Campus

Példakép(p)

A nagymamák…

by Mátyás Orsolya | 2020. 04. 03. | A nagymamák… bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Példakép(p),Slider |

„Ha megérem, drága unokám, ha megérem....” – mondja ő, és kézfejét az enyémre helyezi. Dolgos kezek ezek, sebekkel és karcokkal, amelyek történeteket tudnának mesélni.

– Ne mondj ilyet, mama! – tör ki belőlem az indulat, és elrántom a karom. – Neked élni kell, amíg én élek! Milyen lenne a világ mama nélkül?

Mosolyog. Az ő szemében évtizedek bölcsessége, az enyémben harag és düh. Butácskának tűnhetek, hisz a sorssal ellenkezem, mint egy gyermek. Pedig már rég nem tudok úgy ölelni… Őt sem. Képtelen vagyok kifejezni, hogy mennyire szeretem. Hogy nem azért van rá szükségem, mert mindig mesterien elrejt a zsebemben egy tízest, vagy mert mindig van nála csoki. Azért az egyik legfontosabb darabkája az életemnek, mert senki sem örül olyan őszintén nekem, mint ő. A szülői szeretet más, a nagyszülőé kétszer annyi. Hogy pótolható-e? Nincs az az odaadás, ami felérne azzal, ahogy mama varrottast készít nekem. Vagy, ahogy palacsintát készít nekem, amivel hazavárhat. Pedig csak egy valamiből kever mindig többet a masszához. És nem ügyetlenkedésből… Mi ezt nem értjük, mert nem érthetjük. Erőnk feletti dolog. Az emberek mohón felosztják adagokra a napi szeretetet is, mert attól félnek, hogy kifogynak a készletből. Mélyre raktározzák ahelyett, hogy megosztanák. Pedig önzetlenül mindenki lehetne egy kicsit, egy kis ideig nagymama. Aki mesél és énekel és házit ír, és aki a leggazdagabbnak érzi magát akkor is, ha a világ megfosztotta minden vagyonától. Mert ő nem pénzben méri azt. Nem vagyontárgyakban, nem aranyban, ezüstben. Neki az érték, a megfizethetetlen az, hogy van, aki megkérdezze: hogy vagy, mama?

– Te vigyázz magadra! – szól utánam mindig, amikor elköszönünk. Sok minden benne van ebben az intésben. Mintha csak azt mondaná: neked kell óvatosnak lenned, engem már számtalanszor próbára tett az élet, de mindig sikerült… és erőssé váltam. És tudom, hogy így van. Ő nem olyan nő, mint én vagy édesanyám. Ő megélte a nélkülözést, küzdött a családért, harcolt a változásokkal. Szolgált vagy a gyár falai között töltött napokat, hogy pénzt keressen, majd férfierőt megszégyenítő kitartással házat épített és földet művelt. Aztán elfogadta, hogy el kell engedni azt, akiért sokat harcolt, végül pedig elengedni mindent, és néha egyedül maradni. Az ősz haját fésülve sokszor azon tűnődtem, hogy talán abban lehet az ereje neki is, mint a bibliai Sámsonnak. Ám azóta levágatta, és semmi sem változott. Mostanra már a festékről is lemondott, de mama ugyanolyan gyönyörű és életerős az én szememben. Közben pontosan tudom, hogy van, amikor elfárad. Belefárad a megpróbáltatásokba és a világba, amit már nehezen tud követni. Vagy belefárad egy betegségbe, egy rossz hírbe, amit már nem tud úgy fogadni, mint régen. A mindennapokba, ahol rohanás nélkül nem lehet, ahol csúcsokat döntöget a gonoszság és a gyűlölködés, és ahol az ember saját bőrében sincs biztonságban. De még nem adja fel, és nem is engedem neki. Nem tehetem, mert nekem meg nélküle lenne ugyanilyen nehéz.

– Jövő héten találkozunk, mama! – integetek a kapuból, és belém vésődik a kép, ahogy ott áll a virágoskert mellett, és köszönésre emeli a kezet, amivel percekkel ezelőtt még az enyémet védte. Ígérgetek, miközben pontosan tudom, hogy ő mindig vár és nem számít, hogy mikor érkezem. Mert ajándék vagyok neki, és ajándékot mindig szívesen fogadunk.

Köszönöm, mamák!

Street workout Nagy Tamással: „Számomra a sport mindennapi tevékenység”

by Gebe Zoltán | 2020. 02. 07. | Street workout Nagy Tamással: „Számomra a sport mindennapi tevékenység” bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Példakép(p),Sportszelet |

Manapság sokan elhanyagolják a testmozgást. Különösen igaz lehet ez a fiatalokra, de bárkire, akit a net és a közösségi média könnyedén be tud szippantani, elvonva az időt és figyelmet a fontosabb dolgokról. A magyarországi Nagy Tamás street workou¬t-os tevékenysége jó példa arra, hogy nemcsak értelmetlen dolgok és hülyeségek terjesztésére lehet használni a legnépszerűbb videómegosztót, hanem tömegek motiválására is. Beszélgetésünk során kifejtette véleményét a fiatalok helyzetéről, és többek között azt is elmondta, hogyan tudja leküzdeni a motivációhiányt.

A street workout látványos, és teljesen ingyen elérhető edzésmódszer. Olyan gyakorlatokat tartalmaz, mint a fekvőtámasz, húzózkodás. Lényege, hogy csupán saját testsúlyunkkal dolgozunk. Csak egy rúd szükséges, tehát egy játszótéren vagy parkban is könnyen végezhető. Ilyen videókat láthatunk Tomás Channel csatornáján gyakorlatosorokkal, tanácsokkal. A videókat mintegy hat év alatt több mint 2,5 milliószor látták, és több mint 23 ezren választották személyi edzőjüknek Tamást, ennyien követik ugyanis folyamatosan a csatornát.

– Mikor kezdtél el komolyan foglalkozni a sporttal?

– Majdnem azóta sportolok, hogy az eszemet tudom. Sporttagozatos iskolába jártam, így korán elkezdtem atlétikával foglalkozni. Nem feltétlenül én szerettem volna ezt elkezdeni, sokkal inkább a tanárom gondolta úgy, hogy pörgős, aktív, jó fizikumú gyerekként jól fogok teljesíteni. Kilenc évig meghatározó volt számomra az atlétika, a középiskolában már nem volt kötelező sportolnom, mert magasépítői szakra mentem, így abbamaradt. A tinédzserek körében elég népszerű a konditerem, így én is elkezdtem oda járni. Sokszor hátráltattak különböző sérülések, nem volt ez másként abban az időszakban sem. Emiatt kb. fél év után abba is hagytam. Ezt követően street workouttal kezdtem foglalkozni, lassan hat éve űzőm ezt a sportágat.

– Miért pont ezt választottad?

– Még általános iskolás voltam, amikor először láttam felvételen Hannibal Kinget, aki a saját súlyát elképesztő módon tudta megtartani. Ekkor kezdett el érdekelni a sportág. Magam sem tudnám megmondani, hogy évekkel később miért kezdtem végül el, de mára létszükségletté vált számomra. Nehezen tudnám elképzelni a mindennapjaimat enélkül.

– Miért tartottad fontosnak, hogy másokat is motiválj a testmozgásra?

– Mindig is szerettem videókat készíteni, kezdetben a saját edzéseimet azért vettem fel, hogy a fejlődésemet dokumentáljam. Idővel egyre jobban nőtt az egóm és a lelkesedésem, így létrehoztam a Tomás Channel nevű YouTube-csatornámat. Kezdetben nem az volt a célom, hogy másokat motiváljak, több olyan videót tettem ki, amiről utólag úgy gondoltam, hogy semmi értelme. A nézők segítettek a csatornát más irányba terelni, néhány év alatt kialakult a mai formája. Most már fontosnak tartom, hogy lelkesítsem követőimet.

– Gyakran szoktak hozzád fordulni tanácsért?

– Régebben sokan írtak, ha segítségre volt szükségük, mostanában kevesebben, mert az utóbbi félévben rengeteg időt fordítottam a munkámra, emiatt a csatornámra sem tettem ki túl gyakran videókat. Hetente két-három ember azért meg szokott keresni, általában beküldik gyakorlataikat, én ezeket örömmel nézem meg, és elmondom nekik, hogy mit szükséges kijavítani bennük. Mai napig képes vagyok meglepődni, ha valaki a tanácsomat kéri, mindig elmosolyodok, ha ilyen üzenetet kapok.

– Egyes szakértők szerint a mai fiatalok keveset sportolnak, te hogy látod a helyzetet?

– Van ebben igazság, hiszen a mi nagy barátunk és társunk sokszor az ellenségünk is egyben. Nyilván az internetre gondolok, a közösségi oldalak világa elveszi tőlünk az időt és a kedvet, hogy mozogjunk. Sokakban megvan a sportolás iránti vágy, de nem igazán tudják, hogyan kéne belevágni. Az internetről informálódhatnának, de érdekes módon erre a célra kevesen használják a világhálót. Sokan szednek fel felesleges kilókat a lustaság és rendszertelen étkezés miatt, ezt a genetikára fogják, pedig az esetek többségében nem az a felelős. Mindenki gyorsan akar fejlődni, s ha rövid idő alatt nem tapasztal magán látható változást, akkor feladja.

– Érezted már úgy te is, hogy kezded elveszíteni a motivációdat?

– Igen. Éppen a közelmúltban, a sok meló miatt kezdtem úgy érezni, hogy nincs szükségem az edzésre, de tudtam, hogy ezen túl fogok lépni. Két-három hét kellett nekem, hogy elűzzem azokat a gondolatokat, amelyek hátráltathattak.

– Tegyük fel, hogy ez a probléma akkor jelenik meg az életedben, amikor elkezded a sportágat. Elképzelhetőnek tartod, hogy ebben az esetben abbahagyod?

– Nem tudom, hogy döntenék. Amikor ezt éreztem, nem volt más dolog, amire szívesen fordítottam volna időt a sport helyett. Az elején nagyon sokat edzettem, így talán gondot jelentett volna, hogy másra is időt szánjak. Számomra a sport mindennapi tevékenységet jelent, ezért mindig találok magamnak motivációt arra, hogy ne hanyagoljam el.

Fotó: Tomás Channel

Lénárt Paula: kézdi sportolóból amerikai kosarazó egyetemista

by Site Default | 2020. 01. 30. | Lénárt Paula: kézdi sportolóból amerikai kosarazó egyetemista bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Példakép(p),Slider,Sportszelet |

Lénárt Paula Kézdivásárhelyen született, ott kezdte kosaras karrierjét, ma már Amerikában, a Dartmouth Women's Basketball csapatban játszik. Napjai sűrűn beosztottak, de sikerült Skypeon elcsípnem pár kérdés erejéig.

 

  • Hogyan kezdtél el kosarazni?

  • Körülbelül hatéves lehettem, amikor először fogtam labdát a kezembe. Akkor kezdődött minden. Az első és legkedvesebb emlékeim közé sorolnám a nyári táborozásokat, amiket akkor még Sinaián szerveztek meg az edzők. Ott játszottam az első mérkőzésemet is, amikor három évvel nagyobb korosztállyal játszottunk, és 21-0-ra kikaptunk.

  • Mi az, ami azóta is hajt, hogy kosarazz?

  • Eleinte valójában nem igazán szerettem kosarazni, kifejezettem ellenkeztem, és próbáltam kifogásokat találni, hogy ne kelljen edzésre mennem. Aztán idővel annyira hozzám nőtt, hogy nem akartam edzést kihagyni. Ahogy kiskoromban, úgy most is a legnagyobb örömöt a csapattársaim adják és közösség, amelynek tagja lehetek. Bár először édesapám kosárlabda-szeretete hajtott, ma már annyira az életem részévé vált, hogy nem bírnék ki hosszabb időt mozgás nélkül.

  • Kik támogattak/támogatnak benne?

  • Rengeteg támogatást kaptam a szüleimtől, elsősorban édesapámtól, akinek az élete a kosárlabda, otthon Kézdin. Emellett anyukám is mindig támogatott a céljaim elérésében.

  • Hogyan jutottál ki Amerikába?

  • Tizenegyedik osztály végén kezdtem el azon gondolkodni, hogy szeretnék kijönni Amerikába tanulni, mivel itt a kosarazást és a tanulmányaimat is magas szinten folytathatom. Ekkor kezdtem el készülődni vizsgákra és tesztekre, majd felvettem a kapcsolatot egy EasyGo nevű céggel, akik segítenek sportolóknak kijutni. Pár hónap levelezés és Skypolás után volt már néhány komolyabb ajánlatom, többek között az egyetemtől, ahol most is tanulok. Persze nem ment minden olyan simán, ahogy elképzeltem. Elsőre nem vettek fel, így egy évet magániskolában töltöttem Massachusettsben. Ez többek közt segített a nyelv elsajátításában és a kultúrasokk leküzdésében is.

  • Azt kaptad ott, amit vártál?

  • Igen is meg nem is. Fejlődni jöttem, és azt megkaptam, viszont nem úgy, ahogy arra számítottam. És persze az sem igaz, hogy itt problémamentes az élet, sőt sokkal stresszesebb.

  • Mitől stesszes? Mi a programod?

  • Hát röviden: napi két edzés, minden héten két meccs, és közben segítek egy professzoromnak egy kutatásában is. Végzős vagyok mérnöki és művészetek szakon, emellett pedig az egyetem csapatában kosarazom. Idén kapitány is vagyok a négy másik végzőssel együtt. Sőt most munkára is jelentkezem. Mondjuk nem mindig ilyen az életem, csak ilyen most a végzős év.

  • Szerinted miért mennek ki az emberek Amerikába? És onnan miért jönnek ide, Európába?

  • Legtöbben hasonló okok miatt jönnek ide, mint én, vagyis, hogy összeegyeztessék a sportot meg a tanulást. Vannak, akik magasabb szintű kosárlabdát szeretnének játszani, vagy ugródeszkaként tekintenek az egyetemi évekre, ahonnan majd belevághatnak egy profi karrierbe. A legtöbb amerikai játékos viszont szimplán a játék szeretetéért utazik és játszik Európában. Nekik ez egy lépcsőfok, vagyis inkább pihenő egy mindennapi karrier és az egyetemi éveik között. Női ágon többet is keresnek egy európai csapatban, mint egy amerikaiban. Sokan szeretnének világot látni és közben azért kapni fizetést, amit szeretnek csinálni.

  • Mik a terveid? Van-e B-terved a kosarazás mellett?

  • Jelenleg a kosárlabda maga a B-terv. Vagyis ezt mondom magamnak, aztán meglátjuk, hogy a valóságban működik-e. Szeretnék mesterire jelentkezni építészet szakmában, de előtte mindenképp szeretnék némi munkatapasztalatot szerezni. Jelenleg erre keresek lehetőséget itt Amerikában.

  • Van valami babonád/szokásod, amit meccsek előtt csinálsz?

  • Nincs babonám, minden meccs előtt alszom egyet, az segít koncentrálni.

  • Itthon sztárként tekintenek rád? Találkozásaink során azt vettem észre, hogy van egy rajongói attitűd körülötted.

  • Nem gondolom, hogy sztárként tekintenének rám otthon, példaképként igen, kosaras körökben. Ez pedig boldoggá tesz, hiszen szeretem motiválni és inspirálni az embereket, hogy kövessék az álmaikat.

Fogadásból kezdett futni, maratonista lett – Simonfi Zsuzsánna gyógytornász-jelölt: olyankor csak én vagyok és a futás

by Domokos Zsófi | 2020. 01. 09. | Fogadásból kezdett futni, maratonista lett – Simonfi Zsuzsánna gyógytornász-jelölt: olyankor csak én vagyok és a futás bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Példakép(p),Sportszelet |

Simonfi Zsuzsánna hosszú utat tett meg a sport gyűlöletétől a maratonig. A szovátai lány betegség miatt „szakított” mindenféle sporttal, aztán később fogadásból futni kezdett, utcai kocogóként akkoriban még szokatlan jelenségnek számított a kisvárosban. Ma Marosvásárhelyen egyetemista, gyógytornásznak készül, és hetente 80-90 kilométert is lefut.

– Honnan ered a futás iránti szenvedélyed?

– Kiskoromban igazi örökmozgó voltam, de sajnos később lett egy komoly mandulaműtétem, és miután kivették a mandulámat, az ízületeim nagyon legyengültek. Minden sportot abba kellett hagynom, meg is utáltam a testmozgást, gyűlöltem a tornaórákat, és a tanárral sem ápoltam túl fényes viszonyt. Ő azonban nem hagyta, hogy tétlenkedjek az óráin. Észrevette, hogy hátgerincferdülés is fenyeget, ezért mozgásra kötelezett, így újra elkezdtem tornázni, minden nap másfél órát azzal töltöttem, hogy helyrehozzam a hátamat. Egyszer aztán a tanárral fogadtam, hogy Szovátán a tavaszi futóversenyre (4,2 km) elviszem az összes lányt. Ez volt életem első futása, végigsétáltam, szenvedtem, utáltam. Mégis, amikor beértem a célba, az leírhatatlan élmény volt. Elhatároztam, hogy következő évben felkészülök rendesen, és újra indulok a megmérettetésen. Itt kezdődött minden.

– Eleinte hogyan edzettél, hogy formába hozd magad? Mekkora távokat tettél meg kezdőként?

– Amikor elkezdtem, itthon nagyon kevesen futottak, akkoriban egy személyről tudtam, aki évek óta kocog, bolondságnak tartották az emberek. Szováta kicsi város, minden, ami új, furcsaságnak számít. Akkoriban féltem attól, nehogy meglássanak az emberek, ezért anyukámmal kisétáltunk a közeli mezőre, ő gyógynövényeket szedett, én meg szaladtam. Eleinte 500 méter sem ment egyhuzamban, egy hónapba telt, amíg sikerült a 4 km. Ezután arra gondoltam, hogy miért is ne futhatnám le ezeket a távokat az utakon. Nagy bátorságnak számított, hogy sportos felszerelésben megindultam Szováta utcáin. Mindenki kinevetett, megszólt. „Ki kerget?” „Fogyókúrázol?” Ilyen kérdésekkel „kedveskedtek”. Szerencsére a világ változik, és manapság már nem néznek meg az emberek, sőt Szovátán egyre több fiatal kezdett el hasonlóan mozogni.

– Régóta futsz már. Naponta mennyi időt szánsz erre,  milyen távokat teszel meg?

– Igen, a futás már hat éve része az életemnek. Került egy nagyon jó lelki futótársam, akit szintén hasonló szenvedély köt a futáshoz. Vele együtt kezdtem el fejlődni, hiszen ő nagyon jó futó. Ma már heti hat alkalommal futok, napi másfél órát, hétvégén két órát. Amikor nem küzdök sérüléssel, ez heti 80-90 km.

– Maratonokon is vettél már részt.

– 17 éves voltam az első maratonomon, addig 25 km volt a leghosszabb távom. A maraton 42 kilométer, fel sem fogtam, mit csinálok, a futótársam biztatására belevágtam. Ő hitt abban, hogy meg tudom csinálni. Aszfalton, 35 fokban futottam le a versenyt, közel 5 óra alatt. Fájt, de örömömben sírtam. Ma már nem érzek akkora terhet, mint az első maratonomnál, hiszen idővel megszokta a testem ezeket a hosszabb távokat is. A legjobb maratoni időm 3:43:50, ami amatőr szint, viszont óriási öröm számomra. Másfél éve leszaladtam az első maraton feletti távom, 53 km-t terepen, ami szintén hatalmas boldogság. Hogy miért szeretek ekkora távokat futni? Mert ezalatt csak én vagyok és a futás. Amíg szaladsz, eljuthatsz olyan helyekre, ahol még sosem jártál, a szíved, a lelked, gondolataid legmélyére. Nincsenek többé álarcok, megismered önmagad.

– Versenyszerűen is futottál már?

– Számomra a versenyek az edzéseim megünneplését jelentik, igazi buli. Igazi öröm ismeretlen környezetben, többnyire terepen, erdőn, hegyeken szaladni, eljutni olyan helyekre a két lábammal, amit talán sosem fedeznék fel, ha nem futnék. Csodálatos megtapasztalni, hogy egy futóversenyen minden résztvevő egyforma, hiszen mindenki olyan elvetemült, mint te magad, mindenki előtt a célszalag lobog. Együtt vagyunk, mindenkinek ugyanazt a nehézséget kell leküzdenie. Ezek a versenyek mindig új barátságokat szülnek. Szoktam dobogóra is kerülni, a kategóriámban elég gyakran érek el helyezéseket, de amatőr futó vagyok, nem tartozom a gyorsak közé. Jelenleg 50 érmem van, amit futás által szereztem. Az egyik legnagyobb büszkeségem a 2019-es Tatai Nemzetközi Minimaratonon elért első helyezésem a kategóriámon belül, de fontos számomra a 2017-es Harghita Trailen-en elért első helyezésem is, amit szintén a kategóriámban szereztem meg.

– Mint mindennek, a szaladásnak is van rossz oldala. Milyen nehézségekkel szembesülsz?

– Számomra a futás egyetlen rossz oldala, ha nem futhatok. Ez többnyire sérülések miatt van. Nagyon nehéz türelmesen kivárni a felépülést, nem szeretek nem futni, és sokszor sérülten is szaladok, ezért elhúzódik a gyógyulás.

– Aerobikozol is.

– Ezt nevezném a futás előszobájának. Lassan tíz éve, hogy némi szünet után újra elkezdtem mozogni. Előtérbe kerültek a Rubint Réka DVD-k, így kezdtem el újra megszeretni a sportolást. Ma már a futás van az első helyen az életemben, viszont mellette igyekszem nem elhanyagolni a különböző izomcsoportok megerősítését sem. A törzs izmai, a hasizom, de még a felsőtest is rendkívül fontos szerepet játszanak futás alatt, erre nagyon jó az aerobik.

– Milyen terveid vannak?

– Az, hogy minél tovább tudjam élvezni a futást, a sérülések elkerülése, és persze szeretnék fejlődni is. Most új szenvedélyem az erdei futás, viszont akarok majd egy saját aerobikcsapatot is, arra mindig is vágytam.

– Mit javasolnál azoknak, akik bele szeretnének kezdeni a futásba, de félnek?

– Senki se várja, hogy már első alkalommal le tud futni 10 km-t. Ilyen is van, de ez nagyon ritka, ők erre születtek. Viszont többnyire nagyon nehéz a kezdet, inkább okoz szenvedést, mint örömet. Az a tanácsom, hogy adj egy kis időt a futásnak, néhány hónapot, akard megismerni, engedd, hogy a szívedbe költözzön, és egyszer csak észreveszed, hogy közben elfelejted, hogy futsz. Az lesz az a pillanat, amikor rájössz, hogy beleszerettél a futásba. A futás jelenti a szabadságot és a boldogságot, igazi minőségi időtöltés, ami a test és a lélek gyógyulását is szolgálja.

Bakó Tihamér zongorista: a döntések határoznak meg, nem a körülmények

by Domokos Zsófi | 2019. 11. 20. | Bakó Tihamér zongorista: a döntések határoznak meg, nem a körülmények bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Példakép(p),Slider |

Bakó Tihamér másodéves egyetemista, sikeres zongorista, aki kiskora óta tudja, hogy zenével szeretne foglalkozni. A kezdetekről beszélgettünk, a gyermekként meghozott választásokról, fellépésekről, a zene világának szépségeiről és nehézségeiről. Tihamér arra biztat mindenkit, ne engedjék el az álmaikat, mert az életben nincs lehetetlen.

– Honnan ered a zene iránti szenvedélyed?

– Már apró koromban nagyon szerettem ritmusokra táncolni, énekelni. Édesapámmal rengeteget hallgattuk együtt a mulatós zenéket. Nagyon sokat táncoltam ezekre, és volt egy szék, amelyet zongorának képzeltem, ezen játszottam teljes beleéléssel, mintha csak zongorista lennék. Ilyenkor édesapám táncolt, úgy viselkedett, mintha ő lenne a közönség. Nem sokkal ezután kaptam egy játékmikrofont, így a széken való zongorázás mellett énekeltem is, tőlem volt hangos az egész lakás.​

Ha megyek zongoraórára, járhatok focizni

– Mikor kezdtél el gyakorolni, komolyabban venni a zenét?

– Édesapám sokat szórakozott a munkatársaival, köztük zenészek is voltak. Egyik ilyen barátját, Kacsó Sándort megkérték a szüleim, hogy tanítson meg zongorázni. Nem akartam zongoraórákra járni, akkor focizni szerettem, ezért a szüleim kitalálták, hogy ha elmegyek zongorázni, járhatok focizni is. Nagyon szerették volna, hogy megpróbáljak valami hangszeren játszani. Sándorral téli hónapokban kezdtük el a gyakorlást, egy kis zeneelmélettel indítottunk, ezután karácsonyi énekeket tanultam meg játszani. Általában Sándor felhagyta a leckét, valamint a dalt, amit meg kellett tanulnom, és ha jól teljesítettem, mindig egy tábla csokoládéval jutalmazott. Nyolcévesen ennél nagyobb motiváció nem kellett.

– A nyolcadik osztályt már Udvarhelyen kezdted a zeneiskolában. Honnan jött az ötlet, hogy utolsó évedet más iskolában kezdd?

– Sándor javaslatára tízévesen kezdtem a vásárhelyi Népművészeti Iskolába járni (az általános iskola mellett – szerk. megj.). Ott tanulhattam zeneelméletet, zenetörténelmet, klasszikus zenét hetedikes koromig, utána át akartam menni a zeneművészeti iskolába. A jelentkezést sajnos lekéstem, de ismertük az igazgatót, dr. Orosz Pál Józsefet, az ő segítségével megpróbálhattam felvételizni határidő után is. Felvettek, így a nyolcadik osztályt már Udvarhelyen kezdtem. Aztán kilencedikben sikerült harmadiknak bejutnom. Tizenegyedikben éreztem azt, hogy tényleg szeretem a zenét, és ezzel akarok foglalkozni. Az elején csak az motivált, hogy kapok egy tábla csokit, vagy elmehetek focizni, utána már az, hogy hallottam a tanáraimtól, nem vagyok képes rá, nem vagyok elég jó. Mindig azt mondtam, hogy én tudom, mire vagyok képes, tudom, mit akarok, és ez ugyancsak hajtóerővel bírt, meg akartam mutatni mindenkinek, hogy mit tudok. Mindent megtettem azért, hogy minél jobban megismerjem a zene világát.

– Ma már Kolozsváron jársz zeneakadémiára.

– Pedagógia-zongora főszakon vagyok, emellett zenepedán távoktatáson. Sokkal komolyabb darabokat tanulok itt. A líceumban azt hittem, hogy tovább már nem fejlődhetek, itt viszont szembesülnöm kellett azzal, hogy még rengeteget kell tanulnom. Sokat gyakorolok, folyton hordozom a szintetizátoromat is, mivel sok felkérést kapok, komolyabb eseményekre is. Nemrég elkezdtem saját darabokat komponálni, amiket telefonra veszek fel, hogy majd le tudjam írni pappírra. Szeretnék maradandó darabokat komponálni, és ebben az egyetem sokat segít

Nem félek új lappal indítani

– Ha nem zenével, akkor mivel foglalkoznál?

– Ha nagyon átgondolom azt, hogy mennyi mindent kipróbáltam életemben, akkor azt tudnám mondani, hogy a tánccal foglalkoznék legszívesebben. Soha nem tudhatod az életben, hogy mi vár rád, de nem félek attól, hogy mi lesz belőlem a jövőben. Nem félek új lappal indítani, de ha muszáj lenne választanom, akkor a tánc vagy esetleg a színjátszás lenne az.

– Számos koncertfelkérést kapsz.

– Az első fellépésem 9-10 évesen lehetett, Sándor elvitt magával egy zenésztalálkozóra. Ez komolyabb fellépés volt, azután egyre gyakoribbak lettek a felkérések. Ezt megelőzően zongorabemutatókon léptem fel otthon, Szovátán, valamint kisebb rendezvényeken. Miután Udvarhelyre kerültem, hétvégi koncerteken is felléptem néhányszor. Mindig sokan eljöttek, szülők, barátok és osztálytársak. Nagyon nagy lendületet adott, hogy olyanok is jöttek, akikről tudom, mennyire nem kedvelik a klasszikus zenét, én mégis képes voltam élményt nyújtani nekik. Ezeken kívül nemrég volt egy nagyobb koncertem Debrecenben. Életem egyik legnagyobb élménye volt, a Főnix csarnokban tartották, telt házzal. Kolozsváron összebarátkoztam egy fiúval, Attilával, aki segített a beilleszkedésben. Nagyon hálás vagyok neki és az anyukájának, hiszen annyi szeretetet kaptam, amire soha nem is számítottam. Az édesanyjának volt egy munkahelyi előléptetése, amit egy nagyobb debreceni eseményen közöltek, ott szerettünk volna neki meglepetést szerezni. Ezt nem a hírnévért csináltam, hanem azért, mert meg akartam hálálni ennek a családnak a sok szeretetet, amit adtak. Attila trombitán játszott, én zongorán kísértem. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű annyi ember előtt játszani, több mint hétezren hallgatták és nézték végig a fellépésünket. Legtisztább szívvel és örömmel csináltam, maradandót akartam adni mindenkinek. A teremben minden fényt lekapcsoltak, csak mi ketten voltunk megvilágítva. Elmondani nem lehet, mit éreztem, amikor felléptem a színpadra, és láttam azt a rengeteg embert. Tudtam, hogy megint szívből zenélhetek, mindenki rám fog figyelni, de tudtam azt is, hogy úgy kell játszanom, hogy abban hála legyen. Fantasztikusra sikeredett, minden a helyén volt.

Koncert gipszelt kézzel

– Minden zenész életében történnek balesetek. Te hogyan birkóztál meg az ehhez hasonló szituációkkal?

– Történt egy baleset a szovátai napokon, egy héttel a fellépés előtt. Elrepedt a kezem, de ezt eleinte nem tudtam. Nagyon fájt, mégis gyakoroltam. Mivel nem enyhült a fájdalom, elmentünk kórházba, ahol begipszelték a kezem. Szörnyen elszomorodtam, mivel tudtam, hogy következő héten nem léphetek fel. Le kellett volna mondanom az előadást, de úgy döntöttem, így is megcsinálom, egy kézzel kezdtem el gyakorolni. A begipszelt kezemet is próbáltam hasznosítani, azzal is sikerült néhány hangot lejátszanom. Nagyon sokat gyakoroltam, mert tudtam, hogy ha ezt az előadást kihagyom, akkor vége mindennek. Ezzel magamnak akartam bizonyítani. Begipszelt kézzel sikerül végigcsinálnom, tehát nincs lehetetlen.

– Minden ember előnyére forgatja tehetségét. Te is próbálod felhasználni tudásodat más dolgok elérésében?

– Rengeteget mókázok társaságban, szeretek bolondozni, viccelődni. Szeretem mindig én megadni a kezdőhangot, ebben a zenével kapcsolatos tudásom sokat segít, mert ha látom, hogy egy társaság feszült, mindig elkezdek nótázni, és ezért az emberek hamar megszeretnek. Ilyenkor sok embert képes vagyok megnevettetni. A fiúk testvérükként kezelnek vagy legjobb barátjukként, a lányok közös képet szeretnének készíteni vagy beszélgetnének velem. Persze ez mindig jól jön, de igyekszem nem bolondítani az embereket. Arra is volt példa, hogy a zenével próbáltam lányokat becserkészni.

– Mit tanácsolnál azoknak, akik kezdőként elveszettnek érzik magukat?

– Döntsék el, hogy igenis jó lesz, ha vannak álmaik, amikért küzdenek, sikerülni is fognak. A döntések határoznak meg, nem a körülmények. Ne adjanak fel semmit akkor se, ha valaki azt mondja, nem jó, amit csinálnak. Az egész élet egy harc, de nem így kell felfogni. Az életben döntések vannak előttünk, viszont nem létezik rossz döntés. A győzelem nem elérhetetlen, azt is fontos tudni, hogy nem mindig az nyer, aki az első, hanem az, aki tudja, hogy mi van a lelkében.

  1. Oldalak:
  3. 1
  4. ...
  5. 6
  6. 7
  7. 8
  8. 9
  9. 10
  10. 11
  11. 12
  12. 13
  13. 14
  14. 15
  15. 16