Kivetítő

Karácsony, a hízás ünnepe

by Nagy Kriszta | 2019. 12. 25. | 0 | Kivetítő,Slider |

Töltött káposzta, csülök, halászlé és zserbó, a karácsonyi vacsorák elengedhetetlen fogásai. Minden háztartásban elkészül ilyenkor egy-két nehéz étel, amiből néhány falat is bőven elég lenne, mi mégis teletömjük magunkat, hogy nagymama elégedetten mosolyogjon ránk. Az ünnepi időszakban egymást érik a partik és családi összejövetelek, ráadásul a rokonoktól és ismerősöktől annyi édességet kapunk, hogy az új év kezdetén akár kisboltot is nyithatnánk. Az értelmező szótárban a karácsony mellé nyugodtan be lehetne ékelni az elhízás szót is, hiszen a két fogalom már kézen fogva jár. De mit lehet tenni? Elkerülhetjük a plusz kilókat?

A válasz rövid, és egyszerű: igen. Persze ez gyakorlatban korántsem ilyen könnyű, hiszen ellenállni annak a sok finomságnak kész kihívás. Ha mégis úgy döntöttünk, hogy idén formában tartjuk magunkat, akkor sem kell lemaradnunk az ünnepi lakomáról, csupán mértéket kell tartanunk.

Kisebb tányérokat használva az adag is kevesebb lesz. A telepakolás illúziója megnyugtathat, és a szűkösebb férőhely miatt a kalóriabevitelünket akár meg is felezhetjük. A puffadást és az esetleges hasfájást is elkerülhetjük, ha lecsökkentjük a bevitt ételmennyiséget, valamint energikusabbak maradhatunk, hiszen nem tör ránk a food-coma jelenség.

A régi, házias receptek újragondolása is segíthet alakunk megtartásában. Nem mindegy, hogy milyen halat teszünk a halászlébe, zsíros vagy sovány hússal töltjük-e a káposztát, vagy hogy milyen kenyeret választunk az étkezés mellé. Azzal is kicselezhetjük a saját étvágyunkat, ha a falatozás előtt megiszunk egy nagy pohár vizet, így kevesebbet tudunk enni.

   Nemcsak az ételekkel, de az alkoholos italokkal is vigyázni kell az ünnepek idején. Hajlamosak vagyunk ilyenkor túlzásba vinni az alkoholbevitelt, ami nemcsak súlygyarapodást idézhet elő, hanem más egészségügyi problémákat is. Ha a nagymamánál, a szomszédnál és az anyósnál is megkínálnak sörrel-borral-pálinkával, meg kell tanulnunk illedelmesen visszautasítani, szem előtt tartva testünk épségét. Egy pohár bor vagy rövid ital természetesen nem árt, de figyelnünk kell a mértékre, hiszen hiába mondunk le az ínycsiklandozó ételekről, ha az italokkal dupla annyi kalóriát viszünk szervezetünkbe.

Nem lehetek beteg, hisz fiatal vagyok…

by Mátyás Orsolya | 2019. 12. 20. | 0 | Kivetítő,Slider

Fiatalon szép az élet. Az ám. Azok az ifjú évek, amikor még csak azért is leülünk a hideg padra, kőre, lépcsőre, mert mi az nekünk, egy felfázás? A heti egy alma és avokádó majd úgyis megvédi a szervezetünket a baciktól. Sőt, teszünk egy kis fahéjat a kávéba, s máris egészségesek vagyunk. Mitől is félni? Velünk úgysem történhet meg, hogy betegek legyünk, hiszen a betegség az időseké. Ráérünk mi még arra.

Gondolj csak bele, te hányszor nyugtattad magad azzal, hogy áh, veled úgysem történhet meg, mindegy, miről volt szó. Csak hogy tisztázzuk így az elején: bizony, bármi megtörténhet veled is, velem is! A motivációs szövegekben hangoztatott „nincs lehetetlen!” okosság sem zárta ki soha a rossz dolgokat. De ha már motivációs szövegekben halljuk, miért is értelmeznénk úgy, hogy csalódás is érheti az embert? Áh, ennek semmi értelme…

Gyerekkorban távol áll tőlünk minden betegség. Akkor a legegyszerűbbnek tűnik a tőlünk legtávolabb álló generációra kenni a dolgot, általánosítani, mivel tényleg azt látjuk, hogy a legtöbb egészségügyi gonddal az idősek szenvednek, na meg, hogy általában egy fióknyi gyógyszer az átmeneti megoldás a bajokra.

Na jó – gondolja magában a gyerek – én már tuti nem akarok megöregedni!

Őszintén? Én sem akarok megöregedni, de igazából mindegy is, mert már tudom, hogy nem feltétele a betegségnek az időskor, és azt is, hogy a baj úgy jön, mint a Mikulás – nem látjuk, csak a nyomait, és néha nem azt az ajándékot kapjuk, amire számítottunk, mégis el kell fogadnunk, mert nekünk szánták. Aztán jöhet az interneten való böngészés, hogy mégis mi lehet a gyógymód a váratlan nyavalyára. Vagy hogyan kerülhettük volna el?

A jó hír az, hogy a legtöbb kór tünetei előbb vagy utóbb jeleket festenek a testre, hogy felhívják az ember figyelmét arra, hogy valamilyen alkatrésze a szervezetnek bizony meghibásodott. A rossz hír pedig, hogy az emberek nagy része nem veszi komolyan az ilyen figyelmeztetéseket, nekik pedig a második fázis a fájdalom, ami fájdalomcsillapítóval elmúlik, „oszt jól van”.

Na de meddig van jól?

Amikor legutóbb kórházban jártam, hallottam, amint egy ápoló arról érdeklődött a betegétől, hogy milyen mélyreható lelki öröm vagy csalódás érte őt az utóbbi időben. Érdekes helyzet volt, mert még nekem is mint hozzá nem értőnek feltűnt, hogy az illetőnek a lábával van problémája. Az ápoló hamar észrevette az értetlenkedésem, és elmagyarázta, hogy minden betegség emocionális alapú, a testben, és a testen ezek tünetei láthatók.

A meglepettség az arcomra rajzolódott. Mindaddig azt gondoltam, hogy ebben csak a spirituális emberek hisznek, egy orvos vagy ápoló sosem mondana ilyet.

Hazaérve a Facebook lepett meg hasonló módon egy, a lelki eredetű betegségek témáját boncolgató cikkel. Az oldal kis bevezetővel indított, majd ábécésorrendben az ismert és általam kevésbé ismert betegségek nevei álltak, a lelki okok meg magyarázatként sorakoztak mellettük. Ahogy vágtattam a sorok között, nem tudtam nem arra gondolni, hogy ha mindez igaz, milyen csúnya tévhitben él minden egészségügyi problémával küzdő, legyen az fiatal, idős vagy bárki, aki úgy véli, hogy sorsának elkerülhetetlen ínyencsége a betegség.

„Gondolatvilágunk mint egy „irányító központ”, hatással van az érzelmeinkre. Ha egy negatív érzelem kibillent minket az egyensúlyunkból, és ez az állapot tartósan fennáll, akkor a szervezetet átjáró energiák nem tudnak megfelelően áramlani. Elakadások, blokkok keletkeznek, amelyek szintjén az egyes szervekben kezdetben kisebb funkciózavarok, később egyértelműen kimutatható betegségtünetek jelentkeznek.” (Forrás: lelkednek.hu/)

Nem szeretnék senkit meggyőzni afelől, hogy semmi más meghatározó tényező nincs, és ha az ember nem enged teret az erős érzelmeknek az életében, akkor minden bizonnyal egészségesen él, ameddig csak szeretne. Afelől viszont annál inkább, hogy jobban kell figyelni magunkra és a hozzánk közel állókra. Figyelni kell a szervezet segélykiáltásaira, és abban az esetben is szakember véleményét kell kérni, ha úgy tűnik, minden jól megy. Mert idősekként diagnosztizálhatnak olyan bajjal is, amiért huszonévesen „dolgoztunk meg”.

50/50

by Kincses Kriszta | 2019. 12. 18. | 0 | Kivetítő,Slider |

Telefon helyett narancs, nyusziból viszont nincs hiány

by Wolf Petra | 2019. 12. 06. | 0 | Kivetítő,Slider |

Kislány vagyok, 8 éves, a szüleim kezét fogva sétafikálok Szatmárnémeti főterén. Nagynak tűnik a város, mindent szívesen elfogadnék a kirakatokból. Ámbár, amint kitátom a szám, rögtön lehurrognak. Nem kaphatok sem magassarkú cipőt, sem gyerekeknek tervezett menyasszonyi ruhát, de a hisztim miatt azt mondják, a vacsit követő desszertről is lemondhatok, ha így folytatom. „Milyen szülő az, aki ilyen fontos kellékektől fosztja meg a gyerekét?!” – gondolom magamban, de inkább hallgatok, mert a nutellás palacsinta mindennél többet ér. Egyébként is, tudom már, kinek az ajtaján kopogtassak legközelebb.

Egy hét eltelt, s képzeljétek, sikerült átvészelnem napjaimat a fidres-fodros, fátyollal kínált, csipke menyasszonyi ruha nélkül is. Pedig komolyan fontosnak tartottam, és ki is használtam volna, ha megkaptam volna, ha apát meggyőztem volna. Amikor csak ketten mentünk vásárolni, őt mindig sikerült jobb belátásra bírnom, anya volt a kemény dió. Ezennel viszont nem sikerült a küldetés, kénytelen voltam tehát az ő tűsarkúiban száguldozni a szobám ajtajától a konyháig s onnan vissza. Ritkán tértem le a bejáratott útról, elvégre 10 lépésnél többet nem bírtam megtenni. Inkább álló helyzetben csodáltam magam a tükörben. De nem volt teljes az összkép, ezek a cipők nem az én lábméretemre voltak tervezve, akárhogy is.

Egyébként novembernek nemsokára vége, én pedig vacogok az ágyban. Idén nem kíméletes velünk az időjárás. Fürödtem, s fél órája a vizes törülközőben fetrengek az ágyamban, lusta vagyok belepréselni magam a rózsaszín, csilivili, hercegnőkkel megspékelt pizsamámba. Anyáéknak is csak egy feltétellel engedem, hogy rám adják, segíteniük kell a Mikulás-levelem megírásában. Szóval kezdem: jól jönne egy új fülbevaló, körömlakkok, sok-sok túrórudi és egy valódi telefon. Úgy döntöttem, idén nem kérek sok mindent. Ja, a varázspálcát kifelejtettem, ne már. Betuszkolom a sor végére azt is, aztán szépen összetűröm, borítékba csomagolom és kipakolom az ablakba. Már csak arra kell várni, hogy a manók észrevegyék, és eljuttassák a Mikihez. Állandó készenlétben vagyok, a paplan alá bújva leskelődöm, igyekszem lebuktatni őket, de sosem járok sikerrel. Csodával határos módon mindig kifigyelik, ha nem vagyok otthon. Ekkor nyúlják le a levelem, s mire én megérkezem, már hűlt helyét találom.

A nagyszüleim is érdeklődnek, mire vágyom a Mikulásuktól, nehogy ugyanazt kapjam, amit az otthonitól kértem. Ezen sokáig törtem a fejem, azt hittem egyeztetnek egymással, csak okosabbak annál, hogy kétszer lepjenek meg ugyanazzal az ajándékkal, én csalódnék bennük. Na, de ezt mindenképp szeretném elkerülni, úgyhogy úgy döntök, túljárok anyáék eszén. Séta közben ugyanis a menyasszonyi ruha mellett egy nyuszis fülcsit is kinéztem magamnak, gondoltam húsvétkor milyen praktikus lenne, a locsolóimnak is biztos tetszene. De ők azt mondták, nem nekem való, ami egyértelműen kamu, velem nem lehet bármit elhitetni. Ha a kockás fülű nyúl meséjét nézhetem, akkor miért találják ki, hogy ez nem nekem való? Elmeséltem tehát a nagyimnak a történetet, mert tudtam, egyet fog érteni velem. Egy pillanat alatt az autóban ültünk, megkértek, nézzük meg közösen is a szóban forgó fülbevalót, hogy rá tudjam rajzolni a levélre, a Mikulás másképp nem tudná megkülönböztetni, nekem melyikre van szükségem. Így is történt, az ékszerboltban magamhoz próbáltam, mama szerint csajos, tata szerint rám tervezték. Csak anyáék sajnálták tőlem. Legszívesebben magammal hoztam volna, nehezen ment az elválás. Láttam a nagyszüleimen, hogy megesett rajtam a szívük. Gondoltam, legközelebb apára is bociszemekkel fogok nézni, hátha garantáltabb lesz a siker.

„Jé, Petra! Jött a Mikulás, szaladj az ablakhoz, hozott neked ajándékot. Hűha, de sok mindent kaptál, biztos becsukta a szemét, amikor rosszalkodtál” – kiabálják a szüleim.

Enyém lett a nyuszi, azzal sem foglalkoztam, hogy telefon helyett narancsot kaptam, ekkora boldogságban még nem volt részem. Rögtön meg is gondoltam magam, nemcsak húsvétkor lesz rajtam, hanem az év minden napján. Elválaszthatatlanok leszünk, majd meglátjátok. Persze attól, hogy kicsi vagyok, szemem még van, látom, hogy anyáék nem osztoznak az örömömben, de ez most mit sem számít. Bemegyek a szobába, hogy a tükörben is szemügyre vehessem, közben hallom, hogy kint a fülcsimről beszélnek. Néma csendben hallgatózni kezdek. Most már zavar, hogy ekkora feneket kerítenek a dolognak. Nevetgélnek, hogy plébojos, nem is értem mi ütött beléjük. Használjanak értelmes szavakat legközelebb.

Az influenszerbuborék fogságában

by Wolf Petra | 2019. 12. 03. | 0 | Kivetítő,Slider |

Gyakran ragadok le a kommentszekciónál, s ilyenkor arra jutok, divattá vált az influenszereket utálni. Már a kifejezés is egyfajta szitokszóvá nőtte ki magát, néhol az ingyenélés szinonimájává. Ezért van az, hogy az „influenszerek” szívesebben hívják tartalomgyártónak, youtubernek, vloggernek, de jóformán bármi egyébnek magukat. Még az is fikázza őket, akinek fogalma sincs az egészről. Pedig néhány éve egészen menő volt vlogokat nézni, egyedi tartalmat látni az unásig forgatott sorozatok mellett.

Azért kezdtem el különféle vloggereket követni, mert egyszerűen szórakoztattak, minden egyes hibájukkal együtt. Nem volt profi a világítás vagy a hang? Attól még lekötött az, amit az illető mondott vagy ahogyan mondta. Nem (mindig) csak a felszínt láttatták, sokszor azonosulni tudtam témáikkal. Egy tévés show-műsor esetében erre nem volt lehetőségem. Ők valamelyest rámutattak, hogy mi minden hiányzott a már meglévő médiapiac platformjairól: őszinteség, tabudöntögetés és a kendőzetlen valóság feltárása. Azt gondoltam, az új arcok felbukkanása által sokszínűbbé válnak a fogyasztható tartalmak. Mára már én is szórakozom a gondolaton. Szóval, mivel a jövőbe látás nem az erősségem, azt nem láttam jönni, hogy manapság már bárkiből lehet influenszer.

Ilyet amúgy bárki tud, beleértve engem is

Végül is csak a privát szférádról kell lemondanod, tehát:

az életed mostantól a mélyen tisztelt publikum előtt zajlik

rendszeresen tartalmat kell gyártanod a követőidnek

amit kedve szerint bárki kritizálhat (és elküldhet indokolatlanul a p*csába, ebben a szakmában elég gyakran előfordul).

Körülbelül ez a közös halmaz, személytől függetlenül, lehet szó amatőr kisiskolásról, de akár profi közszereplőről is. Tudniillik nem minden influenszernek az a célja, hogy híressé váljon, hanem egyszerűen magányos, ezért valahová tartozni szeretne. Belemondja a kamerába a véleményét és közösséget gyűjt maga köré, ez pedig sokakat idegesít.

Rákérdeztem hát ismerőseimnél, vajon mi zavarja őket a leginkább a tartalomgyártókban. A válasz őszintén nem lepett meg, sokan úgy vélik, hogy nincsen valós meló videóik mögött. (Ezzel általánosságban véve nem értek egyet.) Következőképp fogalmaztak: „s*gget villant, erre özönlenek a feliratkozók, annyira gratulálok!” Mások azt nehezményezik, hogy nincs értékelhető tudás a csacsogás mögött. „Irányítsák a naivakat, engem nem fognak.”

Vannak, akik teljes egészében a műfajt utálják

Nem kizárólag a trash-tartalmak hoznak ki sokakat a sodrukból, teljesen mindegy, mennyire színvonalasan van megszerkesztve az adott tartalom, van, aki hidegrázást kap attól, ha meglát valakit egy drága cuccal szerepelni, ami alatt feltűnik a #szponzorált tartalom címke. Közvetett módon mégis hozzájárul az illető anyagi juttatásához, mivel ahhoz, hogy valaki influenszerré váljon, elég, ha számokban mérhető eredményt tud elérni. Függetlenül attól, hogy szeretetből vagy utálatból követik/nézik. A sokak által fikázott tartalmak pedig nagyon gyorsan terjednek, bizonyára mindenkinek van egy guilty pleasure oldala, amit imád böngészni, akár szánalomból is.

Miért nézi, ha gyűlöli?

Engem nem az zavar, hogy rengeteg béna tartalom van a neten, mert ezek kikerülhetők. Az öncélú gyűlöletkeltéstől viszont könnyen kiborulok. Teljesen mindegy, hogy egy valódi baráti társaság vagy a tartalom alatt összeverbuvált virtuális közösség teszi, a youtuberek fikázása kollektíven zajlik. Erre a fogyasztói viselkedésre az angol két kifejezést különböztet meg: hate watching és a már említett guilty pleasure. Ezek lehetőséget nyújtanak arra, hogy az emberek frusztrációjukat az utálkozáson keresztül éljék ki. Guilty pleasure-ként olyan haszontalan műsorokat kísérünk figyelemmel, amit ciki nézni, mégis élvezetet okoz néha. Nem feltétlenül fontos a szereplővel való sorsközösség-vállalás, gyűlöletet sem vált ki belőled, mégis felkelti az érdeklődésed, aminek köszönhetően a képernyőre tapadsz.

Ezzel szemben a hate watching az, amikor rendszeres nézője vagy egy műsornak, hogy végignézd az általad szánalmasnak vélt szereplő bukdácsolását. Morálisan semmiképp sem tudsz azonosulni a produkcióval, sőt nevetségesnek tartod, mégis figyelemmel kíséred. Példaként szerintem a Győzike show vagy a Valóvilág abszolút helytállnak. Bár nagyon jó sorozatok is vannak a piacon, a fogyasztók ugyanúgy megnézik a bóvli tartalmakat is. Sőt, erre a tartalomgyártók még rá is játszanak, feltöltik, ahogy egymás videóit parodizálják.

A sok utálkozónak köszönhetően pedig ez az influenszerlufi egyhamar nem fog kipukkadni, mert ők maguk is nézik a tartalmaikat. Méghozzá egyre többen, akár bevallják, akár nem. Ha valamikor mégis túllendülünk ezen az időszakon, jön majd helyette más őrület. Aggodalomra semmi ok.