Életmódváltás, lemondás, osztozás – mégis megéri

A bentlakásos élet nemcsak játék és mese. De nem is kínszenvedés. Megtanít közösségben élni, alkalmazkodni, ugyanakkor ráébreszt, hogy milyen fontos az egyedül töltött idő, a saját tér, mentális és fizikai szempontból is. A megannyi nehézség, a komfortzóna és az egyedüllét redukálódása valahogy mégis kompenzálódik a bentlakásos élet egyedi légkörében. Eddigi tapasztalataikról, a folyamatos közösségben élés, ismeretlen személyekkel való osztozás nehézségeiről és szépségeiről mesélt a Campusnak három elsőéves: Gergely Aliz, Koncz Opál és Kovács Leona.

 

Mi volt a benyomásod, amikor beköltöztél, és mi változott azóta?

Opál: Az első benyomásom az volt, hogy utálok itt lenni. Amikor felköltöztem, túl nagy volt a változás, és olyan furcsa volt, hogy ilyen sokan vagyunk egy szobában. Sokan járkáltak a folyosón, együtt használunk mindent: mosdót, konyhát. Szóval kicsit megijedtem. Full depi voltam, full ideg. Azóta beletanultam ebbe az életvitelbe, jól elvagyok és szeretek itt lenni.

Leona: Megijedtem attól, hogy be kell költözni, mert nehezen viselem a változást. Négy új emberrel egy szobában, ráadásul idegen városban hirtelen és gyökeres változás. Azért ettől megijed az ember. Attól féltem a legjobban, hogy román szobatársaim lesznek, ezért nehezen indul majd a kommunikáció. Féltem, hogy majd el kell viselnem négy új embert, hozzászokni az ő rutinjukhoz. Viszont azóta megszerettem a bentlakásos életet.

Aliz: Amikor először megnéztem, milyen lesz a bentlakás, ahol jó ideig lakni fogok, nem voltam elragadtatva. Miután beköltöztem, rájöttem, hogy amúgy jobbak a feltételek, mint amire számítottam. Igazából már kilencedik osztály óta vártam, hogy elmenjek otthonról, bentlakásba költözzek, egyetemre járjak. Jól érzem magam, s tudom, hogy jó helyen vagyok.

Gondot okozott megszokni az új lakhelyet?

Opál: Igen. Le is voltam betegedve az első héten, úgy gondolom, részben ezért is. A szobatársak személyét és folyamatos jelenlétét könnyű volt megszokni, de azzal még máig sem barátkoztam meg, hogy el kell menni a folyosó végére tusolni. Nagy előkészülettel jár a mosogatás is. Ezekhez a körülményekhez nekem nem a legkönnyebb alkalmazkodni.

Leona: Otthon tudom, hogy mi hol van. Ott kimegyek, csukott szemmel megtalálom azt, ami kell. Itt az első héten azt sem tudtam, mi hol van. Frusztráló volt, hogy a cuccaim most más helyen vannak, mint ahol ezelőtt tartottam azokat.

Aliz: Nekem nehéz volt a magánszféra beszűkülése szempontjából. Az is rizikós néha, hogy hosszú előkészület szükséges az evéshez. Nem annyiból áll, hogy leülök és eszem, hanem elmegyek a konyhába, először megmelegítem a kaját, utána még elmosogatok, nem hagyhatom a konyhában a saját étkészletem. Volt, hogy sokszor nem ettem, mert nem volt kedvem vagy időm ételt melegíteni, mosogatni.

Az első félév online, esetenként hibrid formában zajlott. Mennyire volt ez körülményes számodra?

Opál: Bentlakóként sokszor bonyolult helyzet alakult ki, amikor be kellett lépnem órára, és be kellett kapcsolnom a mikrofont meg a kamerát. Próbáltam nem zavarni a szobatársaim. Én jobban szerettem a hibrid oktatást, egy-egy kurzusra egyszerűbb online belépni az előbb említett nehézségek ellenére is.

Leona: Nem tudom, te hogy vagy vele, de én infóegyetemen vagyok. Szerintem ezzel mindent elmondtam. Öten voltunk egy szobában, az egyik alszik, a másik reggelizik, a harmadiknak pont most kellene csinálnia valamit hangosan, a negyediknek más dolga van éppen, te pedig ülnél és fókuszálnál a kurzusra. Már amennyire képes vagy erre ilyen helyzetben.

Aliz: Én is infóegyetemen vagyok, az volt a legkisebb problémám, hogy hogyan kivitelezték a kurzusok és szemináriumok megtartását. Igazából most kicsit nehezebb, hogy nincs annyi órám online. Még el kell menni előadásra… Arra meg ki kel fel szívesen? A hibrid nekem nagyon tetszett. A „nem tanulás” része volt a legjobb.

Nehéz volt beilleszkedni az új, még ismeretlen társaságba?

Opál: Féltem, hogy nem fogunk egy nyelvet beszélni leendő szobatársaimmal, és emiatt akadályokba ütközött volna a beszélgetés, barátkozás. De kommunikáció szakon tanulok, be nem állt a szám.

Leona: Én mindenhova remekül beilleszkedem.

Aliz: Nem volt nehéz. Liciben utáltam a közösséget, szóval egyetemistaként változtatni szerettem volna ezen, eldöntöttem, hogy eddigi magatartásommal ellentétben nyitott leszek.

Mit tanított meg neked a bentlakásos lét?

Opál: Megbecsülni a magánszférám. Emellett megtanultam jobban alkalmazkodni másokhoz. Én például otthon a sütés-főzés terén sosem tudtam annyira érvényesülni. Most magamra főzök. Egész jól haladok.

Leona: Önállósodni kell. Nem mondhatod azt anyukának, hogy gyere, főzzél egy teát, mert beteg vagyok. Éppen haldokolsz, de azért mész, hogy főzz egy teát.

Aliz: Edd meg, amit főztél! Megtanultam kisebb helyen élni, osztozni másokkal a szobámon. Már tudom, hol olcsó, hol drága a tojás. Még a félig lejárt kaját is megtanultam értékelni.

Mit üzennél azoknak, akik azon gondolkodnak, hogy bentlakásba költözzenek?

Opál: Teljesen megéri. Igazából szocializálódás szempontjából is nagyon-nagyon hasznos. Sokkal kevesebb elintéznivalód van, mint kintlakásban, sokkal egyszerűbb itt az élet. Takarítanak is ránk, a szobánkon kívül mindent. Abszolút megéri kipróbálni, mert nincs annyi felelősséged, mint albérletben, azonban így is önállósodnod kell. Kimozdít a komfortzónádból.

Leona: 100 lej vagy 100 euró nem mindegy. A bentlakásban annyi emberrel ismerkedsz meg, amennyivel szeretnél. Akárhányszor kimegyek a szobámból, és valakinek köszönök, nem is kell tudnom a nevét, de azért váltok vele három szót. Kicsit átérzem az ő sorsát is bentlakóként. Minap olasz nyelvű telefonon, norvég billentyűzeten román lánynak kerestem meg az én magyar nevem a közösségi hálón. Kapcsolatok kialakítására a bentlakás tökéletes.

Aliz: Szerintem nagyon tanulságos élmény. Van szép része, tudunk segíteni egymásnak, számíthatunk egymásra, megszeretjük egymást. Kolozsváron nagyon megéri.

Hozzászólások