A rettegett és hosszú ideje mindennap átélt Covid-korszak előtt általában (ha éppen a Facebook felületéről nyitottam meg egy cikket) nem olvastam el a hozzászólásokat, ha a téma nem volt túlságosan megosztó. Viszont most itt vagyunk. Bár tudom, kommentszemlélés helyett végezhetném a házimunkát, mert az nem idegesít fel, mégis, szinte minden alkalommal, amikor koronavírus-adatokról, korlátozásokról, növekvő esetszámokról vagy új életformánkról és megosztott táborokról szóló véleménycikket olvasok, szinte már kényszeresen teszem ki magam az élő szereplős tragikomédiának. Beszélhetnénk a személyeskedésekről, elfogadhatatlan magatartásformákról, de valami mostanában jobban foglalkoztat: az a visszatérő, néha átfogalmazott, de lényegében mindig ugyanazt kifejező „hazudik a média”. Én pedig önként, dalolva döntöttem úgy, hogy újságíró akarok lenni. Egyre-másra olyan kijelentésekbe futok, hogy a média szántszándékkal vezeti félre a nézőket, hallgatókat, olvasókat; annak a véleményét kell megírni, aki pénzeli a lapot, szóval senki sem korrekt, mindenki politikai rabigában tengődik. Az újságírók hazudnak, mert… Hát, biztos megvan rá az okuk. A merészebb megszólalásokban az is olvasható, hogy a vakcinák gyártói fizetik le az újságírókat a propagandáért. Mit keresek én akkor itt? Nem szeretnék közutálat tárgya lenni, nem szimpatikus ötlet, hogy megvesztegetés miatt írjak, és kétlem, hogy a Pfizertől vastag borítékot kapnék, ha egy hivatalos közlemény alapján megírnám, hány ezrelékre ugrott a fertőzöttek száma egy város, megye határán belül, esetleg óvatosan megemlíteném: az oltakozás is opció, hogy hamarabb megszabaduljunk a világjárványtól. Azon, hogy „mit keresek én akkor itt”, mostanában tényleg elgondolkodom, de eddig egyszer sem éreztem azt, hogy bánnám a választásomat. A média lehet sokak szemében a gonosztevő vagy az antihős, de fontos, hogy ha dühöt is, de érzelmeket vált ki, elgondolkodtat. Sokan vannak, akik ellenségnek érzik az újságírókat, de amíg van olyan ember, akit érdekel a sajtóban közölt tájékoztatás, amíg van néző, hallgató, olvasó, aki figyel, addig úgy érzem, van és lesz dolgom. Méghozzá tudom, hasznos is.

Ülök az irodában, Brüsszelben. A „hanyatló Nyugat” központja, sőt Európa politikai közéletének centruma. Furcsa itt, teljesen más, mint amit egy csíkszeredai gyerkőc megszokott, mégis felemelő. Hosszasan lehetne taglalni a Nyugat előnyeit, de ezúttal egyetlen elemet emelnék ki a nyugati valóságból: a társadalmat.

Tekintsünk el egy pillanatra attól a ténytől, hogy mennyivel jobb Nyugaton. Beszélhetünk gazdaságról, a társadalmi berendezkedésről, a jogállamiságról, de ami most talán a legjobban jellemezni tudja a Nyugat pozitívumait, az a társadalom hozzáállása a járványhoz és annak kezeléséhez. Brüsszelben már nem beszélhetünk korlátozásokról. Maszkot kell viselni, és a szórakozóhelyek sincsenek még nyitva, de ettől a két apróságtól eltekintve semmi hasonlóságot nem tapasztalhatunk a romániai állapotokkal. Haza tekintve elkeseredek. Több ezrek betegednek meg, százak esnek áldozatául a koronavírus-járványnak. Korlátozások korlátozásokat követnek, ezrével jelentik a megfertőződötteket, a halálozások száma is átlagosan 300 felett van. A szakirodalomban „ördögi körként” ismert fogalom nem új a romániai társadalom számára, évek óta ezt láthatjuk, cseberből vederbe kerülünk, változásokról csak ritkán beszélhetünk és azok is minimálisak, és ez az állítás a koronavírus-járvány kontextusában is igaz.

Sokan sokféle módon keresik a választ a helyzetre. A szakértők nagy része egyetért abban, hogy a minőségi oktatás hiánya az egyik oka annak, hogy ilyen állapotok uralkodnak országunkban. De nem kell ahhoz egyetemi oklevél, hogy megértsük, miért ez a legelfogadottabb hipotézis. A nyugati oktatás minősége nem összehasonlítható az otthonival. A romániai lakosság 42 százaléka funkcionális analfabéta, és alighanem ezek csoportja nagy átfedést mutat azzal a társadalmi csoporttal, amely nem hajlandó oltakozni és betartani a korlátozásokat.

Nyugaton létezik egy olyan fogalom, amit társadalmi felelősségvállalásnak nevezünk. Otthon nem beszélhetünk ilyenről, ez a koncepció még új a társadalom számára, és ennek isszuk a levét. Ezért nem vehetünk részt személyesen a kurzusokon és szemináriumokon, ezért nem mehetünk egyet végre diszkóba bulizni. Mi, oltott fiatalok, nem azért éltünk a vakcina lehetőségével, mert rettegünk a koronavírustól. Azért oltakoztunk, hogy a járványnak vége legyen, hogy a kisiskolá­sok mehessenek iskolába, hogy a szülőknek ne legyen kínlódás a munkahelyi jelenlét mellett a gyermekeik felügyelése. Nyugaton ez működött, az emberek egymásért cselekedtek, nem csak magukért. A romániai realitás viszont az, hogy mi megtettünk mindent, hogy vége legyen a járványnak, és ha annyit kérünk, hogy tegyen így más is, akkor személyeskedések és elmarasztaló jelzők tömkelegét kell tolerálnunk. Minek lesz hamarabb vége? A járványnak? Mások pocskondiázásának? Talán inkább a társadalmunknak. Hacsak nem fogjuk fel, hogy a közösségi életnek alapvető része a társadalmi felelősségvállalás.

Ez a negyedik félévem online. Ajtó bezárva, kávé lefőve, kis pokróc a vállamon, Teams elindítva, kódok beírva, kamera kikapcsolva, hang lenémítva. Megszokott lépések kavalkádja követi egymást, bár nem mindig ez a sorrend. Néha ágyból, az utolsó utáni pillanatban indul el a Teams, a tanár már rég felolvasta a névsort, én viszont csak akkor mutatom meg magam, amikor végre mindkét szememet három másodpercnél tovább nyitva tudom tartani. Ezután kamera kikapcsolva, hang lenémítva, hatalmas sóhajjal kimászok az ágyból, megkeresem a konyhát, friss kávét teszek a kis hűséges kotyogósba, a tanár meg közben mondja, mondja, mondja. Ő is unja már. Én is. A többiek is. Mégis mondja, mi pedig mégis hallgatjuk. Legalábbis nagyon próbáljuk. Gőzölgő kávéval a kezemben leülök a laptop elé, bekapcsolom a kamerát, figyelek, közben iszom magamba az életet és a tudást.

Lassan telik az idő. Sokszor lassabban, mint liciben matekórán, amikor a logaritmust tanultuk, pedig istenemre mondom, azok az órák aztán tényleg piszok lassan teltek el. Ez a lassúság mégis más. Kihat az egész napomra. Olyan, mintha belekerültem volna egy monoton mókuskerékbe, ahol újra és újra ugyanazokba a problémákba gabalyodunk, és nem látszik a fény az alagút végén. Ennek ellenére ez a mókuskerék idén kicsit színesebb. Különbözik az előző évitől, holott technikailag nem változott semmi, hiszen ugyanúgy online történik minden tanóra.

Ez a mókuskerék azért más, mert most végre nem a hepehupás vén Szilágyból jelentkezem be a FSPAC virtuális tantermébe, hanem a Monostor egyik kanyargós dombtetőjéről. Azért is más, mert most nem hiányolom az otthoni csendet és elégedetten alszom el a zajos éjszakában is. Más, mert velem együtt a csoport legjava Kolozsvárra költözött, így bármikor összefuthatunk. Más, mert ismét hozzá kell szoknom a buszozáshoz, a dugókhoz, a rohanó emberekhez, a város pezsgéséhez.

Visszaszoktam a jó otthoni zsíros és zakuszkás kenyérhez, értékelem az otthonról jövő meleg ételt, és egyelőre még a rántott húsra sem untam rá. Tulajdonképpen hiányzott. Hiányzott, hogy haza vágyjak, hogy a szüleimmel videócseteljek, és ha valami problémám van, akkor azonnal hívjam őket, nem pedig „elmondom majd, ha hazaérnek”.

Hiányzott az is, hogy eltévedjek, hogy még a Google Maps se tudja, éppen hol járok, hogy eltévesszem a buszokat, hogy követeljem rajta a bankkártyás fizetéskor a kis cetlit, hogy megbotoljak egy boltos rollerben és hogy nagyokat főzzek az új lakótársaimmal.

Ez a negyedik félévem online. Ajtó bezárva, kávé lefőve, kis pokróc a vállamon, Teams elindítva, kódok beírva, kamera bekapcsolva, hang lenémítva. Idén más lesz. Idén nem esek mély depresszióba attól, hogy éppen online oktatás van. Idén többet mosolygok a kamerába, és ha nem is, akkor is bekapcsolva tartom, hiszen a tanárok is bőven megunták már  – még a rendes oktatásban –, hogy a falhoz beszélnek, legalább látszólag tűnjön úgy, hogy valakit érdekel az online tömeg magányában minden élményszerűségétől megfosztottan elhangzó kétórás tömény kurzusanyag.

Nyomtatványok tengerében érzi igazán jól magát az egyetemista. Amikor meglát egy tanulmányi szerződést, azonnal felpezsdül a vére. Mindig nagyon szomorú lesz, ha a hétnek, annak az egy napjának egyórás időintervallumában sem találja nyitva a titkárságot, amikor elvileg szaladgálhatna oda a problémáival. Nem azért, mert már ötödször próbálkozik, hanem mert annyira szeret ott lenni.

Az évkezdés legfejedelmibb pillanata, amikor elkészítheti a húsztételes elvégzendők várva várt listáját, amit egyszerűbb egyének csak úgy emlegetnek, hogy papírozás. De az igazán dörzsöltek tudják, hogy ez sokkal több annál, ezért nagy öröm, amikor a félév már majdnem eltelt, de nekünk még mindig van miért nyomtatni szaladgálnunk.

Kellemes időtöltés, amelynél jó kétszer, ha nem tízszer meggondolni, hogy hívnak. Gondolod, hogy rajtad kívül bárki hibás lesz azért, ha nem jó opcionális tárgyat karikáztál? Hát elárulom, hogy a te lelkeden szárad majd. Jöhetünk azzal, hogy ezt senki nem tanítja, erről senki sem tájékoztat, nincs honnan tudnunk. Szintén nem fog érdekelni senkit. Végső soron járni is magunktól tanultunk meg, majd jönni fog a papírtöltögetés is. Az írás része máris megvan.

A májusi melegben, az utóbbi másfél évhez mérten már sokadszor úgy tűnik, hogy végre beindul az élet.a Az emberek szabadságvágya már-már lázítóan nagy méreteket öltött a tavasz beköszöntével, és úgy látszik, lassan valóra is válthatjuk fantáziáinkat. Persze még óvatosan örülünk a régi ismerősöknek, és a hatalmas vigyort, ami a maszk alatt húzódik, még nem engedjük teljesen szabadjára, de már látszik egy tömegméretű felszabadultsághullám. A belterek újranyitásával Kolozsváron kicsit olyan érzés tölt el, mintha felvehetnénk a fonalat, amit már jó régen le kellett raknunk. Most már az utolsó busz elérésének is nagyobb tétje van, hiszen nemcsak annyiról szól, hogy megfagytál teád, söröd mellett a kocsma teraszán, hanem már valamit tényleg ott kell hagyni. A hazarohanás izgalmában pedig jólesik felfedezni, hogy azért nem sikerült a Covid nevű elrablónak Stockholm-szindrómát előidézni túl sok emberben. Lehet, hogy túlzásnak hat, de most a város is sokkal szebbnek tűnik, és valahogy már a téren tanyázó galambokra sem tudok haragudni vérszomjas támadásaik miatt. Újra felfedezhetőnek látszik minden, és kicsit még az ügyintézés is lázba tud hozni alkalomadtán. A friss és ropogós színházjegyet lobogtatva már kevésbé kilátástalan a napi elfoglaltság megtervezése. Érdekesen alakul a napi rutin is, és nagy örömömre már nem a bevásárlás hatalmas izgalmakkal járó pillanata köré épül a nap, vagy éppen a hét többi része, hanem újra azt kell befértetni két összeröffenés közé. Persze a vágyálmok mellett még mindig ott bujkál egy kis félelem és harag a helyzet miatt, de legalább már van amivel elvonni róla a figyelmet. Talán még így is Zoomon ballagnak a jövő év végzősei is, és még sokáig elbattyogunk az ismerősök mellett, mert nem ismerjük meg maszkban, vagy éppen nem merünk tüsszenteni a buszon. Viszont lehet, hogy elővigyázatosságot tanultunk, nem hagyjuk magunkat olyan könnyen befolyásolni, és ami már felsejlik néha: lehet, hogy az időnkkel extra felelősen bánunk majd.