Kassay Levente

Magyarország felett újra komor felhők gyülekeznek. A migránshullámok, Brüsszel, az LMBTQ+-közösség és egyéb sorosista sötét erők után újabb fenyegetés jelent meg az égbolton, amely ismét veszélyezteti az istenadta nép és a mindenható állam biztonságát. A köznyelvben csak inflációnak ismert veszedelem 2022-re hatalmasra duzzadt, majdnem 8%-os drágulást jelent, amit az utolsó igazi keresztény kormány már nem hagyhatott figyelmen kívül. Az alapvető élelmiszerek drágulása miatt Orbán Viktor miniszterelnök az egykori német hadvezéreket megszégyenítő „Gott mit uns!” felkiáltással indította el a folyamatot, amelyet biztonságpolitikai szakértők pusztán Csirkefarhát-hadműveletnek neveznek. A februárban hatályba lépett árfagyasztás szerint bizonyos élelmiszerek ára nem haladhatja meg a kormány által megszabott értéket. A bejelentés után az ország összes üzletéből csatározásokat jelentettek a régi és az új árak között. A magyar kormány most már sokadjára bizonyította rátermettségét, és hogy a legmagasabb prioritás számukra az adófizetők jóléte (főleg a választások előtti időszakban), illetve, hogy a kommunistákat megszégyenítő könnyedséggel szólnak bele a magánszektor ügyeibe, figyelmen kívül hagyva az üzletek és cégek függetlenségét az államapparátustól. De a Fidesz nem lehetne az, ami, ha ezt a nagylelkűséget nem dörgölné a választói orra alá. A párt parancsára ezért dicsőséges plakátok fognak lobogni minden üzletben Magyarország területén, hirdetve az elsöprő győzelmet, már ha kijavítják a helyesírási hibákat. Ezen plakátok tudtára adják minden választópolgárnak, hogy a magyar kormány értük van és nem a közpénzért, amit szegény munkás fizet be a jobb élet reményében az adó formájában. De ha mégis így lenne, és még véletlen egybeesésnek sem tekinthetnénk a választások közeledtét és az árfagyasztás elrendelését, akkor is fennmarad a kérdés: miért kell minden kereskedelmi egység nagy kék táblákkal hirdesse a jóságos honatyák nagylelkűségét? Miért nem lehetett ilyen intézkedéscsomagot bevezetni akkor, amikor az infláció még nem harapózott el ekkora mértékben? Ha csak az állam kötelességeinek szempontjából vizsgálódunk, akkor is él és virul a kérdés: miért kellett propagálni az árfagyasztást ahelyett, hogy csak szépen büszkélkedne az eredménnyel? Választások lesznek. A közkommunikációval ellentétben viszont nem Magyarország sorsa forog kockán. A Fidesz bukása a párt végét jelentené, még akkor is, ha az ellene felhalmozott vádaknak csak fele igaz. Ezzel Orbán Viktor is tisztában van, ezért fontos számára az, hogy minden intézkedést lásson a választópolgár, hiszen biztosítania kell a győzelmet. Ennek a bonyolult egyenletnek – amely más néven a magyar politika vagy pontosabban a Fidesz politikája – része és igazán fontos eleme a csirkefarhát propagandája. 

Szabó-Kádár Henrietta

Egyszer volt, hol nem volt, odaát, a vadregényes Magyarországon, ahol a kurta farkú malac is csak a Fidesz földjét túrhatja, a napokban feljelentették Az oroszlánkirályt. De még a Csipkerózsikát, a Pumuklit és a Mulant is! Történt ugyanis, hogy a nyáron érvénybe lépett homofób (alkalmasint gyermekvédelminek csúfolt) törvény óta 130 bejelentés érkezett a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság – az egyszerűség kedvéért nevezzük Meserendőrségnek – asztalára azt illetően, hogy egyes animációs filmek „megkérdőjelezik a hagyományos nemi szerepeket”. A Magyar Meserendőrség pedig egyetlen percig sem tétovázott, rögtön munkához is láttak az illetékesek, s 14 munkanapon keresztül vizsgálták, vajon megrontja-e Az oroszlánkirály az emberpalántákat. Tizennégy töredelmes, vérrel, verítékkel átdolgozott nap után megszületett a döntés: nem elég alapos a panasz, a beadvány. Kérem, a legnagyobb tisztelettel, a fent zanzásított tevékenységet jobb helyeken úgy hívják, hogy fölösleges időtöltés! Van egy unatkozó, világtalan fideszes szavazó, aki időt és energiát fordít arra, hogy papírra vesse: márpedig Az oroszlánkirály népszerűsíti a homoszexualitást. Ez már senkit nem lep meg, hiszen szőrszálhasogató, minden lében kanál alakok eddig is voltak, s ezután is lesznek. De ennek a döglött kutyának a teteme ott van elásva, hogy van egy kormányhivatal, amely ezeket a sérelmeket átveszi, megvizsgálja, megfontolja, harmincszor átnyálazza, s tizennégy nap múlva megállapítja, hogy itt, kérem, minden a legnagyobb rendben van! Fel tudjuk mi azt fogni, hogy vannak emberek, akiknek a munkaköri leírásába alkalmasint beletartozik az, hogy két héten keresztül ízlelgessék, vajon meleg lesz-e a Magyar Gyerek, ha megnézi a Csipkerózsikát? S hát azt fel tudjuk-e fogni, hogy a magyar kormány munkaerőt és erőforrást szervez ki arra, hogy az ingerszegény hétköznapokat élő, hobbiból hivatalokba járó állampolgár óhaját teljesítsék? A vád alá helyezett meséken, rajzfilmeken generációk nőttek fel anélkül, hogy bármilyen panasz érkezett volna rájuk, korukból és a képernyőkön eltöltött idejükből kifolyólag igazán megérdemlik, hogy ezután is békességben hozzájárulhassanak a világra hozott még több magyar felcseperedéséhez. 

Megszavazta a kolozsvári önkormányzat Emil Boc polgármester úr oly régóta emlegetett metrótervét, amelynek megvalósítása több mint 1 milliárd euróba fog kerülni, és valamikor 10-12 év múlva kész lesz, ha nem román autópálya-tempóban haladnak. De kell ez egyáltalán a városnak? Én értem, hogy az a terv, hogy csökkentsük az autóforgalmat a városban, meg egyúttal a tömegközlekedést is népszerűsítsük, de ezt szerintem másképp is lehet, főleg több mint egymilliárd euróból. Esetleg terelőút a város köré? Vagy néhány felüljáró a főbb, forgalmasabb útszakaszokra, hogy ne kelljen 100-200 méterenként megálljanak a kocsik a gyalogátkelők miatt? Talán néhány újabb buszjárat a lakosoknak, hogy annál ritkábban kelljen buszt váltani? Netán még jó néhány bicikliút, hogy biztonságosabbá, ezzel népszerűbbé tegye a személyautó rovására a biciklizést? Ezek talán egyszerűbben kivitelezhető dolgok, lehet, hogy olcsóbbak is. És lehet, hogy miattuk nem kell lebontani néhány műemlék épületet. S talán még kifizetődőbb is a városnak. Nem mintha amúgy nem vérezne több sebből a metró 700 oldalas terve, amiből hiányzik pár „apróság”. Például 15 geotechnikai és földrengéstani szaktanulmány. Az évi fenntartást akkorára becsülik, amit a bevételekből csak akkor tudnak majd finanszírozni, ha a lakosság egyharmada mindennap elmegy egyet metrókázni a föld alá. Mondjuk, mire ez a metró elkészül, lehet elég lesz ehhez a lakosság egynegyede. De kétlem, hogy ennyi embernek lenne majd dolga Szászfenesen mindennap vagy fordítva. Annyira nem nagy ez a város, hogy ide metró kelljen, és sok közlekedési problémát nem fog megoldani. Most is bejárnak buszok a környező településekről, mégis sokan közlekednek autóval. Aki megvette az új, szép, nagy, gyors, piros, vagány, sportos kocsiját, az most hagyja otthon, s üljön metróra? Nincs eléggé népszerűsítve a tömegközlekedés sem, mai napig látok embereket, akik jegyet vásárolnak pénteken, mert még mindig nem tudják, hogy már nyár óta ingyenes péntekenként a tömegközlekedés. Aztán nehogy így járjanak a metróval is, hogy majd észre sem veszik, hogy létezik. Adófizető állampolgárok kidobott pénze fog ott, a föld alatt suhanni, semmi más. A kis utcámban, ahol lakom, nincs normális közvilágítás, de legalább lesz metró több mint egymilliárdból. És pont olyan lesz, mint az a néhány kiégett villanypózna az utcámban: fölösleges. 

Sepsiszentgyörgyi lévén a székely lét csodái mintegy önként és dalolva jelentkeznek be nálam, hogy írjak róluk. Olyannyira ragaszkodnak hozzám ezek a csodák, hogy kolozsvári kocsmákban, tengerparti nyaraláson vagy a cseferé járatain is megtalálnak. Lássuk, mi kerekedik abból, amikor egy ilyen megírandó székely csoda a távolsági buszon, felfülelt párbeszéd formájában kínálkozik.

Történt ugyanis, hogy egyik hazautazás alkalmával, a hat és fél órányi kínkeserves zakatolás után a távolsági busz nyújtotta pazar szolgáltatásokat is igénybe kellett vennem: a tömeget, a szagot és még több rázkódást, zakatolást. Miután felverekedtem magam, főhőseink szóváltása ütötte meg a fülemet: röviden és lényegre törően megbeszélték munkanapjukat, ki hol dolgozott aznap és mennyire fáradt. Ezt követően témát váltottak, ugyanis történetünk egyik szereplője (nevezzük Pistának) tanácsot kért történetünk másik karakterétől (ez utóbbi legyen Lajos) arról, hol tudna számítógépes tanfolyamot, képzést végezni, hiszen „a cégnél” nagyobb fizetést kapna és minden felszerelést biztosítanának neki, csak egyelőre nem érti ezeket a „programokot”. Ezen túllépve, Pista barátunk előterjesztette, hogy táblagépet, székely nyelvjárás szerint „tablettet” szeretne vásárolni, de olyant szeretne, amelyiken „rajta van a nett”. A nett (az internet beceneve ugyebár) megemlítése új témát hozott a beszélgetésbe: ki mennyit fizet a szolgáltatójánál telefonra, internetre, kábeltévére. Lajos panaszosan meséli, hogy nemrég szolgáltatót kellett váltania, mert két telefonra, internetre, valamint kábeltévére 186 lejt fizetett, ami főhősünk szerint rengeteg pénz. Amikor ezt meghallottam, némileg meghökkentem: értem én, hogy diszkalkuliás vagyok, de sehogy sem jön ki a matek. A levegőben is érezhető zavart Pista barátunk is osztotta, sőt vissza is kérdezett, hogy nem 1860 lejről van-e szó. Ennek ellenére Lajos kolléga meggyőződéssel állította, hogy 186 lej a szóban forgó összeg és Pista képzelje el, hogy mióta szolgáltatót váltott négy telefonra, internetre és kábeltévére 70 lejt fizet.

Röviddel az után, hogy túllendültünk a telefonszolgáltatók kérdéskörén, tudomást szerezhettünk arról, hogy Pistának komoly hobbija a női kosárlabda, pontosabban a mérkőzéseken való szurkolás. Amikor válaszul Lajos kifejezte, hogy őt annyira nem érdekli ez a sportág, a következő párbeszéd játszódott le: 

„P: Hát igen, én is inkább a csajokért megyek.

L: Jó, jó, de milyen székely csapat az ilyen, ha mind máshonnan vannak, nem idevalósiak?

P: De az mindegy, te, de szépek, jól néznek ki.

L: Hát, következőkor menj, valamelyiket szólítsd meg!

P: Ó, menj el, én nem beszélek nyelveket.”

Az út hátralévő részében tudomást szerezhettünk arról, hogy Pista „rajta van a társkereső oldalon”, hogy munka után mindig elindít egy mosást, és amíg az lejár, megtörténik, hogy megiszik egy üveg bort. Az is tudomásunkra jutott, hogy Pista előszeretettel küldözget mindenféle mémeket Lajosnak, amelyek jelentős hányada félmeztelen nőket ábrázol. Bár Lajos többször is kifejezte nemtetszését, és kérte Pistát, ne küldjön neki annyi hülyeséget, Pista fel se vette, mint macska a vasárnapot, küldött még egy képet.

Szó volt még családi helyzetről, régi osztálytársakkal való találkozásról, de székely emberhez hűen a beszélgetés hangulatát a panaszkodás, a kishitűség, a „csak rosszabb ne legyen” -izmus uralta. Az ilyen történetek megélése és megírása alkalmával jövök rá, hogy hány és hány olyan ember van, akinek ténylegesen ennyiből áll az élete: reggel felkel, elmegy munkába, hogy pénzt keressen, hazamegy, leül a tévé elé, megiszik három sört (igény szerint egy üveg bort), majd elmegy aludni, és reggel kezdődik minden elölről. Mindeközben pedig szentül hiszi, hogy mindenki hülye és ő, egymaga okos és normális. Fura térfelén élünk a bolygónknak.

Másfél év után bizton kijelenthetjük, hogy mindenkinek megvan a maga véleménye és tapasztalata a folyamatosan változó, tudományos alapokat sokszor csak nyomokban, logikát és következetességet pedig nyomokban sem tartalmazó határozatokról, megszorításokról. Még szomorúbb, amikor a rend őre se ért egyet ezekkel, de képes a szabályok be nem tartásáért megbüntetni. Ezzel szemben én egy teljesen ellentétes történetet kell hogy elmeséljek. Néhány napja, kellemesen hideg estén álltunk Krisztinával, újságíró kolleginával a lépcsőháza előtt. Épp elbúcsúztunk egymástól, amikor két rendőr megszólít minket, hogy „Jó estét, maguk a maszkot miért nem hordják? Egy-egy személyi igazolványt kérünk szépen.” Elkönyveltem magamban, hogy ezt itt és most jól megszívtuk. Kiszállt a kocsiból, s kérdezte, hogy be vagyunk-e oltva. Hangosan válaszoltunk: igen. Jött a következő kérdés: Amândoi? Erre én a nagy romántudásommal tudtára adtam, hogy „Eu cu Johnson sunt vaccinat, dar da.” Később esett le, hogy arról akart meggyőződni, mindketten oltottak vagyunk-e, nem arról, hogy mit kaptunk és hány adagot. A felismeréstől most tekintsünk el. Ott álltunk a rendőrkocsi mellett maszk nélkül, és vártuk az ítéletet. Az első felszólításra Krisztina gyorsan felrakta a zsebből előkotort anyagot, én pedig a sálamat húztam fel az orromig. Amire azonnal jött a visszajelzés, hogy ez így nem lesz jó, nem fogadják el. Nagy csodálatomra nem azt kaptam, hogy 500 lej lesz a büntetés s viszontlátásra, hanem egy teljesen új maszkot. Mellé természetesen a rózsaszínű figyelmeztetést is. Jobban belegondolva, ha ilyen formában próbálnák betartatni a szabályokat, máris másképp állna hozzá a közösség a tudományosan megkérdőjelezhető és jogilag is hadilábon álló határozatokhoz. Ettől függetlenül még mindig nem érzem azt, hogy kevésbé lenne hitvány a romániai járványkezelés, de legalább lett egy járványpozitív csalódásom. Ezek után, ha az utcán sétálunk, nagyobb a valószínűsége annak, hogy hordani fogjuk a maszkot, még akkor is, ha a véleményünk nem egyezik a hivatalosan elfogadott állásponttal.