A vonatút könnyen izgalmassá válhat. Főleg, ha hosszú, és érdekes utasokkal találkozik az ember. No meg, ha közben veszélyes világjárvány terjed mindenhol. Ez a néhány mondat nem egy film első néhány vágóképe alatt elhangzó voice-over. Ezek olyan gondolatok, amelyek a nem túl régen történt járványhelyzet ideje alatt fogalmazódtak meg egy kíváncsi emberben, miközben vonatra szállt.

A vonat este fél tízkor indult a brassói vasútállomásról. Az állomáson kisebb nyüzsgés, a hangulat csendes, a bódék már bezártak. Így nem nehéz betartani a kötelező távolságot, viszont maszkot alig lehetett látni néhány emberen, és még annál is kevesebben voltak, akik rendeltetés szerint szájukat és orrukat eltakarva hordták. A legtöbben álluk alá húzva viselték. A piszkos, kissé bűzlő aluljárón keresztül jutottunk el a negyedik peronig, ahová befutott a vonat amely egészen Nagykárolyig visz. Az 580 kilométernyi út 11 órát vett igénybe.

Lehetőség volt alvóhelyen utazni, és most először én is ezt választottam, remélve, hogy a higiéniai szabályok és más kötelező előírások betartása biztonságosabbá teszi a vonatutat.

Hosszú percekig várakoztunk a peronon a kellemesen langyos augusztusi estén, amíg beérkezett a vonatom. Elbúcsúztam a családomtól és felszálltam a megfelelő vasúti kocsiba, kíváncsian várva, hogy kikkel fogok osztozkodni „hálószobámon”.

A fülkében két kétemeletes ágy volt egymással szemben, a falhoz erősítve. Az előírások szerint csak négyen utazhattak együtt. Amikor megláttam a kis fülkét, azon tanakodtam magamban, hogyan lehet itt elférni, hiszen még két ember is nehézkesen mozog a kis térben. Én csatlakoztam negyedikként a fülkében utazókhoz és a fogadtatás meglepően jólesett. Amint szembefordultam a fülkém nyitott ajtajával, jókedvű, pattogó, ugyanakkor bizalmat annyira nem sejtető férfihang kezdeményezett velem diskurzust: „Ah, a sosit şi ultimul pasager. Bună seara!” – nyújtotta határozottan kezét a negyven körüli férfi, és bemutatkozott. Először meglepődtem, hogy a járvány veszélyeinek ellenére kezet nyújt teljesen idegennek. De gesztusa annyira határozott és magabiztos volt, hogy egy másodpercnyi habozás után elfogadtam. Majd én is bemutatkoztam, hangsúlyozva nevem magyarságát, lévén, hogy szintén magyar néven mutatkozott be (nevezzük csak Pének). A felismerés után pedig, anyanyelvünkön folytatta és bemutatta a többi utast ugyancsak szívélyes, de mesterkélt hangon. Rajtunk kívül még a kolléganője és egy középkorú román úr utazott a fülkében.

Amint a rövid ismerkedés megtörtént, Pé a hátizsákomat kérte, hadd tegye fel a legfelső ágyra, ahol nem alszik senki. Először ez furcsának tűnt, majd megértettem, hogy nincs máshol hely a csomagoknak. Elmondta, nem kell hordanunk a maszkot, csak ha épp kimegyünk a folyosóra, illetve majd leszálláskor, mert rendőrök lehetnek. Ennek valamennyire örülni is tudtam, hiszen én sem szerettem volna egészségügyi maszkban tölteni az éjszakát, főleg aludni nem lett volna kényelmes benne. Megmutatta az alvóhelyemet, és tudatta, hogy bevetették az én ágyamat is, a vonat személyzete szerint természetesen kitisztított, fertőtlenített ágyneművel. Kijelentése után a fülke többi tagja kényszeredetten felnevetett.

Örültem, hogy magyarokkal utazgathattam, a román nyelv nem tartozik a legjobban elsajátított kompetenciáim közé, de így legalább kicsit megismerhettem az utastársaimat. Péről hamar kiderült, hogy közvetlen, és nagyon szeret beszélni, többnyire ez a munkája is, hiszen egyik Szatmár megyei község polgármestere. Biztosított, hogy nyugodtan fordulhatok hozzá bármi gondom, szükségem akadna a vonatút során, ő azonnal intézkedik.

Ezek után pedig kijelentette, hogy ideje lenne lefeküdnünk, hiszen megérkezett az utolsó személy is, akire eddig vártak. Mindez nekem azt jelentette, hogy fel kell másznom az első emeleti ágyra a kihúzható vaslétrán. Nehezen, de megoldottam, hogy a létra megfelelő szögben álljon az ágy peremével, hogy kényelmesen feljuthassak, aztán, amikor sikerült, belehuppantam a frissen mosott és tisztított paplanba, pokrócba és párnába, amelyen csupán tenyérnyi sárga folt virított. Feljutva konstatáltam, hogy itt már csak horizontális pozícióban helyezkedhetek el, hiszen a szűk hely mást nem tesz lehetővé. Tehát, bár még egyáltalán nem akartam alvásra adni a fejem, úgy tűnt, nincs más választás. Erre az is ráerősített, hogy Pé lekapcsolta a villanyt a kabinban, valamint az ablakfüggöny is be lett húzva. Mindenki jó éjszakát és szép álmokat kívánt mindenkinek.

Igyekeztem elhelyezkedni a keskeny fekvőhelyemen, meleg lévén a fülkében, pulóveremet a párna és az arcom közé fektettem. Nem használtam a paplant, pokrócot, és reméltem, hogy később sem lesz ezekre szükségem. Elővettem a telefonomat, alacsonyabb fokozatra állítottam a képernyő fényerejét, és üzenetváltásokba kezdtem néhány, számomra kedves emberrel. A vonat mozgása és halk zakatolása álmosítóan hatott.

A szendergés folyamatában csupán a szemközti ágyon fekvő Pé telefonbeszélgetései és olykor képernyőgörgetés közbeni hangos felnevetései jelentettek akadályt. Majd tudakolta szintén még nem alvó kolléganőjétől: „Miért olvas ilyenkor?” Ezután pedig hosszas diskurzus kezdődött kettejük között az alvási szokásokról, álmatlanságról, mígnem az egész Pé által bemutatott esőhangot imitáló YouTube-felvételbe torkollott.

Végül sikerült elaludnom.

A vonat mozgása meglepően megnyugtató és elringató hatású volt, ezért az idegen környezet ellenére is egész jól aludtam. Már Nagyvárad környékén járhattunk, amikor reggel felébredtem. A fülkében hűvös volt, a többiek még aludtak, a függöny kis résén pedig bejutott a fény. Nem tudtam leszállni az ágyból, mert azzal mindenkit felébresztettem volna, ezért csak feküdtem kellemesen, míg egyre világosabb és világosabb lett a kabinban.

Szépen lassan mindenki ébredezni kezdett, a kis fülke pedig megtelt mocorgásokkal, reggeli pislogásokkal és sóhajokkal. Hét óra körül járhatott az idő, amikor végre leszálltam az ágyból, és tettem egy sétát a vonatban. Már mások is fent voltak, a szűk folyosón több, ablakon kibámuló embert kellett kikerülnöm. Kellemes, nyugodt volt a vonat, senkinek nem volt sürgős dolga, elintéznivalója, csak várakoztunk, hogy majd megérkezzünk.

A barátnőmet mentem meglátogatni egy Nagykároly melletti faluban. Az egyetemen ismertem meg, szobatársak és szaktársak is voltunk. A járvány miatt pedig már fél éve nem láttuk egymást. Üzenetet írtam neki, hogy éppen hol tart a vonat. Elméletileg fél kilencre kellett befutnunk.

Én is megálltam a folyosó egyik ablakánál, a párkányra könyököltem, és figyeltem a számomra idegen síkságot, hegyek nélküli békés tájat a friss, reggeli napfényben.

Pé is kijött a folyosóra, elkezdtünk beszélgetni. Megtudtam, hogy ő és a kolléganője Bukarestben szálltak fel, ahol valamelyik minisztériumnál voltak munkaügyben. Majd politikáról kezdünk el beszélgetni, arról, hogy hogyan áll a helyzet nálunk, Székelyföldön. Pé nevetgélt, ironikusan viccelődött, simlis történeteket mesélt egy-egy politikusról. Közben egyre közelebb kerültem az úti célomhoz. A polgármester biztosított, hogy ő majd intézkedik, ha nem jönnének értem az állomásra, és ha bármi gondom van, csak értesítsem őt.

Lassan összepakoltam a holmimat, hátamra vettem a hátizsákot. Elköszöntem a többiektől, maszkot raktam fel, és elindultam a vonat ajtaja felé. Pé szolgálatait viszont nem kellett igénybe vennem, mert a barátnőm már ott várt kitárt karokkal az állomáson.

Érdekes élettörténések vezettek oda, hogy ezeket a sorokat elkezdjem megírni, mert ugyebár, erre semmi szükség nincsen – mesterkélt figyelemhiány a nők állandó problémázása, és amúgy is, a laptopom a szobában van, az meg nem a konyha. Előterjesztenék most néhányat ezen remek tapasztalataim mintapéldányaiból.

Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy ő nem érti, miért létezik a feminizmus. Csöndesen jegyezném meg számára, hogy ha csak olyan dolgok léteznének a világon, amit ő megért, akkor ma is kövekkel csiholnánk a tüzet, és a férfiak imádott sportautói is csak olyanok lennének, mint a Frédi és Béni, a két kőkorszaki szaki lábbal hajtós csodamobilja.

De igazán nem mondhatjuk, hogy nem képesek a fejlődésre, hiszen míg kiskorunk meséjében a szőke herceg még csak lehozni tudta a csillagokat az égről szíve választottjának, ma már képes lehazudni azokat, noha ezt már nem a szíve, hanem sokkal délibb szerve választja.

Ők azok, akik szerint a szőrzet a nőkön nem vonzó, mert a szőrös kar vagy láb nem szép, mondjuk ugyanúgy szerintük a kommunista rezsim nem más, mint az én havi közköltségem, és nem az a korszak, amire nagyszüleik fájdalmasan gondolnak vissza.

Szavunk egy sem lehet, hiszen, ha nem épp olyannal van dolgunk, akinek fóbiája van a nyilvános terektől és allergiás a D-vitaminra, s ezért szigorúan csak a saját lakásán, csak este szeretné élvezni a társaságod, akkor még randizni is elhív. Te pedig örülsz, készülődsz, szemet vakító boldogsággal és gyermeki izgatottsággal repdesel a fürdőszoba és a ruhásszekrényed között, akár egy kis kolibri. Találkoztok, jó minden, nem csak a pénzcentrikus jövőjéről beszél, és még a macskákat is szereti. Későre jár, hazaindulsz, és, te kis balga, ezt jó találkának címezve tennéd az emlékeid postaládájába, amikor kitépi lelki kezeid közül a címzetes iratot a felismerés szele. Elhibáztad, hiszen kisebb a melled, mint az instagramos képen, és ezzel összezavartad ezt az igazán jó partinak ígérkező fiatalembert, hogy rákérdez-e ilyesmire. Hát persze, hogy megteszi, hiszen számára ez releváns információ. Te meg, ha épp nem menstruálsz, későn mutáló kisfiúnak leszel titulálva, csak mert nem dupla D-s a kosarad, mert hát az ő száma durva 25-ös, mondjuk milliméter és nem centiméter, de ez meg már nem releváns.

Gyerekkoromban – ami nem is volt olyan rég – minden kislány szoknyát hordott. Esőben, sárban, napsütésben, szélviharban. Akkor éreztük magunkat igazán szépnek. Mármint, ha szoknyát hordtunk, nem, ha nagyon fújt a szél. A hercegnők és tündérek a mesében, a nénik a televízióban, nagymama a nyári konyhában (is) viselte a ráncos darabokat. Szoknya vagy ruha, nem számít. A lényeg, hogy legyen színes és mintás, na meg rendesen pörögjön, perdüljön a derekunkon.

Nem volt jelentősége annak, hogy milyen időjárás volt kint, vagy hogy a szoknya gyűrött lett-e a játék közben. Az igazi szépség abban rejlett, hogy ezek a ruhadarabok életre keltették bennünk a játékosságot és a szabadságot.

A szoknya régebb nemcsak ruhadarab volt, hanem egyfajta szimbólum is. Már akkor is kifejezte az alakulóban lévő egyéniségünket. Gondoljunk csak a flitteres, hosszú vagy a könnyed darabokra. Sokoldalúságuknak köszönhetően könnyedén alkalmazkodnak különböző helyzetekhez és eseményekhez. Bármilyen alkalomhoz lehet találni egy passzoló fazont, így a rokolya a vasárnapi misén és a hétköznapi bevásárláskor is megállja a helyét mai napig.

Ennek a ruhadarabnak a hordása gyakran kapcsolódik a mesékhez és a fantáziavilághoz – leginkább gyerekkorban. A hercegnők és tündérek az esetek többségében szoknyában jelennek meg, így a gyerekek szoknyát viselve belebújnak a mesék világába, megélhetik saját kalandjaikat a képzelet birodalmában. Kiskoromban olyannyira ragaszkodtam a pörgősökhöz – így mondtam a szoknyának –, hogy hajlandó voltam vastag tréningnadrágokra is felhúzni, csak hadd lehessen rajtam. Huszonévesen nem merném ezt megcsinálni, de ki tudja, hova alakul a világ.

Az évek múlásával, ahogyan rohamosan elkezdtünk felcseperedni, a szoknyák szép lassan háttérbe szorultak. Elhagytuk a gyermeki könnyedséget, és a praktikusabb, kényelmesebb ruhadarabok felé fordultunk. Amint beléptünk a tinédzser- vagy felnőttkorba, az életünkben új kötelezettségek és tevékenységek jelentek meg. A tanulmányok, a munka vagy a sporttevékenységek aktív mozgást, rugalmasságot és kényelmet igényelnek. A farmerok, nadrágok ilyenkor ideálisabbak, mivel tartósabbak és jobban alkalmazkodnak a különböző helyzetekhez. Nem mellesleg a divatipar is folyamatosan változik, és ez hatással van az öltözködési preferenciákra – ha akarjuk, ha nem.

De hova is szerettem volna kilyukadni pontosan? Ebben a gatyába rázott világban sokszor eszembe jut a mustársárga kis szoknyám, amit kiskoromban minden egyes nap viseltem. Kivéve, amikor mosásban volt, akkor kénytelen voltam a rózsaszín virágosat hordani – meg is volt az eredménye, abszolút nem voltam boldog. 

A kifizetendő számlák, a halmozódó vizsgadátumok és mosatlanok megpillantásakor szívesen húznám magamra a régi mustársárga rokolyámat (már ha meglenne és feljönne rám), csupán azért, hogy egy kis idő erejéig gyermeki énem gondjaival küzdhessek. Hogy a sárleves ne legyen se túl kemény, se túl híg. A rózsaszirmokból készített bájitalom ne barnuljon meg. Az ugrókötelemet ne kelljen hatodik alkalommal is kibogoznom. A térdemet ne horzsoljam le megint, mert az előző seb sem gyógyult be rendesen.

Gyermeknap alkalmából megpróbálok olyan szoknyát viselni, ami kicsit közelebb repít a gyerkőclétemhez, hátha működni fog. Meg is ragadnám az alkalmat, és szeretnék szólni minden kedves ismerősömnek, hogy valószínűleg azért nem leszek elérhető a holnapi nap folyamán, mert Kolozsvár valamelyik zugában virágszirmokat szedek az új bájitalomhoz. Vagy megint sikerült összebogoznom az ugrókötelem.

Miért van az, hogy ha körülnézek a családomban, leginkább olyan párkapcsolatokat, házasságokat látok, amelyekre nem tudok követendő példaként tekinteni, a felek egymástól elhidegülnek, már-már mérgező kapcsolatban élnek évtizedeken keresztül?

Házasodni illett és ma is illik Székelyföldön. Ez a közösségileg elfogadott norma. Aki ettől eltér, az abnormálisnak számít. Ez a legfontosabb: az ember legyen megházasodva. Az már mindegy, hogy milyen ez a házasság, a lényeg, hogy a külvilágnak üzentünk: ügyes, talpraesett fiatalok vagyunk, akik képesek valakivel közösen jövőt építeni.

Persze, azt hiszem, a fiatalok azért reménykedtek abban, hogy ez az együttélés dolog jó lesz. Azonban az eltérő neveltetés, a hozott minták és a külső gazdasági, politikai nyomások lerombolják az illúziót. Házasság után általában egyből jön a gyerek. Ki tudja, volt-e idejük megszokni egymást a fiataloknak, és mindegy, hogy 21-22 évesen az ember készen áll-e már a szülőségre. A nőknek helyt kell állniuk a háztartásban, a munkahelyen, a gyereknevelés terén, valamint párjuk testi igényeit is készséggel ki kell elégíteniük. A férfiaké pedig az utolsó szó, ők a ház ura, nekik kell megteremteniük a kenyérre valót, gyengéd érzelmeket kimutatni sem a gyerek, sem a feleség iránt nem illik, megküzdőeszközként csupán az alkohol elfogadott. 

Sajnos továbbá azt látom, hogy gyakran a fiatal párnak nem lehetett meg a saját tere kettesben. Jó székely szokás szerint a szülők gondoskodnak arról, hogy fiúgyermeküknek legyen hová költöznie párjával a házasság után. Telket vesznek, közösen építkeznek. Ez a szokás igazán szép, áldozatos és nagy segítség. A gond csak az, hogy így gyakran a szülők azt érezhetik, pluszjogokkal rendelkeznek a fiatalok élete fölött. Kontrollálhatják őket, bármikor betoppanhatnak, beleszólhatnak a gyereknevelésbe, házvezetésbe. Így a fiatal pár valamelyik tagja egyáltalán nem tud leválni a szüleiről, s ahelyett, hogy új családjára koncentrálna, beleragad a régibe. Ebből aztán egyik konfliktus épül a másikra, ezek fokozódnak, és ellehetetleníthetik a fiatal pár közös életének fejlődését.

Azt hiszem azonban, nagyanyáink idejében ezek a dolgok valahogy természetesek voltak. Ők is így látták otthon, aztán magától értetődő, hogy ilyen élethelyzetekbe kerültek később. Azt pedig tűrni kellett a gyerek, meg a család jó hírneve miatt.

Fiatalként reménykedem, hogy van esély megdönteni ezeket a rossz szokásokat. Már hozzájutunk olyan ismeretekhez, amelyek felvilágosítanak a témában, szakértőhöz fordulhatunk, ha változtatni szeretnénk. Persze, ahhoz, hogy ezek a káros minták eltűnjenek, valószínűleg sok időre van szükség, de az egészségesebb, teljesebb kapcsolatok kialakítása érdekében mindenképp megéri.

Szívelégtelenségben hunyt el április 25-én Harry Belafonte – közölte szóvivője, Ken Sunshine. A zenében és a filmvilágban faji korlátokat ledöntő polgárjogi aktivizmus fontos alakja 96 évet élt.

1927. március elsején született Harlemben, holland, skót, zsidó és afroamerikai felmenőktől származó jamaicai bevándorlók gyermekeként. A második világháborúban a haditengerészetnél szolgált, majd gondnoki asszisztens volt. Az egyik kliense egyszer hálapénz helyett az American Negro Theaterbe szóló jegyeket adott neki. Itt találkozott Sidney Poitierrel, akivel aztán rendszeresen látogatták együtt a színházat. Később színjátszó órákra járt a híres német rendezőhöz, Erwin Piscatorhoz, ahol Poitier mellett olyan sztárok voltak az osztálytársai, mint Marlon Brando vagy Tony Curtis.

Színészi pályája mellett elkezdett zenével is foglalkozni. Klubénekes volt New Yorkban, hogy fizetni tudja az óráit. Itt olyan zenészekkel dolgozott együtt, mint Charlie Parker vagy éppen Miles Davis. Bár popénekesként kezdte, érdeklődése egykettőre a folkzene felé terelődött. Első közismert, népszerű száma a Matilda, amit 1953. április 27-én rögzítettek. 1955-ben Tony-díjban részesült az 1954-es Anderson’s Almanac-ban nyújtott alakításáért.

A valódi siker aztán az 1956-os Calypsóval találta meg Belafontét. Az album 31 hetet töltött a Billboard 100-as listáján és ez volt az első a zene történetében, amit egymillió példányban adtak el (mindezt egyébként egy év alatt). Az albumon szerepel Belafonte legismertebb dala, a Day-O, avagy Banana Boat Song. Karizmatikusságának köszönhetően koncertjei is nagy sikernek örvendtek, emellett a világ különböző részeiről származó zenei sajátosságok is lenyűgözték a közönséget. 1959-re ő lett az addig legjobban fizetett afroamerikai előadó, a hírnév pedig Hollywoodba repítette, ahol etnikai csoportján belül ő lett az első, aki komoly sikereket ért el főszereplőként. Végül azonban nem ő, hanem baráti riválisa, a már említett Sydney Poitier lett a matiné királya.

Már karrierje elején összebarátkozott Dr. Martin Luther Kinggel, mozgalmának lelkes támogatója és szószólója lett. A művészi pályájának köszönhetően finanszírozni tudta King alapítványait, de sok aktivista váltságdíját is kifizette. Részt vett az 1963-as washingtoni menetelésen is. King 1968-as meggyilkolását követően családját anyagilag támogatta.

Bár fontos szerepe volt a polgárjogi mozgalomban, az afroamerikaiak gyakran támadták. Azt állították róla, hogy sikerének titka bőre világosságában rejlik, de kritikák érték második házassága miatt is, amikor elvette Julie Robinsont. Az esetről az Amsterdam News azt írta: „Sok néger csodálkozik, hogy olyan ember, aki fajának igazságát lobogtatta, miért fordul néger feleségtől fehér feleséghez.”

Mindvégig politikailag aktív maradt. A 80-as években segített megszervezni az Anti-Apartheid dél-afrikai kulturális mozgalmat, egy Live Aid-koncertet és ő volt a híres We Are the World című dal egyik legfontosabb alkotója. A 2016-os választások alkalmával a The Timesban közölt publicisztikájában arra buzdította az embereket, hogy ne szavazzanak Donald Trumpra.

Munkásságát számos fontos díjjal jutalmazták. A Tony mellett Grammy-életműdíjat és Emmy-díjat is átvehetett, de beválasztották a Rock and Roll Hall of Fame-be is 2022-ben, hogy csak néhányat említsünk. 2011-ben Sing Your Song címmel életéről dokumentumfilm készült, önéletrajza My Song címen jelent meg.

Kép forrása: The New York Times