Állandóan megy valahova, tesz-vesz, utazik. Ha aktívan követed a közösségi médiában, nem győzöd csodálni az energiáját. Mindeközben tanul, megfigyel, tapasztal, szereti saját bőrén érzékelni a világot és annak minden változását. Tele van célokkal, reálisan, két lábbal a földről viszi végbe mindazt, amit egyszer a fejébe vett, és erről az útról akkor sem tudod eltántorítani, ha minden erődet beveted. Ő Máté István, a szekszárdi srác, aki a magyarországi egyetemi álomvárosok helyett Kolozsváron találta meg a saját útját. Kalandjairól, magyarságról, járt és járatlan utakról és terveiről kérdeztem.

– Mi az a három dolog, ami „veled együtt jön a csomagban”?

– Szerintem nagyon lelkes, örökmozgó vagyok, óriási erőbedobással teszem mindazt, ami érdekel, viszont történjen bármi, mindig a saját utamon járok. Ritka, amikor a konvenciók szerint haladok, sokszor a lassú, járatlan utakon indulok meg, hiszen nekem kell kitaposnom magamnak az ösvényt, de így tanulok a legtöbbet. Igyekszem újszerűen, unortodox módon gondolkodni, olyan szemszögből látni az engem és a közösségemet érintő problémákat, ami a sajátom, ami minden részletre kitér és alapos, szeretnék olyanra is felfigyelni, amire mások nem. Ebben főként az a tudás motivál, amit az elmúlt évek során, a járatlan utakat kitaposva szereztem meg.

– Akkor ez mindig is tudatos folyamat volt, igaz?

– Abszolút. És voltak olyanok, akiknek tetszett, hogy kitűztem a célomat és a saját tempómban haladtam felé, voltak, akik küzdöttek ellene, és voltak, akik hülyének néztek, azt gondolták, hogy ez baromság és sosem érek el vele semmit. Hiszem, hogy kellő kitartással elérhetem mindazt, amire vágyom, és úgy érzem, most pont azon az úton vagyok, amelyen lennem kell, amelyen érdemes haladnom és amit megéri folytatni.

– Hogyan reagálsz, ha nyíltan a szemedbe mondják, nem feltétlenül jó szándékkal, hogy „ez baromság”?

– Nem szoktam komolyan megsértődni. Amúgy is olyan ember vagyok, akit nehéz felidegesíteni, és a tőlem távol állók nem is tudnak. Ahhoz nagyon határozottan kell „ütni a vasat”, hogy kijelentéseikkel kihozzanak a sodromból.

– Kiskorodban mi akartál lenni, ha nagy leszel?

– Egészen kicsiként mindenáron tűzoltó szerettem volna lenni, mint nagyjából minden kis srác. Ugyanakkor, aki ismer, az tudja, hogy mindig nagy hatással volt rám a családom. Ez tetten érhető volt korai terveimben is, mert sokáig úgy gondoltam, nekem is jogászok közt a helyem. Igaz, a mai napig nem zárom ki teljesen, hogy a jövőben talán elvégzem a jogi egyetemet, de nem prioritás.

– Akkor a sok sztereotípia ellenére sosem szállt rád a kimondatlan kötelesség, hogy folytatnod kell a hagyományokat?

– Nem. Engem a szüleim úgy neveltek, hogy példaként jártak előttem. Sosem szóval akartak meggyőzni vagy paranccsal rávenni valamire, hanem személyes példákkal tanítottak, azt, hogy használjam az eszemet, ha érvényesülni szeretnék. Amióta ezt teszem, csak az előnyeivel találkoztam. Új munkahelyen, közösségben vagy képzési struktúrában újra meg újra kérdéseket tettem föl annak érdekében, hogy mindent pontosan úgy értsek, ahogy van. Többfelé jártam a világban, megtanultam kérdezni, ha valamit nem láttam át teljesen. Ilyenkor mindig észrevettem, hogy az emberek félnek a kérdésektől. Csodálkoznak, dühösek, zavarba jönnek, ingerültté válnak, és amikor ártatlanul jöttem a sok-sok kérdésemmel, többeket nagyon hamar felidegesítettem. Egyetemistaként, amikor a körülöttem lévőknek kérdéseket tettem fel, dühössé váltak, és nem értették, miért nem tudom, miért nem értem, miért kell ezt megkérdezni. Ezzel szemben viszont sokszor azt is látom, hogy ők meg pont azért vannak elakadva, mert nem mernek kérdezni.

– Merre jártál a világban, és milyen tapasztalatokkal tértél haza?

– Mindig utáltam a magolást, viszont imádtam tanulni. Szerettem, amikor valamit a saját bőrömön tapasztaltam meg. Soha nem azért mentem el egy-egy helyre, hogy turista legyek, készítsek öt fotót, amit felpakolhatok Instagramra, és elmondhassam, én jártam itt, közben meg abszolút nem foglalkozom azzal, hogy hol voltam, annak minden mélységével és magasságával. Nagy példaképem Széchenyi, aki bejárta a világot, rengeteg tudást és innovációt hozott a világ különböző szegleteiből, nekem pedig az a célom, hogy őt és a mentalitását követve elmenjek, hogy hazataláljak. Ez azt jelenti, hogy érettségi után nem akartam egyetemre menni úgy, hogy még fogalmam sincs, miről szól a világ, előtte látni akartam minden lehetőségével, nehézségével, perspektívájával együtt.

A gimi alatt sokat dolgoztam, de utána egy évet Új-Zélandon töltöttem. Sok és sokféle hatás ért, nagy fokú tapasztalatra tettem szert, nem feltétlenül arról a világról, ami ott van, hanem óriási felismerés volt maga az utazás és az, ahogyan magamban megéltem mindezt a változást. Egyedül voltam, a családomtól távol, és bár nagybátyámék ott éltek és mellettem voltak, mégis furcsa volt, hiszen addig ritkán találkoztunk. Jött egy csomó új ismeretség, új barátságok, és rengeteget tanultam az ottani emberektől, arról, ahogyan élnek, gondolkodnak, éreznek, és azoktól is, akik hozzám hasonlóan csak odamentek és megélték az ottani érzéseket. Előtte is sokfelé jártam a világban, főleg Európán belül, de ez az út alapozta meg ezt a széles perspektívájú utazó szemléletet, és ennek köszönhetően sok nehéz kérdésben igyekszem árnyaltabban gondolkodni ahhoz a sértett, egyszerű hozzáálláshoz képest, ami sajnos a legtöbb magyarra jellemző.

Ezt egészítettem ki a legutóbbi utazásommal Indonéziában, és ehhez adódik az is, hogy Erdélybe jöttem továbbtanulni. Az volt előttem, amikor egyetemválasztás előtt álltam, hogy nemzetpolitikával szeretnék foglalkozni, és hol máshol lenne megfelelő a hely, idő és kor, ahol megfigyelhetem és megtanulhatom ezeket a viszonyokat, ha nem itt, Kolozsváron. Pesti, pécsi egyetemen, a Nagykörúton nem úgy tanulnám meg a helyi viszonyokat.

– Van előzménye a kolozsvári kötődésednek?

– Gimis koromban, a kolozsvári Báthory-líceum egyik tanára indított el az Erdélyhez vezető úton még 2016-ban, amikor töri- és matektáborokat szervezett az egymással testvériskolai kapcsolatban álló szekszárdi suli és a Báthory között. Itt sok kolozsvári diákkal találkoztam, és annyira megkedveltem őket, a gondolkodásukat, a szemléletmódjukat, hogy hirtelen bevillant: ez a kirakós következő darabja. Mindig tervben volt Erdély feltérképezése, így gondolatok gondolatokat követtek, Új-Zélandon pedig azon kaptam magam, hogy beadtam a jelentkezésemet a BBTE-re, nemzetközi kapcsolatok szakra. Aztán a koronavírus majdnem dugába döntötte az egészet, végül a külügyminisztérium segítségével a lezárások ellenére hazajöttem, és időben elkezdtem a tanulást.

– Időben és térben végre helyben vagyunk. Mesélj, milyen itt, hogy érzed magad?

– Nem véletlenül jöttem el az otthonomtól ilyen messzire, több mint hatszázötven kilométert utazom, és nem a könnyen járható nyugati irányba, hanem a kevésbé könnyű, szinte már járatlannak számító kelet felé. Nagyon szeretem itt, varázslatos a hangulata és hihetetlen a vonzása, amit az első pillanatban megszerettem néhány évvel ezelőtt. Az otthoni fiatalság nagyon feketén-fehéren gondolkodik a határon túli magyarságról. Van, aki nem is tudja, hogy laknak a határon túl magyarok, aki pedig mégis tisztában van ezzel, az nemzeti romantikával túlfűtött, az első gondolata, hogy tankkal végig kéne nyomni és visszafoglalni az egészet. Kolozsváron jöttem rá, hogy ezeknél a gondolatoknál százezerszer több, cizelláltabb és sokszínűbb az erdélyi magyarság képe és kérdése. Amikor otthon szembemegyek ezzel a kijelentéssel és közlöm velük, hogy azért nem olyan egyszerű a helyzet, mint gondolják, hamar megkapom a fejmosást azért, mert biztosan elrománosodtam, ami azért is vicces, mert ezt a gondolkodást egyáltalán nem a románoktól vettem át, hanem az erdélyi magyaroktól. Ezt mindenképp pozitív tapasztalatnak gondolom, mert otthon ugyanezt tanulva egyáltalán nem vettem volna észre a fentieket.

– Fél év múlva államvizsgázol. Mik a terveid?

– Sokat változott az elmúlt években a hozzáállásom, az életem. Erdélyi a barátnőm, a kötődésem ezért is megvan és biztosan megmarad. De ugyanúgy, mint Új-Zélandon, Indonéziában és a világ különféle helyein, ahol jártam, itt is érzem, hogy a helyem tulajdonképpen otthon, Szekszárdon van. Az bizonyos, hogy az utam hazavezet, ott tervezem az életemet, ott látom, hogy érvényesülni tudok a jövőben. Vannak terveim azzal kapcsolatban, hogyan változtathatnám, változtathatnánk a várost fejlettebbé, keresettebbé a fiatalok számára, így Pécsen tervezek mesterizni, levelező tagozaton, hogy az időm nagy részét munkával töltsem Szekszárdon. Most már ott tart az oktatás strukturális felépítése, hogy tankönyvekből és elméleti anyagokból nem lehet egy-egy ügyet sikerre vinni, nem elég, ha az embernek megvan a polcról levehető és megszerezhető tudása. Kell és szükség van a kézzelfogható gyakorlatiságra is, ezt pedig úgy lehet megszerezni, hogy vonatkozó/releváns szakterületen elhelyezkedik az ember, a kezdetektől felépíti magát benne, és megtanul minden fortélyt, különleges esetet. Számomra ez most a városfejlesztés, úgy érzem, jelenleg ebben tudom és akarom elképzelni magam.

– Az Erdélyi Mathias Corvinus Collegium diákja is vagy.

– Ez nagyon régi történet és vissza-visszatérő elem. Már akkor MCC-s diák voltam, amikor még kis, budapesti alapítvány volt az első kerületben, romos épületben zajlottak a programok. Imádtam vele foglalkozni, minden KP-s (középiskolás program – szerk. megj.) szombaton ott voltam Pesten. Kolozsvárra érkezve tudtam, hogy teljesen más struktúra vár rám. A KEP (kolozsvári egyetemi program – szerk. megj.) előző vezetője hívott, először nemet mondtam, hiszen a koronavírus miatt hazakényszerültem, és minden próbálkozásom ellenére nem tudtam itt maradni, mert nem voltak olyanok a körülmények és a viszonyok, hogy maradhassak. Amikor végre reálissá vált, hogy visszatérhetünk és megélhetjük az egyetemista élet minden szép és kevésbé szép oldalát és az MCC által biztosított lehetőségeket, azonnal visszautaztam. Úgy érzem és tapasztalom, hogy az MCC képzései minimum vetekszenek az egyetem által megszerezhető tudással. Ha valaki úgy érzi, versenyképes tudásra van szüksége, akkor az MCC-re feltétlenül szüksége van. Olyan perspektívával, olyan nézőpontokból oktatnak itt, ami a hagyományos képzésekhez képest egészen új, modern és hatékony. Minden MCC-s diákban van olyan ambíció, ami egyértelmű bizonyítéka annak, hogy ezek a diákok valamilyen céllal, belső indíttatással teszik azt, amit, nemes cél vezérli őket, így különösen hasznos, hogy ezekben a képzési központokban olyan kapcsolatokat lehet kialakítani, amelyek akár egész életünkben hasznosak és fontosak. Hisz mégiscsak olyan közösségről van szó, ahol az emberek egymással vállvetve dolgoznak, tanulnak és küzdenek a jobb, szebb világért. Az MCC az egyik legjobb döntés volt az életemben, ebben szüleim is maximálisan támogattak.

– Zárásként térjünk vissza erre a három dolog kérdésre. Mi az a három dolog, amivel maradsz Kolozsvárról?

– Ezen nagyon sokat gondolkodtam. Egy életre megjegyeztem, hogy a dolgok nem csak feketék és fehérek. Nem csak magyarok vannak, csak románok, csak szlovákok és a többi. A világ nagyon strukturált, sokféle szereplője van, így kellő alázattal, kellő megfontoltsággal kell dönteni és cselekedni. Másrészt, remek élményeim vannak a diáknapoktól kezdődően a barátaimmal eltöltött közös programokon, estéken át mindenig. Harmadrészt, biztosan velem jön az itteni közösség önszerveződő, önfejlesztő képessége és ereje. Az itt működő diákkörök, fórumok, egyesületek nagyon pezsgő, sokszínű programokat teremtenek. És bár a város lakossága számottevő, a magyarság mégis viszonylag kicsi, gyakorlatilag akkora, mint talán Szekszárd, mégis pörög az élet és van kinek pörögnie, ezt pedig átváltoztatva, optimalizálva, de mindenképpen haza szeretném vinni.

Kép forrása: Máté István Facebook oldala

Kézdivásárhelyen nóvum volt a hoki. Kolozsváron nem igazán volt lehetőség jégkorongozni. Miskolcon már több korosztályt edzhetett. A kézdivásárhelyi Koszta Ákos (képünkön) kezdetben U18-as csapatban játszott, Kolozsváron és Bukarestben tanult felsőoktatásban, majd az Erasmus programmal Magyarországon kötött ki edzőként. Jelenleg Sátoraljaújhelyen hokiedző, egyben a budapesti Testnevelési Egyetem hallgatója jégkorongedzői szakon. Bárhol szívesen dolgozna, ahol fejlődés és kihívás várja.

– Miért éppen a jégkorong mellett döntöttél? A hoki előtt érdekelt más sport?

– A hokival párhuzamosan fociztam nagy pályán, egyéb sportágat csak szórakozásból űztem. A jégkorong teljesen új volt mindenki számára a környéken. Otthon, Kézdivásárhelyen 2004-ben, hosszas szünet után újraalapították a jégkorongcsapatot, amihez negyedikes-ötödikes koromban csatlakoztam. Azelőtt igazából semmit sem tudtam a jégkorongról. Ismeretlen terep volt, ezért is vonzott annyira. Új volt a városban, de talán azt is mondhatom, hogy az egész megyében, és ott ragadtam. A kilencvenes évek végétől Erdélyben, Csíkszeredán meg Gyergyón kívül nagyjából sehol nem volt elterjedt a jégkorong.

Amikor újraindult a hokioktatás, úgy hatvanan voltunk a korosztályunkból a csapatban. Amikor befejeztük a junior bajnokságot, a hat-hét évvel azelőtti létszámból körülbelül 10-12 ember maradt, sokan kiestek. Gondolom, hogy kezdetben mindenki számára újdonság volt, mindenki ki akarta próbálni, aztán nem mindenki találta meg benne azt, amire számított. Van, aki megmaradt benne, van aki abbahagyta.

Kézdivásárhelyen akkor még nem volt fedett jégpálya

– Mikor és miért döntöttél úgy, hogy játékos helyett inkább edző leszel?

– Tizennyolc éves koromban abbahagytam a játékot. Nem láttam értelmét folytatni, nem voltak adottak a lehetőségek. Kézdivásárhelyen például akkor még nem volt fedett jégpálya, és akkor is, azóta is fiatalok számára játékosként nagyon kevés az egyesület Romániában, de akár Magyarországon is. Nagyon-nagyon jónak kell lenned, hogy hosszú távon bent maradhass, és annyit tudj anyagilag profitálni, hogy abból valamit félretehess későbbre, amikor már fel kell hagynod a sporttal. Erre nagyon kevés az esély, úgyhogy nem folytattam a játékos pályafutást, elég volt belőle hat-hét aktív év országos bajnokságokkal. Az eredményes volt, rengeteg tapasztalatot szereztem és pozitív élményt gyűjtöttem.

– Amíg rendszeresen játszottál, nemzetközi bajnokságokon is részt vettél. Felelevenítenél néhány fontosabb momentumot abból az időszakból?

– Igazából nem vártunk el magunktól nagy eredményeket. A 12 éves kor, amikor kezdtük, még éppen határeset, de nagyon intenzíven kell űznöd a választott sportot, hogy a jövőben megálld a helyed. Nyilván voltak kimagasló eredmények, kupák országos bajnokságban. Amit igazán kiemelhetek, az egy országos harmadik helyezés. Ahhoz kellett úgy hét év, hogy elérjük. Voltunk néhány külföldi, hazai tornán, amelyek közül többet sikerült megnyerni. Az első meccsünket Csíkszereda ellen játszottuk, kikaptunk 60 góllal. A végén egyet engedtek nekünk.

Miskolci Erasmus-gyakorlatból edzőség

– Egy interjúban azt mondtad, pályázattal jutottál először Miskolcra. Ez hogyan történt?

– Kétszer voltam ott, mindkétszer három hónapot nyári gyakorlaton, edzőként. Ezt az Erasmusnak köszönhettem: annak van tanulmányi és gyakorlati része, én az utóbbiban pályáztam. Ez a része a szigorú kritériumok miatt egyeseknek nehéz. Igazából akkor tud valaki ilyen pályázattal más egyetemen gyakorlatozni, ha a befogadó egyesületnél van ismerőse, aki vállalja érte a felelősséget. Megeshet, hogy a pályázó jelentkezik egy külföldi ország egyetemére, felveszi a kapcsolatot a sportegyesülettel, megfelelne mind az egyetem, mind az Erasmus-iroda elvárásainak – ám sokszor ilyen esetben sem vállalják az egyesületek a kockázatot, mivel nem ismerik azt, aki odaigazol, nem tudhatják, hogy lesz-e pozitív hozadéka az együttműködésnek vagy inkább ráfáznak. Nekem úgy sikerült ez a pályázat, hogy Miskolcon voltak edző ismerőseim, volt segítségem.

– Akkor leginkább az ismeretség befolyásolta azt, hogy éppen Miskolcra menjél? Volt a döntésednek más oka?

– A gyakorlatot kötelezően külföldön kellett végezni. Nem nagyon kerestem más egyesületet, nem volt idő rá: megragadtam a miskolci lehetőséget.

– És megtetszett annyira, hogy ott akarj maradni? Ott dolgoztál edzőként először az Erasmus programot leszámítva?

– Ahogy vége lett az egyetemnek, súlyos sérülést szenvedtem, a teljes felépülésig nem tudtam aktív lenni. Otthon adódott munkalehetőség, megalakult a Székelyföldi Jégkorong Akadémia. Eleinte ott dolgoztam, de nem voltam igazán elégedett. Valahová külföldre szerettem volna menni, Miskolcon ismerős volt a közeg, tudtam már, hogy folyik ott a munka, úgyhogy ezt választottam.

– Miskolcon több hokicsapat is van több korosztályban. Te kezdetben milyen csapatot edzettél?

– Az Erasmus-gyakorlat alatt főként a 12 évesekkel, U12-es korosztállyal voltam – hozzávetőleg ötven főről beszélünk –, de dolgoztam nagyobbakkal és kisebbekkel is. Kábé hét korosztály volt az utánpótlásban Miskolcon, akikkel 15-16 edző dolgozott, így nagyjából mindenhol kipróbáltam magam.

– Most is ilyen korú csapatot edzel?

– Itt, Sátoraljaújhelyen nyolctól tizenhat évesekig alakulnak a csapatok, és van két amatőr, félamatőr felnőtt csapat. Három évvel ezelőtt, amikor ideigazoltam, minden korosztályt elvállaltam, én voltam a vezetőedzőjük. Emellett távoktatásban végzem a jégkorongedzői szakot a budapesti Testnevelési Egyetemen, úgyhogy jelenleg kicsit vissza kellett vennem a teendőkből. Most legtöbbször a 14 és a 16 éves korosztállyal vagyok.

– Hogyan tudod összeegyeztetni a munkát az egyetemmel? Milyen a napi rutin?

– Munka mellett nem tudok nappali képzésre járni. Naponta 1–3 ötvenperces edzést tartok. A hétvégék és a meccsek húzósabbak. Ha hazai meccsről beszélünk, annak kezdete előtt legalább egy órával ott kell lenni, utána át kell beszélni a dolgokat a gyerekekkel, ha viszont utazni kell, az napi tizenkét órát is felvehet.

– Mit érzel az eddigi legnagyobb sikerednek edzőként?

– Az én pályám még nem annyira eredményes. Mintegy hat éve dolgozom főállású edzőként. Mindenhol voltak sikerek, Miskolcon is, Sátoraljaújhelyen is. Amikor az új helyre igazoltam, akkor az első idény első szezonjában a tizenkét évesekkel megnyertük a bajnokságot. Nagyon pozitív kezdet ez. Megyei szinten az év sportolója közönségdíjas kategóriában a 12 éves csapatunk nyert, én az edzőjükként úgyszintén. Egy ilyen kezdeti siker emlékezetes marad.

– Melyik korosztállyal szeretsz a legjobban dolgozni?

– Mindeniknek megvan az előnye és a hátránya. Kisebb gyerekekkel játékosabb edzéseket kell tartani. Ott nem tudsz olyan sok szakmai dolgot megvalósítani, továbbadni, 16 éves kategóriában már összetettebbek az edzések és a meccsek. Munka szempontjából mindkettő egyformán eredményes, de ha választani kell, akkor a nagyobb korosztályokat választanám.

Magyarországon több a szakember, népszerűbb a sport, nagyobb a támogatás

– Látsz különbséget aközött, ahogyan Magyarországon és ahogyan Romániában, Erdélyben tanítják a gyerekeknek a sportokat?

– Sokkal több szakember dolgozik itt, Magyarországon, tapasztalatom szerint bármelyik sportágban. Nagyobb a merítés is. A legfontosabb: nagyobb a támogatás. A társadalmi adórendszer értelmében a cégek jövedelmi adójuk két százalékát egyesületnek utalhatják, vagy az államkasszában marad. Az egyesület megkereshet cégeket, megpályázhatják azt az adószázalékot. Azt tudni kell, hogy egy ilyen jégkorong-egyesületben, mint a mienk, nagyjából száztíz gyerek sportol aktívan. Ehhez 40-50 millió forintos költségvetésre van szükség egy szezonban, amit a szülők nem biztos, hogy képesek vállalni.

– Ettől más lehet a magyarországi emberek sporthoz való hozzáállása, mint a romániaiaké?

– Nem tudom. Igazából nem tudom azt mondani, hogy Magyarország sikeresebb bármilyen sportágban. Ha a jégkorongot nézem, több egyesület létezik itt. Mint mondtam, csak nálunk sportol száztíz gyerek, akkora városban, mint amilyen otthon Kézdivásárhely. Az a száztíz gyerek a rokonságban, baráti körben folyamatosan vonzza az újabb gyerekeket. Az emberek folyamatosan beszélnek a sportokról, a sport mindig téma, és akinek kedve van, az csatlakozhat valamelyik egyesülethez. Jégkorong terén Romániában most egy 12 éves országos bajnokságon lehet úgy tizenkét csapat, Magyarországon ebben a korosztályban van hatvan.

– Említetted, számotokra otthon, játékosként, a fedett pálya hiánya nehezítette a haladást, fejlődést. Egy egyesület vagy csapat felkészültségében ezenkívül mi a legfontosabb?

– Nincs szükség a legkomolyabb felszerelésre. A legfontosabb, hogy minél hosszabb ideig lehessen a gyerek vagy sportoló a jégen. Ugyanilyen lényeges, hogy sokszor kerüljön versenyhelyzetbe. Minél több egyesülettel mérkőzik valaki, minél több ellenféllel játszik, annál több tapasztalatot szerez, annál gyorsabban fejlődik. A felszerelés minősége másodlagos, inkább arra van szükség, hogy eddzen olyan helyen, ahol biztosítani tudnak 8-10 hónapot a jégen.

– Kinek ajánlanád ezt a sportágat? Milyennek kell lennie valakinek ahhoz, hogy jó legyen jégkorongban, mitől neki való ez a sport?

– Nem lehet ránézésre kiválasztani. Ha eljön jégkorongozni a 12 éves gyerek, néhány hónap után fogod látni, hogy mennyit fejlődött, van-e egyáltalán tehetsége hozzá, tudod, hogy hosszú távon mit tudsz belőle faragni. Mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, főleg kisebb korosztályban. Ha 16 évesen kezdene valaki sportszerűen jégkorongozni, mert látta a tévében vagy hívták a haverok, akkor már nem nagyon ajánlom, ám a 8–12 éves, de akár még a 14 éves gyerek is egy-két év alatt annyira felhozhatja magát, mint aki öt-hat éve játszik. Rengeteg munka, alázat szükséges ehhez.

– Az idődet biztosan kitölti az edzői munka és az egyetem. Vannak új terveid?

– Most ért véget a jégkorongbajnokság középszakasza, az egyetemen lassan vége a vizsgaidőszaknak. Nem tudok nagyon előre tervezni. A sportágban szeretnék maradni. Először be akarom fejezni az A licences jégkorongedzői egyetemet, mert ez magas szintű végzettséget ad. Nehéz volt bekerülni, az idén százhúszan jelentkeztek, felvettek húszat. A munkára és az egyetemre fókuszálok egyelőre, és elégedett vagyok azzal, ahol tartok. Ha akad vonzó lehetőség vagy megkeresés, ebben a korban tapasztalatszerzés szempontjából is simán el lehet vállalni.

– Akkor az is benne van a pakliban, hogy Magyarországon kívül máshol dolgozz, ha olyan ajánlatot kapsz?

– Igen, bárhol el tudom képzelni a jövőmet. Elégedett vagyok, jó eredményeink vannak, de nem érzem úgy, hogy kötelességem egy helyen maradni az elkövetkező 5-10 évben. Ha például adódna lehetőség Szaúd-Arábiában, most, 30 évesen akár azt is meg lehet próbálni. Ha valaki eligazol onnan, ahol addig dolgozott, legyen szó Magyarországról vagy Romániáról, szívesen visszavárják később, amennyiben jó szakember. Érkeztek hozzám otthoni megkeresések, viszont most már nem akartam váltani. De semminek nem vagyok elrontója, főleg ha látom, hogy a javamat szolgálja vagy eredményes vagyok benne.

– A Romániából érkező ajánlatokat miért nem találtad megfelelőnek?

– Amikor dolgozni kezdtem, nagyon rövid időn belül láttam, hány egyesület van otthon, mennyi gyerek sportol, ezzel szemben milyenek a lehetőségek mondjuk Magyarországon. Azt gondoltam, idő kell ahhoz, hogy otthon is felépüljön valami. Igazából úgy voltam vele, hogy ha eligazoltam otthonról, akkor alig 3-4 év után nem megyek vissza, főleg, hogy itt ilyen eredményes szezonokat értünk el, számítanak a munkámra, már a következő idényben is megegyeztünk, meg abban, hogy milyen korosztályokkal milyen bajnokságokra jelentkezünk. Ugyanakkor ezen a területen senki se mondja azt, hogy az elkövetkező három szezonban biztos, hogy ott fog dolgozni, ahol jelenleg. Nem így működik, és ez nem is elvárás az egyesületek részéről sem. Egyelőre most itt, így mindenkinek nagyon jó.

„Mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy a rossz fajta sajtónak azt a szokását, amely eszmék helyett életrajzi törmelékeket szolgál föl, megakadályozzuk” – nyilatkozta Tamás Gáspár Miklós Veiszer Alindának 2021-ben. Az a Tamás Gáspár Miklós, aki azért nem beszélt magáról, mert „tiszteli a nézőket”, aki tanított, aki felnyitotta az emberek szemét és akit ma, 2023. január 15-én elvesztettünk.

Elvesztettük. Nem elment, nem meghalt, elvesztettük. A magyarság, az erdélyi magyarság, a baloldal. Ahogy ilyenkor mondani szokás: szegényebbek lettünk. TGM, a rendszerváltó, a filozófus, az író, a szavak és gondolatok forradalmára. Amikor vele készült beszélgetéseket olvastam, hallgattam, néztem, egy kis részem mindig arról ábrándozott, hogy egyszer nekem is lesz egy. Hogy én is leülök majd A Gazsival szemben egy asztalhoz. Ő szokás szerint hózentrógert visel, lágy hangon beszél és megértő szigorral figyel a szemüvege mögül. Én meg nagyon ideges leszek, össze-vissza hadoválok és próbálom feldolgozni, hogy mi történik velem. Ez most már csak ábránd marad.

Azt hiszem, nem lennék baloldali, ha ő nem lett volna. Minden írását megpróbáltam elolvasni, sokszor abba kellett hagynom. Nem értettem. Vagy csak nagyon ritkán, az viszont olyan volt, mint amikor egy matek számítás végén kijön a helyes eredmény. Siker. Mindig tanító és magyarázó jelleggel írt, beszélt, soha nem fentről, kioktatóan. Ő magát nem vallotta prolinak, kommunista szülei révén azonban sokszor volt munkások között, így ismerte az ő lelküket, közegüket.

Bár 1978-ban elhagyta Kolozsvárt, mindig erdélyi érzelmű maradt. Számtalanszor jött haza, előadást tartott, beszélgetett, nem engedte el a Transindex, később a Transtelex kezét sem. Néha bánta, hogy nem maradt itthon, néha nem. Ő volt az az erdélyi magyar, akit itthon és Magyarországon ugyanazok az embertípusok imádtak és imádták utálni. Valahol mélyen mindenki tudta, hogy ha TGM valamiről ír vagy valamilyen ügy kapcsán megszólal, ott nagy a baj.

Azt mondta, ha zenét hallgat, nem csinál mást. Ha viszont mást csinál, akkor csend van. Azt is mondta, hogy neki feltételezhetően van csak igaza. Mert az is lehet, hogy nem mindig van. Az is lehet, hogy soha, semmiben nincs igaza. Pedig de. Igaza van, volt és ezután is lesz. Pihenése legyen csendes. Ha van másvilág, és én is oda kerülök, ahová ő, majd végre én is leülök A Gazsival egy asztalhoz. Ő hózentrógerben és zakóban lesz, lágy hangján tudniillik válaszokat ad és megértő szigorral figyel a szemüvege mögül. Úgy, ahogy itt, a Földön tette.

Kép forrása: Fortepan

Csángó lány vagyok és nyolcadik osztály végéig román tagozaton tanultam. Az életem megváltozott, amikor elhatároztam, hogy magyarul szeretnék továbbtanulni. Kolozsvárra az egyetemi tanulmányaim idejére csángó faluból, Pusztinából érkeztem. Ott élek, ott végeztem az általános tanulmányaimat román nyelven. Hatodikos voltam, amikor eldöntöttem, hogy magyarul szeretnék továbbtanulni. Addig nem is gondoltam, hogy valaha más nyelven fogok tanulni, mint románul. A döntés úgy született, hogy a bátyám Csíkszeredában tanult, és azt mondtam magamban, „ha ő meg tudja csinálni, én miért ne tudnám”.

Csíkszeredába mentem továbbtanulni, és egy pillanatig sem bánom. Ott tanultam meg, hogy küzdenem kell a céljaimért, ott kötöttem életre szóló barátságokat, ott kezdtem megérteni, hogy az élet nem is olyan könnyű, ahogyan én elképzeltem. Sok jó emberrel találkoztam, jó tanácsokat kaptam, és ami a leglényegesebb számomra: mindig volt valaki mellettem, aki biztatott. Fontos volt, hogy a testvérem ott legyen a közelemben, tőle mindig kaptam segítséget.

Középiskolai tanulmányaim idején csángó bentlakásban laktam, csángó diákokkal, akiknek ugyanúgy nehéz volt új környezetben érvényesülni, új baráti körökbe beilleszkedni. Most is emlékszem az első napra, amikor beléptem az iskola udvarára. Nem ismertem senkit. Olyan kicsinek éreztem magam, féltem megszólalni, féltem akármit is tenni. Az első két hónap borzasztóan telt, rengeteget sírtam, olyan gondolatok jártak a fejemben, hogy át kell hogy iratkozzak román nyelvű líceumba. A legnehezebb eleinte az volt, hogy magyarra kellett fordítanom magamnak az összes tantárgyat, amit addig románul tanultam. Annyi ismeretlen szót hallottam, és nem tudtam elképzelni, hogyan fogom ezeket megtanulni és megjegyezni. Úgy tűnt, mintha kínait tanultam volna. Szerencsére, a bentlakásba jöttek korrepetáló tanárok segíteni, így könnyebben megértettem a leckéket és az ismeretlen szavakat, mintha egyedül bajlódtam volna velük. Napról napra egyre hatékonyabban tudtam tanulni a számomra idegennek mondható nyelven, lassanként egyre helyesebben is beszéltem, és egyre jobban ki tudtam fejezni magam. Az osztálytársaim támogattak, én pedig szívesen segítettem nekik románból, mivel nekik az volt nehezebb.

Elvégeztem a líceumot, leérettségiztem, ami kifejezetten jól sikerült, hisz nekem lett a legnagyobb jegyem az osztályból. Akkor éreztem, hogy megérte az egész szenvedés, hogy végül sikerült elérni a célomat. Annyira büszke voltam magamra, hogy ezt akkor senki és semmi nem tehette volna tönkre. Most pedig egyetemista vagyok, és magyar nyelven tanulok. Tudom, nehéz lesz, hisz azt már megtanultam, hogy semmilyen kezdet nem könnyű az életben. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy most is sikerrel fogom teljesíteni a céljaimat, és a végén annyira büszke lehetek majd magamra, mint minden alkalommal a sikereim után.

Nemrég bejárta a sajtót a kolozsvári közgázos egyetemisták mexikói sikerének híre. Érthető, hiszen mindannyiunk számára nagy büszkeség, hogy a BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Karának csapata első díjas lett a nemzetközi esettanulmány-versenyen. A kimagasló eredmény bennünket is kíváncsivá tett, így megkerestük a csapat egyik tagját, akit – bár ebben a félévben Portóban tanul – sikerült hétvégén elcsípni Kolozsváron. Így Zoom helyett a jó öreg offline térben, egy kávé mellett beszélgethettünk Bugár Annával (a képen jobb szélen) Mexikóról, szakmáról, versenyről.

Presztízsegyetemeket hívnak

– Hogyan értesültetek a versenyről, hogyan jött a részvételi lehetőség?

– Mi, diákok általában dr. Szász Levente dékánhelyettestől értesülünk az ilyen lehetőségekről, telefonon keres meg bennünket az újdonságokkal. Idén azzal hívott fel, hogy lenne-e kedvünk a Business and Management Case Competition nevű esettanulmány-versenyen részt venni Guadalajarában. Persze, az ilyen ajánlatokat az ember elfogadja. Diákoldalon a megkeresés így történik. A másik oldal, amiről én csak történeteket hallok, hogy hogyan kerül be az egyetem az ilyen versenyekre: alapvetően kapcsolatok révén. Tulajdonképpen az egyetemnek meg kell indokolnia, hogy a házigazda intézménynek (ez idén az Universidad Panamericana) miért éri meg meghívni a BBTE-t. Mivel ilyen verseny megszervezése nagyon sokba kerül, olyan egyetemeket hívnak meg, amelyek „presztízst” hoznak. A BBTE közgáz karának az is pluszpontot jelentett, hogy nagyon sok szakkollégiuma van, például a GTK (Gazdasági Tanácsadó Klub) vagy a KGK (Közgazdász Klub).

– Négyfős csapatokban méretitek meg magatokat, de mi is ez az esettanulmány és mit kell pontosan csinálni?

– Az esettanulmány, még mielőtt verseny lett volna, tanítási módszer volt, amit a Harvard Business School fejlesztett ki. Egy esettanulmány-gyakorlaton valós céges problémákat, valós céges helyzeteket mutatnak a diákoknak. Ezek lehetnek HR-, tehát humánerőforrás-menedzsmenttel kapcsolatos, terjeszkedési, akár etikai kérdések, optimalizációs dolgok, nekünk pedig ezeket kell megoldanunk. A mi karunk is használja az esettanulmányi módszert az egyetemi oktatásban. Már elsőéven, menedzsment órán több esetet meg kell oldanunk. Úgyhogy ezt nagyon ügyesen átvette és bevezette már a közgáz kar, ezáltal ismerős számunkra ezeknek a versenyeknek a menete. Emellett pedig a szakkoliban, ahová járok, a GTK-ban is nagyon sok esetet megoldunk, ez is nagyon jó lehetőség a felkészülésre. És akkor ebből hogyan csinálnak versenyt? Az egy dolog, hogy a tanáraink értékelnek, és egészen más az, amikor üzletemberek és az üzleti szférában dolgozó pénzügyi szakemberek, könyvelők, marketingesek nézik meg ezeket a terveket. Általában ezeken a versenyeken ilyen szakemberek értékelnek. Például most Mexikóban eljött zsűrizni annak a cégnek a vezetősége, aki az esetet adta.

Őszinte elismerés idegen versenytársaktól

– Hogy néz ki a csapatmunka egy ilyen fordulóban, ahol 24 órátok van megoldani az adott esetet?

– Alapvetően van egy tapasztalati része. Én voltam olyan szerencsés, hogy három nagyon tapasztalt diákkal mehettem. Ők harmadévesek, én még csak másodévet kezdtem idén. Ők már nagyon összeszokott csapat, engem is nagyon hamar befogadtak. Miután elolvastuk az esetet, a szöveges dokumentumot, rendszerint van egy ember a csapatban, aki a pénzügyekkel foglalkozik, másik tag a marketinghez ért jobban, a harmadik az adatokat és informatikai rendszereket kezeli, a negyedik pedig próbál olyan cikkeket találni, amikkel ki lehet egészíteni a stratégiát. Összeszokottabb csapatokban ez már jön magától. Hogyha nem, készítünk időbeosztást, ahova beírjuk, hogy X órától Y óráig ki mivel dolgozik.

– Mesélj kicsit az esetről, amit kaptatok és a megoldásról, ami a dobogó legfelső fokára juttatott.

– A Cloe nevű mexikói cég adta idén az esetet, akik elsődlegesen bőrtáskákat gyártanak. A korábbi vezérigazgató nyugdíjba vonult, ez pedig felvetett bizonyos gondokat a szervezeti kultúrával kapcsolatban. A cég szeretett volna Európában, Dél-Amerikában és Észak-Amerikában is terjeszkedni, tehát konkrétan boltokat nyitni, illetve növelni akarta az online eladásai számát tíz százalékkal. A dokumentumot elolvasva három problémát tudtunk meghatározni: cégvezetés, fizikai terjeszkedés és az online eladások növelése.

Erre a három problémára mi egy 3S (strengthen, support and spread) nevű stratégiát ajánlottunk megoldásként. Vagyis meg kell erősíteni a szervezeti kultúrát és visszaállítani az alkalmazottak vezetőségbe vetett hitét. Aztán kialakítottunk egy pontrendszert, amelyben dél-amerikai országokat hasonlítottunk össze különböző szempontok alapján. Ennek az eredményéből leszűrtük, hogy pontosan melyek azok az országok, ahol érdemes és kell boltot nyitni. Mivel nemzetközileg terjeszkedni nem olyan egyszerű, hiszen minden országnak más a könyvelése, vállalatirányítási rendszert (Enterprise Resource Planning/ERP) alkalmaztunk. Az online terjeszkedésben pedig az Egyesült Államokat céloztuk meg és itt is alkalmaztuk az ERP-t, ami az online térben is sokat segít. Hozzá kell tennem, hogy az esetben azt is megfogalmazták, hogy a cég szeretne a tőzsdén is jelen lenni, amihez az kell, hogy a vállalat értéke magas legyen. Ezzel a stratégiával, ezzel a három megoldással a Cloe értékét is növelni próbáltuk.

– A bemutató végén a zsűri kérdéseket tehet fel a versenyzőknek. Miket kérdeznek ilyenkor?

– Például megkérdezhetik, hogy oké, működött a cég Dél-Amerikában fizikai boltokkal, de miért nem működik Európában. Vagy hogy miért nem terjeszkedik előbb Észak-Amerikában? Ilyenkor el kell mondani, hogy Európában más a piac, sokkal több a versenytárs, mi pedig felkészültünk arra is, hogy tíz év múlva Európában is jelen lesz a vállalat, ott van a kivitelezési stratégia a függelékekben.

– Első hely Mexikóban. Számítottatok-e rá?

– Egyáltalán nem. Persze, mindig reménykedik az ember, de nem tudtuk, mire számítsunk. Az előttünk szereplő csapatok bemutatóit nem láttuk, viszonyítási alapunk nem volt, csak annyit éreztünk, hogy a mi bemutatónk jól ment és azt láttuk, hogy a vezérigazgató végig bólogatott és mosolygott, a zsűri szerette a válaszainkat és elégedett volt a stratégiánkkal. Viszont, ami talán a legjobban esett, hogy az eredményhirdetés előtt több csapat is odajött hozzánk gratulálni, csodálkoztak, hogy hogyan voltunk képesek erre 24 óra alatt. Olyanok is voltak, akik azt jósolták, hogy ott leszünk az első vagy a második helyen. Mondhatom talán, hogy ez még jobb érzés volt, mint maga a győzelem.

Mentalitásfajtákkal a „felnőtt lét” gyermekparkért

– A verseny két fordulója között kisebb megmérettetéseket is szerveztek, ahol összesorsolták a csapattagokat. Te mexikói, amerikai és kanadai társakkal kerültél egy csoportba. Milyen különbségeket figyeltél meg a te taníttatásod és az övék között?

– Nekem alapvetően könnyebb dolgom volt, mert tanultam egy évet az Egyesült Államokban és mexikói–amerikai családnál laktam, kaptam egy kicsit mindkét kultúrából, tudtam, mire számítsak. Úgyhogy a mexikói lánnyal nagyon jól kijöttünk, az amerikai lánnyal szintén. A kanadai srác is nagyon kedves volt, sokat segített is nekem a pénzügyek kiszámolásában.

Taníttatás szempontjából, lexikális tudást nézve körülbelül egy szinten voltunk. Mentalitásbeli különbségek viszont akadtak. Érdekes volt megfigyelni, hogy ki mire fókuszál. Az amerikaiakról tudni kell, hogy ők nagyon odafigyelnek a marketingre: legyen egy jó történet a stratégia mögött, lehessen eladni, hogy a cégek számára vonzó legyen a megoldás. Ahogy jövünk keletebbre, egyre fontosabbá válnak a számok, az adatok és a pontosság. Emiatt nagyon jól kiegészítettük egymást és kiegyensúlyozott volt a csapat.

Ebben a fordulóban mexikói vidámpark esetén dolgoztunk. Ez egy kalandpark gyerekeknek, ahol felnőtteknek érezhetik magukat, és minden gyerekméretű. Vezethetnek autót, dolgozhatnak bankban, kereshetnek pénzt, amit utána elkölthetnek, uramnak és hölgyemnek szólítják őket a park dolgozói. És ebben az volt a legjobb, hogy a mexikói csapattársunk ismerte ezt a létesítményt, azt mondta, hogy kiskorában szinte minden hónapban elvitték oda.

– Mennyit láttatok Mexikóból?

– Sokat, főleg azért, mert a szervezők nagyon odafigyeltek arra, hogy sokat mutassanak. A verseny Guadalajarában zajlott, Jalisco államban. Itt található Tequila városa, ahonnan az ital származik. Oda is elvittek. Az agavémezőn megnézhettük, hogyan ássák ki a növényt, amiből később a tequila készül. Megkóstolhattuk a színtiszta tequilát, ezenkívül a helyi konyhát, a jellegzetes ételeket is. Mivel én mexikói–amerikai családnál laktam annak idején Texasban, a tortilla, a tamales és a különböző jellegzetes ételek mind ismerősek voltak. Az ottani befogadó családom sajnos nem tudott meglátogatni, mert Guadalajara elég messze van a határtól, ahol ők élnek. A lelkemnek egy pici darabja viszont annak idején ott maradt Amerikában a mexikói határon, és most nagyon jó érzés volt visszamenni, kicsikét kapcsolódni vele és újra felelevenítve átélni azokat az élményeket.

Annától azt is megtudtam, hogyan kell helyesen tequilát inni, milyen élményekkel gazdagodott középiskolás korában az Egyesült Államokban és milyen nehézségekkel jár közgázon tanulni. De erről talán majd máskor. Ebbe a mesébe ennyi fért bele.

A képen balról jobbra:  Szekernyés Péter, Szőke Dóra, középen dr. Szász Levente dékánhelyettes, Székely Evelin, Bugár Anna