Abszolút távol áll tőlem a keresztény vallás meg úgy általában a hozzá kötődő dolgok. Most nem olyan szélsőséges emberi gaztettekre gondolok, mint a pedofília vagy az egyház pénzével való visszaélés, ezeket szerintem amúgy sem lenne szabad a vallásra kenni, de ez már egy másik téma. Hozzá kötődő dolgok alatt inkább az ünnepekkel járó szertartási elemeket, szokásokat értem. 

Az utóbbi években végképp próbáltam minél jobban kizárni például a karácsonyt, mint ünnepet és az ahhoz tartozó elemeket. Évek óta nem állítok és nem díszítek karácsonyfát, nem öltözök ki és nem járom a túlárazott karácsonyi vásárt, és nem szokásom halára zabálni magam. Valamiért nekem sosem jött be ez az időszak, szerintem a mézeskalács borzalmas, a házat beborító villogó ízléstelenségekről meg inkább nem is beszélek. Az ajándékozásnak sem látom értelmét olyan értelemben, hogy nem kell dátumhoz kötni, az ajándék akkor lesz igazi, ha az magától jön és nem a szokás része. Természetesen embere válogatja, meg mindenki abban hisz, amiben szeretne, ha én például holnaptól belépek a repülő spagettiszörny egyházába (van ilyen), akkor én sem szeretném, ha beleszólnának vagy megkérdőjeleznék az általam választott istenséget. 

Ahogyan a karácsony, úgy a húsvét is egyre távolabb áll tőlem, mondjuk a kántálásnál jobbnak tartom a locsolkodást mint hagyományt, ahogy a kreatívabbnál kreatívabb tojásdíszítések is sokkal esztétikusabbak, mint bevinni a fenyőt a házba s telerakni gömbökkel meg angyalhajjal. Átlagosan kevesebbet zabálnak az emberek ilyenkor, mint karácsonykor, estig mindenki lezavarja a locsolkodását (valakinek már délben véget ér a nap a túlzott alkoholbevitel miatt), rendszerint szép tavaszi idő van, és még sorolhatnám. Utoljára három éve voltam locsolni, körülbelül hatan kerestük fel a pandémia miatt ritkán látott női ismerőseinket, illetve csak kettőt, mert ha jól emlékszem, este tízre otthon kellett lenni – törvény szerint. Szóval annak akkor volt értelme számomra is, pedig mint mondtam, nagy ívben kerülöm az ilyesmit. Ettől függetlenül mindenki úgy töltse a szabadnapjait, ahogy csak szeretné, tiszteletben tartva mások szokásait, igényeit. Inni és enni pedig csak szerrel.

A múlt hétvégén szinte mindenki értesülhetett a Moszkvában történt terrorcselekményről, amelynek e cikk írásakor 139 áldozata van és az elmúlt évek legbrutálisabb európai terrorcselekménye. 

A péntek esti terrorakciót a frissen újraválasztott orosz elnök, ha nem is teljes egészében hárította Ukrajnára, úgy vélte, hogy onnan kaptak támogatást a fegyveresek – hiába vállalta magára a terrorcselekményt az Iszlám Állam terrorszervezet. Tekintettel Oroszország ukrajnai háborújára, az állítás nem meglepő. De minden előzetes értékelés alapján híján van a hitelességnek. Miközben Ukrajna több száz kilométerre Oroszország belsejében lévő katonai és ipari célpontokat igyekszik támadni, vezetői jól tudják, hogy gyorsan elveszítenék a nemzetközi támogatást, ha a civilek lemészárlását hajtanák végre.

Ukrajna légi támaszpontokat és tengeri kikötőket vett célba Oroszországon belül, és két drón is berepült a Kreml fölé. Idén Kijev szinte biztosan megtámadott egy szentpétervári gázterminált, valamint finomítókat Jaroslavban és Volgográdban, ami eléggé fokozta a feszültséget az Egyesült Államokban, amely aggódik a globális olajárakra gyakorolt hatás miatt. De ezek egyike sem volt tömeges áldozatokkal járó, békésen gyülekező civilek ellen irányuló támadás.

Moszkva távolinak tűnhet a nyugattól, de messze van az iráni Kerman városától is, ahol januárban az Iszlám Állam által vállalt terrortámadás történt, amelyben 84-en haltak meg. Ha bebizonyosodik, hogy a moszkvai támadást ugyanaz a csoport hajtotta végre, az kellemetlen emlékeztető, hogy ez a csoport egyre erősödik.

Az Iszlám Állam állt a másik öngyilkos merénylet mögött is, amely 2021 augusztusában az afganisztáni Kabul repülőterén történt, 170 afgán és 13 amerikai katona halálát okozva, miközben az amerikai elnök, Joe Biden által néhány hónappal korábban elrendelt visszavonulást hajtották végre az országból. 

A békés koncerteken történő támadás már bevett szokás az Iszlám Államnál. Elég csak a párizsi Bataclanban 2015 novemberében szintén a terrorszervezet fegyveresei által elkövetett támadásra gondolni, amelyben 89-en haltak meg, valamint a Manchester Arénában 2017-ben az Ariana Grande-koncert után elkövetett öngyilkos merényletre, amelyben 22-en haltak meg.

Bár a mészárlás oka, illetve valódi tettesei tisztázatlanok, az biztos, hogy a nagyszabású terrorcselekményektől a 2020-as években is tartani kell.

Csak egy gyors kérdést tennék fel és máris folytathatod félbehagyott teendődet: mikor nevettél úgy igazán, olyan jó ropogóst, hogy a könny is folyt már az arcodon, és a hasad is fájni kezdett? Emlékszel még egyáltalán erre az érzésre? Ha a válaszod igen, akkor máris abbahagyhatod az olvasást. Viszont, ha már te sem tudod pontosan, hogy mikor esett meg veled utoljára a nevetés ezen őszinte, ízes formája, kérlek, kerülj beljebb!

Nevetni mindannyian szeretünk, hiszen ezzel a reakcióval az örömünket, a vidámságunkat fejezzük ki, azt, hogy valamin jól szórakozunk. Nevetünk, ha valaki poént mond, nevetünk egy mémen, nevetünk, ha abszurd helyzetbe kerülünk, de ha te is nevettél már úgy, hogy közben nem érezted a boldogság érzését, ha kacagtál már úgy, hogy közben a mosoly nem érintett mást, csak a szád szélét, akkor biztosan tudni fogod, hogy most miről beszélek. És most valljuk be őszintén a szomorú igazságot: a nevetést, az őszinte nevetést valójában nem mindig könnyű összehozni. Kell hozzá egy csipetnyi önfeledtség, őszinteség, bátorság, jó adag boldogsághormon, továbbá a még ízlés szerint adagolható csoki, zene, jó kis társaság, és még folytathatnám a listát. Sokszor azonban ezek a hozzávalók nem állnak rendelkezésünkre, s ezért a végeredménynek sem olyan az íze, mint ahogy azt már korábban tapasztaltuk. Valahogy hiányzik belőle valami. De néha az is előfordul, hogy minden hozzávalónkból a meghatározott mennyiséget használtuk, az eredmény továbbra sem az igazi. 

A problémát ilyenkor a sütő is okozhatja, mert kihűlt, esetleg túlságosan felmelegedett, vagy korábbi maradékok ragadtak rá. Olyan maradékok, amelyek túl nagy nyomot hagytak, vagy olyanok, amelyek elterelték a figyelmünket. Bár nem vagyok szakértő, de mégis megeshet, hogy a baj az, hogy a sütőnk csak felületesen tiszta, a piszok pedig mélyre van lerakódva. S mivel a sütőnk felületes, amit kiveszünk belőle, az is csak látszólag lesz átsülve, belül viszont nyers marad. Nyers, felületes marad a nevetésünk, a boldogságunk, a kapcsolataink, az életünk. S míg sokszor azzal próbálunk meg törődni, hogy a másik sütője mennyire piszkos, a másik életében és ételében mennyi az átsült és mennyi a nyers, a saját sütőnk annyira bepiszkosodik, hogy még a végén nem találunk rá tisztítószert!

De te is tudod nagyon jól, hogy nem a sütőről, hanem a világunkról beszélek, ami tele van olyan dolgokkal, amelyek elvonják a figyelmünket a fontos dolgokról, például a nevetésről, az igazi nevetésről! Olyan tárgyakkal vannak tele a hétköznapjaink, amelyek elszórakoztatnak, de cseppet sem boldogítanak.

Ezért én most azt tanácsolom neked, hogy miután fél szemmel rápillantottál a szomszédod sütőjére, tésztájára, meg persze az autójára is, vess egy pillantást a magadéra, és mielőtt elszaladnál tisztítószerért, gondolj vissza arra, hogy mikor nevettél úgy igazán, szívből, könnyesen!

A Román Vasúttársaság virágzik. Apró kis pénzlehúzás, és késésillatú szirmokat hullat. De igazán nem lehetek ennyire szőrszálhasogató, a késés bárkivel megtörténik. Naponta, akár többször is? Igen, és hát ez valahol már a társaság ismertetőjegyévé is vált. Ha most hirtelen percre pontosan kezdenének járni a vonatok, oda lenne a hosszú évek alatt felépített hírnév. Na, még mit nem, nem másoljuk a hanyatló Nyugatot, a végén még jegyár-visszatérítést is bevezetnének, az meg milyen már.

Fejlesztik a hálózatot, komolyan mondom. A monarchia óta először végeznek vasúti sínjavításokat, bizony, nagy szakaszokban. Még a menetrendeket is megváltoztatták a munkálatok miatt. De még milyen mesteri logisztikával borították fel a teljes belföldi menetrendet, én, balga egyetemista, alig tudtam felfogni. Egyik ponton felülsz, mondjuk Csíkban, majd néhány zakatoló órával később a kívánt állomáson, tegyük azt, Kolozsváron leszállsz, így kell elképzelni a változtatások előtti utazási helyzetet. Hát nem dögunalmas? Öt órán át ugyanabban a fülkében ülni (olvasni vagy tanulni, zenét hallgatni és aludni) rémes.

Bezzeg most, a kevésbé bevállalósak egyetlen átszállással is megoldhatják az utat, de akik kedvelik a kihívásokat, három vagy négy váltással, 12 fenséges óra alatt tehetik meg a fent említett útvonalat. Én nem vagyok bevállalós, szóval egy átszállás nekem bőven elég a CFR-féle utazási élménykomplexum kínálatából. Csíkból a vonat késéssel indul, hiszen késve is érkezett, de ez benne van az árban, puszi anyunak, apunak, aztán felcipelem a reklámpungába pakolt pityókát a vonatra. Az első élménypont máris ott vár a helyemen annak a személy formájában, aki két ülésen lehúzott cipővel alszik. Végül is szánakozva, bocsánatért esedezve felkeltem, és leülök. 

Ha nappal megyek, szép tájakat látok, de ha szerencsésebb vagyok, akkor a koszos ablak kifogja a természet esztétikai komponálásait. Második élménypont, hogy Désre értem, szóval le kell szállnom. Fogom a reklámpungát, és besétálok a váróterembe. Ha ekkorra már besötétedett, akkor a kétes alakoktól általános görcs fogja el a gyomrom. Ezen segít a hideg, huzatos váróterem, mert ha fázom, nem figyelek arra, hogy félek. Itt eltöltök röpke két órát, majd megérkezik a szerelvény. Felülök, reklámpunga és csomagok megvannak, indulhatunk. Innét már nincs megállás Kolozsvárig. Az utolsó másfél órában azon gondolkodom, hogy legközelebb talán kipróbálom az online stopot. Aztán a belső hangom szigorúan, megkeseredett kaller hangján rám szól: Ne panaszkodj, hiszen diák vagy, azoknak meg csak nyolc lej a beugró erre az élményutazásra.

A közösségi média lehetőséget ad arra, hogy megosszuk életünk legszebb pillanatait – persze retusálva –, valamint, hogy olyan képet fessünk magunkról, családunkról, a mindennapjainkról, amely által tökéletesnek bizonyulhatunk mások szemében. A látszólagos tökéletesség. A virtuális világban könnyű megalkotni a hibátlan életet, filtereket pakolni a képekre, esztétikusan elrendezni őket, szép leírással, emojikkal, zenei aláfestéssel meg miegymással. A valóságban azonban ez szörnyen bonyolult, szinte lehetetlen. Mert hát ott már nem olyan könnyű a ,,hibák” kijavítása, ott már nem fújja olyan tökéletesen a hajunkat a szél, és még zene sem megy a háttérben, miközben mosolygunk. 

Egyfajta digitális önépítés a közösségi médiában való jelenlét, amelyben mindannyian saját magunk producerei, modelljei, megalkotói vagyunk. A posztok, fotók életünk töredékeit mutatják be, a legtöbbször boldogsággal, sikerrel telített idilli pillanatokat. Ezek az életképek azonban csak a gyakran torz valóság retusált változatai. Ebben a digitális korban, amikor egyetlen gombnyomással tökéletesen elkészített fotókat oszthatunk meg, néha elgondolkodunk azon, hogy vajon ezek a pillanatok valóban valódiak-e. Hiszen nincs is könnyebb, mint mosolygós szelfivel vagy gyönyörű naplementével megteremteni a kifogástalan élet illúzióját.

Szóval, ha épp a Facebookon vagy akár Instagramon építed fel a tökéletes életed, ne feledd, hogy az élet legemlékezetesebb pillanatai nem filtereken vagy szerkesztéseken keresztül mutatkoznak meg, sokkal inkább a valóság zajában, káoszában születnek meg. Az élet nem egyetlen poszttól vagy fotótól válik teljessé. Az igazi élet a nap azon apró pillanatairól szól, amelyek egyszerre tartogatnak nehézségeket és örömöket. Az online világban könnyű összehasonlítani magunkat másokkal és azt gondolni, hogy az ő életük szebb, boldogabb és sikeresebb. Ez azonban csak illúzió, digitális lepel mögé bújik mindenki. Miközben viszont a leplet mindenki úgy alakítja, hogy makulátlan maradjon, ugyanúgy a saját problémáival is megküzd. A valódi érték a közösségi médián áthidal és a valós világban rejlik. Azok a pillanatok, amikor a barát segít a nehéz helyzetben, vagy amikor leküzdöd a kurdacot és újra nekifutsz egy dolognak – ezek alakítják az életedet és adnak neki valódi mélységet és magasságot. Az online tökéletesség mögötti valóság sokszínű, és éppen ez, az élet összetettsége az, ami megteremti a valódi értékeket. 

Az online világ lehetőséget ad arra, hogy kreatívak legyünk, és azzá váljunk, akivé szeretnénk. Ugyanakkor a közösségi média azzal a veszéllyel jár, hogy túlhangsúlyozza a tökéletességet, és eltávolít minket a valóságtól. Az életünk online kifejezése mögött meghúzódó problémák, frusztrációk és nehézségek nem igazán kerülnek nyilvánosságra. Az élet valóságosan szép, mert a valóságban nincsen „edit” gomb. Az élet valóságosan kusza, hiszen ott a kávéfőző meghibásodik, a mosogatást halogatjuk és az ebéd nem mindig olyan, mintha profi séf készítette volna. Az élet valósággal telített, tökéletesebb minden posztnál.