Bezzeg…

Dolgok, amiket SOHA ne mondj egy fotósnak

by Tompa Réka | 2017. 01. 26. | 0 | Bezzeg...,Slider

Találós kérdés: melyik az az állatfaj, amely eseményeken kattogtat és villogtat a szemedbe, általában megtömött táskákkal és megannyi kütyüvel érkezik a helyszínre, hogy lencsevégre kapjon? Letehetitek a kezeteket, igen, a fotósok azok. Ha beszélgettél már fényképészekkel, és kaptál bosszús tekinteteket, netán hátat is fordítottak neked, akkor nagy valószínűséggel kicsúszott a szádon a „tiltott mondatok” egyike. Ha meg netán többet is mondtál ezek közül egyszerre, akkor nem is tudom, hogyan lehetsz még életben. Mondatok, amiket soha ne mondj egy fotósnak. Teljes cikk

Helló, stresszió, hidd el, nem várt senki!

by Tompa Réka | 2017. 01. 23. | 0 | Bezzeg...,Slider

Ahogy jól telepakolt hátizsákkal indulsz vissza Kolozsvárra, nem a felhőtlen boldogság ül ki az arcodra, hanem gyomorgörcsöd van, és igyekszel nem utat engedni egy gondolatnak. De legbelül, mélyen nagyon is tisztában vagy vele: jön a szesszió, a stressz, a tanulás és hirtelen pár nap alatt kellene feljavítani mindent és visszahozni a meg nem szerzett tudásodat a nulláról… vagy a mínuszról. Teljes cikk

Bori esete a bakugrással, avagy a pokol órájának megtestesülése

by Kovács Ágnes | 2017. 01. 22. | 0 | Bezzeg...,Slider

Bori volt az osztály legszerencsétlenebb lánya. Mármint nem a megszokott pápaszemes, kapafogas, kétfeléfonottcopfos Harisnyás Pippi értelemben volt szerencsétlen, hanem tornaórán. Igen, Bori hihetetlenül két ballábas volt. Számára a tornaóra olyan volt, mint másnak a matek meg a nyelvtan: a pokol bugyrainak kínkeserves legalja. Amikor meglátta az órarendjében, hogy másnap ismét fel kell vennie a kopott, koszos, szakadt tornacipőjét, úgy érezte, hogy menten a legsúlyosabb betegség vesz erőt rajta és teljes önsajnálatba kezd zuhanni. Teljes cikk

„Hangtalan szavakkal utánad kiáltok”

by Mihály Kriszta | 2017. 01. 13. | 0 | Bezzeg...,Slider

Hazafelé jövet, miközben az autó döcögve megy a havas, keskeny utakon, gondolkodom és előre nézve a hátsó ülés közepén leginkább szavak foszlánya, eldugott és visszaszorított érzések örvénye szabadul fel bennem. Tizenegy hónapja. Tizenegy hónapja minden megváltozott. Majdnem mindennap arra gondolok, hogy épp mit csinálsz, miközben rovom a szerteszét ágazó, zsúfolt utcákat vagy éppen valakit hallgatok, miközben arról mesél, hogy mi is történt a 18. században. Tűkön ülve várom, hogy mikor vagy elérhető, mikor tudok írni neked, mikor nem zavarlak téged. Napokig várok, egy nap legalább hússzor megnézem, hogy mikor vagy aktív, de nem írok, nem akarlak fölöslegesen zavarni téged a tanulásban… Aztán valahogy mégis eszedbe jut az a szerencsétlen valaki. S amikor tényleg eljön a beszélgetés ideje, olyan vagy, mint egy hernyó, begubózol és nem mondasz semmit. Most már csak a hétköznapok unalmas fecsegései vannak jelen a beszélgetésekben. Írom folyamatosan a magamét, te meg ugyanazt csinálod, mint az emberek, amikor tudomásul vesznek valamit, de nem érdekli őket, és csak bólogatnak. Már nem mondasz semmit se magadról, nem mesélsz arról, hogy milyen filmet láttál, mi érdekeset tanultál meg aznap anatómiából vagy arról, hogy miről elmélkedtél az utóbbi időben. Most már részegen leírt szavakat se küldesz, pedig mennyire szerettem azokat… Azok voltak a legőszintébb szavaid. Sajnos, már nem vagyok érdekes számodra. Mert te vagy túl fent vagy, vagy túl lent. Én meg valahol középen andalgok, elfáradva, állandóan azon gondolkodva, hogy mit is képzelek én, miért is gondolok rád mindig, miért is fáradozom azon, hogy érdekesebbnél érdekesebb témákat hozzak fel, hogy ne laposodjon el a beszélgetésnek nevezett szövegelés, és hogy ne gondolj butának. Segíteni, vigasztalni szeretnélek akármikor, amikor vihar van benned és körülötted, de soha nem engeded, pedig én innen több száz kilométerről is mindent megtennék, hogy jól legyél. De te ezt nem kéred.

Arról írok neked, hogy lassan üres leszek, és már nem marad bennem csöppnyi szeretet sem. Nem jössz rá, hogy mindez rólad szól, arról, hogy neked adnám. Nem, te ezt úgyse kéred.

A múltban leírt szavak tömege zúdul rám nap mint nap. Néhányszor eszembe jutnak azok a beszélgetések, amelyek önfeledt nevetést csaltak az arcomra vagy az, amikor egyszeri alkalommal, de boldognak érezhettelek. Sosem fogom elfelejteni. De most már csak csend van és nyugalom. Én meg ülök a döcögő autóban és rád gondolok.

Emberekből lett eszközök

by Farkas Júlia-Dorottya | 2017. 01. 07. | 0 | Bezzeg...,Slider

Egy gondolat, ami felülmúl minden pillanatot, megváltoztatja a dolgok menetét, egy lány, aki elképzeli a harcnélküli, békés, visszafogott, szeretetteljes emberi életet, és aki világbékéről álmodik. Egy világ, ahol nem a harc, a robotszerű szürke mindenna­pok megélése a fontos, hanem a szeretetben, a világi dolgokban való gondolkodásmód, az eszmék, a szórakoztató értelmiség a legfontosabb. IGEN! Milyen egyszerűnek is tűnik kimondani, de Anna nem ebben a világban él.

A lány, akit foglalkoztat a háború, az örökös harc, ahol milliók esnek el hiába. Ez a háború mindkét irányba kiterjed. Az ember, ki a mindennapos megélésért küzd, szerettei eltartásáért harcol, és reménytelen helyzetekből áll fel sokadik alkalommal is. S itt egy másik ember, ki háborút vív a békéért, de közben tudja azt, hogy ő addig békésen élő ember volt, míg ez be nem következett, s a békéért akár meg is halhat. Ez már rég nem a hazafiasságról szól. Ez már a nagy emberek nagy tetteiből kiinduló túlgondolt borzalom. De mi értelme van akkor ezeknek a dolgoknak, mi értelme van küzdeni, élni az alsóbbrendű embereknek?

Anna ezt a kérdést tette fel, nemcsak magának, hanem a miniszterelnöknek is. Válaszul nem felelt az semmit, csak nézte elképedve ezt a kis, törékeny tűhangon megszólaló újságírónőt, aki válaszra várva ült a parlament egyik óriási tárgyalótermében. Hideg volt, a levegő állott, mint a szó, ami megtorpant és nem akart kijönni az elnökből, s a fal régi szagot árasztott, mint ezek a régi megválaszolatlan kérdések. Az elnök nem felelt, csak lemeredve nézte Annát.

Anna gondolataival küszködött, mert egyrészt tudta, hogy ez a kérdés válasz nélkül marad, másrészt még egy kérdésre szeretett volna feleletet kapni, ám félt, ha arra sem kap, akkor elveszti azt a reményt, ami szíve mélyén ott hajtotta egyre hevesebben őt. Ez a gondolat, ez a kérdés nem más, mint a válságos helyzet megoldása. Amikor az ember az egyforma hétköznapok összemosódó, látomásszerű világában él, s nem akarja észrevenni azt, hogy reménytelenül küzd, nemcsak maga és családja jólétéért, hanem azért is, hogy ne váljon megrögzült géppé. Aki már lassan a beporosodott agytekervényektől s az egyhangú munkától, pénztelenségtől leragadt egy állapotban, nem találja a kiutat és nem tud szabadulni, annak mennyi esélye van arra, hogy végre megoldják a problémáját?

Anna dacolt a gondolataival a véget nem érő csendben, s közben felnézett a karót nyelt idegen emberre, akit most ismert meg, de bár ne tette volna. S kiszökött a szó, visszafojtani nem tudta már. Az elnök meglepődött, homlokán gyöngyöző verejték csapott ki, a magatehetetlenségtől csak hallgatott tovább.

Ez a hevesvérű lány, kit nem érdekeltek se a formalitások, sem az, hogy éppenséggel mások mit gondolnak, vagy gondolatait kinek mondja, felszökött és felkiáltott: „NEM! Nem lehet az, hogy nem tudja ezekre a választ; nem lehet, hogy fél az igazságtól; nem lehet, hogy a lelkiismerete nem tréfálja meg sosem; nem lehet, hogy nem érez semmit ezekkel a világi kérdésekkel kapcsolatban! Nem lehet, hogy a tudomány a túlgondolásos életmódon, az ország irányításán kívül nem képes az emberek helyzetébe képzelni magát; nem lehet, egyszerűen nem lehet, hogy nem képes, nem akar semmit sem tenni a legnagyobb, a legrosszabb dolgokkal szemben!”

Az elnök végre megszólalt: „Elsodort az ár magával, nem tudom irányítani, megváltoztatni úgy, hogy a saját igényeim ne venném figyelembe!” Anna száján ironikus mosoly látszott megvillanni, felelete pedig így hangzott: „A hozzá nem értés, az akarat hiánya és a pénzvágy nem válasz, csak kifogás!” Ezzel fogta magát és elviharzott.