Slider

Amikor a farok csóválja

by Sinkler-Németh Zsófia-Petra | 2021. 05. 28. | Amikor a farok csóválja bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

Barrey Levinson olyan amerikai politikai vígjátékot tár a néző szeme elé, hogy elakad a szó, megfagy a levegő, tudatosul bennünk, a média rabjaiban, hogy mennyire befolyás alatt vagyunk. Nem azon kell tűnődni, hogy befolyásol-e a média, hanem azon, meddig mehet el a manipulációban.

A média már a kezdetek óta manipulálja az embereket. Levinson nem az alapkérdést teszi fel, hanem egy végső szakaszt mutat be. Elgondolkodunk mi, nézők, hogy létezik-e egyáltalán olyan határ, amit átlépve már nem hiszik el az emberek, amit a tévében, rádióban látnak és hallanak. Barrey Levinson filmje szerint sokat nem változott a világ. Ha van egy jó producered, a film esetében Stanley Motss hollywoodi filmproducer, akit Dustin Hoffman alakít, és azt hitetsz el több millió emberrel, amit csak akarsz, akkor tiéd a világ. Hogy miért? Mert akkora hatalmad van, hogy akár a CIA sem csinál problémát belőle, mivel ti az elnök emberei vagytok. És ha mégis akad valami gond, mi a válasz? Ááá, persze, tudom, mert láttam a tévében.

Ez a film kulcsmondata. Akárhányan akarnak igazságot szolgáltatni a kitalált albániai háborúval kapcsolatban, Conrad Brean elnöki tanácsadó, akit Robert De Niro játszik, egy mondattal elintézi a kételkedőket. Hisz láttam a tévében. Igen, akkora hatalma van Conradnak, Winifred Ames elnöki asszisztensnek, hogy az igazságszolgáltatásnak semmi esélye.

Hogy mit lát az ember a tévében? Rengeteg mindent. De mi az igazság? El tudja dönteni a tévét bámuló laikus, hogy kint mi történik igazából, és mennyi igaz abból, amit a média közvetít felénk? Amit a média közvetít, az az igazság, az történt meg. De miről is szól ez a manipuláció? Na, felkeltettem már az érdeklődésedet? Még nem? Várj csak… Szóval miről is szól ez a manipuláció? Ó, igen.

Önérdekről: az elnököt 11 nap múlva kéne újraválasztani, az elnök emberei meg az állásukat szeretnék megtartani. Nem is rossz munka, amikor te dirigálsz mindenkinek csak azért, hogy eltussold az elnök mocskos tetteit. Csak előtte épp egy újabb kis bibit kell eltussolni: az Egyesült Államok elnöke a választások előtt szexbotrányba keveredett egy cserkészlánnyal, és ez csökkentheti az újraválasztási esélyeit.

Az elnök emberei mindent elkövetnek, hogy a választók figyelmét a botrányról eltereljék, így születik a fiktív háború Albánia ellen, több dalt és háborús hőst kreálnak ahhoz, hogy az elnök népszerűsége az egekbe szökjön. Mindenki elfelejt mindent, egy háborús hős temetését is megrendezik, aki igazából börtönben fogva tartott elítélt, de ez sem okoz problémát, mert időközben meghal, így a producernek még annál is jobb ötlete támad: háborús hősnek illendő temetést! Leforgatják, már adják is a tévében és lám, mindenki megnyugodva konstatálja, hogy az Albániában fogva tartott fogoly hősiesen harcolt, de nem élte túl. Hogy honnan tudjuk ezt? Láttam a tévében…

A film végén a producer szeretné learatni a babérokat, viszont ennek titokban kell maradnia. Senki nem tudhatja az igazságot. Az eltussolt szörnyűségeket. A producer nem tágít, így az elnök emberének, Breannak kutya kötelessége megoldani a dolgot egy szívinfarktussal. Manipuláció? Á, dehogy. A modern kor szépsége, ez a világ, amiben élünk. Minden kéz tisztára mosva, galádságok elfelejtve, minden lélek megnyugszik, az elnök újra a trónon. Hogy honnan tudom? Láttam a tévében.

Lerobbantunk

by Fórika Dóra | | Lerobbantunk bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Mifolyikitt,Slider

Mi is lehetne jobb annál, mint egy esős vasárnapon a legjobb barátnőddel kocsikázni és pletykálkodni? Elmesélni egymásnak a hét történéseit, szívfájdalmakat, örömöket, kipanaszkodni, hogy még mindig rossz az online egyetem vagy csak dúdolni kedvenc dalainkat az elsuhanó táj mellett. Igen, ez valóban szép délután lett volna, de nem nekünk.

Május derekán ugyanis a barátnőm kocsija úgy döntött, hogy nyugdíjba vonul. Eljött velünk egy jó kis kiruccanásra, majd hazafelé bedobta a törölközőt. Csak úgy, mindenféle előjel nélkül, az otthonunktól két településnyire megállt a motor. De hát mit csinál ilyenkor két 20 éves lány? Felhív egy felnőtt férfit, természetesen. A barátnőm apukájától, Emil bácsitól kértünk telefonos segítséget.

– Szia, apu! Hallod? Megállt a motor. Nem indul a kocsi. Nem, nem, le tudtunk húzódni. Nyissam ki a csomagtartót? S ütögessem meg? Oké, visszahívlak – és lerakta. – Tesó, gyere, meg kell ütni a benzinpompa helyét. Adok neki majd kontaktot, s te hallgassad, hogy zúg-e.

Rávágtunk egyet-kettőt, nekem meg hallgatnom kellett, hogy zúg-e. Valami hangja volt, így ráfogtuk, hogy az biztos az. Megpróbáltuk még néhányszor újraindítani, majd végre beindult. Jártunk egy kis örömtáncot, lepacsiztunk, hogy ez is megvolt, s még nincs is sötét.

Kicsit túl korai volt az öröm, mert az autó úgy két kilométer után ismét parkolóba guríttatta magát. Újabb telefonos segítséget kértünk Emil bácsitól, aki meg volt győződve arról, hogy ha elég erősen ráütünk a benzinpompa helyére, el tudunk gurulni hazáig. De most 20 perc kopogtatással és hallgatózással sem értünk el semmit. Besötétedett már, amikor megérkezett hozzánk Emil bácsi. Hozott vontatókötelet és egy kanna benzint, mert abból is fogytán voltunk. Mivel a két leányzó, azaz mi, sosem vezettünk vontatott autót, felhívtam egy barátomat is, hogy csapódjon már hozzánk, és segítsen benyomni majd a bekeményedett féket, vagyis vezessen inkább ő.

Végül is ügyesen hazagurultunk, s mivel már többet nem kellett aznap vezetni, a pletyka és dalolászás iránti igényeinket a garázsban folytattuk egy hideg sör társaságában, elkacarászva aznapi kalandunkon.

Vedd nyakadba a várost!

by Sinkler-Németh Zsófia-Petra | | Vedd nyakadba a várost! bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Kivetítő,Slider

A kalandvágyóknak és utazást kedvelőknek csak ajánlani tudom Erdély legjelentősebb történelmi központját, Kolozsvárt. Főleg most, pandémia alatt. Barátokkal napozgatni, meglátogatni jelentős történelmi események helyszínét – az alapműveltség szempontjából fontos hozzátennem, hogy kihagyhatatlan elgyalogolni unott fejjel az emléktáblák mellett –, aztán este ott vannak a kultkocsmák.

Egy csodás, napsütéstől sziporkázó nyári napon nincs is jobb, mint felfedezni a Fellegvárat. A Kis-Szamos melletti magas dombot eredetileg Kőmálnak hívták, de ma már az egész dombot Fellegvárnak nevezik. Giovanni Visconti tervei alapján épült császári katonai erődítményként. Az 1970-es évek óta tetején a jól ismert Belvedere szállodát találjuk. Anno, amikor még a kolozsvári egyetemista Kolozsváron élt, részese voltam én is egy jelentéktelen bandukolásnak a Fellegvárhoz. Az egész egy kis edzésnek indult Kolozsmonostorról fel a Belvedere hotelig. Egyéb lett belőle, ahogyan a fiataloknál az szokás. Ettünk-ittunk, nevetgéltünk, majd este banzájt csaptunk. Kis zene, csapódtak még oda ismeretlenek, hiszen erről is szól az egyetemista élet.

Csak ajánlani tudom a belváros szépségeit, a Főteret – amit a helybeliek Matyi térként emlegetnek –, ahol egymást érik a régi épületek, szépségüket nyugodtan élvezhetjük hideg koktél mellett valamelyik főtéri teraszon. Kolozsvár legnépszerűbb emlékhelye a Mátyás-szobor, Fadrusz János leghíresebb alkotása. A bronz szoborcsoport országos jelentőségű műemlék, meghatározó dísze Kolozsvár főterének. I. Mátyás magyar király szülővárosának egyik jelképévé vált. Hátterében éppen felújítás alatt áll a gótikus Szent Mihály-templom, Erdély egyik fő kultikus helye, számos jelentős történelmi esemény helyszíne.

Kihagyhatatlan látványosság az operaház, az Erdélyi Történeti Múzeum, a kolozsmonostori apátság, más nevén Kálvária templom. Mindezek mellett melegen ajánlom az erdélyi barokk építészet egyik legjelentősebb műemlékét, a Bánffy-palotát, amely a Művészeti Múzeum otthona, a Sétateret, a botanikus kertet, amely az egyetemisták egyik legkedveltebb helye (itt készülnek a legütősebb profilképek is Facebookra), illetve az esti kiruccanásokhoz kínálják magukat a közkedvelt kocsmák, amelyekbe lépten-nyomon belebotlunk a belvárosban.

Ezen kocsmák hírneve nem csak a finom italokról és a jó társaságról szól, itt kedvünkre választhatunk különféle „slam poetry” előadásokból, könyvbemutatókból, kerekasztal-beszélgetések részesei lehetünk nem mindennapi emberek körében. Az újságírás, kommunikáció és bölcsész szakos hallgatók, no meg a művészvilág rabjainak kedvencei, ahogyan nekem is. Nincs is jobb, mint néhány vontatott óra után beülni vagy kiülni egy kocsma teraszára, meginni egy frissen facsart narancslevet és filozofálni arról, mi is következik ezután. Mert hát mi, egyetemisták mindig csak arról filózunk, ami nincs, vagy ami sosem lesz.

Aki úgy érzi, elég volt a történelemből, annak most felcsillanhat a szeme, mivel nem csak nappali élet van Kolozsváron. Itt minden korosztály élvezheti az életet, kibontakozhat. Rengeteg szórakozóhely várja a bulizni vágyókat. A Form Space-től az Infinityig elég nagy a távolság, de amikor az ember jól érzi magát, miért is ne menne egyikből a másikba.

A sportkedvelőknek minden városnegyedben megadatik egy jó futópálya, illetve a város számos jól felszerelt edzőteremmel rendelkezik. Aki úgy dönt, hogy különleges ételeket szeretne kipróbálni, annak is van ám itt miből válogatnia kínai étteremtől egészen az amerikai konyháig.

Merjetek kimozdulni. Átutazóban tartsatok kis pihenőt Kolozsváron. Fel azt a maszkot, és irány nagyon gyorsan megismerni a város szépségeit. Most már tíz óra után is szabad a kijárás! 

 

Tina vs. tű: 1-0

by Kabai Krisztina | 2021. 05. 20. | Tina vs. tű: 1-0 bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Mifolyikitt,Slider

 

Amikor az ember lányának az első komoly randija a tűvel és a vérvétellel ájulással, 15 tűszúrással, egy perfúzióval, egy zaklatott édesanyával és egy egész kórháznyi figyelemmel végződött, akkor jó eséllyel nem azon fog rágódni, hogy melyik vakcinára iratkozzon fel, hanem hogy egyáltalán bevállalja-e az ezzel járó tűszúrást is. Hosszas, matek-infós szintű számolgatások után végül úgy döntöttem, megteszem, és bár reszketve nyomtam meg az időpontfoglalós gombot a weboldalon, utólag visszagondolva nem győzök elég hálás lenni annak, hogy pont arra a napra, arra az időpontra kattintottam rá.

Mindenkivel történtek már kellemetlen esetek, ami után a későbbiekben jóval kevesebb lelkesedéssel és lendülettel indult neki ismét az adott procedúrának. Így jártam én is a tűkkel. Bő négy évvel ezelőtt, életemben először vérvételre adtam a fejem. Kicsit aggódtam az ismeretlentől, de nem volt bennem akkora a félsz, mint kellett volna. Úgy amúgy is ájulós típus vagyok, ha nagy melegben leesik a vércukorszintem, akkor én is leesem a földre, így aznap reggel is felkészülve, csokival a kezemben, kajával és vízzel a táskámban mentem be a rendelőbe, hogy vészhelyzet esetén legyen mihez nyúlni. Nem is volt baj sokáig, még örültem is magamnak, hogy milyen ügyes vagyok, amikor hirtelen egy pillanatig minden sötét lett, aztán édesanyám kétségbeesett arcát láttam és a vizes kendőt éreztem a nyakamon. Jó, gondolom, ismerem magamat, fél óra, és teljesen rendbe jövök. Igen ám, de az aktuális ügyeletes orvos már nem ismert ilyen tüzetesen, egyből perfúzióra küldött az alacsony vérnyomásom miatt. Jó, hát akkor perfúzió, egyszer mindent ki kell próbálni. Végül másfél óra vénakeresés, több szúrásnyom és rengeteg asszisztens után a vérnyomásom kellőképpen megnőtt ahhoz, hogy inkább a hazautat válasszuk, mintsem a további próbálkozásokat.

Ezzel az édes élménnyel a hátam mögött megfogadtam, hogy csak akkor vetem alá magam a tűnek, ha nagyon muszáj. Aztán jött ez az egész Covid-dolog, vele együtt az oltás, és bár tele voltam félelemmel, mégis úgy döntöttem, beadatom. Emlékszem, Szabó Balázs Bandájától hallgattam a Tanulhatatlant az ötperces úton, ennek a dalnak volt a legmegnyugtatóbb hangzása a majdnem hétszáz zeneszám közül a telefonomról. Amikor megérkeztem az oltóközponthoz, kedvesen fogadtak, még a kedvenc fekete maszkomban is felismertek, pedig az szinte teljesen eltakarta az arcomat és a szemüveg sem volt rajtam. A kérdőív kitöltése közben viszont felmerült, hogy volt-e valamilyen durvább reakcióm az eddigi oltásokra, és amikor megkérdeztem, mi számít durvának, az asszisztens és az orvos egyből rájött, hogy ma érdekes délutánjuk lesz, ha a szervezetem produkálja magát.

És itt volt az a pont, amikor tudtam, nem fog történni semmi baj. Három olyan asszisztens volt beosztva aznapra, akiket innen-onnan ismertem. Három személy, akiknek most nem győzök elég hálás lenni. Megkértem őket, hogy beszéltessenek, beszélek én bármennyit azalatt az idő alatt, csak ne figyeljek oda a tűre. Arra a tűre, ami miatt hosszú évekig rá sem bírtam nézni sem a vérre, sem semmi ezzel kapcsolatosra. Hihetetlen volt, de nevetni kezdtünk, és máskor nem használt volna, de most a szimpla „ugyan, nem lesz semmi baj” kijelentés aranyat ért. Emlékszem a szúrás pillanatára, de nem ugrottam meg, nem is fájt jobban, mint egy szúnyogcsípés, pedig határozottan biztos voltam abban, hogy ezzel a hasonlattal csak etetni akarnak. Talán csak egy kérdésre sikerült válaszolnom azalatt az idő alatt, talán kettőre, nem emlékszem pontosan, de annyi szent, hogy a következő kérdés az volt, hogy akkor csinálunk-e képet. Az első értelmes mondat, ami kijött a számon, az volt, hogy: miért, ennyi volt az egész? Ismét nevettünk, és nem hittem el, hogy én tényleg ennyitől tartottam. Merthogy ez tényleg csak egy szúnyogcsípés volt, tényleg néhány másodperc, és sokkal kevesebbel járt, mint a csípés utáni viszkető fájdalom.

A kötelező tizenöt perces megfigyelésen persze nem maradhatott el a régóta ismert fülzúgás, ám éber voltam én is és az asszisztens is, azonnal lefeküdtem az ágyra, néhány másodperc múlva pedig már nyoma sem volt annak, hogy a testem el akarta dobni magától egy pillanat erejéig az irányítást.

Nem gondoltam volna, hogy az, hogy nem ájulok el és nem hozom a frászt ismét az egész kórházra, nemcsak tőlem függ, hanem az asszisztensek és az orvos lélekjelenlététől is. Eddig mindig úgy gondoltam vissza a vérvételes eseményekre, hogy én voltam gyenge, én engedtem el magam, de most öröm volt rájönni arra, hogy nemcsak tőlem függött ez az egész. Abban is egészen biztos vagyok, hogy ha nem ezek az emberek lettek volna mellettem, teljesen másképp reagálok. Szóval most csak hála van bennem azért, hogy ezt a félelmemet is sikerült leküzdenem, mert nélkülük ez nem történik meg.

A képen már mindannyian kicsit fellélegeztünk, a leginkább talán én. Az a kézfogás pedig nemcsak a bizalmamat fejezi ki irántuk, a munkájukat végző és lelkileg is mellettem álló asszisztensek iránt, hanem azt is, hogy velük együtt sikerült leküzdenem, amitől közel négy éven át erősen rettegtem. És ez számomra szinte mindennél többet ér.

 

 

Vitorlás a sörhabokon: Rejtő Jenő és a háromszéki kézműves sör

by VÁRY-SYLVESTER PÉTER | 2021. 05. 17. | Vitorlás a sörhabokon: Rejtő Jenő és a háromszéki kézműves sör bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Példakép(p),Slider

Mint mai életünk legtöbb szervessé vált része, a kézműves sörök is nehézkesen vánszorogtak be Európa innenső, keleti csücskébe a rendszerváltást követően. Ennek oka főként a kereslet hiánya volt, hiszen a kommunista rezsim alatt felépített és megerősödött sörgyárak a kilencvenes években tökéletesen ki tudták elégíteni a fogyasztók vágyait. Időközben kezdetét vette a nyugati sörök importálása is, amely felfrissítette a piacot, hosszú éveken át oltva az emberek szomját. Nagy változást viszont a 2010-es évek hoztak. Ekkorra már kialakulófélben volt egy olyan sörfogyasztói kultúra, amely kezdte megvetni a népsörök átlagos ízét, és igényelte azt, amit a multik nem adhattak meg nekik: egzotikus ízeket – és ezért hajlandóak voltak akár nagyobb árat is fizetni. Így kezdődött el a kézműves sörök forradalma, amely hosszú várakozás után Háromszékre is megérkezett. A Sepsiszentgyörgy melletti szépmezői ipari parkban nyitotta meg kapuját a Lucretia Schooner kézműves sörfőzde. Vezetőjével, Szabó Rudolffal beszélgettünk az idáig vezető útról és a jövőbeli terveikről.

– Honnan és mikor jött az ötlet, hogy kézműves sörfőzdét alapítsatok?

– Alapjában nekünk teljesen más a szakmánk, építész irodánkban műszaki felügyeletet, projektmenedzsmentet vállaltunk országosan és Európa-szinten is. Fő megbízónk a Hornbach volt, nekik köszönhetően sikerült külföldre is kijutni, többek között Csehországba, Prágába is, ahol 4 évig tartózkodtunk. Itt lehetőségünk nyílt megtapasztalni a kézműves sörfőzdék világát. Persze, ott a hagyományoknak köszönhetően ezek nagyon elterjedtek voltak: amikor megérkeztünk, számuk húsz körül volt, távozásunkkor pedig már a negyvenet is meghaladta. Igyekeztünk többet megismerni közülük, néhány helyen körbe is vezettek a főzdében, és rájöttünk, hogy hasonlót akár mi is meg tudnánk valósítani. Öt évvel ezelőtt, hazafelé jövet – kétségbeesve, hogy többet finom sört nem iszunk – eldöntöttük, hogy alapítunk egy főzdét, így legalább a családhoz is közelebb vagyunk. A cégnek tehát most már két ága van: az egyik a sörrel foglalkozik, a másik pedig viszi tovább a műszaki ágat.

– Ki a Lucretia Schooner csapata?

– Egy társam van, Orbán Zoltán, aki az építkezési cégben is társtulajdonos, illetve van egy csíkszeredai élelmiszeripari mérnökünk, Tankó György, az ő segítségével állítottuk össze az egész technológiai vonalat, közösen dolgoztuk ki a sörrecepteket is. Jelenleg, ebben a „kísérletezési fázisban” csak mi hárman vagyunk, de amint beindul a gyártás, még körülbelül 3-4 emberre lesz szükségünk.

– Miként választottatok helyszínt?

– Kerestünk egy 250-300 négyzetméteres bérelhető területet. Opció volt az is, hogy építsünk egyet, de erre már nem volt szükség, amikor megtaláltuk ezt az épületet – amely, ha jól tudom, a kilencvenes években pékségként működött. Ezzel mi voltunk az elsők itt, az ipari parkban. Amikor megkaptuk, nagyon rossz állapotban volt az épület: csak a puszta falak álltak, azok is penészesen, a tetőn ömlött be a víz, ajtói-ablakai nem voltak. Lebontottuk a régi falakat és újakat húztunk fel, a felújítások végén már-már nem lett volna pénzbeli különbség, ha inkább új ingatlant építünk.

– Pénzügyi támogatást kaptatok valahonnan?

– Mindent, ami itt van, saját pénzből finanszíroztunk. Az alkohol miatt az uniós támogatások mind estek, a bankok sem szívesen támogattak. A továbbiakban is, ha szükséges, a zsebünkből tudjuk állni a költségeket – bár a héten már elkezdődtek az eladások, és reméljük, hogy hamarosan el tudja tartani magát a vállalkozás.

– Göröngyös volt-e az ide vezető út? Mik voltak a legnagyobb nehézségek?

– A legnagyobb nehézség a bürokráciából fakadt, szerintem ezzel mindenki szembesül. Aztán ez hatványozódott nálunk, mivel a hatóságoknak sem volt tapasztalatuk ilyen téren, ők se tudták, hogy ez mivel jár, együtt tanultunk és egyben kitapostuk az utat. Öt évvel ezelőtt eldöntöttük, hogy ezt elindítjuk, rá egy évre letettük az első hivatalos papírokat és most, több mint négy évvel később jutottunk el oda, hogy sikerült átverekednünk magunkat ezeken a bürokratikus útvesztőkön. Gyakorlatilag minden intézménynél van egy több hónapos hercehurca, olyan is volt, hogy egyetlen szakasz 13 hónapba telt. Az intézményeken belül viszont megvolt a jóindulat.

– A felszerelést és az alapanyagot külföldről hozzátok?

– Igen, mindent külföldről hozunk, viszont mindenképp tervezünk majd hazai alapanyagokkal is dolgozni. Amikor eldöntöttük, hogy milyen fajta söröket fogunk készíteni, az alapanyagok elérhetőségének nem néztünk utána, és itthon nagyon sok közülük nem található meg. Például az összes komlóból, amit használunk, belső piacról talán egy fajtát lehet beszerezni. Majd olyan receptet is készítünk, amit helyi alapanyagokból elő lehet állítani.

– Mesélj a jelenlegi termékeitekről.

– Söreinket kizárólag szűretlen és pasztörizálatlan formában hozzuk létre. Jelenleg három típusú sörünk van: egy pilsner, ez alsó erjesztésű világos sör, egy ír típusú vörös ale, amelyik már ízesebb, testesebb sör és – ami miatt még Prágában először megfogalmazódott bennünk ez az egész ötlet – kétfajta IPA. A többi fajtánál is lesznek még változatok, más ízek, más receptek. Többen hiányolták a fekete sört, így hamarosan ki fogunk jönni egy porterrel, már annak is megvan a receptje, illetve lesz majd búzasörünk és más felső erjesztésű sörünk is.

– A célotok inkább minél többféle kézműves sör készítése, vagy egy szűkebb termékcsaládban gondolkoztok?

– A kis kézműves sörfőzdéknek az az előnyük, hogy rugalmasak, tehát a piaci keresletnek megfelelően könnyen tudnak változni. Mi is erre törekszünk: amilyenek az igények, mi annak próbálunk megfelelni. A bevált recepteken nyilván nem változtatunk, de folyamatosan fogunk kísérletezni más fajtákkal. Itt nem a mennyiség, hanem a minőség a lényeg.

– Nagy a versengés a kézműves sörök terén. Mi a tervetek, miként szálltok versenybe a konkurenciával?

– A konkurenciával inkább erősítjük egymást. Néhány évvel ezelőtt ezeket az ízeket nagyon kevesen ismerték, és most, hogy bejöttek, az embereket hozzá kell szoktatni az új ízekhez és az új árakhoz. Ebben segítjük egymást: azzal, hogy egyre többen vagyunk, az emberekkel elfogadtatjuk ezeket a dolgokat, amelyeket ha elsőként kellett volna megcsinálnunk, például öt évvel ezelőtt, sokkal nehezebb dolgunk lett volna. Azontúl pedig szerencsés helyzetben vagyunk, mivel a környéken csak a Mustaţa van Brassóban, és körülbelül ennyi.

– Beszéljünk kicsit a vállalkozásotok nevéről, hiszen nem mindenki számára lesz egyből ismerős. Az ihletet Rejtő Jenő közkedvelt regényéből, a Láthatatlan légióból merítettétek. Mi a névválasztás története?

– A névadás elég hosszas folyamat volt. Több mint száz névből kellett választanunk, amelyeket a család és barátok segítségével sikerült körülbelül 15-re szűkíteni. Amikor elküldtük a listát az ügyvédnőnek, aki a név levédésével foglalkozott, több mint felét kidobta, maradt 5-6. Egy nap leültünk Zoltánnal és végül a Lucretia Schooner mellett döntöttünk. Rejtőn keresztül hozzánk is köthető: elég kozmopolita név ahhoz, hogy bárhol tudjunk vele érvényesülni a piacon.

– Ez a név tükröződik a termékek címkéiben is. Ki tervezte az arculati anyagot?

– Igen, van rajta egy kicsi hajó, amely különböző színű hullámokon vergődik. Amúgy a Johanna Lucretia Schooner egy létező vitorlás, múzeumhajóként működik, Rejtőnél pedig sörcsempész hajó. A dizájner a Bold Branding Studio, egy fiatalokból álló kolozsvári csapat, javaslatukra egy történetet is szőttünk a sör köré: ez egy világutazó sör, amelyhez mi nagy viszontagságok árán összegyűjtöttük a recepteket, és most végre itthon van, nem kell hogy más elmenjen értük. Ezt nagyon jól össze tudtuk hangolni a mostani zárt helyzettel: nem kell a világot járni, itt, Erdély délkeleti csücskében is meg lehet inni ezeket a söröket.

– A sörcikkgyűjtők mire számíthatnak?

– Az összes sörnek különböző címkéje van, illetve érkeznek majd különféle kupakok is hozzájuk, azokhoz még készül a dizájn.

– Talán a legfontosabb kérdés: hol lelhetők fel a termékeitek?

– Jelenleg Szentgyörgyön a Szimplában, a Színház Büfében és az Aréna Pubban kaphatóak a termékeink. Aztán mindenképp szeretnénk terjeszkedni, első körben Erdélyben, ha pedig van rá igény, akkor országos szinten is. Sőt, a márkanevet uniós szinten védjük le, így akár külföldre is elvihetjük a söreinket.

A beszélgetésünket megelőző részletes gyártúra valódi élmény volt a magamfajta sörrajongó számára. Elméletben jól ismerem a sörfőzés műveletét, gyakorlatban ellenben ez idáig nem volt lehetőségem végigkövetni a folyamatot. Rudolf részletekbe menően végigvitt az összes lépésen, ismertetve útközben a vadonatúj felszereléseket és a különböző alapanyagokat – a bajor tisztasági törvénynek eleget téve csak maláta, komló, élesztő és víz alkotja söreiket. Hat tartályuk egyszerre tízezer liter sör érlelésére elégséges, és elegendő hellyel és erőforrásokkal rendelkeznek a további terjeszkedéshez. Beszélgetésünket egy pohár frissen csapolt pilsner megízlelésével zártuk, amelynek következtében nem állhattam meg, hogy hazafelé menet be ne térjek a Szimplába elfogyasztani még egy üveg Lucretia Schoonert.