, mint mondjuk a pillangó vagy a napsugár. A napsugárról meg a pillangóról a meleg nyár jut eszünkbe, a krízis szó hallatán inkább a szivacsozott falú intézet árnyékát érezzük magunkon, nem a nap melegét. Valami ismeretlen érzés kering bennünk, a bordáinkra kapaszkodik, és mivel nem ismerjük, rettegni kezdünk tőle. Az első kudarc után a második már gyerekjáték. A harmadiknál már egyenesen tegező viszonyba kerülünk a korábban félelmetes érzéssel. 

Mert bizony, amit idegennek láttunk, a barátunkká válik, csak hát ezek a fránya első alkalmak mindig olyan döcögősek. Jönnek, mennek az élethelyzetek, mint nagyvárosban a buszok. A pozitív töltetűeket néha észre sem vesszük, a negatív hatásúakat meg annál inkább. Igen, mert az jellegzetesen keserű ízt hagy maga után, mint amikor az orrunk előtt megy el az utolsó busz vasárnap. Akkor inog meg alattunk a léc, amikor eddig nem ismert akadályt találunk magunk előtt és nézzük felhúzott szemöldökkel, hogy ez micsoda, ezt nem tudom átugrani. Mit teszünk ilyenkor? Fogjuk a létkérdésünket, beletöltjük a

 cigarettába, és elszívjuk. Közben az átugorhatatlan akadályt nézzük, fél szemmel, mert a másikba belement az elveszettség füstje. 

Amikor komótosan felemésztettük lelkünk legjavát, akkor a maradékból erőt merítünk, csak éppen annyit, hogy még egyszer felálljunk és szemügyre vegyük az átugorhatatlant, tudjuk majd az unokáknak részletesen elmondani, hogyan is nézett ki az, ami padlóra küldött. Újfent közelebb megyünk és rájövünk, hogy az átugorhatatlant egyszerűen meg kellett volna kerülnünk. Akkor kicsit dühösen, megtörten de mégis büszkén tovább megyünk, mert okosabbak lettünk. Most már tudjuk, hogy van az átugorhatatlan de megkerülhető akadály. Az út, amin továbbmegyünk, a mindennapjainkkal van kikövezve, a tükörben pedig egyre ismerősebb lesz minden látvány, minden megkerült és átugrott akadály után, mert újabb valakit találunk meg önmagunkban.

Mondják, hogy az első szessziós időszak a legkegyetlenebb. Ez nem feltétlenül igaz. A másodikban is éppen annyira vért fog izzadni az, aki nem éri be az átmenővel, de sok esetben még azok sem menekülnek a gyomorgörcstől, akik azt vallják, mindegy hányas, csak legyen meg. Igaz ami igaz, a sfântu’ cinci sok egyetemistát húzott már ki abból a gödörből, amibe a legtöbb alkalommal saját magunk ugrottunk fejest, ez viszont független attól, hogy éppen hányadik vizsgaidőszakunkat éljük meg. Végzősként már kialakult egy olyan rutinom, amit, ha becsülettel és odafigyeléssel követek, sikerül átrugdosnom magam a nehéz heteken – ezt a tapasztalatot osztom meg most veletek is. Nem vállalok azonban senkiért felelősséget, ha nagy jegyeket szeretnél, nem a jó cikket olvasod.

Első és legfontosabb tipp: aludd ki magad, majd szánj időt az elkészülésre, mielőtt elindulnál otthonról. Ha nagyjából kapisgálod, hogy miből kellene vizsgázni, akkor is hatalmasat dob az önbizalmon, ha kipihenten és magaddal szemben elégedetten jelensz meg a vizsgán, de ha teljes mértékben párhuzamos vonalon futsz is a tantárggyal, akkor legalább annyival tiszteld meg a napod és saját magad, hogy nem kialvatlanul, üres gyomorral, energiaitallal a kezedben esel be a tegnapelőtti paradicsomfoltos pulcsidban. Ha bukunk, legalább szépen bukjunk. Nem mellesleg, a tapasztalataim alapján, ha a legnagyobb önbizalommal beszélsz bármiről is, még akkor is elhiszik, hogy igazad van, ha épp a legnagyobb baromságot szülte meg az ajkad.

Második tipp, ami vetekszik az elsővel: használd ki a hirtelen érkező pluszidőt. Olyan időszakba csöppensz hirtelen, amikor nem kell egyetemre járni. Mármint órákra nem kell járni, de a vizsgát is opcionálissá lehet alakítani, ha jól csinálod. A lényeg, hogy hirtelen felszabadul egy jó nagy adagnyi idő, amit hasznosan is fel lehet használni. Értem ez alatt azt, hogy a syllabust kicsit górcső alá véve, elhiteted magaddal, hogy a félév során feldolgozott témák valójában az álalános műveltséghez tartoznak, és te, bizony, nem vagy általánosan műveletlen, tehát a hirtelen nyakadba szakadó időtengerben úgy tudsz úszkálni, hogy a hasonlóan általánosan művelt csoporttársaddal, barátoddal kimentek sörözni, vizsgára való készülődés címszó alatt. Ha nem hiszed, zárómondatként megsúgom, hogy ezt brit tudósok tanulmányaiban olvastam, tehát teljes mértékben hasznodra fog válni.

Harmadik és egyben utolsó tipp: ne stresszelj! Ugye, milyen jó tanács? Tudom, hogy ennyivel ki is űztem belőled a gyomorgörcsöt, csak azt nem értem, a pszichológusok miért nem alkalmazzák ezt az egyszerű módszert, hogy megmondják, mit ne érezz. Na, de a lényeg, hogy tényleg ne engedd, hogy maga alá temessen a pánik. Valahogy mindig lesz, mert úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna. Ezt talán először Micimackótól hallottam, majd Kertész Imre könyvében olvastam, de szerintem az első hivatalosabb forrásból származik, ezért téged is meg kellene győznie. Mert tényleg mindig lesz valami, és mindig alakulni fog az élet. Az idő nagy részében pedig, hidd el nekem, tudsz annyit produkálni, hogy a pótszessziós hét és az azt megelőző üresjárat két teljes hétnyi vakációt eredményezzen.

Végső soron sok sikert kívánok, amennyiben ezeket betartod, és a Fennvaló is úgy övezi az utad, hogy az neked jó legyen, akkor biztos minden a legnagyobb rendben lesz! 

A közösségi média közössége, bár nem hivatalosan (még), de újabban nemzetközi ünneppé avatta a december eleji hétvégét, amelyen a Spotify közli a felhasználókkal, milyen és mennyi zenét hallgattak, hogyan, mikor és egyáltalán miért. Ennek hivatalos neve pedig nem személyes adatok felhasználásának cukormázba csomagolása, hanem Spotify Wrapped.

Ezeket az esztétikusan összeállított statisztikákat persze tovább lehet osztani más közösségimédia-felületeken is, hadd lássa mindenki, milyen makulátlan zenei ízlésünk van. Éppen ezért lehet, hogy amióta van ez az évzáró kiértékelő, kicsit úgy hallgatok zenét Spotifyon, mint ahogy kamaszkoromban naplót írtam. Tudtam, hogy csak magamnak csinálom, egyedül vagyok és csak rám tartozik. De mi van, ha… Mi van, ha valaki véletlenül megtalálja és beleolvas, a biztonság kedvéért tegyünk egy-két idegen szót és jelzős szerkezetet is abba a beszámolóba a hátamnál ülő fiúról. Esetünkben pedig, ugye, két Rihanna-szám között bár egy Beethovent, de legalább egy kis Doorst illik közbeszúrni, mert mi van, ha…

Persze, az ember maga dönti el, hogy megosztja-e, miket hallgatott tusolás, vezetés, mosogatás közben, de aki nem mer előállni a statisztikáival, az alapból gyanús. Már csak magamból kiindulva is, én sem azért nem posztoltam, mert éppen szakdolgozatot írtam helyette, vagy idős néniket kísértem át az úton, hanem mert eggyel több volt az Azahriah-szám benne, mint szerettem volna. 

Az idei újdonság a statisztikákban az, hogy a Spotify karaktertípust rendel hozzád, aszerint, hogy hogyan hallgatod a zenét. Persze, nem azt mondja meg, hogy rosszul vagy jól – legalábbis nem expliciten –, hanem megtudhatod, hogy vámpír vagy, alakváltó vagy egyéb mágikus lény. Én küklopsz vagyok. A küklopsz definíciója szerint: Ha zenehallgatásról van szó, hűséges és odaadó vagy. Szeretsz egy műfajra koncentrálni. Néha monoklival. Magyarán: nem nagyon lépek ki a zenei komfortzónámból, köszönöm, Spotify, ezt jó tudni.

Mégis furcsa, hogy többnyire azért az emberek milyen lelkesek, hogy a Spotify egész évben követi a tevékenységüket, raktározza róluk az adatokat, év végén pedig becsomagolva odaajándékozza, hogy nesze, idén is több volt a guilty pleasure-öd, mint szeretted volna. Bezzeg, amikor szegény Zuckerberg csinált hasonlót, hetekig izzadt a bíróságon. Lehet, hogy a titok abban rejlik, hogy szép animációkkal kell prezentálni, és Zuckerbergnek nem is ügyvédre, csak jó PR-osra lett volna szüksége.

Erdély fővárosában, a több ezer éves múltra visszatekintő Kolozsváron baj van. A település irdatlan sebességgel növekszik, az infrastruktúra pedig – amelynek egy része még a középkorban kialakult alapokon nyugszik – képtelen tartani a lépést ezzel a terjeszkedéssel. Az ingatlanárak az egekben vannak, és nem mutatnak csökkenő tendenciát, a munkaerőpiac pedig módfelett fragmentálódott az elmúlt másfél évtized során: az informatika különböző ágazatai dominálnak, amelyeket a pénzügy, a jog és a mérnöki szak követ.

Vádolni egyetlen személyt, közösséget, nép- vagy társadalmi csoportot elsősorban lehetetlen, másodsorban pedig oktalan, de minden bizonnyal a hozzám hasonló siheder egyetemisták is hozzájárultak ennek a problémának a felerősödéséhez az utóbbi néhány évtized során. Tízezrével elözönlöttük a várost, a fogyasztói társadalom növendékeiként új igényeket hoztunk magunkkal, és ezzel saját képünkre formáltuk a szolgáltatói réteget, amely nem feltétlenül egyezik meg a helybéliek szükségleteivel. És ez bennünket különösebben nem zavar. Mi Kolozsvárt csupán ugródeszka gyanánt használjuk: itt tanulunk, dolgozunk és élünk három, öt, esetleg hat éven át, majd hazatérünk, netán nyugatnak vesszük az irányt, ha pedig itt telepszünk le, általában friss diplomásként könnyűszerrel elhelyezkedünk a szakmában.

Az általunk teremtett károk pedig a tősgyökeres kolozsváriakon csattannak. Ők azok, akik a megduzzadt forgalom miatt naponta órákon át vesztegelnek a dugóban, akik a saját szülővárosukban nem engedhetik meg maguknak egy ingatlan birtoklását, és kénytelenek a szomszédos településekre kitelepedni, ők azok, akik küszködnek a munkaerőpiacon, amelyet feltöltenek az ide bevándorlók. Megszűntek a gyárak, de megnyíltak a bevásárlóközpontok. Bezártak a régi vágású vendéglátó létesítmények, de nyíltak helyükbe gyorséttermek és kocsmák. Meg vagyok győződve afelől, hogy nem a helyi lakosság igényének a kielégítésére működik lokál minden második üzlethelyiségben a belvárosban.

Egyre csak dagad tehát ez a buborék, és ahogy fújódik, a falai vékonyodnak, növekszik rajta a nyomás. Feszül a húr, amíg feszülhet, de előbb-utóbb elszakad, kipukkad a buborék. Ha a mesterséges intelligencia rohamos fejlődése miatt nem lesz szü

kség a temérdek informatikusra, mi történik majd a rengeteg irodával, vállalkozással, befektetéssel? Ha elmegy a munkaerő, és nem lesz igény a felduzzadt szolgáltatói rétegre, ki fog adózni? És ha – ne adj’ isten – az önmagát lassan de biztosan felemésztő Európai Unió megvonja a számos pályázati összeget, miből fogja fenntartani magát a város?

Legegyszerűbb számomra, mint egyetemi évei végéhez közeledő diáknak, az lenne, ha nem foglalkoznék mindezzel. Élvezhetném a (drágán vesztegetett) jólétet, amelyet ez az erőteljesen nyugatiasodó város nyújt, majd diplomával a kezemben emelném a kalapomat, és eredeti tervemhez híven hazaköltöznék Székelyföld szívébe, ahonnan származom. De mégis egyre sűrűbben gyötör a gondolat, hogy milyen sors vár Erdély fővárosára, hiszen a maroknyi magyarságnak, amelyet még nem olvasztott magába a cudar környezet, Kolozsvár volt és lesz a szellemi központja, ha pedig ez a kártyavár összedől, a fennmaradásunk végérvényesen veszélybe kerülhet. 

Újabb háború, újabb esély a véleménynyilvánításra, már ha az egyáltalán a sajátunk.

Aki az utóbbi három-négy évet nem kő alatt töltötte, annak nagy valószínűséggel feltűnt az események felgyorsulása, mondjuk a 2010-es évekhez képest: a globálisan rengeteg emberéletet követelő és más súlyos problémákat okozó pandémia; a szomszéd országban tavaly február óta dúló háború, vagy éppen az ezek okozta súlyos infláció világszerte. Most meg itt a legújabb aktuális probléma, lassan két hete a Hamász palesztin politikai szervezet megtámadta Izraelt. Talán az elmúlt néhány évtizedben is páratlan brutalitással és pusztítással folynak a harcok, leginkább a Gázai övezetben. A rövid idő alatt több ezer emberéletet követelő és embereket megnyomorító támadások és ellentámadások mellett, a Hamász nagyjából 150 túszt ejtett foglyul, közülük sokan nem is a térség lakói, hanem turisták. 

Akárcsak a továbbra is aktív, bár már kevésbé intenzív ukrán–orosz konfliktus, ez a háború is kétrészre osztja a társadalmat globálisan. Erre a konfliktusra is jellemző, hogy mindenki próbál valaki oldalára állni, bár ebben az esetben kicsit bonyolultabb kiválasztani a „jó oldalt”. Emiatt aztán gyakran bármilyen háttértudás vagy utánajárás nélkül valamelyik oldal mellett rakja le az ember a voksát, mert így látta a tévében, olvasta a Facebookon, hallotta a boltban a szomszédtól stb. Majd persze ki is áll a neki előre legyártott véleménye mellett, amely gyakran tartalmaz szükségtelen agressziót a másik oldal ellen. Jelen esetben is gyakori a palesztin civilek összemosása a Hamász terroristáival vagy éppen a zsidók egy lapon említése az izraeli kormánnyal és az általa elkövetett bűnökkel, a palesztinokkal szemben. Ahogy az Ukrajnában jelenleg is folyó háború miatt, úgy jelen esetben is vannak olyan országok, amelyek egyértelműen kiállnak egyik vagy másik fél mellett, ezúttal leginkább vallási alapon. A többségében muszlim országok Palesztina, míg az Izraelhez és/vagy a zsidósághoz jobban kötődő országok Izrael mellett állnak ki. Abban a nagy többség mindenképp egyetért, hogy a Hamász cselekedetei nem jogosak és semmiképpen sem tolerálhatóak. Kevés a semleges álláspont, hol az egyik, hol a másik oldalt vallják bűnösnek, pedig a térségben lakó valódi áldozatokon ez mit sem segít. És nemcsak az elmúlt két hét halálos áldozatairól és sebesültjeiről van szó, hanem az elmúlt majd 80 év áldozatairól, akik ugyanúgy értelmetlenül haltak meg, veszítették el az otthonukat és a szabadságukat, mint a mostaniak. Leginkább ezért is tartom értelmetlennek a folytonos állásfoglalást, a másik nemzet hibáztatását és a saját pártfogoltunk minden bűn alól való felmentését. Tavaly hasonló történt az ukrajnai helyzettel kapcsolatban: aki nem támogatta az egyiket, az a másikkal tartott. A vélemény pedig hiába szabad, bizonyos közéleti témák elkerülhetetlenek szinte bármilyen beszélgetésben, és gyakran nem elfogadott a semleges álláspont. Mert, ugye, milyen ember az, aki nem áll be valahova, és ilyen alkalmakkor nem mondja el, neki ki a szimpatikus? Miközben az álláspontra helyezkedők megvédik azt foggal körömmel még akkor is, ha tudják, hogy állításaik alaptalanok, és egyébként is más véleményét osztják, amit jól a szájukba rágtak a számukra érthetetlen és kívülálló dologról.