Gyerekkoromban – ami nem is volt olyan rég – minden kislány szoknyát hordott. Esőben, sárban, napsütésben, szélviharban. Akkor éreztük magunkat igazán szépnek. Mármint, ha szoknyát hordtunk, nem, ha nagyon fújt a szél. A hercegnők és tündérek a mesében, a nénik a televízióban, nagymama a nyári konyhában (is) viselte a ráncos darabokat. Szoknya vagy ruha, nem számít. A lényeg, hogy legyen színes és mintás, na meg rendesen pörögjön, perdüljön a derekunkon.

Nem volt jelentősége annak, hogy milyen időjárás volt kint, vagy hogy a szoknya gyűrött lett-e a játék közben. Az igazi szépség abban rejlett, hogy ezek a ruhadarabok életre keltették bennünk a játékosságot és a szabadságot.

A szoknya régebb nemcsak ruhadarab volt, hanem egyfajta szimbólum is. Már akkor is kifejezte az alakulóban lévő egyéniségünket. Gondoljunk csak a flitteres, hosszú vagy a könnyed darabokra. Sokoldalúságuknak köszönhetően könnyedén alkalmazkodnak különböző helyzetekhez és eseményekhez. Bármilyen alkalomhoz lehet találni egy passzoló fazont, így a rokolya a vasárnapi misén és a hétköznapi bevásárláskor is megállja a helyét mai napig.

Ennek a ruhadarabnak a hordása gyakran kapcsolódik a mesékhez és a fantáziavilághoz – leginkább gyerekkorban. A hercegnők és tündérek az esetek többségében szoknyában jelennek meg, így a gyerekek szoknyát viselve belebújnak a mesék világába, megélhetik saját kalandjaikat a képzelet birodalmában. Kiskoromban olyannyira ragaszkodtam a pörgősökhöz – így mondtam a szoknyának –, hogy hajlandó voltam vastag tréningnadrágokra is felhúzni, csak hadd lehessen rajtam. Huszonévesen nem merném ezt megcsinálni, de ki tudja, hova alakul a világ.

Az évek múlásával, ahogyan rohamosan elkezdtünk felcseperedni, a szoknyák szép lassan háttérbe szorultak. Elhagytuk a gyermeki könnyedséget, és a praktikusabb, kényelmesebb ruhadarabok felé fordultunk. Amint beléptünk a tinédzser- vagy felnőttkorba, az életünkben új kötelezettségek és tevékenységek jelentek meg. A tanulmányok, a munka vagy a sporttevékenységek aktív mozgást, rugalmasságot és kényelmet igényelnek. A farmerok, nadrágok ilyenkor ideálisabbak, mivel tartósabbak és jobban alkalmazkodnak a különböző helyzetekhez. Nem mellesleg a divatipar is folyamatosan változik, és ez hatással van az öltözködési preferenciákra – ha akarjuk, ha nem.

De hova is szerettem volna kilyukadni pontosan? Ebben a gatyába rázott világban sokszor eszembe jut a mustársárga kis szoknyám, amit kiskoromban minden egyes nap viseltem. Kivéve, amikor mosásban volt, akkor kénytelen voltam a rózsaszín virágosat hordani – meg is volt az eredménye, abszolút nem voltam boldog. 

A kifizetendő számlák, a halmozódó vizsgadátumok és mosatlanok megpillantásakor szívesen húznám magamra a régi mustársárga rokolyámat (már ha meglenne és feljönne rám), csupán azért, hogy egy kis idő erejéig gyermeki énem gondjaival küzdhessek. Hogy a sárleves ne legyen se túl kemény, se túl híg. A rózsaszirmokból készített bájitalom ne barnuljon meg. Az ugrókötelemet ne kelljen hatodik alkalommal is kibogoznom. A térdemet ne horzsoljam le megint, mert az előző seb sem gyógyult be rendesen.

Gyermeknap alkalmából megpróbálok olyan szoknyát viselni, ami kicsit közelebb repít a gyerkőclétemhez, hátha működni fog. Meg is ragadnám az alkalmat, és szeretnék szólni minden kedves ismerősömnek, hogy valószínűleg azért nem leszek elérhető a holnapi nap folyamán, mert Kolozsvár valamelyik zugában virágszirmokat szedek az új bájitalomhoz. Vagy megint sikerült összebogoznom az ugrókötelem.