Kalandor tollából a valamikori járványhelyzet margójára

A vonatút könnyen izgalmassá válhat. Főleg, ha hosszú, és érdekes utasokkal találkozik az ember. No meg, ha közben veszélyes világjárvány terjed mindenhol. Ez a néhány mondat nem egy film első néhány vágóképe alatt elhangzó voice-over. Ezek olyan gondolatok, amelyek a nem túl régen történt járványhelyzet ideje alatt fogalmazódtak meg egy kíváncsi emberben, miközben vonatra szállt.

A vonat este fél tízkor indult a brassói vasútállomásról. Az állomáson kisebb nyüzsgés, a hangulat csendes, a bódék már bezártak. Így nem nehéz betartani a kötelező távolságot, viszont maszkot alig lehetett látni néhány emberen, és még annál is kevesebben voltak, akik rendeltetés szerint szájukat és orrukat eltakarva hordták. A legtöbben álluk alá húzva viselték. A piszkos, kissé bűzlő aluljárón keresztül jutottunk el a negyedik peronig, ahová befutott a vonat amely egészen Nagykárolyig visz. Az 580 kilométernyi út 11 órát vett igénybe.

Lehetőség volt alvóhelyen utazni, és most először én is ezt választottam, remélve, hogy a higiéniai szabályok és más kötelező előírások betartása biztonságosabbá teszi a vonatutat.

Hosszú percekig várakoztunk a peronon a kellemesen langyos augusztusi estén, amíg beérkezett a vonatom. Elbúcsúztam a családomtól és felszálltam a megfelelő vasúti kocsiba, kíváncsian várva, hogy kikkel fogok osztozkodni „hálószobámon”.

A fülkében két kétemeletes ágy volt egymással szemben, a falhoz erősítve. Az előírások szerint csak négyen utazhattak együtt. Amikor megláttam a kis fülkét, azon tanakodtam magamban, hogyan lehet itt elférni, hiszen még két ember is nehézkesen mozog a kis térben. Én csatlakoztam negyedikként a fülkében utazókhoz és a fogadtatás meglepően jólesett. Amint szembefordultam a fülkém nyitott ajtajával, jókedvű, pattogó, ugyanakkor bizalmat annyira nem sejtető férfihang kezdeményezett velem diskurzust: „Ah, a sosit şi ultimul pasager. Bună seara!” – nyújtotta határozottan kezét a negyven körüli férfi, és bemutatkozott. Először meglepődtem, hogy a járvány veszélyeinek ellenére kezet nyújt teljesen idegennek. De gesztusa annyira határozott és magabiztos volt, hogy egy másodpercnyi habozás után elfogadtam. Majd én is bemutatkoztam, hangsúlyozva nevem magyarságát, lévén, hogy szintén magyar néven mutatkozott be (nevezzük csak Pének). A felismerés után pedig, anyanyelvünkön folytatta és bemutatta a többi utast ugyancsak szívélyes, de mesterkélt hangon. Rajtunk kívül még a kolléganője és egy középkorú román úr utazott a fülkében.

Amint a rövid ismerkedés megtörtént, Pé a hátizsákomat kérte, hadd tegye fel a legfelső ágyra, ahol nem alszik senki. Először ez furcsának tűnt, majd megértettem, hogy nincs máshol hely a csomagoknak. Elmondta, nem kell hordanunk a maszkot, csak ha épp kimegyünk a folyosóra, illetve majd leszálláskor, mert rendőrök lehetnek. Ennek valamennyire örülni is tudtam, hiszen én sem szerettem volna egészségügyi maszkban tölteni az éjszakát, főleg aludni nem lett volna kényelmes benne. Megmutatta az alvóhelyemet, és tudatta, hogy bevetették az én ágyamat is, a vonat személyzete szerint természetesen kitisztított, fertőtlenített ágyneművel. Kijelentése után a fülke többi tagja kényszeredetten felnevetett.

Örültem, hogy magyarokkal utazgathattam, a román nyelv nem tartozik a legjobban elsajátított kompetenciáim közé, de így legalább kicsit megismerhettem az utastársaimat. Péről hamar kiderült, hogy közvetlen, és nagyon szeret beszélni, többnyire ez a munkája is, hiszen egyik Szatmár megyei község polgármestere. Biztosított, hogy nyugodtan fordulhatok hozzá bármi gondom, szükségem akadna a vonatút során, ő azonnal intézkedik.

Ezek után pedig kijelentette, hogy ideje lenne lefeküdnünk, hiszen megérkezett az utolsó személy is, akire eddig vártak. Mindez nekem azt jelentette, hogy fel kell másznom az első emeleti ágyra a kihúzható vaslétrán. Nehezen, de megoldottam, hogy a létra megfelelő szögben álljon az ágy peremével, hogy kényelmesen feljuthassak, aztán, amikor sikerült, belehuppantam a frissen mosott és tisztított paplanba, pokrócba és párnába, amelyen csupán tenyérnyi sárga folt virított. Feljutva konstatáltam, hogy itt már csak horizontális pozícióban helyezkedhetek el, hiszen a szűk hely mást nem tesz lehetővé. Tehát, bár még egyáltalán nem akartam alvásra adni a fejem, úgy tűnt, nincs más választás. Erre az is ráerősített, hogy Pé lekapcsolta a villanyt a kabinban, valamint az ablakfüggöny is be lett húzva. Mindenki jó éjszakát és szép álmokat kívánt mindenkinek.

Igyekeztem elhelyezkedni a keskeny fekvőhelyemen, meleg lévén a fülkében, pulóveremet a párna és az arcom közé fektettem. Nem használtam a paplant, pokrócot, és reméltem, hogy később sem lesz ezekre szükségem. Elővettem a telefonomat, alacsonyabb fokozatra állítottam a képernyő fényerejét, és üzenetváltásokba kezdtem néhány, számomra kedves emberrel. A vonat mozgása és halk zakatolása álmosítóan hatott.

A szendergés folyamatában csupán a szemközti ágyon fekvő Pé telefonbeszélgetései és olykor képernyőgörgetés közbeni hangos felnevetései jelentettek akadályt. Majd tudakolta szintén még nem alvó kolléganőjétől: „Miért olvas ilyenkor?” Ezután pedig hosszas diskurzus kezdődött kettejük között az alvási szokásokról, álmatlanságról, mígnem az egész Pé által bemutatott esőhangot imitáló YouTube-felvételbe torkollott.

Végül sikerült elaludnom.

A vonat mozgása meglepően megnyugtató és elringató hatású volt, ezért az idegen környezet ellenére is egész jól aludtam. Már Nagyvárad környékén járhattunk, amikor reggel felébredtem. A fülkében hűvös volt, a többiek még aludtak, a függöny kis résén pedig bejutott a fény. Nem tudtam leszállni az ágyból, mert azzal mindenkit felébresztettem volna, ezért csak feküdtem kellemesen, míg egyre világosabb és világosabb lett a kabinban.

Szépen lassan mindenki ébredezni kezdett, a kis fülke pedig megtelt mocorgásokkal, reggeli pislogásokkal és sóhajokkal. Hét óra körül járhatott az idő, amikor végre leszálltam az ágyból, és tettem egy sétát a vonatban. Már mások is fent voltak, a szűk folyosón több, ablakon kibámuló embert kellett kikerülnöm. Kellemes, nyugodt volt a vonat, senkinek nem volt sürgős dolga, elintéznivalója, csak várakoztunk, hogy majd megérkezzünk.

A barátnőmet mentem meglátogatni egy Nagykároly melletti faluban. Az egyetemen ismertem meg, szobatársak és szaktársak is voltunk. A járvány miatt pedig már fél éve nem láttuk egymást. Üzenetet írtam neki, hogy éppen hol tart a vonat. Elméletileg fél kilencre kellett befutnunk.

Én is megálltam a folyosó egyik ablakánál, a párkányra könyököltem, és figyeltem a számomra idegen síkságot, hegyek nélküli békés tájat a friss, reggeli napfényben.

Pé is kijött a folyosóra, elkezdtünk beszélgetni. Megtudtam, hogy ő és a kolléganője Bukarestben szálltak fel, ahol valamelyik minisztériumnál voltak munkaügyben. Majd politikáról kezdünk el beszélgetni, arról, hogy hogyan áll a helyzet nálunk, Székelyföldön. Pé nevetgélt, ironikusan viccelődött, simlis történeteket mesélt egy-egy politikusról. Közben egyre közelebb kerültem az úti célomhoz. A polgármester biztosított, hogy ő majd intézkedik, ha nem jönnének értem az állomásra, és ha bármi gondom van, csak értesítsem őt.

Lassan összepakoltam a holmimat, hátamra vettem a hátizsákot. Elköszöntem a többiektől, maszkot raktam fel, és elindultam a vonat ajtaja felé. Pé szolgálatait viszont nem kellett igénybe vennem, mert a barátnőm már ott várt kitárt karokkal az állomáson.

Hozzászólások