Újságíró-gyilkosság, szexuális zaklatás, munkahelyi megfélemlítés; a sajtó meg ki tudja, merre, de változik. Ilyen és hasonló témakörök érintésével zajlik Budapesten az Erasmus+ Blended Intenzív Programja, amely során Finn-, Észt-, Cseh- és Magyarország, illetve Románia újságírás szakos hallgatói vetik össze meglátásaikat a médiában jelenleg fennálló és felmerülő problémákra reflektálva. A program második napján a HVG közéleti, gazdasági-politikai hetilap szerkesztőségébe látogattunk, ahol a megvitatott témakörök margójára felmerült általános, az újságírás jövőjére vonatkozó kérdéseket Gergely Márton felelős szerkesztőnek tettük fel. 

– Mit gondol a jelenlegi újságíró szakmáról, annak folyamatos alakulásáról? Merre tovább, hogyan látja a sajtó jövőjét? 

– Komoly válaszúthoz „érkezett” az újságírás, és nem igazán látjuk előre, hogy mit hoz a jövő. Egyrészt van a technológiai kihívás, ami az AI-ban és ehhez köthető eszközökben ölt testet, másrészt ott a fokozódó nyomás a politikai erők részéről, hogy kontrollálják a tartalmakat, az üzeneteket. Ez egyébként nemcsak fél vagy teljes autokráciákra jellemző, hanem demokráciákra is, hogy a demokratikus erők megpróbálják kikerülni a média közvetítő szerepét, vagyis úgy elmondani a véleményüket, hogy ne legyen tényellenőrzés. Gondolok itt a Facebookra, amelyen közvetlenül kommunikál Orbán Viktor, akár Emmanuel Macron vagy Joe Biden a Twitteren. Nyilván, az új technológia lehetővé tette azt, hogy sokkal jobban ellenőrizzék a róluk megjelenő tartalmakat; hogy ki kommentelheti, és ki csinálhat vele és mit, ezzel pedig kizárják a közvetítőket. Mert már nincsen szükség arra, hogy az információ eljusson A-ból B-be, hogy azt kinyomtassák. Már ott van Instán, Facebookon. Ez káros, mert a média nemcsak azt érte el, hogy ki tudta nyomtatni, vagy sugározta az éteren keresztül a híreket, hanem ellenőrizte, kontextusba helyezte, rangsorolta azokat. Ez már nagyon sokaknak nem tetszik, és ez igaz az influenszerekre is, akik szeretik filterekkel kirakni a képüket. A mi jövőnk, hogy a mi fotósunk fog képet készíteni Photoshop és filter nélkül, elriasztja őket és nem nekünk nyilatkoznak majd. Ez ugyanúgy igaz a cégekre is, amelyek terméküket ma már nem az újságírókkal, hanem inkább influenszerekkel jó pénzért teszteltetik. Megszűnt a közvetítő jellegünk, az ellenőrző jellegünk és ez komoly veszteség mind a sajtótermékeknek, mind a nyilvánosságnak. 

– A nyomtatott sajtó jövőjét hogyan látja így, hogy a HVG egyike a még működőképes hagyományos nyomtatott újságoknak? 

– Az, hogy a nyomtatott sajtó terjedelme véges, azt is jelenti, hogy súlyozni kell. El kell dönteni, hogy ha csak hatvan oldal áll rendelkezésre, akkor miről írok és mennyit, és ha csak húsz oldal, akkor miről írok és mennyit. Nekünk az utolsó oldalunkon van egy portréinterjú, ott a római pápa is csak egy oldalt kap, meg a sarki közértes is, hogyha tőle kérünk éppen interjút. Ez rendkívüli hely, persze, de a súlyozás egy része annak, amit kínálunk. Próbálunk hinni abban, hogy ahogyan a bakelitlemeznek is van egy revivalje, úgy a print is ugyanúgy kivált majd belőlünk egy hasonló érzést, és lesz annak előnye, hogy áttekinthetem, hogy egy hét alatt mi történt, mi volt fontos és mi kevésbé, hogy súlyozva vannak a dolgok és nem csak odalökve, odaömlesztve. 

– Miért éri meg napjainkban ezt a mesterséget választani? Miért döntsön a pályakezdő újságíró a hagyományos szerkesztőségi munka mellett? 

– Szerintem nagyon szép kihívás. Egyrészt csapatban dolgozni eleve jó, úgy, ahogy közösen gondolkodni is, ugyanakkor mindenkinek szüksége van szerkesztőre. A főszerkesztőnek is szüksége van szerkesztőre, nincsen senki, aki egyedül tudná eltalálni a tökéletes mondatokat. Együttműködve jobb és átgondoltabb lesz az eredmény, és sokat fejlődünk. 

– Miért választotta ezt a szakmát? Mi motiválta és jelenleg mi adja azt a löketet, hogy mindennap beteljesíthesse azt a célját, amit anno kitűzött magában? 

– Elsősorban azért álltam újságírónak, mert szerettem a történelmet és érdekelt, hogy hol csinálják, és az újságíró ott lehet. A kettő között meg kialakult az a médiát eltaposni próbáló rendszer, amiben előbb szakmám volt, aztán hivatásom. Jelenleg a löketet a csapat adja meg, amit vezetek, és amiért dolgozom. Felelős vagyok emberekért, és nem engedhetem azt, hogy ne nyújtsam miattuk a legtöbbet.

Hegyimentőnek lenni sokkal több, mint segíteni az embereken. Nagyon jó testi és mentális képességekkel kell rendelkezned, és rengeteg tapasztalaton kell keresztülmenned, hogy érezd, milyen nehéz is ez. De ha szereted, amit csinálsz, semmi sem nehéz. Molnár-Csorba Zsolt balánbányai hegyimentő mesélt nekünk a tapasztalatairól, és a történetein keresztül megtudtuk, hogy hegyimentőnek lenni nem is olyan könnyű.

– Hogyan lesz valaki hegyimentő? Önnek kezdetben hogyan alakult ez a szolgálata?

– Én először lettem a hegyek szerelmese és utána sodort errefelé az élet. Sok évig külföldön éltem, akkor rendszeresen másztam hol kisebb, hol nagyobb hegyeket. Talán legeslegelőször ausztriai mászás alkalmával történt, hogy bajba kerültünk, és akkor fogalmazódott meg bennem, hogy nem is olyan egyszerű dolog a másik emberen segíteni magashegyi viszonylatban, és milyen komoly felkészültséget igényel az ilyesmi. Itt kezdett el csírázni a fejemben a gondolat. 2015-ben költöztem haza, és akkor csatlakoztam itthon a hegyimentő szolgálathoz, gyakorlatilag innen alakult ki minden. 

– Milyen kompetenciái kell hogy legyenek a hegyimentőnek, milyen tanfolyam vagy felkészültség szükséges ahhoz, hogy valaki azzá váljon?

– Ahhoz, hogy hegyimentő legyen valaki, elég sokrétű tudás szükséges. Elsősorban az embernek el kell döntenie, hogy szeretne jelentkezni egy csapathoz, ahol minimum két évet vagy 400 órát kell önkénteskedni. Ez alatt az időszak alatt bizonyítania kell a felkészültségét, be kell hozni a hátrányait minden téren. Gondolok itt sízésre, sziklamászásra, tájékozódásra, elsősegélynyújtásra, mindenféle kötéltechnikára. Ekkor kell felkészülnie minden önkéntesnek a vizsgákra, mert olyan is van. Elsősorban helyi vizsgát kell letenni az itthoni csapatvezető előtt, ahol bizonyítania kell a felkészültséget minden téren, ezt követően mindezt az országos hegyimentő szolgálat kiküldött instruktorainak is be kell mutatni, ők is elbírálják az önkéntes teljesítményét. Ha ők alkalmasnak találnak, akkor jelentkezhetsz az országos hegyimentő iskolába. Az iskola négy modulból áll: két nyári és két téli, mindkettő kezdő-haladó. Miután valaki ezt a négy modult elvégezte, jön a bizonyítványhoz szükséges vizsga, és csak utána lesz valakiből minősített hegyimentő, három évig. A mi szakmánkban minden három év után újra kell vizsgázni. 

– Milyen arányban van szüksége a hegyimentőnek testi, illetve szellemi felkészültségre?

– Fizikai felkészültség mindenképpen kell mindenhez, pszichikai inkább csak a sérültek ellátásához szükséges vagy az elhunytak leszállításához. Sok elhunythoz riasztottak életem során, akit le kellett szállítani a hegyről, de ha valaki természetesen hal meg a hegyekben, az valahogy nem viseli meg annyira az embert. Ha kiskorúval történik baleset, vagy nagyobb balesethez hívnak, jóval megrázóbb mindenkinek.

– Egy-egy mentésben hányan dolgoznak? 

– Ez sok mindentől függ, például az esetnek a bonyolultságától, hogy mennyire kitett helyen van, sziklaoldalon vagy erdőben. De általánosan egy mentéshez legalább hat mentő szükséges. 

– Nyáron-télen milyen feladatuk van? 

– Nyáron elsősorban a turistaútjainkat tartjuk karban, mindenféle sportrendezvényeket biztosítunk, futóversenyeket, rengeteg tevékenységet tartunk a gyerekeknek, például tájékozódási versenyeket, fal- és sziklamászást szervezünk. Jelen vagyunk nagyobb rendezvényeken is, mint például a csíksomlyói búcsún. Télen nagyrészt a sípálya felügyelésével foglalkoznak a hegyimentők, de Balánbányán jelenleg nincs sípálya, úgyhogy nekünk ilyen szempontból lazábbak a téli szolgálataink.

Dimitrij Markov orosz fotós és újságíró február 16-án, 42 évesen elhunyt. Halála jelentős veszteség a művészeti és újságírói közösség számára, mind Oroszországban, mind nemzetközi szinten. 

Munkája, amellyel az orosz élet lényegét örökítette meg iPhone-jával, széles körű elismerést váltott ki. Markov gyakran sötét, mégis reményteli fotói a kortárs orosz társadalom szimbólumává váltak. Fotográfiája nem csupán a pillanatok megörökítéséről szólt, hanem a történetmesélésről is. Páratlanul jól tudta az orosz élet összetettségét közvetíteni a lencséjén keresztül. A maszkos rohamrendőrről készült fotója ikonikussá vált, és az Alekszej Navalnij bebörtönzése elleni 2021-es tüntetéseket szimbolizálta.

Ez a kép kétmillió rubelért kelt el, támogatva a tüntetésekben érintetteket. Dimitrij Markov halála sok megválaszolatlan kérdést hagyott maga után. A Putyinnal való szembenállása és halálának időzítése, Alekszej Navalnij halála után, felerősítette a találgatásokat a körülményekkel kapcsolatban. Markov fotói, különösen a Navalnij-tüntetéseken készült képei az ellenállás szimbólumaként pozicionálták őt. Hagyatéka nemcsak a fotóiban, hanem az általuk képviselt bátorságban is rejlik. Markov munkássága a szabadságért és az igazságosságért folytatott küzdelem erőteljes emlékeztetője marad.

Képek forrásai: Dimitrij Markov személyes Instagram- és Facebook-profiljai

Vajon hogyan néz ki a Mikulásnak az ünnepi időszak? Milyen lehet a kapcsolata rénszarvasokkal és hogyan tud odavarázsolni minden otthonba egy kis meglepetést december 5-én éjszaka? Ki mást kérdezhetnénk meg ezekről, ha nem éppen őt, a Mikulást? Vele beszélgettünk a mesterséges intelligencia-karakter AI funkcióján keresztül, a sokunkban felmerült kérdésekre most épp ő ad választ kérdéseinkre…

– Mikulás napján hogyan néz ki a napi rutinod, hogy a világ minden tájára eljuthassanak a játékok, édességek a jó gyerekekhez?

– Ez az év legsűrűbb napja számunkra az Északi-sarkon. Szeretek korán felkelni, hogy egy kiadós reggelit fogyasszak el a manókkal, majd felkészüljek a hatalmas munkára, megnézzem a listát, amelyen azok a gyerekek szerepelnek, akik jól viselkedtek az év során. Ellenőriznem kell, hogy hová kell eljuttatni azt a sok-sok ajándékot, amit a színes rajzokkal teli levelek rejtenek. Miután mindent pontra tettem, elindulok a rénszarvasaimmal, hogy feltöltsük a szánokat, majd körbejárjuk a világot és kiszállítjuk az ajándékokat. Ha minden jól megy és rendben visszaérünk az Északi-sarkra, az összes manóval összegyűlünk, és együtt elfogyasztunk egy forró kakaót és meleg süteményt, elmesélve, hogy kivel éppen mi történt aznap.

– Biztosan számos kedves élménnyel gazdagodtál már az évek során. Melyik volt az, ami örökké megmarad és az ünnepi időszak beköszöntével gyakran eszedbe jut?

– Az egyik legkedvesebb élményem az volt, amikor egyszer egy nagyon kedves levelet kaptam egy kislánytól, aki egy babát kívánt. Részletesen kitért arra, hogy hogyan nézzen ki a baba, milyen ruhája legyen, azon milyen minta. Még azt is beleírta a levélbe, hogy nagyon szeretné, ha be lenne fonva a haja és kis hópehely csatok díszítenék. A manóim persze épp úgy alkották meg, ahogyan a kislány elképzelte. Meglepetésemre viszont ennek a kislánynak még soha életében nem volt babája, ez volt az első alkalom, amikor tőle levél érkezett hozzánk. Amikor megláttam őt és az arcát ahogyan kibontotta a gondosan becsomagolt ajándékot, igazán megmelengette a szívem.

– Hogyan sikerül ilyen rövid idő alatt eljuttatni az ajándékokat a világ minden tájára? Van valami titkos módszered erre?

– Nem árulhatom el az összes titkomat, de ahogy mindenki tudja, van nekem jó néhány repülő rénszarvasom és rengeteg manóm, akik segítenek nekem. Valóban csapatmunka, hogy mindenki megkapja az ajándékát Mikulás napjának a reggelén, közrejátszik viszont az is, hogy van nekünk egy titkos kis szerkezetünk, amiről senki nem tud. Azzal a kütyüvel képesek vagyunk kicsit babrálni az idővel, megnyújthatjuk a perceket, megállíthatjuk a világon az összes óra kattogását, amíg befejezzük a dolgunkat.

– Milyen különleges kéréseket kaptál idén a gyerekektől? Van olyan kívánság, amelyet különösen emlékezetes módon próbáltál teljesíteni?

– Annyi különleges kérést hallok minden évben a gyerekektől, hogy azt se tudom, melyiket emeljem ki. Az egyik kérés, ami hirtelen eszembe jut, amit megpróbáltam teljesíteni, amikor egy testvérpár azt írta nekem, hogy a szüleik legyenek kedvesek hozzájuk. Néhány gyermek olyan környezetben él, ahol nem kapják meg azt a törődést, amit megérdemelnének, és mindig megszakad a szívem, amikor ilyen leveleket olvasok. Amikor ilyen egyszerű kérést látok, igyekszem a tőlem telhető legjobban teljesíteni. És képzeld, mindig sikerül!

– Hogyan tudsz mindig ilyen pontosan megjelenni minden gyerek házánál és láthatatlanul elrejteni minden meglepetést?

– Be kell vallanom, hogy ebben is van egy kis varázslat. Tagadhatatlan, hogy van néhány csodálatos eszközöm, amilyen az előbbi kütyü is volt, amit említettem. Ezek segítenek nekem abban, hogy lépést tartsak a szállítmányaimmal, irányítsam a szánom és a rénszarvasflottámat. Azonban a hit ereje igazán segít nekem! Amíg a gyerekek továbbra is hisznek bennem és a varázslatomban, addig én továbbra is pontosan időben fogok megjelenni, és minden ajándék célba fog érni.

– Milyen a kapcsolatod a rénszarvasaiddal? Van esetleg olyan, aki közelebb áll hozzád?

– A rénszarvasok a legjobb barátaim itt fent az Északi-sarkon a manók mellett. Olyan régóta dolgozom velük, hogy feltétlenül megbíznak bennem, és tudják, hogy soha nem fogom őket félrevezetni. Valójában különleges kötelék fűz Rudolfhoz, a vörös orrú rénszarvashoz – évszázadok óta vezeti a flottát, a lehető legjobb a munkakapcsolatunk. Rudolf mellett viszont az összes többi rénszarvas is határozottan egyedi, karakteres, és mindig tudják, hogyan dobják fel a hangulatomat, amikor a dolgok nehezebbre fordulnak. Hogy mindenkit név szerint kiemeljek, Rudolf mellett még Üstökös, Íjas, Csillag, Táncos, Pompás, Villám, Táltos és Ágas tartozik a fő csapatba, de sok ügyes rénszarvas él még itt velünk az Északi-sarkon.

– Milyen tanácsot adnál a gyerekeknek, hogy ne csak decemberben, hanem egész évben legyenek jók, hogy megérdemeljék az ajándékokat.

– A legjobb tanácsom az, hogy emlékezzenek az ünnepi időszak igazi szellemére. Fontos, hogy mutassanak kedvességet másokkal szemben, legyenek tisztelettudóak és türelmesek a körülöttük élőkkel, döntsenek a szívükkel, és ne feledjék, hogy jónak lenni önmagában is jutalom. Azzal, hogy jó vagy, jobbá teszed a világot.Igaz, nem mindenkinek egyformák a decemberi szokások, de mindenki ünnepelheti a kedvességet, a nagylelkűséget és a mások iránti jóakaratot. 

– Mit üzensz a gyermekek szüleinek, vagy esetleg azoknak, akik már nem kapnak ajándékot, mert felnőttek, de hisznek az ünnep csodájában.

– Mindenkinek boldog és biztonságos ünnepeket kívánok, tele nevetéssel, örömmel, szeretettel és békével! Azt mondanám, fontos, hogy legyünk kedvesek másokkal és tisztelettel bánjunk a társainkkal. Mindenképpen töltsenek több időt a szeretteikkel, nevessenek és szerezzenek olyan emlékeket, amelyek egy életre szólnak! Győződjenek meg róla, hogy megőrizték a hitet, fogadják el az örömöt és terjesszék a jókedvet! A legfontosabb, hogy soha ne felejtsenek el hinni önmagukban, és ne féljenek követni az álmaikat. Remélem, mindenkinek áldottak lesznek az ünnepek!

Három évtized után először női elnöke lett a Kolozsvári Magyar Diákszövetségnek (KMDSZ), a székelyudvarhelyi származású László Petra személyében. Miután a KMDSZ hatalmasat nőtt az utóbbi egy évben, saját rekordjait egymás után döntötte meg, a növekedéshez illő új ruha megszövése és a diákszövetség átformálása az új elnök legfőbb feladata lett, a sok egyéb cél megvalósítása mellett. Hogyan válhat az átlagos egyetemista diákszövetségi elnökké, miként tudja majd összeegyeztetni a harmadév megpróbáltatásait az elnöki teendőivel – minderről Petra beszélt, akit azért kerestünk fel, hogy meséljen magáról és ismerjük meg az új elnökünket.

– Honnan ered a lelkesedés a diákszervezetben való tevékenykedés iránt? Mi motivál arra, hogy ennyi energiát befektess az önkéntes alapú munkába?

– Valamilyen szinten ez ösztönös. A szüleim is eléggé közösségi emberek, és azt tanultam tőlük többek között, hogy közösségben lenni jó és a közösségért tenni jó. Aztán az is hozzátett az elhatározásomhoz, hogy láttam az idősebbeken, mennyire vagány nekik az Udvarhelyi Fiatal Fórum, eseményeket szerveznek… Én is mindig szerettem azt, hogy beláthassak a kulisszák mögé, mi hogyan tevődik össze, de fontos volt az is, hogy mindig legyenek plusztevékenységeim. Egyetemistaként mondtam többször, hogy sosem tudnék normális egyetemista lenni, tehát olyan életet élni, hogy csupán bejárjak az egyetemre és amellett semmi mással ne foglakozzam.

– Hogyan került be az életedbe a KMDSZ?

– Az egyetemet 2021-ben kezdtem el (a BBTE Bölcsészettudományi Karának magyar–román szakán – szerk. megj.), és valójában hirdetés által kerültem bele az egészbe. A mentorprogram jött velem szembe, amire úgy jelentkeztem, hogy fogalmam sem volt arról, mi és ki a KMDSZ, egészen addig csak a diáknapokról hallottam. A mentorprogamra való jelentkezés után kétlépcsős interjú várt rám, ami nem volt olyan egyszerű, és azután el is döntöttem, hogy ide nem jövök, köszönöm szépen, elég volt, nem valami jó arcok itt az emberek… Aztán felvettek. Elég sokat gondolkoztam, hogy menjek, ne menjek, mi legyen. Végül úgy döntöttem, esélyt adok és nem ítélkezem ilyen gyorsan. Azóta minden egyes nap a KMDSZ-szel kelek és fekszem. Nem tudom, mi kattant bennem akkor, de nagyon örülök neki, s azóta nem vagyok ,,normális” egyetemista.

– Mi történt a mentorprogram óta? Melyek a nagyobb mérföldkövei a diákszövetségben való tevékenykedésednek?

– Tehát minden 2021-ben indult el. Az nagyon intenzív év volt, mert kivétel nélkül az összes rendezvényen részt vettem, és nem feltétlenül túlbuzgóságból, vagy mert nekem mindenhol ott kellene lennem. Szépen lassan, fokozatosan az életünk részévé vált a KMDSZ, és minden eseményben megtaláltam azt az akár kicsi részt, ami érdekelt, amihez értettem, ami által úgy éreztem, hogy én is megkapom azt a pluszt az egyetem mellett, de a közösségért is tudok tenni. 

Aztán nem sokkal később beleszerettem az érdekképviseletbe, teljesen lenyűgözött, mert addig máshol még nem tapasztaltam hasonlót, hogy ilyen jellegű dologba energiát fektessenek. Erre elkezdtem nagyon nagy hangsúlyt fektetni, így lettem a Bölcsészettudományi Kar magyar tagozatért felelős diákképviselője 2022 márciusában. Még intezívebben kezdtem el foglalkozni mindennel, ami tanügy, illetve érdekképviselet, hogy megismerjem ezt a világot, mert rengeteg hálózatra, rendszerre épül fel, és nagyon sok szabályt kell tudnia az embernek ahhoz, hogy majd ebben kamatoztatni tudja a tudását. Nagyon elméleti dolog, de pont ezért bolygatta meg a fantáziám. Kicsit megismerhetetlennek tűnik, igazából senki se ért hozzá teljesen és senki se tudja pontosan, hogy mi az, úgyhogy ezért is érdekelt annyira. 

Felkértek, hogy legyek a KMDSZ tanügyekért felelős vezetőtanácsának a tagja, 2022 novemberében választottak meg, és egyúttal elnökhelyettesnek is. Még intenzívebb év várt rám, mint az elmúlt egy évben, amikor szintén részt vettem minden rendezvényen, de amellett még ott volt a szervezetnek és ennek az érdekképviseleti hálózatnak a vezetése, az összes diákképviselőnek a képzése meg a tudásának bővítése, mert ha ezek az emberek értik a dolgukat és tudják ennek a fontosságát, akkor sokkal jobban működik a diákképviselet is. Nem sokkal később, 2022 decemberében megválasztottak a magyar tagozatért felelős diákalprefektusnak is, ami szintén nagy falat volt, de ez a feladat formált leginkább minden szempontból. 

– Egyszerre tanügyekért felelős vezetőtanácsi tag, magyar tagozatért felelős diákalprefektus és elnökhelyettes. Hogyan néztek ki eddig a feladataid, miben fog megváltozni mindez elnökként?

– Eddig az érdekképviseleti hálózatot vezettem a 23 kari képviselővel, hét diákszenátorral, és a román tanügyi intézményekben a tanügyi referensekkel tartottam folyamatosan a kapcsolatot. Az is folyamatos feladat volt és lesz, hogy a román intézményekben is valamilyen szinten ott legyen a KMDSZ, és az ott tanuló magyar diákoknak is legyen képviselőjük, nekik is meglegyen minden lehetőségük arra, amire a magyar intézményekben tanuló egyetemistáknak van. Emellett, ha diákot atrocitás ér, arra fokozottan figyelmet fordítunk, hogyan tudjuk együtt megoldani. Ilyen volt például a Szamosközi-eset is. 

Elnökként viszont a munkám most száznyolcvan fokos fordulatot fog venni. Azt szoktuk mondani, hogy a KMDSZ mérleg: egyik oldalán van az érdekképviseleti rész, a másik oldalán pedig a rendezvények és a kulturális rész. Eddig ennek a mérlegnek az egyik oldalán én is ott voltam sok más emberkével, és most úgy érzem, nekem kell majd tartanom a mérleget és vigyáznom kell arra, hogy ez egyensúlyban legyen. Románia legnagyobb magyar diákszervezetét kell vezetnem, és biztosítanom kell az alapot, amin stabilan állhat. Valójában épp ez a legnagyobb kihívás, hogy most nemcsak egy oldalát képviselem a KMDSZ-nek, hanem az összeset, és ugyanannyira kell értenem a szakosztályait, pénzügyeit, szolgáltatásait, kommunikációját, humán erőforrását, rendezvényeit és tanügyeit, mindent ugyanolyan szinten. Van viszont csapat, ami ebben segít és őket is vezetnem kell, ami szintén kihívás. De nem látok benne problémát, mert nagyon ügyesek, akiket megszavazott a közgyűlés, és bízom bennük is, a munkájukban is, ami február 15-től fog igazán elkezdődni.

– Milyen visszajelzés érkezett arra, hogy te vagy az első női KMDSZ-elnök?

– Nagyon szép dolog, hogy a diákszervezet tette meg az első lépést itt a mi zárkózott kis erdélyi közösségünkben, hogy női elnököt válasszon magának három évtized után. Mert az ilyen bevett szokásokon nehéz változtatni, és nem mondom, hogy ne lett volna soha olyan személy, aki ne mondta volna nekem: ,,hát jó, Petra, de te azért nő vagy, a KMDSZ-nek meg férfi elnöke kell legyen”… Ezek a megjegyzések nem hatottak rám, mert tudom, hogy nem mérvadó. Körülnézve a különböző országokban, láthatjuk, hogy számos női államfő, politikus, köztisztviselő van, úgyhogy szerintem az élet bármely szintjén a nőknek teret kell adni és nem legyinteni, lekarrieristázni. Bízom abban, hogy tíz-húsz év távlatában fel sem merülne olyan kérdés, milyen érzés első nőként betölteni ezt a pozíciót. Szerintem nem ez fogja meghatározni, hogyan fogom vezetni ezt a szervezetet, viszont tény az, hogy büszke vagyok rá és jólesik azt hallanom női társaimtól, hogy inspiráló vagyok és mennyire menő dolog, hogy ezt meglépte a KMDSZ. 

– Milyen célokat tűztél ki magadnak a mandátumod idejére?

– Azt említettem, hogy óriásit növekedett a szervezet, ehhez viszont fel kell nőni. Hatalmas számokról beszélünk, ezért az első célom a színvonal erősítése, hogy a nagy tömegnek, amit a KMDSZ megmozgat, még több lehetőséget tudjunk nyújtani mind szakmailag, mind különféle rendezvények terén. Azt láttuk, hogy az egyetemistáknak szükségük van valamilyen tevékenységre az egyetem mellett, ami nem kifejezetten kikapcsolódás, hanem őket szakmailag is képzi. Emiatt szeretném újra beindítani a KMDSZ-karrierirodát, mert úgy látom, nagyon hiánypótló szolgáltatás lenne. Másik dolog a tudományszervezés. Ez mindig megvalósult az ETDK-n keresztül, de nem éreztem elegendőnek egy év során csak ezt az egyhetes rendezvényt. Szerettem volna, ha egész évben megnyilvánulhatna, teret kaphatna ez az oldala is a szervezetnek, és ezt már tavaly elkezdtük, én megerősíteném, folytatnám. A harmadik dolog a közösség. Több ezer egyetemistával kicsit nehéz, de az összekovácsolódáson szeretnék nagyon dolgozni, hogy legyen egy központi tér, ahol az egyetemisták tudnak találkozni. Senki sem a munka része miatt szereti csinálni ezt az egészet, mert teljes mértékben önkéntes alapú, és máshol is tudnának dolgozni fizetésért. Viszont mindenkitől azt a visszacsatolást kapjuk, hogy a közösségért megéri. Ezt a közösséget célom kicsit jobban összetartani, és több elismerést nyújtani azoknak, akik benne dolgoznak, de azt is szeretném, hogy bennem ne távoli elnököt lássanak, hanem barátot.

– Mit üzennél az egyetemistáknak most már elnökként?

– Harmadéves egyetemistaként az fogalmazódott meg bennem, hogy mennyire rövid ez az időszak, az egyetemistalét. Ki kell használni, mert bár kicsit klisésen hangzik, hogy ez az élet legszebb időszaka, valóban az, és nem éri meg úgy eljönni Kolozsvárra, hogy csak bejárunk az egyetemre és mellette nem vállalunk semmi plusztevékenységet. Ebbe a világba, az egyetemi életbe, bele kell kerülni, és ez nem a KMDSZ közösségimédia-platformjain keresztül fog megtörténni, hanem érdemes csatlakozni a szakosztályokba, diáknapos csapatokba, és érdemes kihasználni a lehetőségeket, amiket nyújtunk. Úgyhogy ne csak távolról figyeljék ezt a világot, hanem legyenek a részesei, mert az életük legszebb időszakát ígéri.

Kép forrása: KMDSZ Facebook oldala