A magyar bulvárlapok legolvasottabb cikke mostanában Kulcsár Edina és újdonsült párja, GwM (Varga Márk) közös gyermeke nevének kiválasztásáról szól. Amióta egymásra találtak, a sztárpár tinédzsereket megszégyenítő módon demonstrálja szerelmét ország-világ előtt a közösségi médiában. Ha valakit perverz módon érdekel a hálószoba kontextusában is jóindulattal kellemetlennek nevezhető kommentpárbeszéd, az könnyedén lehet gyertyatartója ennek a modern kapcsolatnak. Így nyilván nem lep meg senkit a hír, hogy a gólya a házuk fölött köröz egy ideje.

Tamás Zsófia

Hiszen ha Orbán azt mondja, szülni kell, hát mit csináljon a magyar celeb, hogy egyszerre lássa el állampolgári és közszereplői kötelezettségeit? Gyereket. Főleg, ha már a házasság és a válás kártyát is kijátszotta. Gyereket csinálni meg (egyeseknek) nem olyan nehéz, és ha megvan, már csak nevet kell neki találni, és időről időre posztolni egy-egy mókás, aranyos képet róla Instagramon, blessing hashtaggel.

A Varga–Kulcsár baba már magzatként híresebb, mint sokan valaha leszünk, pedig még semmije nincs egy szépségkirálynőn, egy rapperen és a nevén kívül. GwM szerint sikerült nem akármilyen nevet választaniuk, hanem egyenesen különlegeset. Olyannyira, hogy hallatán egyből rájövünk: ez nem akárki fia-borja, hanem kettejük szerelmének a gyümölcse. Aztán spekulálhat az ember jobbra-balra, hogy most akkor vajon mi ez a név, vajon milyen, megint valami növény vagy állat vagy Snapchat-filter, muszáj megtudni, mert ha már azt tudjuk, hogy miért jár Edina tetőtől talpig Gucciban, hogy miért van megörökítve GwM hátán az arcképe, és hogy milyen luxusautóval lepték meg egymást, akkor erről sem maradhatunk már le. Mintha kihagynánk akár csak egyetlen részt is a sorozatból, amit csak azért nézünk, mert a csapból is az folyik, de amúgy közepesnek is csak hatalmas jóindulattal nevezhető. A cikkből többek között kiderül, hogy ez lesz Edina harmadik gyermeke, hogy nem fél a szüléstől, és hogy fiúnevet hamarabb választottak, de a lánynévvel sem bajlódtak sokáig. Lehet találgatni, hogy mi az, ugyanis akárhányszor olvassuk újra, nem derül ki. Végül is miért spoilereznének a saját sorozatukról? A névválasztás és a név nyilvánosságra hozatala, akárhogy is számoljuk, legalább két hír. Miért fosztanánk meg az olvasót attól, hogy duplán örüljön Kulcsáréknak? Hadd találgasson még egy ideig, hadd szokja a gyerek gondolatát, hiszen akár tervezte, akár nem, ő fogja eltartani.

Polgárpukkasztás volt a célja a globális felmelegedés ellen tüntető két fiatalnak, amikor Vincent van Gogh egyik remekművére, a Napraforgókra paradicsomlevest öntöttek. Nem fogja ez felrázni a nyárspolgárt végtelen apátiájából. Az sem rázza fel, hogy évről évre melegrekordokat döntünk meg, vagy hogy olyan állatfajok halnak ki, amelyek létezéséről még csak nem is tudtunk. Lassú folyamat a klímakatasztrófa, és Hollywood elég magasra tette a mércét apokalipszis terén. Egyetlen tűzgolyó sem hullott még le, biztos, hogy itt van a világvége?

Kölcze Renáta

Greta Thunberg is feledésbe merült, ahogy ez a két aktivista is abba fog. Ameddig nem ég mindenkinek személyesen a körmére a gyertya, addig jó eséllyel változtatni sem fog. Fontos a személyes felelősségvállalás, és az is fontos lenne, hogy ez eljusson Steven Spielberghez vagy Kim Kardashianhoz meg a magánrepülőikhez. Nem ártana szólni a Coca-Colának, hogy a világon ők gyártják a legtöbb műanyagot és ezen esetleg változtathatnának. Nem kérném őket arra, hogy hagyják abba a gyártását, sajnos én is imádom a fluoridos, cukros löttyöt. Elon Musk már megmentett minket az elektromos autókkal, remélem, nemsokára újra előrukkol valamivel, mert a lítiumkészletünk is véges. Persze, te is gyűjts szelektíven, meg inkább használj tömegközlekedést, az már részletkérdés, hogy a China Coal annyi szén-dioxidot böfög a légkörbe, hogy a globális üvegházhatásúgáz-kibocsátási listán az első helyezett. Nyakig vagyunk az ürülékben, és ha hullámzani kezd, a szerencsések magánrepülőre pattannak, a még szerencsésebbek pedig meg sem állnak a Marsig.

Okolhatjuk az ipari forradalmat, mint katalizátort, vagy visszamehetünk egészen a reneszánszig, de a kapitalista piacgazdaságot sem érdemes lehagyni a listáról. Megfoghatatlan a globális felmelegedés oka, a következményei egyelőre meg épphogy észrevehetőek az átlagember számára, ha belegondolunk, ez tényleg eléggé unalmas katasztrófafilm forgatókönyve.

Majd meglátjátok, hogy az egyetemi tanárok milyen lazák lesznek. Nem fogjátok ismerni egymást különösebben, esetleg utolsó évben kötik össze a neveteket az arcotokkal, mivel annyi diák van a kezük alatt. Abszolút nem fogja érdekelni őket, hogy te pontosan ki vagy, honnan jöttél, mit csinálsz, vagy mit szeretnél csinálni. Arról is magasra tesznek, hogy jársz-e kurzusokra, sajnos szemináriumokra muszáj, de azokból csak egy van egy héten… A vizsgán jelenj meg, és kész! Máskülönben tényleg csak a tanáraitok lesznek ők, semmi több.

Farkas Kriszta

Ismerősen hangoznak ezek a mondatok valamennyiünk számára. Nekem is volt szerencsém hallani az előbb említett kijelentéseket nagy testvérektől, szomszédoktól, középiskolai tanároktól, szülőktől (azoktól is, akik jártak egyetemre, azoktól is, akik nem), nagyszülőktől, ettől, attól, amattól. Meg tudom érteni őket. Sok a nagy létszámú szak, ez így igaz. Néhány egyetemen a klausztrofóbiás diákok meg sem tudnak maradni. Ilyen intézményben az is csoda, ha a tanár egyből megtalálja azt a csoportot, amelynek órát kell tartania. De mindig vannak kivételek.

Létezik olyan egyetemi tanár, aki már az első órán megjegyzi a diákok nevét. Lehet, hogy össze fogja cserélni a neveket néhányszor, Kingát Kativá kereszteli, Gábort Áronná, de a kiindulópont jó. Második találkozáskor már azt próbálja megjegyezni, hogy ki honnan jött, ki mit csinál szabadidejében, mitől fél, mit szeretne fejleszteni.

Létezik olyan egyetemi tanár, aki minden diákot a szárnyai alá vesz. Nem számít, hogy valakit annyira nem érdekel a tantárgy, vagy éppenséggel le van maradva a többiektől. Olyan módszereket fog kidolgozni következő órára, hogy az is felkapja a padról a fejét, aki rendszeresen ott szokta kialudni magát a tanórán. Néha összejön, néha nem, de megpróbálják.

Létezik olyan egyetemi tanár, aki nem fél megnyílni a diákjai előtt. Közli a kurzus elején, hogy nem aludt eleget, összeveszett a macskájával, főnökével, nincs a legjobb passzban. Majd addig csevegnek erről-arról közösen, hogy mindenki ellazul, de csak annyira, hogy jobban szívja mindenki magába a tananyagot.

Létezik olyan egyetemi tanár, aki mindig megkérdezni a diákoktól, hogy vannak, és az is látszik rajta, hogy érdeklődése őszinte.

Létezik olyan egyetemi tanár, aki óra után elmegy a hallgatókkal kávézni, mert úgy érzi, hogy nem tudtak mindent megbeszélni. Legyen az tananyaggal, szakmával vagy csak simán az élettel kapcsolatos.

Létezik olyan egyetemi tanár, aki segíti a diákokat elhelyezkedni a szakmában, nemcsak azzal, hogy kijavítja a hibáikat egy-egy cikkben. Ha álláshirdetést lát, be

küldi az évfolyam Facebook-csoportjába, szól egy-két jó szót valakiről a szerkesztőségben, többször is hangsúlyozza, hogy az elején nehéz lesz, de hamar meg lehet szokni.

Ha tovább sorolnám, lehet, hogy kifogyna a tinta a nyomdából, de tényleg sokféle egyetemi tanár létezik. Mindenki döntse el magának, hogy mi számít rossznak, mi számít jónak, de egy valami biztos: az újságírás szakos hallgatók a legszerencsésebbek. Ők nem azzal a klisével találkoztak az egyetemen, hogy a professzorok csak professzorok. Tanáraink egyben kollégák, bajtársak, lelki támaszok, humoristák, ezermesterek, már-már barátok.

Ha az ember lakást keres, általában a Facebook-csoportokban való böngészés bizonyul a legcélravezetőbb megoldásnak, ezért minden csoportba belépünk, aminek legalább Kolozsvár benne van a nevében. Bekapcsoljuk az értesítéseket, nehogy lemaradjunk valamiről, hiszen későn jövőnek csont az ebédje. Aztán várunk. Az albérletvadászat első lépése a környezetbe való beilleszkedés és a tettetett nyugalmi állapotba való átszellemülés. Ennyi hirdetés között csak nem maradunk hoppon – nyugtatjuk magunkat időről időre.

Tamás Zsófia

Jön az értesítés az új hirdetésről: kétszobás lakás, Mărăşti negyed, 400 euró. Ez kissé nagy falat lenne. Persze, a két szoba kellemesen hangzik, de végül is eggyel is megelégszünk, legalább kevesebbet kell takarítani és talán még pénzünk is marad. Ennél találunk jobbat, reméljük. És reményeink (többé-kevésbé) valóra válnak, hiszen ahogy közeledik a tanévkezdés, csordástól érkeznek a hirdetések, bőven van miből válogatni, főleg, ha az ember lemond az igényességéről, elvárásairól és legalább egyik veséjéről.

 Garzonlakás kiadó a Monostoron, a képek alapján igényesen berendezett, felújított albérlet, bár ez ízlés kérdése. Azonnal írunk a tulajnak, hogy indulunk is,megnézzük akár most, de ha lehet, még tegnap, senkinek sem repül szájába a sült galamb. Megkörnyékezzük, az érdeklődés teljes hiányát színlelve, nehogy elijesszük, vagy buzgó érdeklődésünk a tulajban olyan láncreakciót váltson ki, ami a lakbér megemelésében nyilvánulna meg. Végül ő ijeszt el minket, amikor meglátjuk, hogy a közepesnek hirdetett garzon inkább nagyobbacska gyufásskatulya.

Csalódottan folytatjuk a keresgélést, írunk a barátoknak, nem keresnek-e lakást, hátha falkában könnyebben menne. Aztán amikor azt hisszük, nincs már remény, meglátunk egy kiadó szobát háromszobás lakásban, ahová még busz is jár. Már nem óvatoskodunk, becserkésszük, úgy megyünk oda, hogy egyik kezünkben a garanciapénz, másikban az ágynemű. Jóízűen elcsevegünk a jövendőbeli lakótársakkal, és kezet rázunk a tulajjal, másnap már költözhetünk is. Elégedettek vagyunk, nem éhezünk már másra, csak nyugalomra az új szobában.

Hetekkel később vesszük csak észre a lyukat a falban, a penészt a sarokban és a folyton ordibáló alsó szomszédot. Lehetne rosszabb is. Bárcsak ne kéne minden évben újrakezdeni!

Ha valaki nyáron túl zajosnak vagy közlekedés szempontjából kaotikusnak tartaná Kolozsvárt, az még semmiképp sem járt akkor a városban, amikor elkezdődik az új egyetemi tanév: visszatérnek a jól megérdemelt nyári vakációról a diákok, megtelnek a kávézók és a kocsmák teraszai emberekkel – noha eddig sem volt hiány belőlük –, a buszon az ülőhely már-már luxusnak számít, illetve az eddigi autóhordák megsokszorozódnak. Az új tanév kezdetével még mit figyelhet meg az ember?

Farkas Kriszta

Mondjuk azt, hogy irdatlanul megnőtt a hosszú sorok száma. És a mérete is. Mindig. Mindenhol. Főleg a Tömegközlekedési Vállalat (CTP) épületei és automatái előtt. Ahogy visszarepülnek Kolozsvárra az ifjú nebulók, az első teendők között szerepel a tömegközlekedési kártya feltöltése – az első közös összeröffenés után, amely általában kocsmában szokott megtörténni értelemszerűen. No de nem ez az egyetlen hely, ahol kígyózó sorokkal szembesülünk: kitűnő példaként következzenek a kávézók, „kávé elvitelre” standok. Az egyetemisták túlnyomó többsége kávéval indítja a napját, azzal folytatja a tanórák szüneteit, illetve azzal is zárja az aznapi tanítást. Már ha olyan időben végeznek. Esti kávézásról csak a szessziós időszakban lehet szó, azonban ne siessünk nagyon előre. Mindezek mellett türelempróbának számít a várakozás a liftre, illetve a fénymásolóboltokban – különösen ebben az időszakban, amíg mindenki le nem adta a tanulmányi szerződését, ösztöndíjkérelmét az egyetemi kar titkárságán, azonban ezek már csak enyhe akadályok a hétköznapok kavalkádjában.

Szerencsére nem csak a hosszú sorok látványa köszön be az október szelével. Holott az már megfirtatásra került, hogy ismét zajos Kolozsvár, az ifjúsági események és találkozók megfiatalítják, pezsgővé teszik a mindennapokat. Az indokolatlanul hangos nevetések ostorként csattannak a levegőben, a fáradt, karikás szemek a tantermek fehér falaitól még érzékenyebbek, a kialvatlanság és az őrjöngő bulizás ismét nagy cimborákká válik, a szorgalom és a kemény tanulás pedig valamelyest lefárasztja a diákot, de megnyugtatja az embert: van jövő. És mindez a fiatalok kezében.