Ezek a mai gyerekek nem tudnak már játszani se. Ezek a mai gyerekek nem tudnak olvasni, számolni, még beszélni sem. Legalábbis szépen. Nem tudják, mi a tisztelet, hogyan kell eltölteni a szabadidőt helyesen, eredményesen, ezek nem csinálnak semmit. Válogatnak. Ruhát, ételt, hangulatot váltanak percenként. Hogy igen…

A mai gyerekek nem tudnak semmit. A helyükben én nem így csinálnám, ha ennyi lehetőségem és szabadidőm volna. Cserélnék is ezekkel a mai gyerekekkel. A gondtalan élet… Bezzeg, amikor én voltam annyi idős!

Gondos Borbála

  Tudod, mit kért Ildiéké gyereknapra? Telefont. Én nem telefonoztam nyolcévesen. Hogy akkor nem volt ilyen érintőképernyős okosmasina? Nem az a lényeg, ne forgasd ki a szavaimat. Ha lett volna telefonom, akkor se telefonoztam volna. Én irigy? Ezekre? Ne nevettesd magad!

A telefon arra van, hogy hívják egymást az emberek. Kit hívnak ezek? Jaj, hogy játszanak rajta? A telefonon. Milyen világot élünk, hallod-e! Nem ez a játék

, hogy ott simogatják s nyomogatják a kütyüt. A játék az, amikor kergetik egymást, tiszta kosz lesz a ruha, sárosak tetőtől talpig, kimennek a patak mellé, építik a gátat, fogják a békát, tudod te, az ilyen rendes dolgok. Na, az a játék! Bújócska, fogócska, esetleg társas, de abból se a mai hülyeségek. Nem arról van szó, hogy nem tudnám megérteni, csak egy ilyen fölösleges időtöltést így elkomplikálni… Minek? Ahelyett olvashatnának valami szépet. János vitéz, Toldi, Az arany ember, hogy művelődjenek. De nem, ezek ilyet nem olvasnak. Hogy igen!

Erről jut eszembe: tudod, mit kért Sárikáéké gyereknapra? Könyvet. Az ám, eddig meg is lennék elégedve, de Harry Pottert kért. Most mondd meg… Legalább olvas! Attól se a szókincse, se a tudása nem nő. Olvassa, hogy a boszorkányok vagy mifélék röpködnek a seprűn. Hogyne, ennyi erővel olvashatná azt is, mit írnak a légmentes szalámi csomagolásának a hátára, annyit ér. Mondjuk, az többet érne, mert a mai gyerekek minden mocskot megesznek, azt se tudják, mi van benne. Csomó színezék, tartósítószer, azért ilyen betegek.

Ja, megint eszembe jutott valami, fogózkodj meg: a Zitáéké, tudod, amelyik folyton beteges, nem tud hízni, mindig olyan sápadt, na, az. Azt kérte az anyjától, hogy végre mehessen pszichológushoz. Szégyen. Nem, nem az, hogy nem engedték eddig, normális, hogy nem. Tizenhárom éves, mi baja lehet, mondd meg őszintén. Szekálják a suliban? Kérlek! Mi mennyit csúfolkodtunk egymással anno? Hogy már nem olyan a csúfolkodás se? Dehogynem! Mi is voltunk gyerekek, csak jobbak. Gyerekebb gyerekek voltunk. Ó, internetes zaklatás, persze. Én azt se tudom komolyan venni. Most miért dől össze a világ, ha kitesznek róla egy fotót, s odaírják, hogy… Pont azt. Túl érzékeny, azért van hányingere mindennap, ha iskolába kell menjen. S attól a sok műételtől. S a telefontól.

Az énképe? Mentális egészség? Magyarázd már el, mi az. Tudod mit, nem érdekel, ez is ilyen mai baromság. Olyanok találják ki, akiknek a neve elé kell mondani, hogy doktor, de egy hűlést nem tudnak kezelni. Megvan az ember, ha nem gondolkodik annyit, s kicsit kimegy a friss levegőre. Nem ül egész nap bent a házban, nem telefonozik és nem olvas sületlenségeket. De ezeknek van idejük. És őszintén, semmi gondjuk nem lehet a mai gyerekeknek. Azok a gondok, amikkel mi a mi időnkben szembesültünk. Ma maguknak csinálják ezek, mert unatkoznak. Kutya is a jó dolgában veszik meg. El vannak kényeztetve. Nem tudják élvezni az életet.

Nekem nem ilyen volt az életem, nem unatkoztam. Nem is nyomtak mindent az orrom alá, meg kellett dolgozni ezelőtt a boldogságért. Nem válogattam, nem panaszkodtam. Jaj nekem, ha megpróbáltam volna! Én ezektől semmit se irigylek. Ezt a könnyű életet? Ugyan… Igen, nekik könnyű. Most könnyű. Nekem nem ilyen volt.

Néhányszor elgondolkodik az ember azon, hogy ennyi és ennyi pénzből mit tudott vásárolni régebb és most. A gazdasági tényezőktől ilyenkor érdemes eltekinteni, hisz nem tehetünk ellenük semmit (vagy ha igen, akkor nagyon keveset), maximum csak szomorú vagy éppen dühös lesz az ember. De akkor mégis mi értelme ilyeneken elmélkedni? Vagy miért szoktunk?

Ismerjük azt az elcsépelt mondást, hogy az egyetemisták ritkán látnak pénzt – vagy valami ilyesmi. Elsőéves hallgatóként sokszor én is befogom a fülem, ha valaki ezt kezdi mondani. Az aranyköpés végéről mindig lemaradok. De jobban belegondolva…

Ha egy nap úgy kelne fel az ember, hogy biztonság, étel, ital miatt nem kell aggódnia, de csak három lej van a zsebében, akkor mire költené? Mit lehet venni ebből az összegből? A pesszimisták már meg is válaszolták magukban a kérdést: semmit. Részben igazuk is van. Na de… Van, aki kis szelet csokoládét vagy egy üveg üdítőt vesz belőle – de az alapvető szükségletek miatt nem kell aggódni, ergo nem nagyon éri meg ez a vásár. Van, aki feltölti a tőzsdepiacra azt a három lejt, majd hónapokat felölelő manőverekbe kezd, hogy el ne veszítse, és lehetőleg hasznot is húzzon belőle. Hát, nem annyira hívogató, de meg lehet próbálni.

Vajon van olyan, aki abból a három lejből, mondjuk úgy, szeretné megismerni hazája kultúráját, vagy annak legalább kis részét? Hogy miként éltek, nevelkedtek, öltözködtek a felmenői. Milyen kézimunkákat készítettek, kellett készíteniük. Hogyan hímeztek, varrtak, szőttek. Mikor mi volt a divat, mi volt a szokás. Mit volt szabad és mit nem szabadott egy kisasszonynak tennie, hordania. Ugyanez az ifjakra. Mégis hogyan lehet három lejből megismerni a kultúránkat? Az ember mindennap rákacsint egy-egy múzeumra, antikváriumra, ha éppen a főtéren vagy a környékén sétál. Mindenkivel megeshet, hogy csak néz, de nem lát. Sajnáljuk az időnket, de kis szerencsével és türelemmel értékes lépcsőfokokat tehetünk meg afelé, hogy megismerjük azt, ami körülvesz minket. Azt, amiben élünk. Azt, amit ránk hagytak. Olyan gyorsan történik minden a világban, hogy olykor elfelejtünk meg-megállni és a múltba tekinteni. 

Újabb kétharmad, újabb négy év Fidesz-kormány. Sokan reménykedtek, hogy végre eltűnnek a közéleti és vezetői tisztségekből az olyan alakok, mint az ereszen menekülő Szájer József, a szexbotrányba keveredett Borkai, Szeged expolgármestere vagy a minősíthetetlen Kaleta Gábor, a 19 ezernél több gyermekpornográf tartalommal lebukott nagykövet. De nem, úgy néz ki, a választópolgároknak ezek nem elég felkavarók, hasonló arcokra bízzák az ország vezetését. Nem értem, hogy lehet ennyi mindenre azt mondani, hogy na jó, ez még belefér. Így, hogy a választások eredményei megszülettek, tisztán látszik, hogy mit akar a nép. Ebből a négy kétharmadból sok minden látszik, sok következtetés levonható. Tegyük félre azt, hogy nincs médiapluralizmus, tegyük félre a sok propagandát meg az összevissza beszélést, amit az emberek torkán lenyomtak az utóbbi jó néhány hónapban, és vegyük azt, hogy ez a 21. század, amely számtalan informálódási lehetőséget kínál. Úgy gondolom, mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy több forrásból, több oldalról, több szemszögből tájékozódjon, és az internetet használva néhány kattintással bármit leellenőrizzen. A kérdés az, hogy vajon a képességek is adottak-e hozzá. A Fidesz hatalmas ellentéteket generált politikai téren. Ezek az ellentétek mára akkora méreteket öltöttek, hogy a politikusok és a magyar társadalom már nem képes elfogadni, hogy létezhetnek olyan állampolgárok, akik függetlenek, pártatlanok.

Az évek során az embereket annyira egymásnak ugrasztották, hogy bizonyos csoportok a józan eszüket és a tájékozottsághoz való jogukat félretéve inkább növelik ezt a feszültséget. Mindettől függetlenül szomorú és sajnálatos, hogy elvileg demokratikus országban a választást az egyenlőtlenség, a hazudozás, a propaganda és egymás lejáratása jellemezte. Úgy néz ki, én voltam a naiv, mert azt hittem, az emberek tényleg akarnak változtatni. De legitim most már a döntés, ez a nép akarata, ha tetszik, ha nem(váltó).

Szabó-Kádár Henrietta

Hogyan közlekedik az erdélyi magyar ember lánya a városban? Jóllehet ez a kissé álszent kérdés nem arra vonatkozik, hogy gyalogszerrel vagy autóval helyezi-e át tartózkodási koordinátáit A-ból B-be, sokkal inkább az erdélyi magyar nyelvhasználat azon ágazatára, amely a városon, településen belüli közlekedés irányát meghatározza: az igekötőkre.

Történt ugyanis, hogy egy Campus-szerkesztőségi beszélgetés alkalmával kinyitottuk a szövevényes és kilométerről kilométerre változó erdélyi magyar nyelvhasználat újabb kincsesládáját. Tudniillik megfejtettünk egy olyan titkot, amelyről addig a pillanatig nem is tudtuk, hogy misztérium hírében áll: az erdélyi magyarok városonként kimondatlan konszenzusban állnak a városon belüli helyváltoztatás irányát és célját megjelölő igekötő-használat tekintetében, és erre magyarázatot is tudnak adni.

Megtudtuk többek között, hogy Tekerőpatakról Gyergyószentmiklósra az emberek „felfutnak”, mégpedig azért, mert a földrajzi lokációt illetően Gyergyó magasabban helyezkedik el. Rögtön ezt követően az is napvilágot látott, hogy Maros megye egyik falujában, nevezetesen Székelykövesden a falusfelek a boltba szoktak felfutni.

Erre rímelendő, Sepsiszentgyörgy képviseletében magamhoz ragadtam a szót, hogy elmagyarázzam, miként is fokozódik nálunk az igekötők helyzete. Kérem szépen, az úgy van, hogy ha ügyintézés céljából veszi nyakába a városlakó Szentgyörgy utcáit, vagyis számlát fizet, bankba igyekszik, bevásárol, akkor bemegy a központba. Kivéve, ha ott lakik. A be igekötő azonban ki-re cserélendő, ha a városközpont irányába megtett útvonal végállomása valamely kocsma vagy kávézó. Ez esetben a szentgyörgyi szigorúan kimegy a városba. Az állomásra is kimenni szokott a szentgyörgyi, erre azonban érdemi magyarázattal nem tud szolgálni. Tovább bonyolódik az igekötő-mizéria akkor, ha olyan negyedbe szeretnénk eljutni, amely magasabban, avagy alacsonyabban van annál a városrésznél, ahol mi éppen vagyunk: ha a város – szinte bármely – pontjáról az Újnegyedbe szeretnénk eljutni, kimondottan felfelé fogunk haladni. A székelyföldi reprezentációt erősítendő, nyelvhasználati tudásunk a kézdivásárhelyi igekötőkkel is bővült: Kézdi lakói fel akkor mennek valahova, ha az a bizonyos valahol a várostól északra található, ilyen valahol Kolozsvár vagy Budapest. Sepsiszentgyörgy ellenben délre helyezkedik el, ezért Kézdiről hozzánk lejönni szokás.

A beszélgetésben Kolozsvárt képviselő féltől értesülhettünk arról is, hogy a kincses városban a belváros, a Főtér felé irányuló közlekedés majdhogynem kizárólag befelé vagy lefelé történik, ugyanis az előbb említett lokációk a völgyben találhatók, minden más pedig dombon vagy kijjebb.

Amikor azt hinné az erdélyi magyar individuum, hogy a tájnyelvi kifejezések, akcentusok, tájszólások tarkította nyelvhasználat már nem okozhat neki meglepetést, hiszen rótta épp eleget már az ország vidékeit és ahány ember, annyifélét ismer, hirtelen… felütik a fejüket a geolokációt jelölő igekötők és tovább erősödnek bizonyos nyelvi mizériák. Mondjuk, hogy a szatmári nem érti a székelyföldit. 

Gondos Borbála

Sokszor az emberek bizarr és fölösleges kétségbeesésükben, a valakivé, egyéniséggé válás görcsös megvalósításában megosztó eszméket választanak személyiségformálásukat segítő emberfeletti erőnek. Ilyen a politika. Összekovácsol és szétválaszt. A mindenkori személy, mihelyt elkötelezi magát egy párt, egy elv mellett, sosem lesz szabad. A politikai meggyőződés nem egymagában válik az élet részévé: csomagban érkezik. Háború, halál, kitagadás, megtagadás, kihallgatás, elhallgatás, elbújás, felelősség alóli kibújás társul mellé, ahogy azt a történelemben megtapasztalhatta az emberiség.

Az elvek harca a rezsimek tömeges megbuktatásától, népcsoportok felszabadításától vagy akár a nem is olyan távol eső Szigetvártól a karácsonyi vacsora asztalához költözött. Erdélyben különösen. Mintha amúgy a mindennapok és a primitív szinten ragadt konfliktuskezelés nem volna elég gond, tetézzük a családi feszültséget a politikai nézetek egymásra erőltetésével. A tét nem pusztán az egyet nem értés huszonnégy órás kellemetlensége, hanem a címke, amit az ember ilyen jellegű beszélgetés, sokszor inkább veszekedés után szerez: kimosták az agyad, már nem vagy jó ember.

Régiónkban kimondatlan szabály például önkormányzatunk vezetésével szavazatunk által azt az egy, azt a bizonyos pártot megbízni. Ha nem, milyen magyar vagy? Nem is vagy magyar. Neked már az is mindegy, ha mi itt mind kipusztulunk. Ilyenkor érvénytelenek az olyan jellegű ellenérvek, miszerint „hiszen húsz év alatt semmit sem valósítottak meg”. Nálunk, édes Erdélyünkben a politika nem azt jelenti, amint máshol. Nálunk a politika olyan berögződés, amely sérthetetlen és mindenek fölött igaz, érvényes. A családi kötelékeket is képes megrongálni, régi barátokat elidegeníteni.

Igaz, a politika fontos. Az életünkbe arcátlanul és teljeskörűen beleavatkozik, és ha már jogunk van választani, értelemszerűen a kisebb rosszat szeretnénk magunknak (a politikában a jó megoldást ne vegyük lehetséges alternatívának). Fontos beszélni róla, fontos érdemi vitákat folytatni a témában, de nem fontos a személyes és családi békénket feláldozni érte. Ahogy az se lenne fontos, hogy az időjárásról beszéljünk, reszketve kerülni a nézeteltéréseket ahelyett, hogy elfogadnánk, egyikünk konzervatív, másikunk neheztel az ország vezetésére, mert nem engedélyezi a melegek házasságát. Ahogy annak is elfogadottá kellene válnia, hogy valaki hálás az anyaországi anyagi támogatásokért, míg mások ellenzik a lehetőség megadását, hogy erdélyiként Magyarország kormányának megválasztásába beleszólhassanak ők maguk vagy ismerőseik. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy a folyamat nem így működik. Létezik egy berögződött ideológia, ami érvényes mindenekfölött.

Folytatjuk a hagyományt, mint eddig bármikor: veszekszünk, elégedetlenkedünk, ítélkezünk. Több ezer éves múltja van a viszálykodásnak, így láthattuk, hogy az eszme valóban túléli az embert. Kérdés, hogy az egyén vajon túléli-e az eszmét.