Állandóan megy valahova, tesz-vesz, utazik. Ha aktívan követed a közösségi médiában, nem győzöd csodálni az energiáját. Mindeközben tanul, megfigyel, tapasztal, szereti saját bőrén érzékelni a világot és annak minden változását. Tele van célokkal, reálisan, két lábbal a földről viszi végbe mindazt, amit egyszer a fejébe vett, és erről az útról akkor sem tudod eltántorítani, ha minden erődet beveted. Ő Máté István, a szekszárdi srác, aki a magyarországi egyetemi álomvárosok helyett Kolozsváron találta meg a saját útját. Kalandjairól, magyarságról, járt és járatlan utakról és terveiről kérdeztem.

– Mi az a három dolog, ami „veled együtt jön a csomagban”?

– Szerintem nagyon lelkes, örökmozgó vagyok, óriási erőbedobással teszem mindazt, ami érdekel, viszont történjen bármi, mindig a saját utamon járok. Ritka, amikor a konvenciók szerint haladok, sokszor a lassú, járatlan utakon indulok meg, hiszen nekem kell kitaposnom magamnak az ösvényt, de így tanulok a legtöbbet. Igyekszem újszerűen, unortodox módon gondolkodni, olyan szemszögből látni az engem és a közösségemet érintő problémákat, ami a sajátom, ami minden részletre kitér és alapos, szeretnék olyanra is felfigyelni, amire mások nem. Ebben főként az a tudás motivál, amit az elmúlt évek során, a járatlan utakat kitaposva szereztem meg.

– Akkor ez mindig is tudatos folyamat volt, igaz?

– Abszolút. És voltak olyanok, akiknek tetszett, hogy kitűztem a célomat és a saját tempómban haladtam felé, voltak, akik küzdöttek ellene, és voltak, akik hülyének néztek, azt gondolták, hogy ez baromság és sosem érek el vele semmit. Hiszem, hogy kellő kitartással elérhetem mindazt, amire vágyom, és úgy érzem, most pont azon az úton vagyok, amelyen lennem kell, amelyen érdemes haladnom és amit megéri folytatni.

– Hogyan reagálsz, ha nyíltan a szemedbe mondják, nem feltétlenül jó szándékkal, hogy „ez baromság”?

– Nem szoktam komolyan megsértődni. Amúgy is olyan ember vagyok, akit nehéz felidegesíteni, és a tőlem távol állók nem is tudnak. Ahhoz nagyon határozottan kell „ütni a vasat”, hogy kijelentéseikkel kihozzanak a sodromból.

– Kiskorodban mi akartál lenni, ha nagy leszel?

– Egészen kicsiként mindenáron tűzoltó szerettem volna lenni, mint nagyjából minden kis srác. Ugyanakkor, aki ismer, az tudja, hogy mindig nagy hatással volt rám a családom. Ez tetten érhető volt korai terveimben is, mert sokáig úgy gondoltam, nekem is jogászok közt a helyem. Igaz, a mai napig nem zárom ki teljesen, hogy a jövőben talán elvégzem a jogi egyetemet, de nem prioritás.

– Akkor a sok sztereotípia ellenére sosem szállt rád a kimondatlan kötelesség, hogy folytatnod kell a hagyományokat?

– Nem. Engem a szüleim úgy neveltek, hogy példaként jártak előttem. Sosem szóval akartak meggyőzni vagy paranccsal rávenni valamire, hanem személyes példákkal tanítottak, azt, hogy használjam az eszemet, ha érvényesülni szeretnék. Amióta ezt teszem, csak az előnyeivel találkoztam. Új munkahelyen, közösségben vagy képzési struktúrában újra meg újra kérdéseket tettem föl annak érdekében, hogy mindent pontosan úgy értsek, ahogy van. Többfelé jártam a világban, megtanultam kérdezni, ha valamit nem láttam át teljesen. Ilyenkor mindig észrevettem, hogy az emberek félnek a kérdésektől. Csodálkoznak, dühösek, zavarba jönnek, ingerültté válnak, és amikor ártatlanul jöttem a sok-sok kérdésemmel, többeket nagyon hamar felidegesítettem. Egyetemistaként, amikor a körülöttem lévőknek kérdéseket tettem fel, dühössé váltak, és nem értették, miért nem tudom, miért nem értem, miért kell ezt megkérdezni. Ezzel szemben viszont sokszor azt is látom, hogy ők meg pont azért vannak elakadva, mert nem mernek kérdezni.

– Merre jártál a világban, és milyen tapasztalatokkal tértél haza?

– Mindig utáltam a magolást, viszont imádtam tanulni. Szerettem, amikor valamit a saját bőrömön tapasztaltam meg. Soha nem azért mentem el egy-egy helyre, hogy turista legyek, készítsek öt fotót, amit felpakolhatok Instagramra, és elmondhassam, én jártam itt, közben meg abszolút nem foglalkozom azzal, hogy hol voltam, annak minden mélységével és magasságával. Nagy példaképem Széchenyi, aki bejárta a világot, rengeteg tudást és innovációt hozott a világ különböző szegleteiből, nekem pedig az a célom, hogy őt és a mentalitását követve elmenjek, hogy hazataláljak. Ez azt jelenti, hogy érettségi után nem akartam egyetemre menni úgy, hogy még fogalmam sincs, miről szól a világ, előtte látni akartam minden lehetőségével, nehézségével, perspektívájával együtt.

A gimi alatt sokat dolgoztam, de utána egy évet Új-Zélandon töltöttem. Sok és sokféle hatás ért, nagy fokú tapasztalatra tettem szert, nem feltétlenül arról a világról, ami ott van, hanem óriási felismerés volt maga az utazás és az, ahogyan magamban megéltem mindezt a változást. Egyedül voltam, a családomtól távol, és bár nagybátyámék ott éltek és mellettem voltak, mégis furcsa volt, hiszen addig ritkán találkoztunk. Jött egy csomó új ismeretség, új barátságok, és rengeteget tanultam az ottani emberektől, arról, ahogyan élnek, gondolkodnak, éreznek, és azoktól is, akik hozzám hasonlóan csak odamentek és megélték az ottani érzéseket. Előtte is sokfelé jártam a világban, főleg Európán belül, de ez az út alapozta meg ezt a széles perspektívájú utazó szemléletet, és ennek köszönhetően sok nehéz kérdésben igyekszem árnyaltabban gondolkodni ahhoz a sértett, egyszerű hozzáálláshoz képest, ami sajnos a legtöbb magyarra jellemző.

Ezt egészítettem ki a legutóbbi utazásommal Indonéziában, és ehhez adódik az is, hogy Erdélybe jöttem továbbtanulni. Az volt előttem, amikor egyetemválasztás előtt álltam, hogy nemzetpolitikával szeretnék foglalkozni, és hol máshol lenne megfelelő a hely, idő és kor, ahol megfigyelhetem és megtanulhatom ezeket a viszonyokat, ha nem itt, Kolozsváron. Pesti, pécsi egyetemen, a Nagykörúton nem úgy tanulnám meg a helyi viszonyokat.

– Van előzménye a kolozsvári kötődésednek?

– Gimis koromban, a kolozsvári Báthory-líceum egyik tanára indított el az Erdélyhez vezető úton még 2016-ban, amikor töri- és matektáborokat szervezett az egymással testvériskolai kapcsolatban álló szekszárdi suli és a Báthory között. Itt sok kolozsvári diákkal találkoztam, és annyira megkedveltem őket, a gondolkodásukat, a szemléletmódjukat, hogy hirtelen bevillant: ez a kirakós következő darabja. Mindig tervben volt Erdély feltérképezése, így gondolatok gondolatokat követtek, Új-Zélandon pedig azon kaptam magam, hogy beadtam a jelentkezésemet a BBTE-re, nemzetközi kapcsolatok szakra. Aztán a koronavírus majdnem dugába döntötte az egészet, végül a külügyminisztérium segítségével a lezárások ellenére hazajöttem, és időben elkezdtem a tanulást.

– Időben és térben végre helyben vagyunk. Mesélj, milyen itt, hogy érzed magad?

– Nem véletlenül jöttem el az otthonomtól ilyen messzire, több mint hatszázötven kilométert utazom, és nem a könnyen járható nyugati irányba, hanem a kevésbé könnyű, szinte már járatlannak számító kelet felé. Nagyon szeretem itt, varázslatos a hangulata és hihetetlen a vonzása, amit az első pillanatban megszerettem néhány évvel ezelőtt. Az otthoni fiatalság nagyon feketén-fehéren gondolkodik a határon túli magyarságról. Van, aki nem is tudja, hogy laknak a határon túl magyarok, aki pedig mégis tisztában van ezzel, az nemzeti romantikával túlfűtött, az első gondolata, hogy tankkal végig kéne nyomni és visszafoglalni az egészet. Kolozsváron jöttem rá, hogy ezeknél a gondolatoknál százezerszer több, cizelláltabb és sokszínűbb az erdélyi magyarság képe és kérdése. Amikor otthon szembemegyek ezzel a kijelentéssel és közlöm velük, hogy azért nem olyan egyszerű a helyzet, mint gondolják, hamar megkapom a fejmosást azért, mert biztosan elrománosodtam, ami azért is vicces, mert ezt a gondolkodást egyáltalán nem a románoktól vettem át, hanem az erdélyi magyaroktól. Ezt mindenképp pozitív tapasztalatnak gondolom, mert otthon ugyanezt tanulva egyáltalán nem vettem volna észre a fentieket.

– Fél év múlva államvizsgázol. Mik a terveid?

– Sokat változott az elmúlt években a hozzáállásom, az életem. Erdélyi a barátnőm, a kötődésem ezért is megvan és biztosan megmarad. De ugyanúgy, mint Új-Zélandon, Indonéziában és a világ különféle helyein, ahol jártam, itt is érzem, hogy a helyem tulajdonképpen otthon, Szekszárdon van. Az bizonyos, hogy az utam hazavezet, ott tervezem az életemet, ott látom, hogy érvényesülni tudok a jövőben. Vannak terveim azzal kapcsolatban, hogyan változtathatnám, változtathatnánk a várost fejlettebbé, keresettebbé a fiatalok számára, így Pécsen tervezek mesterizni, levelező tagozaton, hogy az időm nagy részét munkával töltsem Szekszárdon. Most már ott tart az oktatás strukturális felépítése, hogy tankönyvekből és elméleti anyagokból nem lehet egy-egy ügyet sikerre vinni, nem elég, ha az embernek megvan a polcról levehető és megszerezhető tudása. Kell és szükség van a kézzelfogható gyakorlatiságra is, ezt pedig úgy lehet megszerezni, hogy vonatkozó/releváns szakterületen elhelyezkedik az ember, a kezdetektől felépíti magát benne, és megtanul minden fortélyt, különleges esetet. Számomra ez most a városfejlesztés, úgy érzem, jelenleg ebben tudom és akarom elképzelni magam.

– Az Erdélyi Mathias Corvinus Collegium diákja is vagy.

– Ez nagyon régi történet és vissza-visszatérő elem. Már akkor MCC-s diák voltam, amikor még kis, budapesti alapítvány volt az első kerületben, romos épületben zajlottak a programok. Imádtam vele foglalkozni, minden KP-s (középiskolás program – szerk. megj.) szombaton ott voltam Pesten. Kolozsvárra érkezve tudtam, hogy teljesen más struktúra vár rám. A KEP (kolozsvári egyetemi program – szerk. megj.) előző vezetője hívott, először nemet mondtam, hiszen a koronavírus miatt hazakényszerültem, és minden próbálkozásom ellenére nem tudtam itt maradni, mert nem voltak olyanok a körülmények és a viszonyok, hogy maradhassak. Amikor végre reálissá vált, hogy visszatérhetünk és megélhetjük az egyetemista élet minden szép és kevésbé szép oldalát és az MCC által biztosított lehetőségeket, azonnal visszautaztam. Úgy érzem és tapasztalom, hogy az MCC képzései minimum vetekszenek az egyetem által megszerezhető tudással. Ha valaki úgy érzi, versenyképes tudásra van szüksége, akkor az MCC-re feltétlenül szüksége van. Olyan perspektívával, olyan nézőpontokból oktatnak itt, ami a hagyományos képzésekhez képest egészen új, modern és hatékony. Minden MCC-s diákban van olyan ambíció, ami egyértelmű bizonyítéka annak, hogy ezek a diákok valamilyen céllal, belső indíttatással teszik azt, amit, nemes cél vezérli őket, így különösen hasznos, hogy ezekben a képzési központokban olyan kapcsolatokat lehet kialakítani, amelyek akár egész életünkben hasznosak és fontosak. Hisz mégiscsak olyan közösségről van szó, ahol az emberek egymással vállvetve dolgoznak, tanulnak és küzdenek a jobb, szebb világért. Az MCC az egyik legjobb döntés volt az életemben, ebben szüleim is maximálisan támogattak.

– Zárásként térjünk vissza erre a három dolog kérdésre. Mi az a három dolog, amivel maradsz Kolozsvárról?

– Ezen nagyon sokat gondolkodtam. Egy életre megjegyeztem, hogy a dolgok nem csak feketék és fehérek. Nem csak magyarok vannak, csak románok, csak szlovákok és a többi. A világ nagyon strukturált, sokféle szereplője van, így kellő alázattal, kellő megfontoltsággal kell dönteni és cselekedni. Másrészt, remek élményeim vannak a diáknapoktól kezdődően a barátaimmal eltöltött közös programokon, estéken át mindenig. Harmadrészt, biztosan velem jön az itteni közösség önszerveződő, önfejlesztő képessége és ereje. Az itt működő diákkörök, fórumok, egyesületek nagyon pezsgő, sokszínű programokat teremtenek. És bár a város lakossága számottevő, a magyarság mégis viszonylag kicsi, gyakorlatilag akkora, mint talán Szekszárd, mégis pörög az élet és van kinek pörögnie, ezt pedig átváltoztatva, optimalizálva, de mindenképpen haza szeretném vinni.

Kép forrása: Máté István Facebook oldala

Nagymamám a párválasztással kapcsolatban szokta mondogatni, hogy lakva ismerszik meg az ember. És milyen igaz ez az élet egyéb területeire is! Mindegy, hogy bentlakásba vagy albérletbe költözöl, valószínűleg másokkal osztozol a közös tereken. Milyen gondok merülhetnek fel?

Nem meglepő, de gond mindig akad. Ha nem, akkor generálunk magunknak. Általában az a baj, hogy a személy, akivel összekényszerítettük magunkat, más, mint mi. Rosszabb esetben hasonlít ránk, és a rossz szokásaink még frusztrálóbbnak tűnnek az általa tartott tükörben. Egy idő után odáig süllyed alacsony tűrőképességünk mércéje, hogy ha a nyuszinak kalapja van, az a baj, ha nincs, akkor meg az. Sorjázzunk hát néhány gyakori élethelyzetet, amelyben véthetnek a velünk együtt élők.

Nem takarít

Lehet, hogy jó baráttal, régi ismerőssel költözöl össze, és azt gondolod, minden rendben lesz. Aztán eltelik egy hét. Eltelik egy hónap. A seprűt ezalatt csak te vetted a kezedbe, a gáztűzhelyet mindig te takarítod, a használt tányérok és bögrék bizarr Tetrisként tornyosulnak a mosókagylóban. Próbálsz beszélni a jó barátoddal. Azt mondja, ezután jobban figyel. Eltelik egy hét. Eltelik egy hónap. Pókhálós a seprűnyél, maszatos a gáztűzhely, már borulnak az edények a torony tetejéről. Rájössz, hogy borzasztó a lakótársad.

Túl sokat takarít

Végre szombat! Nincs kedved máshoz, csak unatkozni. Ekkor szól a lakótárs, hogy a felmosót előkészítette, övé a konyha, tiéd a fürdő. Kínkeservesen, hogy később ne kelljen szégyenkezz, nekilátsz a házimunkának. A ház másik lakója diszkréten jelzi, hogy a ruháid eddig biztos megszáradtak a teraszon, az ablakot az előző lakók valószínűleg sosem pucolták rendesen, és ha esetleg azon morfondírozol, hogy felporszívózod a szobát, őt aztán egyáltalán nem zavarja a ricsaj. Hogy ne érje szó a ház elejét, elvégzel mindent. A következő napokban korán ébredsz a hangzavarra: a lakótárs átrendezi a poharas polcot, kitakarítja a hűtőt, húzogatja a bútorokat, hogy mindegyik alatt alaposan felporszívózhasson. Nyugtod immár nem lehet. Nagyot sóhajtasz, és magadban mantrázol: borzalmas lakótársat fogtál ki.

Nem kommunikatív

Hazaérsz az egyetemről, értesíted telefonon a családot, hogy ma sem esett kár testi épségedben. De azért van, amit inkább baráttal, legalább korodbéli személlyel beszélnél meg. Lakótársad a szobában kuksol. Erőt veszel magadon, kopogsz, ajtót nyit. Felületes „szia, hogy vagy” után mesélnéd, mi történt a szaktársad bátyjának, barátjának, barátnőjének, lakótársának, volt iskolatársának haverjával, de az elbeszélés látszólag hidegen hagyja a lakótársat. Végül annyit mondasz neki: megjött a gázszámla, és elvonulsz. Rémes lakótárs az ilyen.

Be nem áll a szája

Az egyetemen beszélnek. A buszon beszélnek. Az utcán beszélnek. Az üzletben beszélnek. Zsong a fejed, már a zene is idegesít, csak le akarsz ülni, és engedni kesze-kusza gondolataidnak, hogy testeddel együtt megpihenjenek. De jön a lakótárs. Meséli napjának részleteit, fröcsögi a pletykát, szidja a tanárt, sőt szerelmi életének részleteit kéretlenül és gátlástalanul megosztja veled. Hiába ásítasz. Hiába töltesz még egy csésze kávét. A lakótárs nem olvas a finom jelzésekből. Mivel nincs kedved ilyen állapotban veszekedni, csak ülsz, hallgatod. Mikor milyen hangulatot ölt magára, ahhoz illő arckifejezéssel reagálsz. Még mindig zsong a fejed. Közben azon töprengsz, mennyire elviselhetetlen a lakótársad.

Hajnalban jár haza

Holnap nyolctól órád van. Éjjel egykor nehézkesen ágyba vánszorogsz, próbálsz aludni. Álmodban az izgalmas részig sem jutottál, nyílik a bejárati ajtó, zörög a kulcscsomó, beszűrődik a fény az előtérből, megébredsz. Hallod, hogy lakótársad magához mérten óvatosan próbálja hajnali három órai teendőit végezni, mégis neheztelsz. Ebben az órában hangosabb a kulcscsomó, a villanykapcsoló, de még a kabát levetése is zajjal jár. Ennyit arról, hogy kipihent legyél másnap. És még nem is ez az első eset. Hihetetlen emberrel költöztél össze!

Ki sem lép a házból

Kisebb összejövetelt tartanál barátokkal a lakásodban. Áthívnád a kiszemelted. De valahogy mindig ott a vékony falak túlsó oldalán az az illető, aki feltűnően nagyokat sóhajt, ahányszor csak vendéget fogadsz. Ettől természetesen nyomottabb a hangulat, a vendégek úgy érzik, jelenlétük nyűg, bárhogy is bizonygatod az ellenkezőjét. Ezentúl kocsmák teraszain fagytok össze, ahogy az idő hidegebbre vált, vagy másnál tartjátok az összeröffenéseket, és hajnalban gyalogolhatsz haza több kilométert. Hihetetlen, milyen emberek léteznek. Ráadásul ő a lakótársad.

Tudom, hogy alapból sem olvasol újságot, nem kell nekem hazudnod. De ha ne adj’ isten! egy hírportálra keverednél, ráadásul olyanra, ami nem hemzseg a propagandától, akkor adok neked öt okot, hogy miért hagyd abba azonnal ezt az életveszélyes tevékenységet.

5. Úgysem érint téged

Ha neked semmi közöd hozzá, akkor meg minek létezik? Lábad előtt hever a világ, Facebookra vagy Twitterre akármikor kiírhatod a teljesen egyedülálló gondolataid, lehet saját újságod, ami kizárólag rólad szól! Ki ne verné földhöz a mosatlant, hogy rohanjon elolvasni a posztod? Én biztosan ezt tenném!

Ha elsőre azt is hinnéd, hogy vannak téged érintő gondok, például energiaválság vagy az, hogy a demokráciának csúfolt széket kihúzzák a seggünk alól, esetleg egy jöttment háború, akkor jusson eszedbe, hogy görgess tovább a horoszkóp rovatra, mert ha rák vagy, ma misztikus és vonzó idegennel fogsz találkozni.

4. Kell ez neked?

Tisztában vagyok azzal, hogy te átlátod az ok-okozati összefüggéseket és rengeteg dologhoz értesz is. Nemrég virológus voltál, mostanában hadpolitikai szakértő, és ha jó a megérzésem, nemsokára kiderül, hogy közgazdász is vagy! Szerintem a szakértői vélemények olvasását hagyd meg a nálad jóval kiszolgáltatottabb helyzetű embereknek. Szerelkezz fel énmegmondtamokból, mert holnap történhet valami, amire az átlagember nem számított, de ha jól sejtem, te már előre tudni fogod a dolgok kimenetelét.

3. Vélemény? Az milyen állat?

Én nem várom el tőled, hogy levadássz egy őzt, és pörköltet készíts belőle. De még azt sem, hogy őzhúst vásárolj, és csak azután láss neki a pörköltnek. Szívem szerint étterembe vinnélek, vennék neked pörköltet, és meg is rágnám helyetted! Sokkal könnyebb lesz így megemésztened. Valamire viszont nagyon vigyázz! Nyulat nem ehetsz. El kell kötelezned magad az őzike mellett, nem természetes dolog valamit átgondolni és megváltoztatni a véleményed. De szerintem ezt eddig is tudtad. A vélemény is valami ehhez hasonló állat, akkor a legjobb, ha valaki más elkészíti helyetted, tálcára teszi és voilá, fogyaszthatod is!

2. Nem valami jó buli

Elhagyta, leszúrta, elgázolta. Mik ezek a nyomasztó dolgok? Mélyszegénység? Infláció? Klímakatasztrófa? Nem lehet ilyen kiábrándító a valóság! Legalábbis nem a te valóságod. Nehéz napod volt, nem igaz? Ha gondolod, inkább nézz meg egy macskás videót, TikTokozz picit, vagy mondok jobbat, nézz vetélkedő show-t! Így folyamatosan érhetnek az ingerek, esélyed sem lesz elgondolkodni azon, hogy a világ nem jó hely. Így nem kell változtatnod sem magadon, sem a környezeteden, annyi a dolgod, hogy élvezd ki azt a néhány szabad órádat! Máris jobb, igaz?

1. Az a csúnya politika

Na igen, itt érezheted a legnagyobb késztetést, hogy olvass, elvégre egy sör mellett jó lesz majd szidni mindent és mindenkit, akinek köze van a politikához. De van egy életmentő tippem! Csak címeket olvass! Úgyis mindenki lop, csal és hazudik, az már teljesen mindegy, hogy mit lop el, hogyan csal és miről hazudik, mert számonkérni úgysem tudjuk. Leváltani meg aztán főleg nem, mert ha az egyik párt ürülék, akkor a másik bélsár.

Ha idáig jutottál, akkor már régen rossz, de hát itt vagyok én, mégpedig azért, hogy segítsek. Elolvastad ezt a cikket, de tudod ám hatástalanítani! 3-4 óra görgetést javaslok akármilyen közösségimédia-felületen. Ha nagyon furdal a kíváncsiság, tudok alternatívát. Bulvársajtó! Foglalkozhatsz celebek gyerekeivel, celebek drámáival, celebek családjával, addig sem kell a sajátodon törnöd a fejed. És ha extraszerencsés vagy, rábukkanhatsz a hatodik „Meghalt Győzike” cikkre.

Isten áldd meg a magyart! Annyiszor énekeltük, szavaltuk, hallottuk már Kölcsey Himnuszának kezdőmondatát, hogy bizony eljutott a Jóistenhez a kérelem. Meg is áldotta a magyar népet mindennel. Az erdélyi magyarokat főleg: a sok minden más mellett jó nagy adag olyan tapasztalattal, ami csupán abból adódik, hogy az ember ajkát magyar szó hagyja el.

Fene se kellett nekem tanítsa, kicsi korom óta bennem van az, hogy ha valaki kötekedik, kiállok magamért. Elméletben nagyon szépen él bennem a kép, hogy kihúzott háttal, tiszteletet parancsoló hangon kikérem magamnak, ha valaki rosszindulatú vagy igazságtalan velem szemben. Ez valahogy gyakorlatban nem egészen így zajlik, főleg, ha a román ellenőr az arcomba mászik és azzal a csúnya szóval fenyegetőzik, hogy „amenda”.

Kolozsváron megfigyelésem szerint az ellenőrökben és az elsőéves egyetemistákban van egy közös tulajdonság: a buzgóság. A hallgatót egyik buliból hívják a másikba, és pont arra nincs kedve, hogy tanuljon. Buzgó ő, csak nem feltétlenül akkor és abban, amikor és amiben kellene. Az ellenőrökkel teljesen más a helyzet. Ők a munkájukban buzgók. Amikor éppen dolgoznak, azt vettem észre, hogy a kedvenc részükre összpontosítanak – milyen kis lelkesek! – a büntetésre. Ilyenkor azt figyeltem meg, hogy különböző kategóriákba lehet sorolni az embereket: vannak azok, akik lehajtott fejjel tűrik a megaláztatást és odaadják a kért összeget, vannak viszont azok, akik nem engednek a saját igazukból. Ide kicsit többféle ember sorolható be. Itt is van olyan, aki végül megadja magát, van olyan, aki könyörgésbe vált, de van olyan, aki cirkuszt csapva száll le a buszról tovább bizonygatni ártatlanságát. Ellenőrből is sokféle van. Egy közös vonás viszont mindegyikükben fellelhető: provokatívak. Ha az ember egy pillanat erejéig is meginog, elbizonytalanodik, az ellenőr úgy csap le rá, mint hiéna a zsákmányára. Ha a pillanatnyi megingáshoz társul egy kis magyaros akcentus vagy helytelenül megfogalmazott mondat, az ember nemcsak azt a néhány lejét hagyja ott, hanem az önbecsülésének jókora darabját is. Éppen ez történt velem is.

Vonatállomásra sietve, minden másodpercben rápillantva az órámra, hogy nehogy lekéssem a vonatot, kiléptem a bentlakás kapuján az utcára. Amikor már majdnem ott voltam a buszmegállóban, begurult az 5-ös troli. Ennyi kellett. Ilyenkor dönt úgy a táska pántja, hogy szétjön, a nadrág, hogy elkezd lefolyni a derékról – függetlenül attól, hogy rá van-e szorítva az öv –, a cipőfűző kibomlik, az átjáró pirosra vált. Mindemellett, ha már nincs meg a bérlet – mert az is épp most keveredik el valahova –, legalább üzenetben kéne venni egy jegyet. Jelen esetben még felszállás előtt én ezt meg is tettem. És jól is tettem, csak éppen hiábavaló volt. Ez a néhány pillanatnyi szaladgálás kellően megalapozta a jókedvem ahhoz, hogy amikor odaért a kedves ellenőr bácsi, már ideges lettem. Belenézve a szemébe, mintha csak ékesen kanyargó betűkkel oda lettek volna írva, szinte láttam a gondolatait: „megvan a mai zsákmány”. Az elején kis édesded hangon kérte a jegyet/bérletet. Miután azt a választ kapta, hogy sms-t küldtem, a kis félmosoly megjelent az ajkában s a telefonomat átvéve, oda sem pillantva, azzal vádolt, hogy akkor küldtem, amikor megláttam őt. Időt sem hagyva arra, hogy esetleg megszólaljak, feltette a kérdést, hogy hol szálltam fel. Nyomás alatt álló kis naiv romániai magyarként, aki töri a román nyelvet, nem jutott hirtelen eszembe az a szó románul, hogy templom, és annyi jött ki a számon, hogy izé. Ezzel az ellenőr arcán látszott az elterülő elégedettség, s belémfojtva a szót, háromszor megismételve még az izé kifejezést, megkért, hogy legyek szíves leszállni a buszról, készítsem elő a személyi igazolványom és a pénztárcám.

Vannak emberek, akik különféle extrém sportokat űznek ahhoz, hogy átjárja az adrenalin a testüket. Nekem elég egy vita a rosszindulatú ellenőrrel és már nem is kell bungee jumping, ejtőernyő, motorverseny, se semmilyen hasonló dolog. Két mondatban elmondtam az ellenőrnek, hogy nem hibáztam, van jegyem, személyit rendőr nélkül nem kérhet, és tőlem biza egy vak garast nem fog kapni, utána pedig minden szavát ignorálva kinéztem az ablakon és ráharapva a nyelvemre próbáltam elfojtani a feltörni készülő sírást. Abban a pillanatban a bennem áradó adrenalinszint megközelítette azt, amit hullámvasúton érez az ember.

Az ilyen jellegű dolgokból sok mindent tanulhat az ember. Én mindenesetre megtanultam, hogy bár büntetést nem is, de nagy adag rossz érzést kaptam és mindezt nem azért, mert ne lett volna jegyem. Csupán azért, mert egy magyar szó kicsúszott a számon, s nem voltam elég magabiztos. És amíg sokan azt hinnék, hogy a barnább bőr vagy a különböző világnézetek miatt nézi le leginkább egyik ember a másikat, a listát kiegészíteném azzal is, hogy Kolozsváron egy fél magyar szóért hasonló bánásmódban részesülhet bárki. Akkor legalábbis mindenképp, ha ehhez hasonlóan kedves, úriemberhez méltó viselkedésmódot tanúsító ellenőrrel fut össze. Persze kivételek mindig vannak és lesznek.

A hosszú, átbulizott diáknapos hétvége után az egyetemista megáll és elgondolkodik: jó rég nem volt otthon, haza kellene menni a szüleihez, ült eleget a blokkban. Előre vonatjegyet vesz, mert tudja, hogy gyorsan elfogynak a helyek, szól anyukának, aki nagyon örül és hazavárja.

Van olyan egyetemista is, aki az átbulizott diáknapos hosszú hétvégét követő első napon olyan torokgyulladást kap, hogy pihenteti az egész hetes programjait és átváltja a vonatjegyét korábbra. Jelen.

Így indult az elmúlt hét, tele energiával, de a testem megálljt parancsolt, s talán jól is tette. Mert most volt idő kiélvezni minden apró dolgot, amit gyakrabban kellene megtenni. Olyasmit, amiket a nagyvárosi rohanásban nem tudok megtenni, mert nincs idő rá. Miért sietünk állandóan? Lassabban is lehet élni. Úgyis gyorsan meghalunk.

Itthon a faluban minden olyan csendes. A főút vezet végig az egész településen, néhány utcában gyerekek bicikliznek, kevés autó jár. Este kilenc után a bőröndöm a főút szélén húzom, s belélegzem a meleg tavaszi levegőt. Nyelni még fáj, de majd valamit felír az orvos. A kapuban istállószag fogad, de nem zavar. Otthonillat, akárcsak a rántott húsé, kiteregetett tiszta ruháé vagy a frissen nyírt fűé.

Érkezésemet a kutya is várta, megszeretgetem, engedem, hogy összepiszkoljon és megnyalja az arcom. Nekem is hiányzott az, hogy tappancsnyomok legyenek a nadrágomon. Vizslatom az itthoni környezetet: a szüleim felújítanak néhány bútort, gyerekkori szobám időnként raktárrá válik. Megmosolygom: látszik, hogy keveset vagyok itt. Kiviszek egy poharat, amit még húsvétkor felejtettem a régi íróasztalomon, majd elismerem, hogy az itthoni ágyamnál semmi sem lesz kényelmesebb.

Másnap irány a rendelő. Köszönök az idős bácsinak, aki minden hónapban jön felíratni a szívgyógyszerét, majd az utánam érkező, harsányan pletykálkodó nőknek is. Most nem idegesít, hogy várnom kell. Ráérek. Ezelőtt folyamatosan toporogtam az ajtó előtt, hogy az idős, lassan nyugdíjas orvos dolgozhatna gyorsabban is. Most még én is elfecsegek vele egyetemről, vonatozásokról, vírusokról és háborúról.

Kiváltom a receptet, megvárom a buszmegállóban a buszt és nosztalgiázom, hogy ehhez a megállóhoz mennyi emlék köt. Találkozások, búcsúzások, ölelések vagy akár első csókok helyszíne.

Az otthoni ebéd után meglátogatom nagymamát. Ahogy helyet foglalok nála, rájövök a nap tanulságára: soha ne menj jóllakottan a nagyihoz. Egy tányér süteménnyel kínál, szépen lassan elmajszolok egyet, amíg elmondja minden mondandóját. Meghallgatom, s amíg lehet, még szakítok rá időt, mert neki sincs sok.

Aztán, ahogy telnek a napok, rájövök, hogy többször kéne „hazajönni”, még ha nem is szó szerint. Többször kellene félretenni a napi teendőket, nem csak akkor, amikor a testünk parancsolja, és gyakrabban kellene megpihenni fejben is. Lelassulni, nem aggódni azon, hogy mi a következő feladatunk, vajon be tudjuk-e fejezni, hogy holnap vegyük a másikat. Megállni, nagy levegőt venni, odafigyelni az apró részletekre a körülöttünk forgó világban, örülni, hogy a részesei vagyunk és megélni a mákat, amíg itt lehetünk.