Fiatalkorban komoly fejtörést okoz a továbbtanulás kérdése. Sokan gyerekkoruk óta tudják, mivel akarnak foglalkozni, néhányan találomra választanak szakot, de olyan is van, aki a lehető legnehezebb utat választja és úgy dönt, beleássa magát a román jogi rendszerbe. Interjúnkban Balázs Janka másodéves joghallgatót kérdeztem pályaválasztási tapasztalatairól, élményeiről.

– Miért választottad a jogot?

– Nagyon érdekesnek tűnt, és teljes mértékben döntésképtelen voltam, úgyhogy abban a pillanatban ez tűnt a legkönnyebb választásnak. Azóta persze rájöttem, hogy ez volt a legnehezebb, amit választhattam, de – még – nem bántam meg.

– Miért pont a Babeş–Bolyai Tudományegyetemre iratkoztál be?

– Amikor eldöntöttem, hogy jogra jövök, akkor utánakérdeztem és utánanéztem a dolgoknak, és például mindenki azt mondta, hogy ha jogot akarok tanulni Romániában, akkor nincs értelme azt magyarul tanulnom. A Sapientián például magyarul oktatják a jogot, és ez valóban nagyon szép dolog a részükről, viszont szerintem tényleg több értelme van románul tanulni. Így, ha elvégzem és lesz diplomám, akkor nem kell leülnöm a román szakszavakat megtanulni, mert már mindent alapból románul tanultam, ami előny lesz. Ráadásul úgy hallottam, hogy a Babeş–Bolyainak a legerősebb a jogi képzése. Meg persze Kolozsvárra akartam jönni a város, a barátok, a társaság miatt. Így született ez a döntés. 

– Mennyire okoz nehézséget általánosságban a nyelvi korlát ezen a szakon?

– Az első hónap nagyon nehéz volt, mert nem voltam hozzászokva a román nyelvhez, legalábbis ilyen szinthez semmiképp. Viszont sokat segít az, hogy folyamatosan, tehát napi nyolc órában román beszédet hallok – bár egy szót sem értek, mert jogi nyelvről, szaknyelvről van szó. Eleinte anyukámmal fordíttattam le oldalakat, mert nem értettem semmit, most már azért jóval könnyebb. Nem azt mondom, hogy a kifejezőképességem jó lett, mert még mindig nem tudok folyékonyan beszélni románul, viszont a fogalmakat most már nagyjából értem. Tehát ha valamit magyaráznak, mondanak, azt megértem. Nem biztos, hogy tudok rá válaszolni, de megértem.

– Akkor van remény annak is, aki nem tud jól románul? Idővel könnyebb lesz?

– Jaj, persze. Minden tanár elmondta ezt első héten, hogy ne essünk kétségbe, mert a románok se értenek mindent. A szakszavakat, kifejezéseket ők sincs honnan tudják és igazából ezek azok, amiket igazán tudni kell. Persze, nem ugyanarról a szintről indulunk, de kemény munkával majdnem be is lehet hozni a lemaradást. Ha leülsz a füzeted mellé, amiben ezermillió szó van a legalapvetőbb családjogi fogalmaktól egészen az öröklésjogi fogalmakig, és azt mind megtanulod, akkor nincs ahogy ne boldogulj el. Tehát van remény mindenkinek, sőt.

– Lassan szállóige, hogy aki jogra megy, az tanuláson kívül mást nem igazán fog csinálni. Egyetértesz ezzel?

– Hát az biztos, hogy sok a tananyag. Én próbálkozom, aztán amennyi összejön, összejön. A gimnáziumban szerintem ez sokaknál volt így, hogy azt néztük, vajon a másik mennyit tanul. Na, az egyetem alatt muszáj volt megtanulnom, hogy ezt el kell engedni. Nem foglalkozhatok azzal, hogy ki mit tud, ki mennyit tanul, mert nagyon idegesítő tud lenni és engem csak hátráltat, ha azt látom, hallom, hogy ki mennyire érti a dolgokat. Tehát teljes mértékben elvonatkoztatok attól, hogy a románok mindent értenek, mennyire okosak és úgy vagyok vele, hogy amennyit tudok, azt ügyesen, lassacskán megtanulom, majd úgyis meglesz az eredménye. Ha pedig nem sikerül valami, akkor nem sikerül, ez van. 

– Volt pillanat, amikor megbántad, hogy ezt a szakot választottad?

– Még nem, viszont így, szesszió közeledtével a következő egy-két hétben ez gyorsan változhat és nem kizárt, hogy elgondolkodom majd azon, miért rontottam így el az életemet és tényleg kellett-e ez nekem…

– Mit tanácsolsz annak, aki jogi egyetemre menne?

– Szeressen tanulni! És szeressen olvasni! Az sem árt, ha jó a felfogóképessége, mert tényleg nagyon sok a tananyag, amit meg kell tanulni. Viszont, ha tudsz úgy olvasni, hogy meg is értsd azt, amit elolvastál, az hatalmas segítség. Nem kell megjegyezni mindent szó szerint, elsőre nem is lehet, de ha megérted és felfogod, első lépésnek már az is tökéletes.

A Mano & Gregor zenekar tavaly alakult azzal a céllal, hogy a sokak által jól ismert indie folk zenei stílust elhozza Romániába. Ráduly „Manó” Botond és Petri „Gregor” Gergő 16 év barátság után döntöttek úgy, hogy nemcsak zeneileg, de szemléletében sem szokványos zenei projektet hoznak létre, ahol a dalszövegek üzenete legalább annyira fontos, mint maga a zene. „Krampusz” Kádár J. Zoltán, Kis Tamás és Szekeres Árpád személyében nem volt kérdés, hogy olyan tagokkal bővül a zenekar, akik zenei tudásukkal és szellemiségükkel hosszú távon is a Mano & Gregor történetének részévé válnak. A zenekar alakulásáról Gregort (Petri Gergő), Manót (Ráduly Botondot) és Krampuszt (Kádár J. Zoltán) kérdeztük.

– Hogyan jutottatok el a zenekar ötletétől a megvalósításig?

Gregor: Manóval már volt közös zenei múltunk, de egy ideig elváltak útjaink, mivel az egyetem miatt Kolozsvárra kerültem. Ismét összerázódtunk, amikor visszatértem Sepsiszentgyörgyre, és felmerült a gondolat, hogy érdemes lenne komolyabban együtt zenélni. A stílust külföldi zenekarból hoztam, ahol előzőleg kipróbáltam magam, és miután Manónak is megmutattam, közösen úgy döntöttünk, hogy ebben mindketten ki tudnánk teljesedni. Ezt a kezdeti löketet kétéves folyamat követte, amikor főleg a dalok írásával foglalkoztunk, színpadra vinni azonban nem tudtuk a járványhelyzet miatt.

Manó: Úgy gondoltuk, várunk addig, amíg véget ér az az állapot és akkor fogjuk kiadni a dalokat, amikor valóban el is jut az emberekhez.

Gregor: Közben Kolozsvárra költöztünk, és elkezdtünk embereket keresni a zenekarba. Így találtunk Krampuszra, aki később hozta a basszusgitárost, Kis Tamást, a dobos, Szekeres Árpád pedig családtagként adott volt, ő időközben tanulgatta is a dalokat.

– Melyek voltak zenekarként az első lépések?

Gregor: Az első lépés teljes csapatként tulajdonképpen már a próbafolyamat volt, ami tervszerűen zajlott: a koncertanyagot például két hétvége alatt hoztuk össze és utána rögtön kezdődtek a koncertek, klipforgatás stb. Mondhatni minden egyszerre történt.

Manó: Maga a próbafolyamat nagyon vagány volt, zeneileg tulajdonképpen ott találkoztunk először a többi bandataggal, de emberileg is ott ismertük meg egymást jobban, egyfajta terápia volt a bezártság után. Megalapozta a koncertélményeket, amiket utána együtt éltünk meg.

– Milyen történet áll a zenekarban használt Mano, Gregor és Krampusz nevek mögött? 

Gregor: Manónak ez volt a szívatóneve még tinédzserkorában, mert túl kicsi volt az akkori zenekarunk további tagjaihoz képest, és annyira ráragadt, hogy mindenhol így ismerték, szólították. Az én nevem, a Gregor külföldi zenélésem időszakából jön: a Gergőt abszolút senki nem tudta kiejteni, ezért több helyen is elkezdtek Gregornak szólítani, és aztán ez megmaradt.

Krampusz: Manóhoz hasonlóan nekem is a Krampusz volt a gúnynevem a liciben. Csak akkor voltál valaki, ha volt gúnyneved, úgyhogy mi büszkék is voltunk rá. Aztán ez úgy rám ragadt, hogy később, amikor gyerektáborokat szerveztem, bármennyire is akartam, lehetetlen volt szabadulnom ettől a névtől. Hiába mondtam, hogy Zoltán, Zoli vagyok, a gyerekeknek a Krampusz jobban tetszett, folyamatosan ezt skandálták, amikor megláttak. Amúgy onnan ered, hogy a bentlakásban egyszer megijesztettem valakit és ő mondta, hogy olyan vagyok, mint egy krampusz. Fogalmam sincs, honnan jutott eszébe, de másnap már úgy költöttek reggel a többiek, hogy „Kelj fel, Krampusz, jó reggelt!”

– Hogyan történik esetetekben a dalszerzés?

Gregor: Jelenleg sehogy sem történik. Amikor eldöntöttük, hogy közösen írnánk dalokat és el is kezdtük írogatni őket, tulajdonképpen szűk egy év alatt eljutottunk oda, hogy jó néhány elkészült, év végéig rendre hozzuk őket nyilvánosságra. Amikor a zenekari projektbe belevágtunk, Manóval mindkettőnknek volt már néhány elkészült dalunk, csak ki kellett kicsit színezni, más dalok ötletként léteztek, de alapvetően ketten dolgoztunk a dalszerzésen, a körülményektől és a dal mondanivalójától függően. Ha nagyon intim volt a tartalma, akkor csak az dolgozott rajta, akié az ötlet volt. Előfordult olyan is, hogy ketten dolgoztunk egy dalon anélkül, hogy közben találkoztunk volna. Miután az ötlet és a szöveg megvan, következik a stúdiómunka, de igazából nincs konkrét procedúra. Az biztos, hogy minden dalhoz mindannyiunknak közünk van. Egyik sem úgy született, hogy ne ismerte volna mindenki, ne tudtuk volna, érzelmileg mi áll a hátterében. A barátságunk is segít ebben, hogy könnyen meg tudunk nyílni egymásnak.

– Hol volt az első fellépésetek, koncertetek, milyen élmény volt?

Gregor: Tavaly júliusban debütáltunk, amikor a nagyobb eseményeknek már leszögezett programjuk volt, elég szűk keretek között mozoghattunk koncertszervezés ügyében, de szerencsénk volt, mert nagyon sok fesztivál utolsó percben is fogadott. A segesvári ProEtnica fesztiválon lett volna az első fellépésünk, de hirtelen kaptunk egy lehetőséget, így a Weekend Lake-en léptünk fel először. Mi az előbbire emlékszünk picit jobban, az nagyon jó koncert, zenekarilag is nagy élmény volt. Olyan közönségnek játszhattunk már első perctől fogva, amely tényleg nyitottan fogadott, és egyáltalán nem éreztük, hogy ez a stílus szokatlanul új, idegen lenne.

Manó: Én nem is számítottam ilyen fogadtatásra, hogy az emberek ennyire élvezni fogják. Nagyon buliztak.

– Az első fellépéshez képest most milyen érzés a színpadon lenni?

Manó: Én például az első koncertemen, ahol még hosszú hajam volt, úgy játszottam a színpadon, hogy előredobott fürtjeim alól néztem félénken kifelé, hogy még véletlenül se lássa senki az arcomat.

Gregor: Ha a zenekar első fellépésétől számítjuk, akkor olyan sok minden nem változott, de ha külön-külön az első színpadi élményünket tekintjük, akkor mára mindenkinek más. Nekem az első fellépéshez képest talán az a legmeghatározóbb különbség, hogy már egyáltalán nem érzek feszültséget, már tudom élvezni. Sok zenész végigidegeskedi az egészet. Nálam is így volt az első néhány alkalommal, de azóta ez teljesen megszűnt.

Manó: Mondjuk, ehhez az is nagyban hozzátesz, hogy most olyan emberek vesznek minket körül, mint például Krampusz, Tamás, Árpád, akikkel jól érezzük magunkat.

Krampusz: A csapatszellem számomra is nagyon fontos. Én gyerekszínészként kezdtem, s a színpadon mindig reszketett a lábam, izzadtam, gyomoridegem volt. Lelkipásztor-növendékként is mindig gyomorgörccsel mentem fel a szószékre, de a zenekarral már nem fordul elő, hogy például folyton kiejtsem a pengetőket a kezemből az idegesség miatt, vagy remegjen a lábam, hanem tényleg biztonság van: én a csapattal, a „falkával” vagyok, és együtt közvetítünk valami őszintét. Mindenkinek a szemébe úgy nézek, mintha a barátaim, a családom lennének. Kicsik s nagyok mindig mosolyognak és örömmel fogadnak, és van egy nagy nyugodtság- és biztonságérzés bennem. Eddig is tudtam, hogy ez a helyem, de most úgy is érzem magam, és nagyon hálás vagyok ezért. Otthon érzem magam a zenekarban.

A Mano & Gregor különleges lendülettel – nemritkán kezdeményezőként – vesz részt jótékonysági rendezvényeken és vállaltan a békéért, gyűlölet nélküli világért énekelnek. Márciusban kolozsvári koncertjükkel például az Estuar Alapítványt támogatták. Az időjárás miatt április végére halasztották új videóklipjük többszázas tömeget megmozgató kolozsvári felvételeit: a flashmobbal és hangszeres felvonulással igyekeznek megmutatni a kincses városban élők sokszínűségét, kulturális gazdagságát és nyitottságát, hangsúlyozni az emberi kapcsolatok, a kiforrott összetartás és elfogadás ápolásának fontosságát. Alighanem hallatnak még magukról. A csapatot legközelebb április végén láthatjuk a Szentgyörgy Napokon, aki addig is a dalaikkal ismerkedne, látogasson a Mano & Gregor közösségi oldalaira és honlapjára.

Mindig nagyra értékeltem a bátor embereket, akik nem félnek kilépni a komfortzónájukból. Akkor lettem én is egy közülük, amikor – eddigi rövid életem alatt már kétszer is – úgy döntöttem, olyan városban folytatom a jövőm építését, ahol léteznek kilátások.

Nyolc évig román tagozaton tanultam, majd kilencedik osztálytól Csíkszeredában magyar nyelven folytattam a tanulmányaimat. Addigra már egész jól tudtam magyarul írni és olvasni: a román általános iskolában is tanultam a magyart, heti három alkalommal volt magyaróránk, délután pedig más tanárhoz is jártam nyelvet tanulni. Otthon a családban mindkét nyelven beszélünk ugyan, de a legtöbb segítséget a nyelvtanulásban a tanórák nyújtották.

A bátyám nyolcadik osztálytól magyar tagozaton tanult, ezért bíztam magamban, hogy képes leszek én is ugyanazt végigvinni. Majdnem 200 km-re voltam az otthonomtól, ritkán tudtam hazamenni, leginkább csak három-négy havonta, többnyire ünnepekre. Ahogy teltek a hónapok, évek, már egyre könnyebb lett, megtanultam az önállóságot, ami sokat segített és most is segít. Idővel a bentlakásban rátaláltam a második családomra. Barátokkal, nevelőnőkkel, nevelő bácsikkal és a pap bácsival alakult ki olyan közösség, amelyről azt mondhattam, hogy olyanok voltunk, mint egy család. Még akkor is, ha az otthoniak nem lehettek a közelemben, mindig volt valaki, aki bátorított és segített, bármilyen helyzetben – főleg az utolsó évben, hiszen akkor volt a legnagyobb szükségem segítségre és támogatásra.

Sokszor elbizonytalanodtam, kétségeim támadtak, hogy vajon sikerülhet-e minden tantárgyat megtanulni magyarul. Kezdetben nem volt könnyű, de késő éjszakákba nyúló tanulással sikerült érettségiznem. Még érettségi után sem volt világos, hogy Kolozsváron fogok egyetemre járni, ráadásul magyar tagozaton. Meghallgattam szüleim és barátaim tanácsait is, ami sokat segített az érettségi utáni nyáron megérett döntésben: Kolozsváron fogok tanulni, még akkor is, ha messze van és drága város. Így lettem ősszel elsőéves egyetemista a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karán, újságírás szakon.

Fél éve Kolozsváron próbálok minden pillanatot megélni, csodálattal felfedezni a várost. Régi és modern épületeket, a kommunizmus emlékét őrző tömbházakat, a hagyomány és innováció tökéletes harmóniáját. A város zsúfolt, zajos és tele van autókkal. Tökéletes mindazok számára, akik szeretik a nyüzsgést. Bár sűrű a tömegközlekedés, de sok domb akad, ahova busz már nem jár, így gyalog kell megmászni azokat. Ez főleg olyankor „kellemes”, amikor amúgy is fáradt vagy. Ugyan az árak borsosak, de túl lehet élni. Az első egy-két hónapban nehezebb, amikor nem tudod, hogyan oszd be a pénzed, hogy mindenre jusson, de idővel ezt is meg lehet tanulni.

Az emberek nagyon kedvesek, ráadásul roppant érdekes a legkülönfélébb vidékekről érkező diákok egyvelege. Szinte kényezteti füleimet a többféle nyelv, a sokféle akcentus. Összebarátkoztam egy lenyűgözően nyitott amerikai lánnyal, aki magyarul egyáltalán nem tud, románul értekezünk. Egyébként úgy érzem, bentlakásban élve sokkal könnyebben észrevehető a többiek kedvessége. Jólesik, hogy itt akár ismeretlenül is köszönnek az emberek egymásnak a folyosón. A bentlakók közös konyhákon osztoznak, ott óhatatlanul kialakul a beszélgetés ismeretlenekkel is, akik attól kezdve ismerősökké válnak.

Az órarend nem olyan zsúfolt, mint a középiskolában, ahol koncertpróbákkal együtt olykor késő estig bent maradtunk. Az egyetemen is akadnak persze kedvenc tantárgyak és kedvenc tanárok, meg kevésbé kedvesek is. Délután is vannak órák, így nem kell mindig korán kelni. A szállóigeként emlegetett kolozsvári rohanásnak olykor semmi jele, még arra is jut idő, hogy nyugodtan megkávézzunk.

Ne féljetek a diákélettől, távol kerülni az otthontól. Eleinte ugyan keserű lesz a honvágy és a sok ismeretlen miatt, de minden egyes felfedezéssel egyre édesebbé és érdekesebbé válik. Végtére is miért választanánk a könnyebb utat? Nehéz úton járva sokkal többet tanulhatunk, tapasztalhatunk, hogy végül a nagybetűs élet kihívásai között jobban boldogulhassunk, és joggal legyünk büszkék arra, akivé váltunk.

Minden félnek áldás, ha valami jót tud adni az ember a társának. Legyen szó tárgyról, érzésről, bármiről, amire valakinek szüksége van, vagy csupán boldoggá teszi. Az Estuar Alapítvány ingyenes segítséget kínál mentális betegeknek, amivel közelebb kerülhetnek a társadalomhoz és a gyógyuláshoz. Teszik mindezt kemény munkával, ugyanakkor ragyogó, kedves mosollyal, de ahhoz, hogy elképzeléseik megvalósulhassanak, mindig szükség van – főleg anyagi – segítségre. Ilyen segítséget kínált a Mano & Gregor együttes: pénteki kolozsvári karitatív koncertjén pazar hangulatot teremtett. A jótékonysági koncerten találkozhattunk az alapítvány dolgozóival, közülük Finta Orsolya szociális munkást, mentálhigiénés szakembert, alapítványvezetőt kérdeztük az egyesület múltjáról, jelenéről, jövőjéről.

– Hogyan jött létre, mivel foglalkozik az Estuar Alapítvány?

– Alapítványunkat pszichiáterekből álló közösség hozta létre a rendszerváltás után, lehetőséget kínálva a mentális betegségben szenvedőknek arra, hogy a kórház, pszichiátria falain kívül is kezelésben részesüljenek. Tabutéma volt akkoriban a mentális betegség: mindenkinek egészségesnek kellett lennie és dolgoznia, szó sem volt arról, hogy valaki nem fizikailag, hanem elméjét tekintve küszködne bármivel is és emiatt kerülne felmentésre. Kezdetben Bukarestben, majd néhány évre rá Kolozsváron is nappali központok alakultak.

– Hogyan tudjátok fenntartani az alapítványt?

– Akárcsak a többi alapítvány, az Estuar is projektekből, pályázatokból „élhet”. Támogatóvonalon keresztül, mindig adott témához kötve megpályázunk egy bizonyos összeget és ha megnyerjük, ezen keresztül érkezik az a pénzkeret, amiből meg tudjuk szervezni a tevékenységeket. Rendszerint Bukarestben történik a pályázás, az ottani csapat gondolja ki, hogy a bukarestin kívül a három másik helyszínünkön, ahol nappali központ működik (Giurgiu, Ploieşti, Kolozsvár), mit kéne fejleszteni, mire lenne szükség, és arra vonatkozóan pályáznak.

– Milyen jellegűek ezek a pályázatnyertes projektek?

– Március végéig zajlik például Adjunk hangot a mentális egészségnek (Sănătatea mentală are nevoie de empowerment) témájú projektünk, amelynek kisebb részéért felelünk. Ennek a projektnek a célja javítani a felnőtt mentális betegek kommunikációs képességeit. Mi megteremtjük ennek a keretét találkozókon, szemináriumokon, klienseink pedig gyakorolhatják, hogyan ismertessék valamely hétköznapi problémájukat fontos tisztséget betöltő személyek előtt. Például tudjanak bemutatni őket érintő törvényváltoztatási javaslatot, vagy bármi olyasmit képesek legyenek felvetni, amire vágynak.

A Mental Health Europe szervezte Mentality nevű projektünk célja kapcsolatot teremteni a mentális egészséggel foglalkozó szervezetek között és segíteni őket az olyan váratlan válsághelyzetekre való felkészülésben, mint például a Covid vagy a háború. Európa hat országának együttműködésével zajlik ez a program: a mentális egészség területén három országban bevált, jól működő modelleket próbálják alkalmazni a másik három országban. Mi lengyel modellt próbálunk ki: a Lengyelországból átvett modell alkalmazásával a projekt végéig ki kéne alakuljon a segítő helyeket összesítő, jellegüket leíró térkép. Esetünkben a kétéves támogatás jövő év végéig érvényes. A foglalkoztatás általi közösségi integrációt célozza a másik, kifejezetten kolozsvári programunk: a dolgozni vágyó felnőtt mentális betegeket segítené álláshoz jutni.

– Hogyan épül fel az alapítvány csapata?

– Nagyon fontos a nappali központ (ahol a tevékenységek zajlanak) és hogy annak komplex csapata legyen, ebből sajnos most egyikkel sem rendelkezünk. Ideális esetben kellene hogy legyen alapítványvezető, projektasszisztens, pszichológus, pszichiáter, szociális munkás, ügyvéd, munkaterapeuta, művészetterapeuta és tanácsadó is. Valamikor ez volt a csapatunk összetétele. Ha a csapat teljes – és nekem volt szerencsém ilyen formában látni 2009 és 2014 között –, az az ügyfeleinken is látszik, jobban boldogulnak. A nappali központban hétfőtől péntekig csoportokkal foglalkozunk, közösségi munka, kampányok, találkozók és párhuzamosan tanácsadások zajlanak. Ez nagyon összetetten működött annak idején. Azok, akik akkor jártak hozzánk, sokkal többet kaptak tőlünk, mint most, amikor nincs biztos hely, ahol a nappali központunk működhet. Az embereken érződik, hogy nem úgy kapcsolódnak be az alapítvány tevékenységeibe, mint régen, túl erős a bizonytalanság. Van, aki családtagjaként tekint rám, és úgy jön oda hozzám, hogy „Jaj, csak érted jövök, csak érted csinálom”. Jelenleg viszont egyetlen pályakezdő pszichológusból és belőlem mint vezetőből áll a csapat. A hatékonysághoz teljes csapatra, bázisra, rendszerre van szükség.

– Milyen jellegű szolgáltatásokat kínáltok a klienseknek?

– Kolozsváron két napon szervezünk csoportfoglalkozásokat: kedden dekorációs csoport működik 9-től 12-ig, szerdán 10-től és 11-től kommunikációs, önismereti, irodalmi stb. csoport váltakozik. Párhuzamosan pszichológiai vagy szociális tanácsadás folyik. Nappali központ hiányában programjaink a Kolozsvár metropoliszövezeti Közösségközi Fejlesztési Egyesület (Asociaţia de Dezvoltare Intercomunitară) által felajánlott helyiségekben zajlanak.

– Ki jogosult az alapítvány szolgáltatásaira?

– Azok jönnek hozzánk, akik hivatalos diagnózissal rendelkeznek, már jártak korábban kórházban vagy pszichiáternél valamilyen mentális betegség miatt, például skizofréniában, depresszióban, bipoláris depresszióban, valamilyen személyiségzavarban szenvednek.

– Hogyan találtátok meg a Mano & Gregor együttest?

– Egyik gyűjtés során jutott el hozzánk a hír, hogy az együttes szeretne karitatív koncertet szervezni Kolozsváron. Ők szerettek volna valakit támogatni, nekünk meg folyamatosan szükségünk van a támogatásokra. Így találtuk meg egymást.

Röviden összefoglalva így néz ki az Estuar jelene. A jövő? Az alapítvány dolgozói szeretnék továbbra is működtetni ügyfeleik találkozóit fontos hivatalos tisztségeket ellátó személyekkel. Hosszabb távon kihívás számukra, hogy megint teljessé válhasson a múltban olyan jól működő csapat, és állandó céljuk konkrét segítséget nyújtani a hozzájuk fordulóknak. Ehhez főleg önkéntesekre lenne szükségük, de sms-ben is lehet bizonyos összeggel támogatni az alapítványt (részletek az Estuar honlapján: estuar.org).

Kép forrása: Finta Orsolya Facebook oldala

A kollektívvilág mint a kommunista rezsim koronája ismeretes a közélet számára, de mi a helyzet a székely, vidéki forgatókönyvekkel? Idős hölgyek emlékeztek vissza, milyen volt azokban az időkben. Első ízben Ida nénit kérdeztem, akit férjével friss házasként talált meg a kollektivizálás, majd Anna néni osztotta meg emlékeit, aki fiatal lányként élte meg a társulást.

„Fiatalasszony voltam, akkoriban kerültünk össze a férjemmel, amikor a társulást elkezdték. De én akkor mán úgy rizgettem, mint a kocsonya mikor jöttek férfiak, úgy mondták nekik, hogy aggitátorok, hogy beszéljenek rá, de az én uram nem akart semmiképp béállni a kollektívbe. Féltem, mert volt akiket megcsepszeltek, amiért nem akartak együttműködni. Úgy lehet mi egészen az utolsók között álltunk be a rendszerbe végül. Első évbe, amikor megesküdtünk, aratáskor jöttünk a mezőről, s be boldogok voltunk, mert igen jó termés lett, örömömbe még a kőkeresztre a kalászból koszorút is köttem, s utánna változott meg minden, akkor nem es gondoltuk volna.”

„Itt a szomszédba lakott egy öreg, s ő úgy mondta volt: »Én nem állok bé csak a csepegő alá, ha ess. Sehova se állok bé.« Úgy megverték az öreget az ágyba, mint a lovat” – emlékezett vissza Ida néni keserű mosollyal az arcán.

Minden kezdet nehéz

„Az volt a helyzet, hogy volt két szép csikónk, de olyan a faluba több nem. Gyönyörű két jószág volt, s azelőtt egy pár hónappal, ahogy beálltunk volna a kollektívbe, eladtuk őket Szentgyörgyre. Azokat ők vitték volna, ha meglettek volna, az akkori kollektívelnök mondta a férjemnek, hogy nem fog kapni semmit. Úgy tudd meg, ezután két kerek esztendeig a férjem az elszámoláskor két lejjel jött haza, a lovak árát mind lehúzták a jussból. A gyermekek kicsikék voltak s a juss két lej volt, sírtam, tudd meg, erőssen sírtam akkoriban. Én a gyermekektől nem tudtam dolgozni, az uram a fejősteheneknél volt, mert ott kicsivel jobban lehetett keresni, s szépen, amit kellett volna nekünk adjanak, abból a lovak árát lehúzták.”

A közeli templomban megkonduló harang emlékeztetett a jelenre, egy alázatteljes perc után Ida néni így folytatta:

„72 ár répa volt kimérve kettőnknek, s azt meg kellett kapálni a szeredai határba. Elmentünk egy hajnalba, s mire hazajöttünk a csűr ki volt ürítve, a szekerek el voltak vive, mindenünket elvittek, mindent, mindent. Ott volt egy villa, kasza s egy gereblye, s kezdd meg vele az életet. Mit kellett menni s dolgozni, hogy valamit kapjunk, amiből élni lehetett! Az élelmet meghúzták, lapos fekete kenyeret s kék-szederjes csürkéket lehetett kapni, még most is betegedek el, ha rágondolok. Amikor a mezőről jöttünk haza, sorba kellett állni érte, s abból készítettél, amit tudtál. Egy évbe ha kétszer, húsvétkor s karácsonykor süttünk esetleg. Így volt, sokat kínlódtunk.”

Ha nem csurran, cseppen

„Pityókaszezon volt, s jártunk ki asszonyokul burjányolni. Voltak köztünk betyárabbak, pláne akik közel laktak, ők pakolták meg a kasokat, amikor jöttünk haza. Egy másik asszony s én nem mertünk soha elhozni többecskéket, a többiek azt es hitték egy darabig, hogy kémek vagyunk. Nekem a férjem megmondta, ha bé találnak zárni, ő nem bánja, nem tud kiváltani, semmink nincs, amivel. Volt eset, amikor a milicek jöttek arrafelé, s akkor aztán aki valamit hozott, az mind úgy hánta a kereszteket. Alig volt egy pár alkalom, mikor a nagy mezőn két-három nagy pityókát a kas aljába belévettünk, nem többet, csak egy kicsi pityókás tokánynak valót.”

„Éltünk, boldogultunk, ahogy tudtunk. Kicsidenként addig spóroltunk s dolgoztunk, hogy esszegyűlt valami pénzünk, akartunk venni új szekeret s szerszámokot. A férjem megtudta, hogy lenn, Tusnádon volt egy öreg, aki minden szekeret s szerszámot békent fáradt zsírral, hogy a kollektivisták ne vigyék el, s mi azt meg akartuk venni. Na, a férjem le es ment, a szekérre felpakolta, s hozta haza. Az utca végén éppen találta az egyik nagy kollektivista gazdát, s az nagy csúfandárosan még azt mondta neki, hogy ezeket te nem fogod használni, mert ezt is elveszik. A férjem erre felveszett erőssen, azt mondta, ő még egyszer az árát összegyűjti, de ebben a helyben az utca végén meggyújtsa az egészet.”

„Sok mindenről le kellett mondjunk, nem úgy volt a világ, mint ahogy most van. Soha el nem felejtem, akkoriba jöttek bé divatba ezek a tavaszi kabátok, s úgy fájt a szívem nekem is egy olyan szép kabátra. Azt mondta a férjem, hogy a kabátot a járomba, a másik tehen mellé nem lehet béfogni.”

Egy élet munkája valaki más portájára

„Az egész gyermekkoromra s emiatt az életemre is a pecsétjét rányomta az a világ” – kezdte mélyről jövő sóhajtással Anna néni a történetét.

„Kicsi leányka voltam, emlékszem, az emberek beszéltek, hogy a gazdálkodókat, s a mezőgazdaságot össze fogják vonni, hogy kollektivizálni fognak. De nem erőst értettem akkor ezt. Iskolába jártam, a szüleim dolgoztak, a bátyáim is, mint minden falusi. Nem telt el sok, s el is kezdték a társulást.”

„Nekünk szép nagy udvarunk volt, azon nagy istálló, kétrészes csűr, fásszínek, mert ott lakott a nagyobb bátyám s édesapámék egy kapun belül. A kollektívépületekbe nem volt elég a hely, mert ugye esszegyüjtöttek mindenkitől mindent, s akiknek nagyobbacska istállója vagy csűre volt, azt le akarták foglalni, így vettek szemet az udvarunkra is. Egy hajnalba, amikor az állatokot már elhajtották, bátyám s édesapám, s a szomszédok úgy ne, körbe, nekiálltak, s a csűrt lebontották. Nem engedték, hogy beléköltsenek a kollektivisták, szépen az anyagot a kert végibe esszerakták, s aztán később bátyám abból épített házat magának.”

„Édesapám életiben, s még halálakor is azt mondogatta, hogy »egy életet dolgoztam, s semmit nem tudok nektek hátrahagyni, semmivel kell hagyjalak«. Nem volt könnyű akkoriban, de nem volt mit csinálni, kellett menni, s valahogy egyik napot a másik után húzni. Állatot, földeket, szekeret, egyszer amit el lehetett képzelni, mindent elvittek, s amikor a kollektívet feloszlatták, nem adtak vissza mindent. Mi kaptunk vissza valami állatot, s egy néhány földet, viszont olyan is volt, aki még ennyit se. Lakott ott tőlünkön fennebb egy örmény család, biza jómódú, rendes emberek voltak. Egyszer jártam ott, s akkor láttam, milyen szép bútoraik voltak, ugye, akkoriba mindenki olyat csináltatott, amilyet a zseb engedett. Meg nem mondom már, hogy hogy hívták az asszonyt, de amikor a kollektívet bévezették, őköt a faluból elkergették. Egy kofferba, amit egy este alatt lehetett, összepakoltak, de ott kellett hagyjanak mindent. Abban a házban aztán valami kollektívirodát vagy mit nyitottak, s azt a sok szép bútort egy kollektivista felesége elszerelte, s használta, mert utána, évekkel később jártam oda, de arra a mintás faragott bútorra emlékeztem.”

„Ágnes nééknek volt két házuk a faluban, az egyik az utcasarkon az a nagy élet, amibe most laknak. A másik pedig ott volt, ahol most a milícia van, ez volt a kisebb, s ejsze a régebbi is. A kollektívidőbe ők ebbe laktak, ahol most a poszt épülete van. Úgy mesélte, hogy kaptak egy értesítőt a kollektívigazgatóságtól vagy honnan, hogy az egyik épületet bé kell adják a közösbe. Erősen rendes volt akkor a rendőr, amelyik ide volt helyezve, mert ő tanácsolta nekik, hogy szedjék magukat, s költözzenek át egy-kettőre a másik házba, adják be ezt a régebbit. Igaza es volt, mert az nagyobb területtel volt, a ház is sokkalta nagyobb volt, s így maradt meg nekik az, ahol most laknak. Amit elvettek, arról aztán úgy mondták, hogy az épületeket lebontották, és építették fel a rendőrséget” – tette hozzá Anna néni, és bár nem vele történt, mégis beleéléssel és együttérzéssel osztotta meg ezt a történetet.

Gyermekkor vége

„Piszkok voltak, erőssen piszkok voltak azokkal, akik nem voltak nagy kommunisták vagy kollektivisták. Tisztán emlékszem, s míg élek fogok is emlékezni, egy alkalommal valamelyik ünnepkor csomagot adtak az iskolásoknak. Szépen felállítottak sorba, ott a tanárok s igazgatók előtt, de nekünk nem adtak csomagot, csak azoknak, akiknek a szülei nagy kollektivisták voltak, párttagok. Szépen oda kellett álljunk mi is, s az orrunk előtt adták oda azt a csomagot, s néztük, ahogy örvendeznek neki. Borzasztó kellemetlen s rossz érzés volt, csak iskolások voltunk.”

„Szerettem tanulni. Emlékszem, akkor tanultunk az iskolába még oroszul, s egyedül én tudtam az osztályban felszámolni százig. De a tanár soha nem adott jó jegyet nekem se, s a többi egyszerű munkásgyereknek se. A kollektivisták gyermekeit feltették a pódiumra, s mi aztán törhettük magunkat, számolhattunk vagy gimnasztikázhattunk ügyesen, de úgyis mindegy volt. Egy iskolai verseny alkalmával a testneveléstanárunk elmondta, hogy hiába vagyunk ügyesebbek, ő tudja, de akkor is megvan, hogy kit kell neki díjaznia, mert el volt döntve. Így müködtek akkor a dolgok, de nemcsak az iskolában, hanem mindenhol.”

„Édesapám úgy akarta, hogy legyek ápoló vagy hasonló. Beszélt is egy asszisztenssel, s az iskola után odavett volna magához, s segített volna, de mire én az iskolát elvégeztem, édesapám meghalt, a bátyáim mentek katonaságba, nem volt mit csinálni, kellett menni dolgozni. Így kerültem el aztán Kolozsvárra szolgálni. S így lett nekem vége a gyermekkoromnak igen hamar.”