Bezzeg…

Kikötni egy kicsit az élet tengerén

by Szabó Henrietta | 2018. 12. 21. | 0 | Bezzeg...,Slider |

 

Érezted-e már, hogy talpraesett matrózként mégis émelyegsz a hajó folytonos ingásától, mikor labdaként játszanak veled a tenger hideg-sós hullámszörnyei? Tán letört árbóccal siklasz tovább és küzdesz a szél és a szembecsapó esőcseppek ellen a tomboló viharban? A halk morajban a sirályok énekéből kihallod a hátbaszúró éles nevetést… Ilyenkor tekints a sarkcsillagos égre, bontsd fel a sodródó köszönet palackját, és csapd a cirádás asztalra a térképet. Gondolj egyet, és bökj a bizonyos X helyére. Horgonyozz le egy kis időre, és evezz a lakatlan szigetedre. Köss ki az élet tengerén egy pár pillanatra. Bár folyik az élet, és a homokórában szemtelenül pörögnek a percek, mielőtt azt hinnéd, hogy nyomtalanul eltűnik az ujjaid közül az idő, találd meg a forró homokban heverő nyugalmat és a pálmafa árnyékában szürcsölt kókusztejben rejlő pillanatnyi gyönyört. Hiszen… mit ér az egész, ha mélyre ásod az énidőt?

Fotó:unsplash-logoJean-Frederic Fortier

Hogyan fogadj el mást, ha magadat sem tudod?

by Pop Tamás | 2018. 12. 18. | 0 | Bezzeg...,Slider

Olykor te is képtelen vagy elfogadni az embereket, akik körülvesznek? Ha így van, akkor alighanem gondolkodtál már azon is, hogy miért…

Minden ott kezdődött, amikor a Báthory István Elméleti Líceumban beszélgettem Kalóz János iskolapszichológussal. Régebben fontolgattam a pszichológia felvételit, emiatt kerestem fel őt. Kérdéssel kezdte a beszélgetést: miért szeretnék erre az egyetemre menni? Elmondtam, hogy szeretek az emberekkel kommunikálni, érdekelnek a problémáik, és azokra szeretek valamilyen formában megoldást találni. Beszélgetésünk során elhangzott a gondolat, hogy „szeresd magad, másképp nem fog menni ez az egész”. Ezt sokan cáfolnák azzal, hogy: „Miért ne lennék képes elfogadni valakit, ha magamat nem tudom? Ez hülyeség!” Tévedés. Rájöttem, hogy nem voltam képes elfogadni magam, és másokban is csak a hibákat kerestem. Aztán megértettem, hogy meg kell szeretnem magam. Utána minden megváltozott, boldogabb lettem, nyitottam az emberek felé, elfogadtam és úgy szerettem őket, amilyenek valójában, hibáikkal együtt. Fantasztikus érzés! Nézz tükörbe, és ne mondd, hogy ezt nem akarod látni, hanem mondd azt: igen, ez én vagyok, szeretem azt, aki vagyok, jó és rossz tulajdonságaimmal együtt. Ha te szereted magad, más is látni fogja ezt rajtad, és úgy viszonyul hozzád. A titok itt rejlik.

X, Y, Z és a szüzesség

by Kincses Kriszta | 2018. 12. 10. | 0 | Bezzeg...,Slider |

„Tudtad, ha egy lány nem veszti el gimnáziumig a szüzességét, akkor a barátnői Tinderen keresnek neki valakit, hogy elvegye?” Ez az idézet egy Ted x-es előadáson hangzott el, amelynek témája a mostani generáció realisztikus bemutatása volt. És ijesztően nagy a relevanciája ennek a mondatnak.

Teljes cikk

A múltam igenis meghatároz

by Krasznai Csongor | 2018. 12. 03. | 0 | Bezzeg...,Slider |

Mindig olyan ember próbáltam lenni, akit nem láncol le a múltja. Aki képes továbblépni, és akinek a  jelenben kicsit sem számít az, hogy a múltban mi történt. Milyen szép is lenne, nemde? Az igazság az, hogy az embert a múltja eddig is, most is és ezután is meg fogja határozni. Hiába lettünk felnőttek az életkorunk szerint, mégsem tudjuk felfogni, hogy a tetteink igenis felelősséggel járnak. Erre a legjobb példa a következő kis történet, amit nemrég olvastam.

Arról szól, hogy szegeket vertek bele egy fába nap mint nap. Persze egy idő után rájöttek, hogy nem jó az, amit tesznek a fával, és igazából nekik sem származott semmi jó belőle. Ezek után a szegeket szépen egyesével kihúzták a fából. Lehet, hogy a szegek már nem voltak ott bent a fában, és akik beleverték, ők is megbánták már amit tettek, de egyvalamit sosem feledhetünk el: a szegek ugyan kint vannak, a fában mégis ott maradtak a lyukak. Olyan valami változott meg a fában, amit már semmi sem fog helyrehozni, még az idő sem. Ahogy a fában a szegek helyei, úgy az életünkben is megmutatkozik minden, amit már elkövettünk, legyen az jó vagy rossz tett. A múltunk, bármennyire is furán hangzik, igenis jelen van az életünkben. Pontosan a múltunk tesz minket azzá, akik vagyunk. Így aztán igazából elfeledni a múltat nem lehet. Kitörölni azt, ami már belevésődött az életünkbe, nem lehet. Vicces, kicsit furcsa dolog jutott erről eszembe: hiába adakozik ma a gazdag, ha eddig mindent ellopott.

Fontos, hogy kik vagyunk ma, mi az, amit képviselünk, hogy álarc az, amit nap mint nap viselünk, de azt, hogy honnan jöttünk, sosem szabad, sosem lehet elfelejtenünk.

fotó: unsplash-logoTRΛVELER .

Bezzeg az én időmben

by Krasznai Csongor | 2018. 11. 26. | 0 | Bezzeg...,Slider |

Hányszor halljuk ezt nálunk idősebb emberektől, szülőktől, nagyszülőktől, ismerősöktől? Tény, hogy rengeteg dolog megváltozott körülöttünk, és ez nemcsak a technikára vonatkozik, hanem az emberek felfogására is, ami nyilvános életük fontosságának Facebookon, Instagramon való posztolása által nyilvánul meg leginkább. Minden nyaralás, szórakozás vagy éppen bánat pillanatát rögtön meg kell osztanunk a világgal, hogy mindenki láthassa, nekünk éppen milyen jó vagy milyen rossz. Van igazság abban, hogy régen más volt, hiszen ha valaki kicsit furcsább, butácskább volt a másiknál, csak egy kisebb kör tudott róla, de így már a világon szinte bárki megbizonyosodhat róla, hiszen láthatja, amit nyilvánosan közlünk. Régen fontosabb volt a való életben az, hogy személyesen is ápoljuk a barátságokat, egy barátságnak nem az volt a fokmérője, hogy hány instasztorit posztolunk a cimborával. Évről évre, napról napra teret veszít, ami egykor fontos volt. Szerencsésnek érzem magam, hogy egy kicsit részese lehettem annak a generációnak, amely még úgy nőtt fel, hogy nincs telefon, maximum kábeles „földi” változatban, és úgy kerestük meg egymást, hogy igenis elmentünk az illető házához, és ha nem volt ott, az egész környéket bejártuk, míg megtaláltuk – és közben történt velünk az élet, sava-borsa, iskolája. Ezek a pillanatok most már szinte senkinek nem adatnak meg, hála a technikának, az internetnek és az emberek eredendő lustaságának. Ha valaki azt mondta volna négy évvel ezelőtt, sosem hiszem el neki, hogy friss érettségi diplomával a kezemben kicsúszik a számon: bezzeg az én időmben! Őszintén elismerem, és önkritikát gyakorolva megértem azokat, akik „bezzegelnek”. Harminc, ötven, hetven év távlatából elképzelhetetlenül fájdalmas lehet látni, hogy szinte minden, ami számukra fontos volt egykor, feledésbe merül.

 

 fotó:  unsplash-logorawpixel