A szekszárdi srác, aki Kolozsváron egyetemista: Széchenyi nyomában Máté Istvánnal

Állandóan megy valahova, tesz-vesz, utazik. Ha aktívan követed a közösségi médiában, nem győzöd csodálni az energiáját. Mindeközben tanul, megfigyel, tapasztal, szereti saját bőrén érzékelni a világot és annak minden változását. Tele van célokkal, reálisan, két lábbal a földről viszi végbe mindazt, amit egyszer a fejébe vett, és erről az útról akkor sem tudod eltántorítani, ha minden erődet beveted. Ő Máté István, a szekszárdi srác, aki a magyarországi egyetemi álomvárosok helyett Kolozsváron találta meg a saját útját. Kalandjairól, magyarságról, járt és járatlan utakról és terveiről kérdeztem.

– Mi az a három dolog, ami „veled együtt jön a csomagban”?

– Szerintem nagyon lelkes, örökmozgó vagyok, óriási erőbedobással teszem mindazt, ami érdekel, viszont történjen bármi, mindig a saját utamon járok. Ritka, amikor a konvenciók szerint haladok, sokszor a lassú, járatlan utakon indulok meg, hiszen nekem kell kitaposnom magamnak az ösvényt, de így tanulok a legtöbbet. Igyekszem újszerűen, unortodox módon gondolkodni, olyan szemszögből látni az engem és a közösségemet érintő problémákat, ami a sajátom, ami minden részletre kitér és alapos, szeretnék olyanra is felfigyelni, amire mások nem. Ebben főként az a tudás motivál, amit az elmúlt évek során, a járatlan utakat kitaposva szereztem meg.

– Akkor ez mindig is tudatos folyamat volt, igaz?

– Abszolút. És voltak olyanok, akiknek tetszett, hogy kitűztem a célomat és a saját tempómban haladtam felé, voltak, akik küzdöttek ellene, és voltak, akik hülyének néztek, azt gondolták, hogy ez baromság és sosem érek el vele semmit. Hiszem, hogy kellő kitartással elérhetem mindazt, amire vágyom, és úgy érzem, most pont azon az úton vagyok, amelyen lennem kell, amelyen érdemes haladnom és amit megéri folytatni.

– Hogyan reagálsz, ha nyíltan a szemedbe mondják, nem feltétlenül jó szándékkal, hogy „ez baromság”?

– Nem szoktam komolyan megsértődni. Amúgy is olyan ember vagyok, akit nehéz felidegesíteni, és a tőlem távol állók nem is tudnak. Ahhoz nagyon határozottan kell „ütni a vasat”, hogy kijelentéseikkel kihozzanak a sodromból.

– Kiskorodban mi akartál lenni, ha nagy leszel?

– Egészen kicsiként mindenáron tűzoltó szerettem volna lenni, mint nagyjából minden kis srác. Ugyanakkor, aki ismer, az tudja, hogy mindig nagy hatással volt rám a családom. Ez tetten érhető volt korai terveimben is, mert sokáig úgy gondoltam, nekem is jogászok közt a helyem. Igaz, a mai napig nem zárom ki teljesen, hogy a jövőben talán elvégzem a jogi egyetemet, de nem prioritás.

– Akkor a sok sztereotípia ellenére sosem szállt rád a kimondatlan kötelesség, hogy folytatnod kell a hagyományokat?

– Nem. Engem a szüleim úgy neveltek, hogy példaként jártak előttem. Sosem szóval akartak meggyőzni vagy paranccsal rávenni valamire, hanem személyes példákkal tanítottak, azt, hogy használjam az eszemet, ha érvényesülni szeretnék. Amióta ezt teszem, csak az előnyeivel találkoztam. Új munkahelyen, közösségben vagy képzési struktúrában újra meg újra kérdéseket tettem föl annak érdekében, hogy mindent pontosan úgy értsek, ahogy van. Többfelé jártam a világban, megtanultam kérdezni, ha valamit nem láttam át teljesen. Ilyenkor mindig észrevettem, hogy az emberek félnek a kérdésektől. Csodálkoznak, dühösek, zavarba jönnek, ingerültté válnak, és amikor ártatlanul jöttem a sok-sok kérdésemmel, többeket nagyon hamar felidegesítettem. Egyetemistaként, amikor a körülöttem lévőknek kérdéseket tettem fel, dühössé váltak, és nem értették, miért nem tudom, miért nem értem, miért kell ezt megkérdezni. Ezzel szemben viszont sokszor azt is látom, hogy ők meg pont azért vannak elakadva, mert nem mernek kérdezni.

– Merre jártál a világban, és milyen tapasztalatokkal tértél haza?

– Mindig utáltam a magolást, viszont imádtam tanulni. Szerettem, amikor valamit a saját bőrömön tapasztaltam meg. Soha nem azért mentem el egy-egy helyre, hogy turista legyek, készítsek öt fotót, amit felpakolhatok Instagramra, és elmondhassam, én jártam itt, közben meg abszolút nem foglalkozom azzal, hogy hol voltam, annak minden mélységével és magasságával. Nagy példaképem Széchenyi, aki bejárta a világot, rengeteg tudást és innovációt hozott a világ különböző szegleteiből, nekem pedig az a célom, hogy őt és a mentalitását követve elmenjek, hogy hazataláljak. Ez azt jelenti, hogy érettségi után nem akartam egyetemre menni úgy, hogy még fogalmam sincs, miről szól a világ, előtte látni akartam minden lehetőségével, nehézségével, perspektívájával együtt.

A gimi alatt sokat dolgoztam, de utána egy évet Új-Zélandon töltöttem. Sok és sokféle hatás ért, nagy fokú tapasztalatra tettem szert, nem feltétlenül arról a világról, ami ott van, hanem óriási felismerés volt maga az utazás és az, ahogyan magamban megéltem mindezt a változást. Egyedül voltam, a családomtól távol, és bár nagybátyámék ott éltek és mellettem voltak, mégis furcsa volt, hiszen addig ritkán találkoztunk. Jött egy csomó új ismeretség, új barátságok, és rengeteget tanultam az ottani emberektől, arról, ahogyan élnek, gondolkodnak, éreznek, és azoktól is, akik hozzám hasonlóan csak odamentek és megélték az ottani érzéseket. Előtte is sokfelé jártam a világban, főleg Európán belül, de ez az út alapozta meg ezt a széles perspektívájú utazó szemléletet, és ennek köszönhetően sok nehéz kérdésben igyekszem árnyaltabban gondolkodni ahhoz a sértett, egyszerű hozzáálláshoz képest, ami sajnos a legtöbb magyarra jellemző.

Ezt egészítettem ki a legutóbbi utazásommal Indonéziában, és ehhez adódik az is, hogy Erdélybe jöttem továbbtanulni. Az volt előttem, amikor egyetemválasztás előtt álltam, hogy nemzetpolitikával szeretnék foglalkozni, és hol máshol lenne megfelelő a hely, idő és kor, ahol megfigyelhetem és megtanulhatom ezeket a viszonyokat, ha nem itt, Kolozsváron. Pesti, pécsi egyetemen, a Nagykörúton nem úgy tanulnám meg a helyi viszonyokat.

– Van előzménye a kolozsvári kötődésednek?

– Gimis koromban, a kolozsvári Báthory-líceum egyik tanára indított el az Erdélyhez vezető úton még 2016-ban, amikor töri- és matektáborokat szervezett az egymással testvériskolai kapcsolatban álló szekszárdi suli és a Báthory között. Itt sok kolozsvári diákkal találkoztam, és annyira megkedveltem őket, a gondolkodásukat, a szemléletmódjukat, hogy hirtelen bevillant: ez a kirakós következő darabja. Mindig tervben volt Erdély feltérképezése, így gondolatok gondolatokat követtek, Új-Zélandon pedig azon kaptam magam, hogy beadtam a jelentkezésemet a BBTE-re, nemzetközi kapcsolatok szakra. Aztán a koronavírus majdnem dugába döntötte az egészet, végül a külügyminisztérium segítségével a lezárások ellenére hazajöttem, és időben elkezdtem a tanulást.

– Időben és térben végre helyben vagyunk. Mesélj, milyen itt, hogy érzed magad?

– Nem véletlenül jöttem el az otthonomtól ilyen messzire, több mint hatszázötven kilométert utazom, és nem a könnyen járható nyugati irányba, hanem a kevésbé könnyű, szinte már járatlannak számító kelet felé. Nagyon szeretem itt, varázslatos a hangulata és hihetetlen a vonzása, amit az első pillanatban megszerettem néhány évvel ezelőtt. Az otthoni fiatalság nagyon feketén-fehéren gondolkodik a határon túli magyarságról. Van, aki nem is tudja, hogy laknak a határon túl magyarok, aki pedig mégis tisztában van ezzel, az nemzeti romantikával túlfűtött, az első gondolata, hogy tankkal végig kéne nyomni és visszafoglalni az egészet. Kolozsváron jöttem rá, hogy ezeknél a gondolatoknál százezerszer több, cizelláltabb és sokszínűbb az erdélyi magyarság képe és kérdése. Amikor otthon szembemegyek ezzel a kijelentéssel és közlöm velük, hogy azért nem olyan egyszerű a helyzet, mint gondolják, hamar megkapom a fejmosást azért, mert biztosan elrománosodtam, ami azért is vicces, mert ezt a gondolkodást egyáltalán nem a románoktól vettem át, hanem az erdélyi magyaroktól. Ezt mindenképp pozitív tapasztalatnak gondolom, mert otthon ugyanezt tanulva egyáltalán nem vettem volna észre a fentieket.

– Fél év múlva államvizsgázol. Mik a terveid?

– Sokat változott az elmúlt években a hozzáállásom, az életem. Erdélyi a barátnőm, a kötődésem ezért is megvan és biztosan megmarad. De ugyanúgy, mint Új-Zélandon, Indonéziában és a világ különféle helyein, ahol jártam, itt is érzem, hogy a helyem tulajdonképpen otthon, Szekszárdon van. Az bizonyos, hogy az utam hazavezet, ott tervezem az életemet, ott látom, hogy érvényesülni tudok a jövőben. Vannak terveim azzal kapcsolatban, hogyan változtathatnám, változtathatnánk a várost fejlettebbé, keresettebbé a fiatalok számára, így Pécsen tervezek mesterizni, levelező tagozaton, hogy az időm nagy részét munkával töltsem Szekszárdon. Most már ott tart az oktatás strukturális felépítése, hogy tankönyvekből és elméleti anyagokból nem lehet egy-egy ügyet sikerre vinni, nem elég, ha az embernek megvan a polcról levehető és megszerezhető tudása. Kell és szükség van a kézzelfogható gyakorlatiságra is, ezt pedig úgy lehet megszerezni, hogy vonatkozó/releváns szakterületen elhelyezkedik az ember, a kezdetektől felépíti magát benne, és megtanul minden fortélyt, különleges esetet. Számomra ez most a városfejlesztés, úgy érzem, jelenleg ebben tudom és akarom elképzelni magam.

– Az Erdélyi Mathias Corvinus Collegium diákja is vagy.

– Ez nagyon régi történet és vissza-visszatérő elem. Már akkor MCC-s diák voltam, amikor még kis, budapesti alapítvány volt az első kerületben, romos épületben zajlottak a programok. Imádtam vele foglalkozni, minden KP-s (középiskolás program – szerk. megj.) szombaton ott voltam Pesten. Kolozsvárra érkezve tudtam, hogy teljesen más struktúra vár rám. A KEP (kolozsvári egyetemi program – szerk. megj.) előző vezetője hívott, először nemet mondtam, hiszen a koronavírus miatt hazakényszerültem, és minden próbálkozásom ellenére nem tudtam itt maradni, mert nem voltak olyanok a körülmények és a viszonyok, hogy maradhassak. Amikor végre reálissá vált, hogy visszatérhetünk és megélhetjük az egyetemista élet minden szép és kevésbé szép oldalát és az MCC által biztosított lehetőségeket, azonnal visszautaztam. Úgy érzem és tapasztalom, hogy az MCC képzései minimum vetekszenek az egyetem által megszerezhető tudással. Ha valaki úgy érzi, versenyképes tudásra van szüksége, akkor az MCC-re feltétlenül szüksége van. Olyan perspektívával, olyan nézőpontokból oktatnak itt, ami a hagyományos képzésekhez képest egészen új, modern és hatékony. Minden MCC-s diákban van olyan ambíció, ami egyértelmű bizonyítéka annak, hogy ezek a diákok valamilyen céllal, belső indíttatással teszik azt, amit, nemes cél vezérli őket, így különösen hasznos, hogy ezekben a képzési központokban olyan kapcsolatokat lehet kialakítani, amelyek akár egész életünkben hasznosak és fontosak. Hisz mégiscsak olyan közösségről van szó, ahol az emberek egymással vállvetve dolgoznak, tanulnak és küzdenek a jobb, szebb világért. Az MCC az egyik legjobb döntés volt az életemben, ebben szüleim is maximálisan támogattak.

– Zárásként térjünk vissza erre a három dolog kérdésre. Mi az a három dolog, amivel maradsz Kolozsvárról?

– Ezen nagyon sokat gondolkodtam. Egy életre megjegyeztem, hogy a dolgok nem csak feketék és fehérek. Nem csak magyarok vannak, csak románok, csak szlovákok és a többi. A világ nagyon strukturált, sokféle szereplője van, így kellő alázattal, kellő megfontoltsággal kell dönteni és cselekedni. Másrészt, remek élményeim vannak a diáknapoktól kezdődően a barátaimmal eltöltött közös programokon, estéken át mindenig. Harmadrészt, biztosan velem jön az itteni közösség önszerveződő, önfejlesztő képessége és ereje. Az itt működő diákkörök, fórumok, egyesületek nagyon pezsgő, sokszínű programokat teremtenek. És bár a város lakossága számottevő, a magyarság mégis viszonylag kicsi, gyakorlatilag akkora, mint talán Szekszárd, mégis pörög az élet és van kinek pörögnie, ezt pedig átváltoztatva, optimalizálva, de mindenképpen haza szeretném vinni.

Kép forrása: Máté István Facebook oldala