Az erdélyiség sosem szólt igazán a divatról. A legtöbb magyar számára elég a kényelem és a kedvező ár. Ez lenne a divattervezők kivándorlásának oka? Van olyan, hogy specifikusan erdélyi stílus? A téma kapcsán Pinti Anasztáziát, a dániai VIA University College hallgatóját faggattam.

– Szerinted mi jellemző az erdélyi magyarok öltözködésére, stílusára, divatszokásaira?

– Amit én otthon megfigyeltem, az a materializmus és a konzumerista felfogás. Folyamatosan az új dolgok kellenek és abból egyre több. A mennyiség mindig a minőség fölött. Nagyon kevés az az eset, amikor valaki nem így gondolkozik, mert az átlag egyáltalán nem akar váltani. Szemet szúrt az is, hogy ritkábban találkozom egyedibb stílusú emberekkel. Talán ez azért, mert a legtöbb fiatal a trendpolitikát követi. Ezzel azonban könnyen mellé tudnak nyúlni. Attól, hogy valakin jól áll valami, nem jelenti azt, hogy rajtuk is jól fog. Azt látom, hogy nem tudják megszűrni a jó irányt a rossztól. Ez nem feltétlenül az ő hibájuk, hisz nem jártasak a divatban, nincs, ahonnan tudják. De hiányzik az érdeklődés, a tudásvágy, hogy rá akarjanak jönni ezekre. 

Az otthoni divatra jellemző a márkakötődés. Addig vagy menő, amíg Calvin Klein és Guess van rajtad. Az a probléma ezzel, hogy a drágább termék nem jelent jobb minőséget. Nálunk sajnos még nincs meg a hagyománya annak, hogy vagány turkálókban keress vintage darabokat vagy ruhákat bérelj. A legtöbben nem is gondolnak bele, hogy hol készült a hordott árucikk, hogy ki kezéből származik. Simán lehet, hogy az ötödik márkajeggyel ellátott fekete felsőt, amit a boltból vettél, ötéves bangladesi gyerek varrta. 

– Szerinted ezen lehet változtatni? Egyáltalán kell-e? 

– Azt érzem, hogy jó lenne az emberek szépérzékét valamilyen formában erősíteni. Természetesen a szépség, hogy kinek mi tetszik, egyéni preferencia. Ennek ellenére van az a pont, amikor egy viselet annyira nem előnyös, hogy az már zavaró, nem csak esztétikailag ronda. Ami szerintem ennél is fontosabb lenne, az a vásárlási szokások és a fogyasztási preferenciák megváltoztatása. Megtanulni tudatosabban költekezni és az értékeket előnyben részesíteni. Azaz kilenc fekete bakancs után nem egy tizediket venni, amire valószínűleg nincs szükségünk.

– Mi hiányzik innen, amit külföldön megkaptál? 

– A dániai emberek öltözködésére jellemző az egység, hihetetlenül talál az esztétikai érzékük és igény van a minőségre. Olyan, mintha lenne egy ilyen kis kódkönyvük, és mindenki tudná, mi a szép, mi néz ki jól. Mindemellett a tudatosságra és megfontoltságra is nagy hangsúlyt fektetnek. A tapasztaltak rengeteget alakítottak a saját felfogásomon. Erdélyben a durva tárgyilagossággal, anyagiassággal találkoztam inkább. Háttérbe szorultak az emlékek, a szentimentálisabb dolgok, amik voltaképpen az igazi lényeget teszik hozzá az élethez. A probléma abból is származhat, hogy otthon több kultúra keveredik és így több gondolkodásmód is érvényesül. 

– Miért döntöttél úgy, hogy inkább Dániában képzed tovább magad?

– Mélyen legbelül mindig úgy éreztem, hogy kilógok a sorból, másképp gondolkodom. Ennek ellenére sikerült megteremteni a saját közegem, megértő barátokat találni. Óriási segítség volt, hogy a családom mindig támogatott. Ahogy egyre nagyobb lettem, azt vettem észre, hogy nyomás alatt vagyok az egész közösség, az egész ország, az egész rendszer miatt. Ki kellett robbannom ebből a közegből. Abba is bele kellett gondolnom, hogy hol szeretném 10-15 év múlva látni magam és ez nem Romániában volt.

Azt hiszem, harmadikos voltam, amikor eldöntöttem, hogy divattervezést szeretnék tanulni. Ezután kezdtem el foglalkozásokra járni és fejleszteni magam. Ahogy nőttem és egyre több információhoz jutottam, úgy találtam rá különböző egyetemekre, a VIA University College-ra is. Beszéltem ismerősökkel, jobban utánaolvastam és úgy éreztem, ez az, ami nekem való. Életem egyik legjobb döntése volt. Dániában megleltem azt, amit kerestem. Totális ellentéte a romániai iskolarendszernek és annak, amiben nevelkedtem. Itt napi szinten foglalkozunk a fenntarthatóság és a környezetvédelem kérdésével, ez otthon nem épült még be a tantervbe. Teljesen más értékrendszer alapján élnek az itteniek, annyira hozzám közel álló a felfogásuk. Otthonosan érzem magam még akkor is, ha kilométerekre vagyok a szülőföldemtől.

A dániai tanulásra ösztönzött az angol nyelvű oktatás. Ez prioritást jelent számomra, főleg mert a későbbiekben szeretnék nemzetközi piacokon megfordulni. Előnyt jelent, hogy a diplomám és egyetemem nemzetközileg elismert. Ha ebben a szakmában dolgozol, szükséged van kapcsolatokra, az egyetemnek köszönhetően pedig nagyon sok érdekes karakterrel kapcsolódtam. Elmondhatom, hogy Európában majdnem minden országból ismerek valakit.

– Pontosan mikor és miben tapasztaltad azt a bizonyos terhelő nyomást? 

– Szerintem minden az oktatási intézményekkel kezdődött. Bár az 5–8. osztályt zeneiskolában jártam, érzékelhető volt a hierarchikus rendszer súlya. A tanár igazát, véleményét nem lehetett megkérdőjelezni. Ugyanezt a sémát követte a 9–12.-es elméleti líceum. Nagyon jó osztályom, osztályfőnököm volt, de az iskolarendszer hagy némi kívánnivalót maga után. Olyan szinten nem koncentrál a diákokra, mint egyéni személyre, hogy hihetetlen. Mindenki egyforma bánásmódban részesül és mindenkitől ugyanazt a teljesítményt várják el. Egyáltalán nem fókuszálnak arra, hogy az erősségeidet kamatoztasd, sem arra, hogy 12 év után mit is kezdj magaddal. Szerintem nagyon sokan pont emiatt vannak annyira elveszve. Mert ha suli mellett nem jártak kurzusokra, képzésekre, akkor teljes mértékben irányítgatás nélkül maradtak. 

– Milyen álmai lehetnek annak a divattervezőnek, aki itthon akar elhelyezkedni? És annak, aki külföldön?

– Mivel az otthonit nem próbáltam, nem mondhatom azt, hogy nincsenek alternatívák. Biztos vagyok abban, hogy a romániai lehetőségek is elég variáltak. Tudod többre vinni, ha igazán akarod. De limitáltabb a lehetőségek száma. Elsősorban kis faluban nem leszel divattervező, ezért a nagyobb városokba kell költöznöd. Ahhoz, hogy tapasztaltabb, képzettebb, hozzáértőbb légy, szükség lesz Erasmus-programra, kurzusokra, gyakorlatra, mert az elmélet önmagában nem elég.

A hazai edukáció nem rossz, nem gyenge. Sok ismerősöm képezi tovább ott magát, de én személy szerint másra vágytam. Azzal, hogy a külföldi oktatást választottam, építettem a nyelvtudásom, a kapcsolati tőkém. Sokat számít az egyetemi reputáció, a felszereltség, a szakmai gyakorlat. A fejlődésben nagy szerepe van annak, hogy hozzáférünk a legújabb programokhoz, technológiákhoz. A kötelező internship (gyakornoki program – szerk. megj.) segít a kompromisszumkötés elsajátításában miközben a csoportos munkához szoktat – ami nagyon fontos készségeket kínál, hisz vélhetően egyetem után nem fogunk mindannyian akkora anyagi kerettel rendelkezni, hogy saját márka tervezésébe kezdjünk. Az új vállalkozás nyereségessé tételéhez ez a tudás elengedhetetlen. 

– Kedvenc feldolgozott témád? 

– Az egyéni projektjeim közül szívügyem az Ageing, azaz idősödés. Ahogy együtt öregszem a körülöttem lévő emberekkel, egyre kíváncsibb vagyok arra, hogy ez milyen változást jelent számukra mind fizikálisan, mind mentálisan. A másik kedvencem a legelső divat orientált egyéni projektem az egyetemen, amikor művészeti alkotásból kellett ihletet merítenünk. A koncepció múzeumi látogatás köré épült, ahol kiválasztottuk a számunkra leginspirálóbb művet. Később ebből bemutatódarabot és pólókollekciót kellett megalkotnunk.

– Szerinted mi az a ruhadarab, kellék, ötlet, amit sosem hagy a divat hátra? 

– A divat az ikonikus ruhadarabokat örökíti tovább. Ilyen például a fehér ing, a blézer, a farmer és a fekete kis ruha. Ami az elmúlt időszakban nagyobb hangsúlyt kap, az a statement species (hangsúlyos ruhadarab, kiegészítő stb. – szerk. megj.). Egyre kevésbé látom azt, hogy kimennének a használatból a látványos táskák, az egyedi fazonok, az erős színek és a jellegzetes ékszerek. A divatvilágban sosem fogjuk elhagyni a múltból való inspirálódást, visszatérünk régi anyagokhoz, mintákhoz, formákhoz.

– Mi lenne az az ok, ami miatt úgy döntenél, hogy visszajössz Erdélybe?

– Annak valószínűleg egy nagyon jó lehetőségnek kellene lennie. Félreértés ne essék, nagyon szeretem otthon és maga Erdély tényleg nagyon szép, inspiráló és gazdag hely. Ott van a családom, a barátaim, onnan jönnek a gyökereim. Talán ez tudna egyszer hazahozni. Ha látnám, hogy az egész környezetnek szüksége van rám.

Nem tartozik a legnépszerűbb szakok közé a régészet, a Gyergyószentmiklóson született Csergő Zsófia mégis ezt választotta. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Kara régészet szakának másodéves diákjaként mára teljesen megszilárdult abbeli meggyőződésében, hogy jól választott. Zsófiával arról beszélgettünk, hogyan fogadták a döntését otthon, mi történik egy régészeti ásatáson, milyen veszélyekkel néznek szembe a régészek.

– Hogyan találkoztál a régészet szakkal?

– Egyetem előtt semmilyen konkrét formában nem találkoztam a régészet szakkal. Nem igazán voltak olyan élményeim, amelyek lehetőséget biztosítottak volna arra, hogy jobban belelássak ebbe a szakmába. Amikor pedig végzős voltam, és szakot kellett választanom, sokat gondolkodtam, mi az, ami annyira foglalkoztat, hogy talán a jövőben ebből éljek meg. A történelmet mindig is szerettem, viszont rájöttem, hogy annál jobban passzol a karakteremhez a régészet, amely egyszerre elméleti és gyakorlati tudományág. Így végül emellett döntöttem, és úgy érzem, az egyik legjobb választás volt.

– Hogyan reagáltak a szüleid, amikor elmondtad nekik, hogy mit szeretnél tanulni?

– Amikor otthon közöltem, hogy régészeten szeretnék továbbtanulni, édesanyám sírva fakadt, hogy ő nem szeretné, hogy Egyiptomba menjek. Aztán elmagyaráztam neki, nem kell Egyiptomba menni ahhoz, hogy valaki régész lehessen, itthon fogok maradni.

– Hogyan kell elképzelni a régészet szakot?

– A régészet nem olyan elvont dolog, ahogyan sokan gondolják. Alapjában véve a különböző korszakok leletanyagainak feltárásába és feldolgozásába vezet be. Az egésznek erős történelmi háttere van, és bár kapcsolódik a történelemtudományhoz, nem nevezném teljes mértékben történelemtudományi ágnak, sokkal inkább kulturális antropológiának. Például amikor megvizsgáljuk egy adott település működését adott korszakban, akkor nem feltétlenül az érdekel elsősorban, hogy az mikor történt, hanem sokkal inkább az, hogyan történt és miért történt úgy. Én a régészetet átmenetnek tartom a kulturális antropológia és a történelemtudomány között.

– Milyen régészeti korszak és téma érdekel leginkább?

– Korszakként elsősorban a középkor, a témát illetően pedig a temetőrégészet, sírfeltárások és minden, ami a vallással kapcsolatos.

– A nyáron részt vettél többek között Mikházán is egy ásatáson, ahol a Maros Megyei Múzeum munkatársai mellett budapesti, leideni, kölni és berlini régészek és régészhallgatók is dolgoztak.

– Tulajdonképpen három ásatáson voltam a nyár folyamán. A legelső ásatásunk Nagykároly mellett volt, egy bronzkori háznak a feltárásán vettünk részt. Ott első nap a kezünkbe nyomtak egy spaklit (fa- vagy műanyag nyéllel ellátott lapos kőművesszerszám – szerk. megj.), hogy tisztítsuk meg a felületet, és addig kellett tisztítsuk, amíg tökéletes nem lett. Volt olyan, hogy elsőre sikerült rendesen megcsinálni, de volt olyan is, hogy ötször kellett újrakezdjem. Ezeken a gyakorlatokon tapasztaltam meg valójában, hogy az elmélet semmit nem ér gyakorlat nélkül. Hiába tudom elméletben, hogyan kell megfogni azt a spaklit, ha gyakorlatban nem tudom alkalmazni. A második ásatás Mikházán volt, ahol egy római castrum (a római korban a katonai tábort jelentette – szerk. megj.) feltárásán vettünk részt. Itt jobban bele tudtam mélyülni a dolgokba. Minden ásatásnak saját rendszere van, mindenhol máshogy zajlik a feltárás, mindenhol más a procedúra. Ezt csak terepen láthatjuk és tapasztaljuk meg igazából. Máshogy dokumentálnak egy tömegsírt és máshogy egy bronzkori tellt (ház – szerk. megj.). A harmadik magyarországi ásatás volt, ahol a mohácsi csata másnapján kivégzett hadifoglyok tömegsírját tárták fel.

– Hogyan láttok neki a munkának? Milyen lépésekből áll?

– Ez az ásatástól is függ: más a mentőásatás és más a tanásatás. A tanásatásnál van idő megszervezni a lépéseket, nem a kapkodásról szól. A legfontosabb lépés a szakirodalom és a dokumentumok átnézése, hogy alá tudják majd támasztani, hogy azon a bizonyos helyszínen van valami, mert írnak róla. A mentőásatásnál az a lényeg, hogy minél rövidebb idő alatt haladjon a munka és minél gyorsabban dokumentálják a dolgokat. (Mentőásatásra különféle építkezési munkálatok alkalmával véletlenül előkerült leletek esetében van szükség. – szerk. megj.)

– Mi alapján raktok össze egy csontvázat? Hogyan kell vigyázni rájuk, hogy ne sérüljenek?

– Teljesen más tömegsír feltárása során talált csontváz összerakása, mint a szabályszerűen eltemetett emberé. A tömegsírban nem mindig lehet megállapítani, hogy amit találunk, az kar-e vagy láb, kihez tartozik, mivel össze vannak keveredve a csontok. Az antropológusok a régészekkel kiegészülve tudják megállapítani, mit kell éppenséggel felszedni, de a régészek leginkább a dokumentációval foglalkoznak. Az antropológusoknak pedig erre vannak vizsgálataik, amelyek alapján megállapítják, hogy a két csont egyezik-e. A legfontosabb, amire vigyázni kell, hogy a lehető legpontosabb helyre kerüljön az adott ember minden csontja. A koponyát mindig külön kell tenni a csontváztól. Emellett vigyázni kell, hogy ne mocskolódjon, meg semmilyen más szennyeződés ne érje a csontokat.

– Mennyi időt vesz igénybe egy ilyen feltárási munka?

– Ez attól függ, hogy mit társz fel. Ha nagy épületet, akkor simán rámehet több év is. A korábban említett tömegsír feltárása már régóta tart, mivel nagyon nehéz meghatározni, melyik csont kihez tartozik, és ez nyilvánvalóan lassítja a folyamatot. Az idő és az éghajlat is hatással lehet a munka menetére. A mohácsi tömegsírnál például olyat is találtunk, hogy egy lyukas koponya tele volt ujjpercekkel, vagy egy gerincet átvág egy combcsont, mivel nem szépen temették el őket, hanem behajigálták őket a gödörbe.

– Miért van szükség a tömegsírok feltárására?

– A mohácsi tömegsírnál látszik, hogy az emberek egymás hegyén-hátán vannak, nem kapták meg azt a végtisztességet, hogy keresztény módra temessék el őket. A nagy járványok idején is voltak tömegsí­rok, de ott mégis látható a rendszerezés. A cél az, hogy ezek a katonák is megkapják a nekik járó végtisztességet, vagyis hogy hagyományos módon temessék el őket.

– Milyen veszélyei lehetnek egy-egy ilyen munkának?

– A csontok nagyon élesek, könnyen megvághatod magad, és ha óvatlan vagy, könnyen be lehet esni a csontok közé. Vigyázni kell, hogy sem nekünk, sem a csontoknak ne essen baja. A másik veszély, hogy például kriptafeltárásnál könnyen el lehet kapni a régi betegségeket, például a spanyolnáthát. Emiatt ezeket a munkákat komoly védőfelszerelésekben szokták végezni.

– Mennyire érint meg lelkileg az emberi csont látványa?

– Ez attól függ, milyen szemmel nézed. Ha régészszemmel, akkor nagyon izgalmas. Én személy szerint nagyon szeretem az ilyen dolgokat. Ha a régészettől elvonatkoztatva nézzük, akkor megrázó is tud lenni. Amikor itthon mutattam a képeket a családnak és az ismerőseimnek a tömegsírról, mindenki hüledezett, hogy én ezt hogyan bírtam lelkileg. De elmagyaráztam, hogy leendő régészként mentem oda, akinek valószínűleg ez lesz a munkája a közeljövőben, és én ezt teljesen másképp fogtam fel.

Két fiatal lány nem szokványos hobbival: Huszár Kató és Sikó Dorottya műanyag kupakokból készít ékszereket, kiszolgált szatyrokból sminkes táskákat. Látványtervezést és bábkészítést tanultak Marosvásárhelyen, jelenleg a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház új előadásának jelmez- és díszlettervezői. Beszélgetésünk fő témája a PlastiKáDé néven futó közös kisvállalkozásuk.

– Hogyan jött a közös munka ötlete?

Kató: Amikor másodévesek voltunk, bábkészítés órán mindig mást akartunk csinálni, mint ami a feladatunk volt. Ott, a műhelymunkákon fadarabokból kezdtünk el gyűrűket készíteni – innen jött az ékszerkészítés ötlete. Később egy félévet Lengyelországban tanultunk Erasmus-programmal. Divattervezés órán azt a feladatot kaptuk, hogy nem szokványos anyagból készítsünk ruhát. Itt ismertük meg a műanyag-összevasalás módszerét.

Doró: Az egyetem alatt, mivel soha nem volt nagy költségvetésünk egy előadáshoz, hozzászoktunk, hogy mindenből mindent kell csinálni, megmozgatta a kreativitásunkat a munka, és ahogy megtanultuk ezt a technikát, egyre jobban törekedtünk arra, hogy olyan anyagokból dolgozzunk, amit más kidob, vagy már nem használ.

Kató: A közös munka ötlete pedig tényleg csak abból jött, hogy csoporttársak voltunk és folyamatosan együtt, koprodukcióban csináltuk a dolgokat. Mivel mindkettőnket érdekelt az újrahasznosítás, elkezdtük egymást biztatni, és így indult útjára a PlasztiKáDé.

– Nagyon tetszik a nevetek.

Doró: Először még amikor a fagyűrűkkel dolgoztunk, kigondoltuk, hogy kell nekünk egy név, egy brand. Ott alakult meg a KáDé, azt gondoltuk, ezzel nagy jövőnk lesz (nevetés). Amikor elkezdtünk műanyaggal foglalkozni, megalakult a PlasztiKáDé, amikor tényleg elkezdtünk azzal dolgozni, amit mindig akartunk, csak nem volt rá időnk. Innentől többet fektettünk bele, Kató is eljárt képzésre, ahol új technikát tanult, amivel több mindent tudtunk készíteni.

– Milyen volt az első vásárotok az idei Egyfeszten (gyergyói összművészeti fesztivál – szerk. megj.)?

Kató: Látszott az embereken, hogy érdeklődnek, tetszik nekik az újrahasznosítás.

Doró: Igen, kiraktunk egy kis dobozt, hogy lehet kupakokat adományozni nekünk, azóta is meg szoktak keresni még olyanok is, akiket nem is ismerek, hogy gyűjtöttek nekünk. Jó érzés volt, hogy a gyerekek, fiatalok és szülők is felfigyeltek ránk, és szívesen hoztak adományba műanyagokat.

– Az életetek más területein is figyeltek a környezetvédelemre/környezettudatosságra? Hogyan?

Doró: Szoktunk, persze, vásárlásnál főleg. Nekem volt egy időszakom, amikor hirtelen egyik napról a másikra zero-waste akartam lenni, ami nagyon nehéz volt. Két-három éve volt olyan időszakom, hogy nem vettem meg a zacskós laskát, hanem addig mentem, ameddig találtam olyat, ami dobozban van, vagy kaptam kimérősen. Most már kicsit visszább vettem, de még mindig odafigyelek arra, hogy mit vásárolok.

Kató: Két éve volt a Plastic Free July, amikor varrtunk magunknak szatyrokat használt vagy régi ágyneműkből és függönyökből, és azokba vásárolok kimérősen. Most nemrég költöztem, és az volt a fejemben, hogy nem akarok mindenféle vegyszert tartani a házban, tehát én akarok csinálni tisztítószereket. Ezt nyilván nehéz megszokni, mert a legtöbb házi takarítószer alapja az ecet, és annak az erős szagával nehéz megbarátkozni, és még az is megfordul a fejedben, hogy lehet nem is tisztít olyan jól, de emögött talán inkább csak az van, hogy az emberek megszokták a vegyszerek illatát, és azt azonosítják a tisztasággal.

Doró: Nagyon nagy mennyiségű hulladék keletkezik a textiliparban is, ezért én kihívtam önmagam, és kipróbáltam azt, hogy egy évig nem vásárolok ruhát magamnak. Persze szeretek turkálni, ami az újrafelhasználás másik módja, de úgy gondoltam, még ezzel is szünetelek kicsit, és sikerült. Az utolsó napokban vettem egy sapkát vagy sálat, mert muszáj volt. Nem mondom, hogy teljesen áttértem a nem vásárlásra, de az alatt az idő alatt megtanultam nagyon sok mindent átalakítani, varrni. A plasztikádés kistáskákhoz is a bélést már nem használt ruhamaradékokból, függönyökből varrtam bele. Ezt a fajta kihívást mindenkinek tudnám ajánlani, mert ez is egyik módja a környezettudatos életnek.

– Vannak új terveitek?

Kató: Egyszer az jutott eszünkbe, hogy vagány lenne workshopokat tartani. Nyáron tartottunk is egyet, és az nagyon tetszett az embereknek, ebből kiindulva szívesen szerveznénk olyan műhelyfoglalkozást, ahol elkészítheted valakinek az ajándékát, ami egyszerre interaktív és közben megtanul az ember új dolgokat, szóval ezt mindenképp szeretnénk létrehozni.

Kolozsvári Magyar Diákszövetség. Mi, kolozsvári egyetemisták mind hallottunk a szervezetről, amely értünk, miattunk és velünk működik, de nem látunk bele a működésébe, ha csak a közösségi médián követjük tevékenységét, főleg most, a népes találkozóknak teret nem engedő korlátozások miatt. Hatos Attilát, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség frissen újraválasztott elnökét kérdeztük a szervezet működéséről, tervekről és arról, milyen út vezetett számára a vezetőtanácsig, és innen hova, hogyan tovább.

Hatos Attila három évvel ezelőtt érkezett Kolozsvárra közgazdaságtant tanulni, az idén pedig jogi tanulmányokba kezdett. Nagyon hamar bekapcsolódott a KMDSZ tevékenységébe, eleinte a szolgáltatásokért felelt, ami magába foglalta a karrierirodát, a sportirodát, az A kártya (kedvezményes diákkártya) meg a Palota és Kunyhó (albérletkereső) projektet. A harmadév már KMDSZ-elnökként érte.

– Mi vonzott a KMDSZ-ben? Miért szerettél volna tagja lenni?

KMDSZ-tagok egy sítáboros emléke

– Már középiskolában is tagja voltam a diákszövetségnek. Szerettem közösségekben dolgozni, mindig is társasági személy voltam. Amikor 2018-ban Kolozsvárra kerültem, új kihívásokra vágytam, és az egyetemmel párhuzamosan olyan tevékenységben akartam szerepet vállalni, ami a tanulás mellett kiegészíti a mindennapjaimat. Nővérem öt évig volt itt egyetemista, sokat mesélt arról, milyen vagányak a diáknapok, diákévei alatt mindegyiken jelen volt. A baráti társasága is csak ajánlani tudta, és mások is mondták, hogy mindenképp KMDSZ-ezzek. Így aztán, amikor meghirdették a mentorprogramot, jelentkeztem. Első perctől tudtam, hogy ez hosszabb távra szól. A többlépcsős felvétel esettanulmányból állt, személyes beszélgetés volt meg valamiféle játék… Már nem emlékszem pontosan. A program célja az egyetemistákkal megismertetni a szervezet belső működését, zökkenőmentesen bekapcsolni őket az önkéntességbe, a KMDSZ-es szervezkedésbe. A szakmai fejlődés és gyakorlati tudásszerzés mellett célja olyan közösséget kialakítani, amely elszántan viszi tovább a KMDSZ programjainak koordinálását.

– Miért pályáztad meg az elnöki pozíciót?

– Őszintén, sosem készültem elnöknek. Előtte nagyon szerettem az A kártya projektet vinni, aztán VT-s lettem (vezetőtanács), még Lőrincz Isti elnöksége alatt. Következett egy nagy generációs csere, talán hárman maradtunk a régi VT-ből. Az elnök második mandátuma közben lemondott, ő kérdezett meg egy kávézás alkalmával, vállalnám-e a feladatot. Teljesen váratlanul ért a felkérés. Legalább két-három hétig gondolkodtam rajta. A következő már a harmadév lett volna számomra az egyetemen. Kikértem a családom véleményét, aztán rábeszéltem magam, és igent mondtam. Itt volt az alkalom, ami ritkán és keveseknek adatik meg – belevágtam. Meg akartam tudni, hogyan boldogulok a KMDSZ elnökeként és egy nagy csapat tagjaként.

– Észrevételed szerint mennyit változott a KMDSZ, amióta tagja vagy?

,,nincsenek most diáknapok, amelyek lehetővé tennék a közösségi élet ilyen jellegű megtapasztalását”

– Nagyon sokat. Változtak az emberek, ez egy másik generáció. Öregnek nem mondanám magam a huszonkét évemmel, viszont ma már más a diákok mentalitása. A KMDSZ is változott, mióta életünkben van a koronavírus, 180 fokban megváltoztatta a szervezet életét. Mégis jó, hogy éppen ennek a változásnak az elején alakult új vezetőség, mert így jobban tudtunk alkalmazkodni. Egyből mély vízbe kerültünk. A 2019–2020-as tanév első féléve rendesen dübörgött, voltak még rendezvények, projektek, személyes kapcsolatok, aztán jött március. Addig mindenkiben volt egy nagy hype, hogy csináljuk, hozzunk létre vagány dolgokat a következő 1-2 évben, de március eléggé orrba ütött, vissza kellett vennünk a lendületből. Egész gyorsan alkalmazkodtunk. Már a nulladik perctől sikerült az online térrel felvennünk a versenyt, át tudtunk menteni sok projektet. A kapcsolattartás Zoomon üzemelt tovább, már nem is tudom, hány százezer perc van benne azóta részünkről. Volt, ami az online helyzet miatt nagyon nagy hátrányt szenvedett, de pozitívum, hogy nem volt az a nagy rohanás, mint amikor egész évben rendezvényt rendezvény, gyűlést gyűlés követett. Több figyelmet fordíthattunk tervezésre, próbáltunk régi dolgokat újragondolni, ötletelni, hogy mely területekre kell nagyobb hangsúlyt fektetni. Mindent egységes szintre akartunk hozni.

– A KMDSZ értékrendje, hagyományai mellett megfér az újító szándék? Hol változtatnátok?

– Mindig akadnak talán személyes sérelmek a diákok részéről, amelyeket kivetíthetnek a szervezetre. Mindig vannak negatív kritikák, régi bántódások, de a csapattal azon dolgozunk, hogy a korábbi hibákat kijavítsuk. Ezek néha banálisak, de sokat jelentenek egy-egy közösségnek. Legfőképpen ezeken kell változtatnunk. Nyugodtan jöhet bárki régi sérelemmel, amit talán már nem tudunk helyrehozni, de törekszünk, hogy ezután elkerüljük. A mindenkori KMDSZ feladata meghallgatni a diákokat, és igyekezni mindenkinek kedvére tenni. Ez persze lehetetlen, de legalább az akarat legyen meg részünkről.

– Elnökként mivel foglalkozol?

A nyári egyetem részvevői 2021-ben

– Elsődleges szerepköröm a csapategységet összefogni. Az 5-9 tagú operatív vezetőtanácsnak nekem kell keretet adnom, és a szervezet évenként változó stratégiáit, harminc éve létező szellemiségét, értékeit, évtizedes tapasztalatait kell megőriznem, továbbadnom, hogy mindennek meglegyen a kontinuitása. Ezenkívül ott van a (nemzetközi) kapcsolattartás, a pénzügyi keret előteremtése, hivatalos megjelenések, interjúk. Az elnöki pozícióhoz idén hozzárendeltük a szolgáltatásokért felelős VT-s területet is. A tanácson kívül még van egy néhány tagot számláló csapatom, akik a karrierirodával, sportirodával és az A kártyával foglalkoznak. Szeretek minden évben egy konkrét futamidős projektet is vállalni. Az elnökséggel járó mindennapi rutinfeladatok állandóak, mindennap kezdődnek elölről, ezt a monotonitást tudják a projektek megtörni. Idén a madarasi sítábor szervezését vállaltam. Hargita megyeiként sokat jelent nekem a Madarasi-Hargita, akárcsak a KMDSZ, így egybe tudom gyúrni most ezeket a pontokat, amelyekhez érzelmileg kötődöm. Azt hiszem, nagyon jó sítábort tudunk szervezni március 5–7. között, ha az akkor érvényben lévő határozatok megengedik. Két héttel később Franciaországba megyünk, ott is szokott lenni egy sítáborunk. Idén Les Deux Alpes-on tartjuk 10 napig. Az érdeklődés intenzitása a régi; annyiból nehezebb a dolgunk, hogy másfél éve hiányzik a személyes kapcsolat a diákokkal. Nem lehet egy kocsmaasztalnál nekiszögezni valakinek: „Gyere sítáborba, nagyon vagány lesz!” Nem csökkent az érdeklődés, csak nehezebb elérni a diákokat, és várnak a jelentkezéssel, amíg megbizonyosodnak arról, hogy a vírus ellenére biztosan megvalósítjuk a terveinket.

– A közösségi felületeken leginkább ezeket a rendezvényeket reklámozzátok, ezt látják, akik érdeklődnek a munkátok iránt. Viszont az nemcsak ennyiből áll. Közösségépítésen kívül mit tesztek a diákokért?

– A KMDSZ alapszabályzata és legfőbb törekvésünk szerint „a Kolozsvári Magyar Diákszövetség a kolozsvári magyar diákok érdekvédelmi, érdekképviseleti és kulturális szervezete”. Én ehhez ragaszkodom, mert akkor működik jól egy diákszervezet, ha az érdekképviseleti, érdekvédelmi terület a mérlegen ugyanannyit nyom, mint a rendezvények, projektek és szolgáltatások. Ebből a szempontból a munkánknak tényleg van látható és láthatatlan része, de ebből is sokat próbálunk már megmutatni. Nekem kimondottan célom volt, amikor elnökké választottak, hogy az érdekvédelmi, érdekképviseleti kérdésekkel sokkal többet foglalkozzunk, kiegyenlítsük a mérleg két nyelvét. Erre vannak most törekvéseink, és úgy látom, jó irányba indultunk el. Ez a terület jelenti a legnagyobb kihívást, mivel a diákok javarészt nem tudják, melyek a kötelezettségeik és jogaik, félnek, ha sérelem éri őket, de nem is tudják felmérni, mennyire súlyos az ügy. A diákképviseletnek, diákszenátornak, alprefektusnak itt van nagy szerepe. Főleg olyan egyetemekkel tudunk dolgozni, ahol magyar tagozat is van. Néhány éve volt egy kezdeményezés, miszerint a KMDSZ tanügyi referenseket nevezett ki azokra az egyetemekre, ahol nincs magyar oktatás, de vannak nagyobb magyar közösségek. Ott nem lehet az egyetemekről hivatalos diákképviselőt indítani, aki a magyar diákokért dolgozik a vezetőségekben, ezért volt szükség egy-egy olyan kijelölt személyre, akit ismernek a diákok, és van kapcsolata a vezetőséggel. Mostanra például a műszaki egyetemen már hivatalos diákképviselő van, aki korábban tanügyi referens volt. Nehéz belelátni, hogyan is tevékenykedik az érdekképviselet, de egy konkrét ügy kapcsán megmutatkozhat a valódi ereje. Például, ha Szamosközi professzor úr esetét nézzük, láthatjuk, hogy a KMDSZ kezdeményezésére, az egyetemi diákképviselőkön keresztül lehetett lépéseket tenni az ügy megoldásának érdekében. 

– A Szamosközi-ügy kapcsán lehetett rosszalló kommenteket olvasni Facebook-posztotok alatt arról, hogy harminc éve ez a helyzet (verbális bántalmazás, tisztelet hiánya diákok és tanárok iránt stb.), de csak most kapta fel mindenki a fejét, a videó után. Ilyen helyzetben és akkor, amikor a diákok évekig nem mernek hivatalos lépéseket tenni, ti diákszervezetként mit tudtok tenni?

– Ebben a szélsőséges példában mutatkozott meg, hogy az egyetemek vezetősége, a diákképviselők és a KMDSZ miként dolgoznak össze. Ha felüti a fejét egy ilyen probléma, azt elsősorban a kari diákképviselőnek kell jelezni. Ő majd a szenátornak mondja el, aki egy másik szintet tud a döntéshozatalban képviselni, és akkor megszülethet az együttműködés. Viszont amíg nem érkezik valós jelentés a problémáról, akár név nélkül is, nem tehetünk legitim lépést. A mi szerepünk a kari és diákképviselőket közelebb hozni a diákokhoz, hogy a probléma eljuthasson a főbb szervekhez.

– Az ilyen ritka, de nagy botrányoktól eltekintve miben látod a kolozsvári diákság legnagyobb problémáját?

– Két éve lassan nincs diákélet, az egyetemisták nem ismerik a csoporttársaikat, otthonról jelentkeznek be az órákra. Kevés egyetemen vagy karon zajlik offline oktatás, és a diákélet elveszíti a szépségét. A kocsmázásokon és a bulikon túl nem kapják meg a tanulók azt a tudást és tapasztalatot, amit jelenléti tanítás során elsajátíthatnának. Nagy hiánya lesz a helyzetnek az is, hogy a diákok nem tudnak megismerkedni más szakokon, egyetemeken tanuló diáktársaikkal sem, mert például nincsenek most diáknapok, amelyek lehetővé tennék a közösségi élet ilyen jellegű megtapasztalását. Ez meg fog látszani a következő években. Talán erős a kifejezés, de a diákélet elértéktelenedett, mert nincsenek meg a régi tapasztalatok. Valahol a kényelem is befolyásoló tényező. Az önállóságot nagyon visszahúzza a helyzet, bár anyagilag megkönnyíti az egyetemista létet. Lassan három generáció nem tudja, milyen jelenléttel megélni az első félévet az egyetemen, milyen a szesszió, amikor offline zajlanak a vizsgák, amikor olyan tavasza van az embernek, hogy a sok programját nem tudja összeegyeztetni… Szerintem itt veszítenek legtöbbet a diákok. Én is, aki a normális egyetemista lét örömeit és árnyoldalait megtapasztaltam. Mindannyiunktól sokat vesz el a helyzet. Motivációt, lelkesedést. Ez a legnagyobb problémája a mai diákságnak.

– Számodra milyen tapasztalat erdélyi magyar diáknak lenni?

– Nagyon büszke vagyok arra, hogy erdélyi, kolozsvári diák vagyok, ahogy arra is, hogy olyan mentalitást hozok az otthoni régiómból, Székelyföldről, ami itt, Kolozsváron talán nem megszokott, de jól tud a kettő ütközni. Rengeteg magyar diák tanul ebben a városban, és szerintem akik ide jönnek tanulni, széles körű világnézettel, kritikai gondolkodással rendelkeznek. Itt üzemel Románia legnagyobb diákszövetsége, ennek meghatározó szerepe van az erdélyi diákpalettán.

– Terveitek szerint melyik lesz a legközelebb offline megtartandó rendezvényetek?

– Ha pozitívan akarom szemlélni a helyzetet, azt mondhatom, hogy a legközelebb megtartandó eseményünk a téli majális január elején vagy közepén, attól függően, hogy az ünnepek hogyan befolyásolják a vírus terjedését, milyen szabályozások lesznek az új évben… Ha ez nem lehetséges, marad jelenléti programnak a két sítábor, aztán tavasszal újabb események.

A 2019-es mentorprogram összerázóján

– A vezetőtanács mindig teljes mértékben egyetért a célkitűzéseiddel?

– Ezeket a célokat együtt fogalmazzuk meg. Minden évben van a KMDSZ-nek két nagy stratégiázója, ősszel és tavasszal, de a mindennapi beszélgetések elmaradása miatt most negyedévente találkozunk, értékeljük és átbeszéljük az elmúlt és a következő időszakot. Ezeken a találkozókon dől el, hogy milyen célokat fogalmazunk meg az adott évre, és ezeket milyen eszközökkel érjük el. Ez közös feladat és a céljaink is közösek.

– Nehéz az egyetemi tanulmányokat összeegyeztetned az elnökséggel? Jut mindenre idő?

– Mióta online világot élünk, sokkal könnyebb. Meg kell találni az arany középutat, hogy az ember mindkettőt jól tudja menedzselni. Olykor egyik a másik kárára válik, de ez időszakosan változik. Szesszióban például háttérbe szorul a közösségi munka, két-három hétre mi is eltűnünk, de akkor van is mit pótolni a féléves lemaradásokból. Nem lehetetlen összehangolni a kettőt. 

– Mik a tanulmányi és szakmai terveid?

– Idén elkezdtem jogot tanulni a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Első körben szeretném felvenni a ritmust, pótolni az esetleges lemaradásaim. A későbbiekben mindenképpen fogok civil szervezeti oldalról is foglalkozni projektekkel. Van még két évem KMDSZ-elnökként, most főleg erre kell fókuszálnom, pláné, hogy úgy tapasztalom, most kezd visszatérni az az élet, amit én tapasztaltam diákként. Át kell adnom a tapasztalataimat. Két év alatt kialakul majd, pontosan mit szeretnék csinálni. Hosszú távon szeretnék hazaköltözni, de egy ideig Kolozsváron maradnék a KMDSZ miatt és szakmai szempontból is, számos területről szeretnék tudást összegyűjteni.

– Mit ajánlasz a kolozsvári egyetemistáknak, hogy a világjárvány ellenére is érdemivé tegyék a diákéletüket?

– Mindenképp tartsák a kapcsolatot a csoporttársaikkal, ne csak az otthoni baráti körrel. Ha nincs részük offline oktatásban, szervezzenek találkozókat, ahol megismerhetik egymást. Ne haljanak ki a személyes kapcsolatok, és ezek legyenek változatosak. Amint lehetőség van választani online vagy offline oktatás között, az utóbbi mellett döntsenek. Az a mozgatórugója mindennek, ha az egyetemi tanulás személyes. Csak onnantól beszélhetünk diákéletről. Én már nagyon várom, hogy nyüzsgést lássak a Főtéren, és ahogy mondani szoktuk, tőlünk, magyar diákoktól legyen hangos a május.

A legbátrabb ember, akit ismerek. Török Richárd két éve határozta el, hogy egy hátizsákkal és autóstoppal elindul Erdélyből, pontosabban Kilyénfalváról Nyugat-Európa felé. Húszévesen ezt bejelenteni elég meglepő és bátor dolog, de tudtuk jól, hogy talpraesett. Bár a járvány őt is hazazavarta, legalább volt alkalmunk személyesen beszélgetni az élményeiről és tapasztalatairól.

– Minek a hatására és hogyan tervezted el, hogy egy hátizsákkal végigjárod Európát?

– Erős érzelmi behatás kapcsán indult el bennem a gondolat, pontosabban egy rosszul sikerült párkapcsolat vett rá erre az útra. Úgy éreztem, hogy ez az egyetlen kiutam ebből az egészből. Igazából nem terveztem, az elképzelésem az volt, hogy szeretnék kijutni Nyugat-Franciaországba a bátyámhoz. Nagyon spontán volt, nem tudtam, mit akarok csinálni. 

– Milyen országokon mentél keresztül?

– Romániából Magyarországon át Ausztriába, majd Németországon át Franciaországba a bátyámhoz, végül Belgiumon át Hollandiába (ahol hosszabb ideig munkát vállalt, innen jött haza a járvány közepén – szerk. megj.)

– Jobban megismerve Hollandiát, milyen volt ott élni?

– Hollandia nagyon nyitott ország, ahol tényleg senkit sem érdekel, hogy éppen hogy öltözöl vagy milyen zenét hallgatsz. Ők megvannak a saját kis véleményükkel és életükkel. Igazából nagyon laza és imádnivaló hely, nem érzed azt, hogy bámulnak az utcán vagy bárhol. Szerettem ott lenni.

– Melyik volt a kedvenc helyed?

– A francia és az ausztriai Alpok emlékezetes számomra. Nagyon jó volt a csendes hegyvidéki környezet. De említésre méltó München is, ahol lazák az emberek és nagyon finomak a levesek.

– Mik a tapasztalataid a stoppolással a nyugati országokban?

– Nagyon könnyű! Sokkal segítőkészebbek az emberek. Ha szeretnél valahova eljutni, nyitottak, nem hurrognak le, ha stoppolsz. Ha nem is tudnak elvinni odáig, ahová szeretnél, akkor is visznek valameddig, valahová.

– Mennyire kell lemondani a kényelemről? Te hogyan élted meg?

– Arra, hogy ilyen útba belevágjunk, többfajta módszer van. Senkinek sem ajánlom, hogy azt a szélsőséges stílust válassza, mint én, gyakorlatilag az utcán éltem, és bokrokban is el tudtam aludni. Ha valaki ilyen utazásba kezd, nyugodtan mehet hotelbe, kiélvezheti a kényelmet, aludhat vetett ágyban. Az utcán élni viszont nagyon költséghatékony, nekem nagyon nagy poén volt.

– Ilyenkor sátorban aludtál vagy a puszta földön?

– Ha volt lehetőségem, akkor sátorban. De több időt vett el a felállítása, mint amennyi időt töltöttem benne. A legjobb módszer egy függőágy, amit ki lehet kötözni két oszlop közé, de az izolír vagyis polifoam is megfelelő arra, hogy kicsit kényelmesebb legyen a világ.

– Van valamilyen emlékezetes történeted, amikor furcsa helyen aludtál?

– Egy autópálya melletti megállóhelyen voltam épp, és gondoltam, hogy egy ottani kisbolt mögött majd elalszom. Tettem egy kört az épület körül, ahol sajnos megállítottak a rendőrök és megkérdezték, hogy én mégis mit akarok csinálni. Mondtam, hogy alvóhelyet keresek, nincs pénzem, de aludni akarok. Nagyon kedvesen mondták, hogy messzebb van egy facsoport, ott nyugodtan lepihenhetek. Az a bizonyos hely viszont két villanypásztorral volt bekerítve, és úgy voltam vele, hogy nem akarom, hogy reggel puskával költsenek, inkább hagytam. Visszamentem a kisbolthoz, bemásztam mögé, ágyat vetettem magamnak, és aludtam egy jót. Másnap reggel egy csigacsalád úgy döntött, hogy engem választ pihenőhelynek. Körülbelül 20-25 csiga volt rajtam. Szóval szórakoztató a természetben aludni, csak meg kell válogatni a helyet.

– Nem féltél?

– De, egyszer-kétszer sajnos féltem, de nagyon hamar megszokja az ember. Az első pár nap tényleg rossz. Ilyenkor rájössz, hogy semmi biztonságod nincs, magadra vagy utalva. Emellett persze ott a honvágy. De ez néhány nap alatt, maximum egy hét után lecseng, azután pedig teljesen szabad vagy. Az, hogy oda mehetsz, ahova akarsz, senkitől sem függsz, nem vagy időhöz kötve, olyan szintű szabadság és elengedettség, amit nagyon ki kell próbálni.

– Szereztél-e barátokat, akikkel most is tartod a kapcsolatot?

– Igen. Majdnem minden kontinensről van ismerősöm, akikkel többnyire folyamatosan tartom a kapcsolatot. Ahhoz képest, hogy Hollandiában lényegében az utcáról vettek fel dolgozni, nagyon jól beilleszkedtem. (Egy hotelben dolgozott gondnokként – szerk. megj.) Ott a csapat folyamatosan változott, így folyton nagyon színes egyéniségekkel hozott össze a munkahelyem.

– Mit tanultál az utazás alatt? Mik a következtetéseid?

– Sokat tanultam arról, hogyan kell tájékozódni és emberekkel kommunikálni. Megtanított saját magamról gondoskodni, hogy minden oké legyen. Rengeteg jó embert ismertem meg az út során, akik az egyszerű vándornak – nekem – ételt, pénzt, bármit adtak volna, és ezt nagyon pozitívnak éltem meg ebben az egészben.

– Van-e olyan hely, ahova biztosan visszamennél?

– Őszintén, fogalmam sincs, hogy hova mennék vissza legszívesebben. Nekem egész Európa nagyon tetszik, úgyhogy nagyon szívesen végigjárnám újra ugyanígy, ha tehetném.

– Folytatod-e majd ilyen módon a világ megismerését?

– Mindenképpen. Ez olyan kaland, amit nagyon szeretnék folytatni. Biztos, hogy be fogok járni még több országot, csak jelenleg ez nem megoldható. Most olyan világot élünk, amelyben nem mehetünk, ahova csak akarunk. Viszont bárkinek azt ajánlom, hogy ha van rá lehetősége, a Covid lecsengése után járja be legalább Európát, mert nincsenek nagy távolságok. Akár stoppal, akár saját kocsival, de menjen végig legalább egyszer, mert nagyon érdemes.