Érdekes állatfaj az újságíróból lett politikus. Kiváltképp, ha az a politikus baloldali, mégis mélyen ortodox, ennek ellenére azonban harcol az egyenjogúságért és a világért sem helyezné hatályon kívül az abortuszt. Igen, hölgyeim és uraim, ilyen hivatalosság valóban létezik, éppen kis hazánk kormányában tevékenykedik és Gabriela Fireának hívják.

Első ránézésre Firea a tökéletes prototípusa az úgynevezett politikusfeleségnek: kifogástalanul festett és vasalt szőke haj, színben és mintában harmonizáló kosztüm, mindig friss és visszafogott manikűr, szelíd mosoly, kis kereszt a nyakban. Második ránézésre azonban kiderül, hogy ez a hölgy, aki bármikor megállná helyét egy állófogadáson, mindent csinált már életében: egyetemi tanulmányai és rövid tanársegédi pályafutása után a sajtóban helyezkedett el, először Bákóban, majd Bukarestben, azonban – saját állítása szerint – újságírói karrierjének 11 év után azért szakadt vége, mert a Dan Voiculescu médiabirodalmába tartozó Antena-csatornák nem látták szívesen azután, hogy második férje a politikus Florentin Pandele lett. Ezután lett belőle tanácsadó, majd szóvivő az Isărescu-kormány idején.

„Úgy gondoltam, hogy újságíróként már elértem, amit akartam és szerettem volna 40 évesen a nulláról indítani politikai karriert, hogy megvalósítsak néhány dolgot” – nyilatkozta Firea 2012-ben, amikor a parlamenti választások előtt belépett a szociáldemokrata pártba (PSD).

Mindenképp érdemes összevetni a két állítást: újságírói karrierje azért ért véget, mert házasságot kötött Voluntari város polgármesterével vagy mert önszántából akart politikus lenni. Nehéz megtalálni az egyértelmű választ erre a kérdésre, annál is inkább, mert Firea mindkét oldalon jártas és mindkettőt ismeri: mind az újságírást, mind a politikát. Ez leginkább a Denise Rifainak adott interjújában figyelhető meg, amelyben olyan csodálatos kitérőket tesz egy-egy kérdés kapcsán, mint a fideszes békemenet március 15-én.

Volt ő a PSD Ilfov megyei szervezetének elnöke, Victor Ponta szóvivője, Bukarest főpolgármestere, jelenleg pedig a Ciucă-kormány családért és esélyegyenlőségért felelős minisztere. Mindamellett, hogy – enyhén homályos körülmények között – újságírói háttérrel, tapasztalattal bejárta a politikai, hatalmi paletta majd minden árnyalatát, amikor a jelenlegi kormány megalakult és az általa vezetett minisztérium élére jelölték, a meghallgatáson olyan kijelentést tett, hogy a seprű is megállt a levegőben. Amikor az AUR (Románok Egyesüléséért Szövetség) színeiben pompázó Dan Tanasă arra kérte Fireát, ha családügyi miniszter lesz, tiltassa be az abortuszt és a szexuális nevelést az iskolákban, az ortodox egyházhoz szoros kapcsolattal és az Istenhez forródróttal rendelkező politikus, nyakában a fentebb említett kis kereszttel a következőt válaszolta: „Küzdeni fogok a nők jogaiért, ők döntsenek az életük és a testük felett. Harcolni fogok azért, hogy minden nő hozzájuthasson minőségi egészségügyi ellátáshoz, tanácsadáshoz, hogy családjukkal, közeli hozzátartozóikkal, papjaikkal a legjobb döntést tudják meghozni. […] És ez nem mond ellent annak a vágyamnak, hogy Románia születési rátája nőjön, ezt azonban nem lehet minden áron és bármilyen eszközzel elérni, ne térjünk vissza a rendszerváltás előtti időszakhoz.” Képzeljük el egy pillanatra a hangulatot a teremben, amikor a baloldaliságot és a mély ortodoxiát egyesítő tip-top hölgy kiejti a száján, hogy döntsenek a nők és maradjon az abortusz. A hazai sajtó hűen tükrözte ezt a hangulatot, minden médiaorgánum hanyatt-homlok rohant, hogy megírja ezt a nyilatkozatot, egyébként teljesen jogosan.

Kérem szépen, ismert univerzumunkban a szociáldemokrata ideológia és a vallásosság még csak köszönőviszonyban sincs egymással, de mivel Románia a lehetőségek országa, nálunk még hívő baloldali politikus is fellelhető, mondjuk Firea személyében. Ennek a mély és bensőséges kapcsolatnak ékes példája, hogy Daniel pátriárka kitüntetésben is részesítette a minisztert múlt ősszel.

Őszintén és töredelmesen bevallom, én nem értem ezt a nőt. Nem a személyt, Gabriela Fireát, hanem a jelenséget, amelyet képvisel. Hogy lehet valaki egyszerre ortodox, baloldali, mégis abortuszpárti? Bőszen veti a kereszteket, mégis a PSD zászlója alatt munkálkodik? Keresztény értékrendekről, megbocsátásról és bibliakövető életvitelről beszél mindenhol, ennek ellenére főpolgármestersége idején milliókat kaszált azokból az összegekből, amelyekből a tömegközlekedést és a köztisztaságot lett volna hivatott megoldani? Ezeket a kissé álszent kérdéseket azért nem lehet tisztába tenni és világos választ adni rájuk, mert a szóban forgó politikus valamikor újságíró volt. Mindkét oldalt kívülről, akár visszafelé is ismeri, úgy tud a szavakkal, nyilatkozatokkal, gesztusokkal bánni, hogy a sajtó munkatársai sem képesek pontosan dekódolni az igazságot. Akkor az egyszerű választópolgártól mégis mit várunk?

Kép forrása: Wikipédia

Kárásztelken töltötte a nyári vakációkat, Nyíregyházán érettségizett, Bécsben járt egyetemre. Egyedül tanult meg angolul és németül, eleinte mesék által, amikből egy kukkot sem értett. Kezdő lemezlovasként sosem találkozott szakmai irigységgel, idegenként is mindenki segítette. Az osztrák posta programozója, szenvedélyes DJ.

Az Arnold germán eredetű név, jelentése: sas, uralkodó. A nevéhez fűződő jellemzés alapján tehetséges, másoknak utat mutat és felelősségteljesen áll a világ elé. A tökéletességre törekszik és ezt a környezetétől is elvárja. Ez a leírás illik Szabó Arnold Jánosra, azaz 5HA5H lemezlovasra is, akinek művészneve a nevének jelentéséből származik.

– Mit lehet tudni Szabó Arnoldról?

– Szabó Arnold harmincéves srác, aki Zilahon született, de lakott Szilágysomlyón és Nagyváradon is. A nyarakat a szilágysági Kárásztelken töltötte apai nagyszüleinél, az ott eltöltött idő mély benyomást tett a gyerekkorára. 2002-ben költözött az édesanyjával Nyíregyházára, ott végezte a tanulmányait, aztán pedig fogta magát, és 19 évesen egyedül kiment Bécsbe, ott járt egyetemre. Élete legborzasztóbb két hónapja volt a kezdeti időszak, egyedül érezte magát, ennek ellenére büszkén kijelentheti, hogy harmincéves korára megvalósította szinte az összes álmát, hiszen hét éve lemezlovaskodik klubokban, mellette programozóként dolgozik Bécsben, az osztrák postánál.

– Miért pont Bécs mellett döntöttél?

– Mindig is külföldön szerettem volna élni, érettségi után pedig azt gondoltam, miért ne kezdhetném egyből ott a tanulmányaimat is. Németül és angolul a tévéből tanultam – hiába nem értettem meg belőlük semmit, én akkor is néztem az idegen nyelvű meséket. Később önszorgalomból különböző szövegeket fordítottam, minden nap egyet-egyet, ezáltal nagyon könnyen elsajátítottam mindkét nyelvet.

– Mi történt veled Bécsben?

– Az első évemet inkább munkával és tanulással töltöttem, nem jártam el bulizni. Kb. 10 évvel ezelőtt megismertem a Flex klubot, ahol abban az időben még dubstep bulik is voltak, és hihetetlenül megtetszett a hangulat, a világ, amit sem Magyarországon, sem Romániában nem tapasztaltam meg. Már azelőtt is virtual DJ-vel készítettem otthon a saját magam szórakoztatására különböző mixeket, de sosem gondoltam volna, hogy eljutok egyszer oda, hogy én álljak a színpadon.

– Hogyan ismerkedtél meg a dnb-vel? (A dnb elektronikus zenei stílus, a dob és a basszus kap benne hangsúlyt – szerk. megj.)

– Egyik évben nagyon jól volt összerakva az egyetemi órarendem, minden hétfő este eljuthattam a Flexbe, ahol hamar összebarátkoztam a szervezőkkel, ezzel egyszerre pedig olyan lemezlovasokkal, akik dnb-t is játszanak. Később átváltottam a csütörtöki bulikra, ahol csak és kizárólag dnb-t játszottak, egy idő után pedig megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy ezt én is akarom. Én is színpadon szeretnék állni, diktálni a tempót, a stílust, át akarom adni azt, amit érzek.

A dnb hatalmas műfajcsalád, mindegyikben más az, ami jó. Az, hogy megtaláltam magam ebben az egészben, nem feltétlenül a zenének köszönhető, ehhez még hozzájött a műfajt képviselő emberek közvetlensége és nyitottsága. Ez az egyik legbarátságosabb és legkedvesebb stílus. Itt annyira segítik egymást az emberek, legyen szó a bulizó tömegről, DJ-kről, menedzserekről, bárkiről. Szinte minden DJ tudja, honnan indult, tudja, hogy ő is volt kezdő, így mindvégig meg tudja őrizni az emberségét és a méltóságát, ezzel pedig nagyon könnyen tudtam azonosulni és át is vettem ezt a fajta gondolkodást. Néha csalódásként könyvelem el, hogy ez nem mindenhol van így, holott számomra egyértelmű, hogy ott segítek, ahol tudok, mert nekem is ott segítettek, ahol tudtak.

Annak idején felkarolt egy DJ Bécsben, akivel korábban még sosem beszéltem vagy találkoztam, csak annyit tudott rólam, hogy az elejétől a végéig ott vagyok az első sorban és élvezem azt a zenét, amit a DJ-k kevernek. Egyszer meghívott a házába és azt mondta, ha szeretnék tanulni, van három lejátszója, nyugodtan menjek át hozzá gyakorolni. Ott álltam Bécsben, az erdélyi, a romániai, aki Magyarországon nőtt fel, teljesen idegenként, még a nyelvet sem beszéltem tökéletesen, mégis befogadtak és segítettek. Most pedig, hét évvel később az én nevem is ott van a nagy bécsi DJ-k neve mellett. A tanulással azóta sem álltam le, mindig igyekszem feszegetni a határaimat, és ami az egyik védjegyem: akármilyen buliba hívjanak, mindig felkészülök és nem veszem félvállról, akár tíz, akár több ezer ember előtt lépek színpadra.

– Mi volt az eddigi legmeghatározóbb élményed?

– Az egyik legnagyobb példaképemet, a Mefjust elhívták abba a klubba zenélni, ahol rezidens voltam és a szervező azzal lepett meg, hogy én voltam az egyetlen DJ, aki még játszott aznap este, a fellépő előtt és után is. Nagyjából hat órán keresztül voltam a színpadon, ami dnb-nél kimondottan sokat jelent, ennyit nem szoktunk zenélni egyhuzamban. Az aznap esti plakátot bekereteztem és azóta is ott van a szobámban, hogy mindig emlékezzek rá.

– Szerinted miért van az, hogy itt, nálunk nem annyira népszerű ez a műfaj?

– Legfőképpen azért, mert nem adnak dnb-számokat a rádióban. Talán a közösségi médiában aktívabb, a lázadóbb fiatalok kóstolhattak bele ebbe a műfajba, ha már nem jön velük szembe csak úgy az utcán. Bár ha jobban megfigyelem, ez is inkább az erdélyi magyarokra jellemző, ugyanis Bukarestben nagyon sok dnb- DJ van, akik hihetetlenül jól nyomják. Annyi, hogy Romániának nincs saját dnb zenei kiadója, Ausztriában viszont rengeteg ilyen van.

Nagyon érdekes amúgy, de itt van például a Sub:liminal, aki nagyváradi, és bár helyben is van néhány bulija, mégis Angliában játsszák a legtöbben a zenéit, ott imádják őt. Nagyon sokan vannak még rajta kívül, mégis, az emberek nincsenek ehhez a stílushoz szokva, így a DJ-k nem tudnak itthon érvényesülni. Mert hiába megyek el én vagy bárki más dnb-t játszani egy helyi szórakozóhelyre, az emberek nem jönnének, mert „ők nem ezt akarják hallgatni, nem ehhez vannak hozzászokva”. Az itt a legfőbb gond, szerintem, hogy nem is mernek nyitni az új felé, inkább megmaradnak a jól megszokottnál. Ami jó, hogy egy-egy DJ kezd nyitni a dnb irányába, be is vág néhány vagány számot, a közönség szereti, de nem hiszem, hogy egy egész estés bulit le lehetne tolni csak dnb-számokkal.

– Kössük egy kicsit helyhez a történéseket. Hogy kerültél Bécsből a Vibe Aréna színpadára?

– Két évvel ezelőtt egy ismerősöm tagja volt a Vibe szervezőcsapatának, ő ajánlotta, hogy vegyek részt a Vibe Epic Music Battle nevű versenyen, aminek az volt a lényege, hogy jelentkezni kellett saját keveréssel, és ha jónak találtak, továbbjutottál a döntőbe, ahol lájkversenyen fesztiválfellépést nyerhettél. Ezt két éve megnyertem, és lehetőséget kaptam arra is, hogy válasszak: a City Editionön lépek fel, vagy kivárom, amíg lejár a vírushelyzet és a körülmények megengedik a nagyszabású fesztivált is. Én pedig a második mellett döntöttem.

– Te zártad az egész fesztivált, azaz az Arénában te voltál az utolsó fellépő vasárnap éjszaka, hétfő hajnalban. Milyen gondolataid voltak ezzel kapcsolatban?

– Őszintén, egyáltalán nem bántam, hogy utolsóként lépek színpadra, sőt. Egyik kezemen meg tudom számolni, hányszor léptem fel Romániában, de az egyik ilyen alkalommal Kolozsváron épp én zártam a sort. Nem volt telt ház, de nem is kellett telt ház ahhoz, hogy hihetetlenül jó legyen a hangulat. Amikor én zárok, mérhetetlen szabadság kerül a kezembe, ilyenkor azt zenélhetek, amit akarok. Mindenki tudja Bécsben, mit jelent az, amikor én zárom le az estét: kicsit megőrülök és mindent beleadok az egészbe.

– Miért szeretsz ezzel foglalkozni? Mi az, ami ennyire megragadott benne, hogy nem ereszt?

– Egyáltalán nem azért zenélek, mert az van előttem, hogy majd egyszer ebből fogok megélni. Magamnak is megígértem, addig foglalkozom vele, amíg jól érzem magam benne. Amint kicsit is kényszernek érzem, abbahagyom. Abban a pillanatban. Sosem akarok úgy színpadra állni, hogy „ó, basszus, már megint kell, lenne már egyszer vége”. Úgy építem fel a set-jeimet is, hogy azt játszom le, amit én szeretnék hallani, ha az első sorban buliznék. Akkorra hagyom a nyugisabb részeket, amikor érzem, hogy „jó, eleget ugráltam, kell egy kis levegő”. Amikor játszom, én is bulizom a közönséggel, ugyanúgy ugrálok és tombolok. Ha nem élvezném, nem csinálnám. Vannak helyzetek, persze, amikor én jobban élvezem a zenét, mint ők, és ezt szeretik bennem a legjobban, erről ismernek meg Bécsben is. Látják a színpadon, hogy mennyire átélem, mennyire élvezem, és ezt az energiát adom át nekik.

Az MC-k feladata az, hogy a közönséget buzdítsák, és nagyon nehéz dolguk van olyanokkal, akiknek szükségük van rá. Egy MC ismerősöm mondta, hogy hihetetlenül jó olyan DJ-kkel együtt dolgozni, amilyen én is vagyok, akiknek nincs feltétlenül szüksége MC-re, aki ugyanúgy mozgásban tartja a közönségét függetlenül attól, hogy van-e mellette valaki, aki a közönséghez beszél, vagy nincs.

– Mi volt az első gondolatod, amikor lejöttél a színpadról?

– Ez tényleg megtörtént? Arra számítottam, hogy sokkal kevesebben maradnak, hiszen mégiscsak a táborbontás, hazaindulás előtti órákról volt szó. Nem számoltam azzal, hogy élvezik, amit csinálok. Amikor az előttem lévő előadók dnb-számokat kevertek a többi zene közé, észrevettem, hogy nem úgy élik meg, ahogy a bécsi közönség szokta, és kicsit megijedtem. Fellépés előtt aztán eldöntöttem, hogy elengedem az elvárásaimat, felmegyek a színpadra és azt zenélek, amit igazán szeretek, ha tetszik az embereknek, jó, én megteszek minden tőlem telhetőt. Amikor a végén láttam, mennyien állnak még az Arénában és még vissza is hívnak, akkor tudtam, hogy igen, most aztán tényleg megcsináltam.

Fotó: Manuel Eggenberger

Bár a homoszexualitás egyidősnek mondható az emberiséggel, a társadalomnak a mássághoz való viszonyulása göröngyös utat járt be az idők során. Míg az ókori görögöknél nagyban elterjedtnek számított, addig a középkor törvényei a homoszexualitást súlyos bűncselekménynek találták, akár kivégzéssel is büntethették – ahogy helyenként ma is. Bár jelenleg már olyan államok is akadnak, amelyek engedélyezik az egyneműek házasságát, a melegek teljes elfogadásáért a legtöbb társadalomban még mindig küzdeni kell.

Az erdélyi származású, 22 esztendős Gere Benedek a barátjával évek óta Budapesten él. Őt kérdeztem az egy évvel ezelőtt elfogadott „pedofiltörvényről”, a homoszexualitással kapcsolatosan a környezetében tapasztalt viszonyulásról, terveiről.

– Hogyan fogadtad tavaly, hogy megszavazták a törvényt?

– Egyszerre éreztem csalódottságot és némi dühöt. Ennek az az oka, hogy régóta visszafejlődést tapasztalok a melegeket érintő problémák kezelését illetően, főként a kormány részéről.

– Az új törvény szerint tilos 18 éven aluliak számára olyan reklámot elérhetővé tenni, amely a homoszexualitást népszerűsíti. Szerinted valóban befolyásolhatják a gyermeket az ilyen jellegű tartalmak?

– Azt lenne fontos megérteni, hogy a homoszexualitást nem a tévéből vagy reklámokból „tanulja” az ember. Valaki vagy annak születik vagy nem, ez sajnos ilyen egyszerű. És bizony az elfogadást soha nem érjük el, ha továbbra is tabu marad a melegség. Beszélni kell róla és felvilágosítani a fiatalokat arról, hogy ez létezik. Senki nem fog a saját neméhez vonzódni csak azért, mert esetleg látott valahol meleg témájú tartalmat, ez nagy ostobaság!

– Mennyire elfogadók az emberek a homoszexualitással kapcsolatban a környezetedben?

– Olyan emberekkel veszem körbe magam, akik gondolkodásban és hozzáállásban hozzám hasonlóak, így ezzel soha nem volt gondom. A munkahelyemen is csupa elfogadó és meleg témában tájékozott ember között dolgozom.

– Előfordult-e, hogy diszkrimináció ért, esetleg verbálisan vagy fizikailag bántalmaztak a nemi irányultságod miatt?

– Fizikailag soha nem bántottak a másságom miatt. Verbálisan annál inkább, de az is főként gyermekkoromban volt jellemző. Azt viszont tudni kell, hogy az érintett személynél például a „buzizás” nagyobb sebet ejthet, mint ha fizikailag bántalmaznák. A szóbeli bántalmazások ellenére soha nem tapasztaltam diszkriminációt, nem éreztem magam kitaszítva bizonyos közösségekből. Nyilván ebben közrejátszik az is, hogy megválogatom, milyen helyekre megyek bulizni, szórakozni, de ez a munkahelyemre is igaz.

– Szerinted van remény arra, hogy Magyarországon teljes mértékben elfogadják az LMBTQ+-közösséget? Ha igen, mennyi időnek kell eltelnie hozzá?

– Szerintem Magyarországon csak akkor lehet teljes mértékű elfogadás, ha a politikában is támogatni fogják az LMBTQ+-közösséget, nem pedig üldözni és ellehetetleníteni az életünket. A társadalom szerintem soha nem fog tudni teljes mértékben elfogadó lenni, de fejlődésre vitathatatlanul képes. Az biztos, hogy sokak számára ez nehezen befogadható téma, nem is fog működni egyik napról a másikra, évekre van szükség a változáshoz.

– Tervezel családot alapítani Magyarországon? Egyáltalán ott tervezed leélni az életed?

– Nagyon szeretek Budapesten élni, és a jövőmet is itt képzelem el. A párommal lakom együtt már több mint egy éve, és tervezünk a jövőben közös kutyát nevelni, mi egyelőre így vagyunk család. Jelenleg nem férne bele az életembe a gyerek, így nem is vagyok nagyon érdekelt a témában. Ez a jövőben még változhat, persze, de most így teljes az életem.

Benedekék kis családja mostanra kiegészült Palikával, a fekete francia bulldoggal.

(A képen Benedek – bal oldalon – látható párjával)

Elsőéves a kolozsvári sportegyetemen, volt kosárlabda-játékos, edző. Bencze Brigitta másodikos korában kezdett el kosárlabdázni, a gyergyószentmiklósi Iskolás Sportklubnál. A sport iránti szeretete azóta sem lankadt, s bár most épp nem játszik, még mindig a pályán van, csak más szerepben. Kíváncsi voltam, mi vette rá arra, hogy elkezdjen sportolni, milyen sikerei voltak és hogyan érzi magát fiatal edzőként.

– Saját akaratból kezdted el a sportot vagy a szüleid írattak be?

– Saját akaratomból kezdtem el sportolni. Iskolai testnevelésórán annyira magával ragadott a labda és a gyűrű, hogy aznap, amikor hazamentem, közöltem a szüleimmel, hogy szeretnék kosárlabdázni járni. Ők nagyon támogatóak voltak, és felkeresték az akkori edzőmet.

– Milyen csapatban/csapatokban játszottál és meddig?

– Az ISK Gyergyónál játszottam mint leigazolt játékos, mivel elég fiatal voltam még akkoriban. 2010-ben kezdtem és egészen 2016-ig voltam a csapat tagja. Emellett játszottam a székely válogatottal két alkalommal, egy bécsi és egy kaposvári turnén. 2016-ban feloszlottunk, és már csak az iskolai csapataimat erősítettem, amennyire tudtam. Velük körzeti és megyei bajnokságokon egyaránt részt vettünk. Középiskolás csapatunkkal a vírushelyzet előtt minden évben részt vettünk A mi olimpiánk sportolimpián Kolozsváron.

– Van olyan élményed a pályáról, ami nagyon emlékezetes?

– A legemlékezetesebb meccsünk a középiskolás csapatommal volt, épp a sportolimpián, ahol 2018-ban mi vittük el a bajnoki címet, a lány kategóriában. Háromnapos bajnokság volt, mindennap 1-2 meccsel. Mivel viszonylag sok csapat játszott, két kisebb csoportra osztottak. Elég jól teljesítettünk, csoportelsők lettünk, és izgatottan vártuk, ki lesz az ellenfelünk a döntőben a másik csoportból. Az udvarhelyi iskola lányai legyőzték a legnagyobb riválist, a csíkszeredai csapatot, így velük játszottuk a döntőt. Négy 7 perces negyedet játszottunk és valahogy mindig úgy alakult, hogy vagy mi vagy az ellenfél csapata kiegyenlített. Ezután következik a hosszabbítás, amiből összesen ötöt játszottunk. Folyamatosan egyenlő eredményt mutatott az eredményjelző, már mindenki hullafáradt volt, de senki nem adta fel, tudtuk, már nincs sok hátra és meg kell hogy nyerjük. Ott volt bennünk a stressz, hogy a vonatot el kell érnünk (aznap kellett hazautaznunk, amikor volt a döntő és az idő igen szorított), de ha nem fejezzük be, akkor hamarosan lekéssük, bennünk volt a bizonyítási vágy, hogy nem hiába küzdünk. Aztán az ötödik hosszabbítás végére az eredményjelző nekünk mutatott több pontot. Emlékszem, ahogy mindenki a csapatból a pálya közepére futott, és egymás nyakába szökve utolsó erőinkkel kiabáltuk, hogy megcsináltuk.

Bencze Brigitta

– Hogyan lettél edző?

– Igazából csak segédedzői szerepet töltök be. Hobaj Levente, egykori edzőm vetette fel az ötletet, hogy szeretnék-e segíteni a kicsi lányoknál, néhány alkalommal el is mentem, de nem nagyon tudtam egyeztetni az iskolával, a saját edzéseimmel és a kicsi lányok edzéseivel a programom (ekkor nyolcadikos voltam és készültem a vizsgára), ezért hamar abba is maradt. 2016-ban, ahogy feloszlottunk, lett egy összevont csapatunk a nagyobbakkal, mert ők is kevesen maradtak, s közösen jártunk edzésekre. Ekkor kezdtem a kilencedik osztályt, már nem voltak vizsgáim, kicsit szellősebbek voltak a napjaim és az összevont csapatunk is megszűnt egy éven belül. Megkeresett az akkori edzőm, Kercsó Zoltán az ötlettel, hogy indítanak egy közös fiúcsapatot a VUK SK-val és nem jönnék-e segíteni nekik, ha már erre a pályára készülök. Nem nagy titok: már ötödikes korom óta tudom, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Természetesen igent mondtam, és szívesen mentem és csináltam négy éven keresztül.

– Milyen csapatokat edzel?

– Az ISK Gyergyószentmiklósnál voltam 4 évet, ott 2009–2010–2011-ben született fiúkat tanítottam és tanítok a mai napig, amikor otthon tartózkodom. Most pedig a kolozsvári Smart Basketball csapatnál segítek be, ahol fiatal lányokat taníthatok.

– Milyen edzőnek lenni?

– Elmondhatatlan jó érzés. A gyerekek szeretete mindig annyira feltölt és annyi energiát ad, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Én úgy érzem, eddig mind a két helyen megtaláltam a gyerekekkel a közös hangot, felnéznek rám, és egyfajta barátként tekintenek.

– Visszaállnál még a pályára hivatásos kosarasként, vagy másfelé helyezkednél el?

– Nem tagadom, ha felkérést kapnék valamelyik csapathoz, gondolkodás nélkül azonnal igent mondanék. Nagyon hiányoznak a mérkőzések, az, hogy egy csapat része lehessek és az érzés, hogy amikor a pályára lépsz, mindenki elvárja, hogy a legjobbat nyújtsd. Viszont nem valószínű, hogy hosszú távon tudnám csinálni. A játék is fel tud tölteni, de nekem az igazi nagy szerelem a tanítás, akár testnevelő tanárként, akár edzőként.

Amikor az Erasmus+ programokról hallunk vagy olvasunk, egyből valami különlegesre, megfogalmazhatatlanra gondolunk. Hirtelen azt hisszük, ezen csak nagyon különleges emberek vehetnek részt és lehetetlenség bejutni. Vagy csak egyetemistáknak „tartogatják”. Pedig dehogy. A sarmasági Szabó Vanda tizenegyedik osztályos volt az első Erasmus+ programja idején. Próba szerencse, ahogy szokták mondani. Vanda pedig megpróbálta, és háromszor is volt alkalma részt venni egy-egy ilyen programban az elmúlt két év alatt.

– Hogyan találkoztál az Erasmus+ programokkal?

– A SzIT-nek (Szilágy Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács) köszönhetően vehettem részt az első Erasmus+ programomon 2019-ben, ami Szilágy megyében, Kémeren zajlott, ha jól emlékszem, nyolc ország képviselője vett részt rajta tíz napon keresztül. Felejthetetlen élmény volt számomra, olyan barátokra tettem szert, akikkel még most, két év elteltével is tartjuk a kapcsolatot. A program lényege a kisebbségek romániai helyzete és annak megismerése volt, erről rengeteg előadást láthattam a tíz nap alatt. Az volt a legemlékezetesebb pillanat, amikor egy este tábortüzet gyújtottunk, mindenki együtt volt, jól éreztük magunkat, énekeltünk, táncoltunk. Hihetetlen emlék még most is.

– Ezenkívül még két Erasmus+ programon is részt vettél.

– Idén nyáron Pozsonyba utaztam, ahol ugyancsak nyolc ország képviselőivel töltöttem együtt tíz nagyszerű napot. A téma itt is a kisebbség helyzete volt, csak Szlovákiában: megismerkedtünk a kisebbségek megsegítésére létrehozott NGO-kkal (nem kormányzati szervezet). Erről a programról egy ismerősömtől hallottam, s úgy gondoltam, megpróbálok rá jelentkezni, szerencsére sikerült is bejutni. Romániából négyen vettünk részt, számomra teljesen ismeretlen emberekkel utaztam, így nagyon izgalmas volt az egész, nemcsak a környezet miatt.

A harmadik Erasmusom Manchesterben, Angliában zajlott, tíz napon keresztül a nemek közötti egyenlőségről beszélgettünk, különböző szemszögekből közelítettük meg a témát. Mindig is foglalkoztatott ez a terület, akik ismernek, tudják, hogy nagyon feminista vagyok, érzékenyen érint, és mindig kihasználom a lehetőségeket, ha vitába bonyolódhatok ezzel kapcsolatban. A program leírása fogott meg a leginkább, nagyon kíváncsi voltam arra, hogy miként állnak ehhez a különböző országokból érkező emberek, meg persze Anglia is nagyon érdekelt, szeretem azt az országot.

– Alapjáraton az ilyen programokon angolul társalognak az emberek. Te hogyan álltál az angollal az Erasmusok előtt és hogy állsz most, három ilyen élmény után?

– Úgy hiszem, szerencsés helyzetben vagyok, mert nyelvvizsgával rendelkezem és mindig is jól ment az angol, és igen, minden-minden ezen a nyelven zajlik ezeken a programokon. Azt viszont elmondhatom, hogy amikor tíz napon keresztül csakis angolul beszélsz mindenkivel, többnyire angol környezetben élsz, teljesen másképp látod majd a világot. Nem mindegy, hogy heti kétszer egy óra erejéig esetleg megszólalsz angolul a tanórákon, vagy csak angolul tudsz kommunikálni a melletted ülő emberrel.

– Vannak-e az Erasmus programoknak nehézségei?

– Az első néhány nap nagyon nehéz: nem ismersz senkit, új a környezet, a világ, a látásmód, új barátokat kell szerezned, ha nem akarsz végig egyedül maradni, ez pedig sokaknak jelent gondot. Ennek ellenére úgy érzem, megéri. Felejthetetlen élményekkel tértem haza mindhárom alkalommal, olyan emberekkel ismerkedtem meg, akik maradandó nyomot hagytak bennem, és ez minden fáradozást megért. Megérte, hogy néhány napig kellemetlenül, kínosan éreztem magam az új környezetben, hogy kimozdultam a jól megszokott komfortzónámból.

– Miért ajánlod az embereknek?

– Sokat lehet tanulni, fejlődni. Nem úgy kell elképzelni az előadásokat, a programokat, hogy csak ülsz és hallgatod az előadót. Minden interaktív, kreatív játékokkal tanulsz, fejlődsz: ültök egy hatalmas körben, mindenki vidám, mindenki szóhoz jut, elmondhatja a véleményét – és nem baj, ha nem tökéletes megfogalmazással, de legalább próbálkozik, mert igazán akarja. Akkor szólalsz fel, amikor akarsz, és mindegy, mit mondasz, mert nincsenek rossz válaszok.

– Változtál-e az Erasmus+ programok által?

– Sokkal nyitottabb lettem, könnyebben szólalok meg olyan környezetben, ahol nem feltétlenül érzem otthonosan magam, vagy ahol nem ismerek senkit, könnyebben szólok hozzá olyan témákhoz, amelyekről évekkel ezelőtt talán még el sem gondolkodtam.

– Hogyan fér bele az idődbe?

– Elég nehéz beosztani az időt erre is. Ha iskolás vagy, akkor azért, hiszen a tanulás a legfontosabb. Most, hogy befejeztem a sulit, sokkal könnyebb rászánni az időt, és remélem, ez a jövőben sem fog változni, sőt abban bízom, hogy egyre több és több ilyen eseményen vehetek részt.

– Van-e kilátásban olyan Erasmus program, amin hamarosan részt vehetsz?

– Igen, eddig úgy van, hogy tavasszal Spanyolországba utazom. A témát még pontosan nem tudom, de már nagyon várom.

– Van-e a környezetedben valaki, aki hozzád hasonlóan Erasmus+ programokra jár?

– Igen, egy családtagom az egyik egyetemi félévében Erasmus+ programon vett részt cserediákként, és bevallása szerint ez volt az egyik legjobb egyetemi év.

– Miért ajánlod?

– Mindenkinek bátran merem ajánlani, hogy részt vegyen minél több ilyen programon. Nem kell attól félni, hogy „jaj, Istenem, nem ismerek senkit, nem ismerem az országot, sem az ország nyelvét, vajon mi lesz velem”. Ez teljesen lényegtelen. Néhány nap alatt bele lehet rázódni, és nagyon megéri.

*

Miután tavaly végzett a szilágysomlyói Simion Bărnuţiu Nemzeti Kollégium magyar tagozatának matek–infó osztályában, sok erdélyi magyar sorstársához hasonlóan Vandát is elvágták a román érettségin. A vizsga megismétlésére készül, közben kiszolgálói munkát vállalt és továbbra is keresi az Erasmus-programokat, amelyektől arra is számít: segítenek eldönteni, sikeres érettségi után milyen pályát válasszon, milyen szakon folytassa a tanulást.

MI IS AZ AZ ERASMUS+?

„Az Erasmus+ az európai oktatás, képzés, ifjúságügy és sport támogatására irányuló uniós program. A program támogatja az európai oktatási térségben, a digitális oktatási cselekvési tervben és az európai készségfejlesztési programban meghatározott prioritásokat és tevékenységeket. A program emellett segíti a szociális jogok európai pillérét, végrehajtja az EU 2019–2027-es időszakra szóló ifjúsági stratégiáját, fejleszti a sport európai dimenzióját. Az Erasmus+ program mobilitási és együttműködési lehetőségeket kínál: a felsőoktatás, a szakképzés, az iskolai oktatás (beleértve a kisgyermekkori nevelést és gondozást is), a felnőttoktatás, az ifjúság és a sport terén.” (erasmus-plus.ec.europa.eu)