Bezzeg…

Rekviem az elveszett álmokért

by Kovács Ágnes | 2016. 11. 14. | 0 | Bezzeg...,Slider

Csalfa dolgok ezek az álmok, igaz? Az ember képes akár egy egész életet feláldozni azért, hogy megvalósítsa és elérje őket. Végigharcolja a csatákat, legyőzi az ellenségeket, lehajtott fejjel, csak a célra koncentrálva, mindent egy lapra fel téve küzd azért, hogy megvalósítsa önmagát és mindazt, amiről úgy hiszi, hogy neki van ígérve. Mert elhiszi, hogy övé lehet a Kánaán. Aztán mikor ott van a kapujában, amikor már úgy érzi, hogy végre összeállnak a kirakós darabkái és fölszállni látszik a köd, akkor jön az utolsó, mindent eldöntő pofoncsapás. Teljes cikk

Pénzen vásárolt emlékezés

by Kismihály Boglárka | 2016. 11. 03. | 0 | Bezzeg...,Slider

Mindenki virágok után rohangál: krizantém, gerbera, szegfű, őszirózsa és szebbnél szebb koszorúk mindenhol. A buszmegállóban szegény öreg nénike alig bír felmászni a huszonötösre, mindkét keze tele van csokrokkal. Már jó előre megvásárolta őket összespórolt nyugdíjából, nehogy elfogyjanak keddig. Az Auchanban mindenki tonnaszámra vásárolja a gyertyákat, az előttem álló hölgy homlokát összeráncolva kalkulálja, hogy elég lesz-e minden rokonnak. „Ó, a nagyapi sírjára csak 10-et rakok, amúgy sem ismertem az öreget” – olvasom ki gondolataiból. Ahogy hazafelé tartok, bekapcsolom a rádiót, s hirtelen megüti fülemet a napi téma: mindenkinek a város jól kijelölt helyeire kell elszállítania az elszáradt virágokat, különben a hatóságok komoly bírságokat róhatnak ki a mulasztókra. (Egyre jobb!) Már lassan a teljes kiábrándulás határán állok, amikor tekintetem megakad egy aranysárgába öltözött gesztenyefácskán. Vékony ágai könnyedén ringanak a lágy szellőben, majd fájdalmasan búcsút vesznek egy újabb elszáradt levéltől, ami épp a lábam előtt landol. Felveszem, kissé elmerengve megcsodálom, majd részvétet nyilvánítva lassan szélnek engedem. Ő is az elmúlásra emlékeztet, de mégis másképp, mint az emberek. Csendesen, szinte észrevétlenül vonul ki ebből a világból, nem hagyva maga után sem miérteket, sem fájdalmas megemlékezést.

Halottak napjához közeledve gyerekkori emlékeim elevenednek fel bennem. Nagymamámmal együtt kötöttük meg a csokrokat a kertből leszedett virágokból, és évről évre gyönyörű fenyőkoszorút font szülei sírjára. Ilyenkor sokat mesélt róluk, áhítattal, végtelen szeretettel, egy-egy könnycseppet morzsolva el arcán. Szerettem vele kimenni a temetőbe, mert ő volt az egyetlen, akin mindig láttam, hogy szívből ápolja ezt a hagyományt. Nem azért, mert a társadalom ezt kívánta meg tőle, hanem mert valóban rettenetesen hiányoztak neki eltávozott rokonai. Ő nem csak ilyenkor megy ki a temetőbe, hanem az év szinte minden hónapjában kiballag egy szerény virágcsokorral, meg a kiskapával, hogy szép rendben tartsa szülei sírját. Nem úgy, mint az a többség, aki már rég megfeledkezett elhunytjairól, és ilyenkor is csak azért látogatja meg sírjukat, hogy eleget tegyen ennek az amúgy általa szörnyen rühellt társadalmi konvenciónak. A temérdek gyertya, a szebbnél szebb csokor mind csak álca: valójában a háta közepére kívánja az egészet. Nem azzal tiszteljük meg halottaink emlékét, ha egy évben egyszer hatalmas költségekbe verve magunkat próbáljuk szépítgetni elhanyagolt sírhantjaikat. Nem, ez nem tisztelet. Az igazi megemlékezés csendes, őszinte és oly észrevétlen, mint a gesztenyefa búcsúja lehulló faleveleitől.

 Kép: Tompa Réka

Zűrzavar a fejedben

by Mihály Kriszta | 2016. 04. 28. | 0 | Bezzeg...,Slider

Volt már úgy, hogy suhanó képek egyvelege betöltötte gondolataidat? Esetleg úgy, hogy a nagy rengetegben egyszer csak előbújt néhány kínos, szomorú vagy szenvedéllyel teli kép, amire legszívesebben nem gondolnál vissza soha? Teljes cikk

Egyetemistaként újra a liciben

by Vákár Zsanett | 2016. 04. 21. | 0 | Bezzeg...,Mifolyikitt,Slider

Szórólapok, plakátok, feliratos pólók, fényképezőgép. Mindenünk adott, mégis izgulok kicsit. Egyetemistaként az ember lánya már nem ugyanúgy megy vissza a középiskolába. Az autóból kiszállva, négyévnyi kedves emlék bevillanása ellenére is kívülállónak érzem magam. Pedig hányszor léptem át már ezt a kaput, hányszor érkeztem 5 perccel becsengetés után, hányszor indultam tanítani a sok csillogó szemű gyerkőchöz, hányszor örültem a pénteki utolsó csengőszónak és milyen büszkeség volt kijelenteni: „Pedás vagyok!” Teljes cikk

Hétköznapi hősök

by Vákár Zsanett | 2016. 04. 06. | 0 | Bezzeg...,Slider

A minap éppen az útjavítások miatt megcsonkított egyik átjárón várakoztam. Köd, hideg, lassúság, bú. Sehogyan sem akart zöldre váltani. Aztán a következő percben már amiatt szitkozódom, hogy a hirtelen érkező szellő elröpíti az újonnan vásárolt kalapomat, és futnom kell utána. „Miért pont engem szemelt ki az a szélfúvás???” Ha a mellettem fél méterre álló munkásokba kapaszkodik bele, biztosan nem szállt volna el a védősisakjuk úgy és olyan kellemetlenül, mint az én bordó fejfedőm…”

Egyszer csak hirtelen az emberke zöldellve fényleni kezd a póznán, én pedig kibújhatok a kínos helyzet alól.

A következő gyalogátjárónál viszont már nincs sem szél, sem kalapvadászat, sem frusztráció. Egész más a felállás: az út másik oldalán egy kerekes székes lány várja a zöld fickót. Gyönyörű, már-már angyali arca nyugodtságot tükröz. „Istenem, hogyan csinálja???” Hiszen nemhogy a kalapja után nem tudna szaladni, hanem feltápászkodni sem képes abból a székből. Ezt a jelenetet azóta is eleven filmkockaként vetíti az elmém. Velem egyidős lehetett, és ki tudja, egyáltalán érezte-e valaha, milyen érzés futni, kézen fogva sétálni valakivel, aki fontos, tapasztalni, ahogy megfordulnak utána az emberek a magassarkúja kopogása hallatán? Lehet, hogy nem. De talán ez még a kegyesebb sorscsapás-változatba tartozik, a „ha nem tudod, nem fáj” típusúéba. Így könnyebb lehet elviselni, és hozzászokni a fogyatékossághoz. Ez viszont iszonyú szó. Miért kell ezáltal nap mit nap emlékeztetni őket az állapotukra? Miért kell újabb és újabb sebeket fellazítani bennük? Ha viszont nem fogyatékosak, akkor hogyan is nevezzük meg őket? Betegnek? Visszamaradottnak? Korlátozottnak? Ne adj’ isten szerencsétlennek? Egyik sem a megfelelő. És nem a jelentéstartalmukat boncolgatva találjuk kivethetőnek, hanem empatikus megközelítésből. Mert igazából egy a közös mindegyikükben: normális életet szeretnének élni, olyat, mint mindenki másé, feltűnésmentesen akarnának a tömeg részévé válni. Pontosan ez az, ami nem lehetséges, és pontosan erre a tényre emlékeztetjük őket. Kérdés viszont, hogy mi számít normálisnak. Vagyis mi az, amihez viszonyítunk, és milyen nézőpontból közelítjük meg a témát. Mert meglehet, hogy fizikai adottságait tekintve valaki fogyatékos, viszont az élet számos más területén nem fogyatékosságnak nevezzük a hiányosságokat. Aki például nem rendelkezik jó szellemi adottságokkal, azt butának könyveljük el. Aki érzelmi téren képtelen megnyilvánulni, arra sem fogyatékosként tekintünk, inkább csak idegességünkben elküldjük őt melegebb éghajlatra. És ezt sorolni lehetne még. A lényeg, hogy ők éppen a beskatulyázás ellenére tudnak megmaradni sajátosnak. Hősök. Itt is van a megfelelő szó. Hősök, akik mindennap másságuk tudatában kelnek fel. És ettől válnak hőssé: mert képesek az elfogadásra. Képesek arra, hogy emelt fővel, nyugodtan várakozzanak a zebránál. Aznap meg is ajándékoztam őt, az eroinát a lehető legegyszerűbb és -kézenfekvőbb ajándékkal, amivel csak tudtam: egy széles mosollyal. Mert ott és akkor az a lány, fogyatékossága ellenére túlszárnyalt engem, az egészségeset.