Slider

Lakásles

by Tamás Zsófia | 2022. 10. 25. | Lakásles bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Bezzeg...,Slider

Ha az ember lakást keres, általában a Facebook-csoportokban való böngészés bizonyul a legcélravezetőbb megoldásnak, ezért minden csoportba belépünk, aminek legalább Kolozsvár benne van a nevében. Bekapcsoljuk az értesítéseket, nehogy lemaradjunk valamiről, hiszen későn jövőnek csont az ebédje. Aztán várunk. Az albérletvadászat első lépése a környezetbe való beilleszkedés és a tettetett nyugalmi állapotba való átszellemülés. Ennyi hirdetés között csak nem maradunk hoppon – nyugtatjuk magunkat időről időre.

Tamás Zsófia

Jön az értesítés az új hirdetésről: kétszobás lakás, Mărăşti negyed, 400 euró. Ez kissé nagy falat lenne. Persze, a két szoba kellemesen hangzik, de végül is eggyel is megelégszünk, legalább kevesebbet kell takarítani és talán még pénzünk is marad. Ennél találunk jobbat, reméljük. És reményeink (többé-kevésbé) valóra válnak, hiszen ahogy közeledik a tanévkezdés, csordástól érkeznek a hirdetések, bőven van miből válogatni, főleg, ha az ember lemond az igényességéről, elvárásairól és legalább egyik veséjéről.

 Garzonlakás kiadó a Monostoron, a képek alapján igényesen berendezett, felújított albérlet, bár ez ízlés kérdése. Azonnal írunk a tulajnak, hogy indulunk is,megnézzük akár most, de ha lehet, még tegnap, senkinek sem repül szájába a sült galamb. Megkörnyékezzük, az érdeklődés teljes hiányát színlelve, nehogy elijesszük, vagy buzgó érdeklődésünk a tulajban olyan láncreakciót váltson ki, ami a lakbér megemelésében nyilvánulna meg. Végül ő ijeszt el minket, amikor meglátjuk, hogy a közepesnek hirdetett garzon inkább nagyobbacska gyufásskatulya.

Csalódottan folytatjuk a keresgélést, írunk a barátoknak, nem keresnek-e lakást, hátha falkában könnyebben menne. Aztán amikor azt hisszük, nincs már remény, meglátunk egy kiadó szobát háromszobás lakásban, ahová még busz is jár. Már nem óvatoskodunk, becserkésszük, úgy megyünk oda, hogy egyik kezünkben a garanciapénz, másikban az ágynemű. Jóízűen elcsevegünk a jövendőbeli lakótársakkal, és kezet rázunk a tulajjal, másnap már költözhetünk is. Elégedettek vagyunk, nem éhezünk már másra, csak nyugalomra az új szobában.

Hetekkel később vesszük csak észre a lyukat a falban, a penészt a sarokban és a folyton ordibáló alsó szomszédot. Lehetne rosszabb is. Bárcsak ne kéne minden évben újrakezdeni!

Mindannyian Trumanok vagyunk?

by Batrin Krisztián | | Mindannyian Trumanok vagyunk? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

A Truman Show (1998) mára kultuszfilmmé vált. Mondanivalója a látszólagosnál távolabb mutat, a Jim Carrey által alakított Truman Burbank pedig zseniális karakter. A film egy sorozatról szól, amelyet a világ minden pontján követnek. A sorozat középpontjában Truman áll, akinek minden mozdulatát a kamerák már magzat kora óta rögzítenek, 30 éven keresztül megállás nélkül, míg egy nap a főhős észreveszi, mi történik körülötte valójában: az élete csupán díszlet, minden pillanat megrendezett. Egész élete felett döntéssel bírt a sorozat megalkotója, Truman „apja”, Cristofer, mindaddig, amíg össze nem dőlt a harminc évig építgetett álca. A film megjelenésekor még sehol sem volt a Facebook, Insta és társai, az internet sem volt annyira a zsebünkben és az ujjbegyünkben, mint ma, a Truman Show üzenete így talán még aktuálisabb.

A legkiemelendőbb etikai probléma, hogy Truman a tudta nélkül szerepel a sorozatban, és minden lehetséges módon kihasználják csak azért, hogy „kirakatba” tegyék, mert szórakoztató az embereknek, fogyasztóknak, hogy a nap 24 órájában, megállás nélkül figyelhetik valaki életét. Ez ma is érvényes igazság, a film pedig tökéletes görbe tükre a társadalomnak. Szeretjük tudni, hogy mi történik az emberekkel, szeretjük nézni, hogy ki mivel foglalkozik, éhezünk és sóvárgunk minden egyes részletért, ami olykor átlépi az emberi jóérzés határait. Pontosan ez történt Truman esetében is, akit a reggeli fogmosásától az alvásáig még a legintimebb, legszemélyesebb pillanataiban is figyelhetünk minden egyes napjának minden egyes percében. Truman erről mit sem tudva, boldogan éli az életét, a körülötte lévő színészek pedig harminc éven keresztül játsszák, hogy a főszereplő barátai, családtagjai, rokonai, létrehozva egy alternatív világot, Truman számára az egyetlent, ami létezik.

A film forgatási módja kissé behelyez minket ugyanabba a helyzetbe, mint amelyben a Truman Show-t nap mint nap követő emberek mozognak, mi is épp úgy figyeljük őket a kamerákon keresztül, mint ők Trumant. Mi sem vagyunk mások vagy jobbak náluk, alaptermészetünkben benne van a kíváncsiság, amelynek kielégítéséért olykor hajlandóak lehetünk megsérteni bizonyos határokat.

A film tökéletesen tükrözi, mire képes az emberiség csak azért, hogy a „habzó szájú”, információ- és pletykaéhes társadalmi rétegeknek enni adhasson. Bemutatta, mennyire le tud kötni az, ha valaki más életét figyeljük lépésről lépésre. Amint történik valami, ami nem érdekes, azonnal továbblépünk valami újat, valami „szaftosabbat” keresni, csak legyen valami, ami körül forognak a gondolataink. Ezzel kompenzáljuk, hogy életünkben nem történik semmi érdekfeszítő. Truman a tökéletes, mozgalmas és információdús, kalandos élet megtestesítője, neki „mindene megvan”, ami a sorozat fogyasztóinak nem adatott meg. A szomszéd fűje mindig zöldebb.

Napjaink médiájában számtalan hasonló példát láthatunk, ahol az emberek magánéletébe mászunk be, vagy azt költöztetjük a televíziók látóterébe. A Való Világban emberek napjait követjük egy villában, alternatív valóságban, mintha hangyák lennének a terráriumban. Olyan műsorokra is van példa, ahol bevágásokban nézhetjük az emberek reakcióit egy-egy eseményre, mintha mi is ott lennénk az ő nappalijukban. Néha tudtunk nélkül mi magunk válunk a média áldozataivá és részeivé valaminek, amiről nem is tudunk. Akárcsak Trumannal történt, belőlünk is úgy csinálhatnak pénzt és nézettséget a médiacégek, hogy talán soha nem vesszük észre.

 

Kép forrása: Wallpaper Abyss

Kocogó borkánok

by Farkas Kriszta | | Kocogó borkánok bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

Akik rendszeresen vonatoznak, bizonyára észrevették, hogy a diákok mindig cipekednek. Mindig. Akkor is, ha éppen Kolozsvárról utaznak haza a családhoz, akkor is, ha onnan érkeznek. Szemmel látható a táskák gigantikus mérete, az erőlködő, rózsás arckifejezésekből, sóhajokból pedig beigazolódik: nagy a teher az egyetemisták vállán. Vagy kezében. Kinek hogyan könnyebb a csomagok hurcolása.

Aki Kolozsvárról igyekszik haza – már amennyire lehet a vonatokkal igyekezni –, annak a különböző méretű, alakú üres üvegek, borkánok, műanyag ételtárolók zörögnek, zötyögnek, lökdösődnek összevissza a táskájában. Ráadásul még nehezek is. Jóformán annyi szokott lenni ezekből a tárolókból, hogy melléjük már épp csak egy váltónadrág és két póló fér bele a bőröndbe. Ha netán úgy állnak a bolygók és szerencséje van a diáknak, még egy kisebbecske neszesszer talán bekerülhet az üvegek tengerébe. Na, de ha csak egyetlenegy darab is elfelejtődik, az egyensúly felborul. Mibe rakják majd a vasárnapi húslevest? Hogyan fog az irdatlan mennyiségű töltött káposzta Kolozsvárra jutni? A nagymama süteményét postán küldjék el? És a bécsi szeletekről, fasírtokról ne is beszéljünk…

Kínok közepette vergődik haza a diák, de a visszaút is gyötrelmes a maga módján. A bőrönd tartalma szinte ugyanaz: a váltónadrág, a két póló, kiváltságosok esetében a neszesszer, és a borkánok, tárolók. De ezúttal még nehezebbek. Tele vannak. Indulás előtt a konyhapultra felsorakoztatott, előkészített finomságok vigyázzban állnak. Mindannyian szeretnének belekerülni a bőröndbe, jobbacska alkalomkor el is fér az összes, de ha nem, muszáj válogatni. Ekkor születnek az igazán nehéz döntések. Zakuszka vagy lekvár? Kovászos uborka vagy kompót? Mennyit bír el a hát, a váll, a kar? Mire lesz majd étvágya a diáknak? A szülők szerint a leghelyesebb az lenne, ha mindenből vinne egy kicsit a gyerek, de ahhoz már lehet, hogy fel kellene bérelni egy csupa izom férfit, aki majd kicipekedi magát.

Ezeket a kérdéseket meg kell rágni többször is, jól megfontolt döntéseket kell hozni, hogy később ne is törje ketté magát az egyetemista, de a legjobb lakomákat csaphassa Kolozsváron. Jókat szoktam ezen nevetni – akár kínomban, akár örömömben –, amikor az ötödik üres borkánt pakolom a táskába hazautazáskor. Már megint nehéz lesz a bőröndöm.

 

Torockói szuvenír helyett sajtóajándék

by Szabó-Kádár Henrietta | | Torockói szuvenír helyett sajtóajándék bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Kivetítő,Slider

Emberekkel dolgozni nem egyszerű. Emberekkel interjút készíteni még sokkal nehezebb, hiszen fel kell készülni, alapkérdéseket megfogalmazni, jelen lenni a pillanatban és mégis, csak ezután jön a java: az alany keveset beszél, nem a feltett kérdésre válaszol, kínos az egész, és így tovább. Az újságíró szerencséjére azonban, amikor legkevésbé számít rá, összekerül addigi élete legkedvesebb interjúalanyával. Mondjuk egy torockói ajándékboltban.

Történt ugyanis, hogy hétvégén Torockón jártunk médiatáborban. A program részeként videóriportot készítettünk a faluról, a turisták és a helyiek viszonyáról. Róttuk Torockó macskaköves utcáit az őszi szürkeségben, beszélgetésre hajlandó és az audiovizuális felvételbe is beleegyező alanyok után. Akadtak turisták, akik szívesen és segítőkészen mesélték el, miért pont ide jöttek, milyen volt felmászni a Székelykőre, hol található a legjobb étel a faluban. Találkoztunk olyanokkal is, legyen szó látogatóról vagy helybéliről, aki illedelmesen visszautasított, és megkért, válasszunk mást, akit megkérdezünk.

A sikertelen próbálkozások és kisebb csalódások sűrűjében megpillantottunk egy ajándékboltot a falu központjában. Először csak vágóképeket vettünk fel az aranyosan dekorált kirakatról, majd úgy döntöttünk, bemegyünk. És milyen jól döntöttünk! A 40 év körüli Tulit Zsuzsa, aki a Kovász Ajándékboltot vezeti, jelen pillanatban a kedvenc interjúalanyom, akivel eddig találkoztam. Nyitott volt, szívesen válaszolt minden kérdésre, amit a boltról, a turistákról, a faluról feltettem és ami a legszembetűnőbb volt: összeszedetten, tömören, lényegretörően fogalmazott.

„Van olyan magyarországi vendég, aki nyolc éve minden egyes alkalommal felteszi a kérdést, hogy hol tanultunk meg magyarul” – meséli Zsuzsa néni, amikor arról kérdezzük, milyen emberek, turisták fordulnak meg a boltban. Flanelingben, kötényben áll a pénztárgép mellett, és úgy mesél a vendégek lelkületéről, mintha minden második nap interjúkat adna.

Zsuzsa néni és férje gyógynövénykeverékeket, házi szappant és festett ládákat, bögréket készít, majd a boltban értékesítik, de vendéglátásban is jártasak, éttermet vezetnek a faluban. Azt mondja, különbség van a boltba és a vendéglőbe járó turisták között: „Aki ide (a boltba) betéved, az leginkább egy napot szeretne Torockón eltölteni, és azért vonzza a bolt, mert a gyerekkort, a nagymama háza táját idézi. Leginkább a helyi kecsketejből készült szappanokat és a gyógynövényeket veszik.”

Beszélgetés közben a bolttulajdonost telefonon keresik valamilyen favágás és farakás ügyében. A telefon másik végén megszólaló illetővel is ugyanolyan kedvességgel, melegséggel kommunikál, ahogyan minket fogadott. Mielőtt elbúcsúztunk és kijöttünk az üzletből, Zsuzsa néni sok sikert kívánt a pályához, és óva intett a megalkuvástól.

Erősen pályakezdő, újságírói lelkesedéstől túlfűtve vettük nyakunkba ismét a falut, hogy a panzióba visszatérve elmeséljük mindenkinek, valóságos jackpot az ilyen interjúalany. Így is lett, visszaérkezve az udvaron mindenkinek, aki ott lézengett, azonnal és egy levegővel elmeséltük, hogy miben volt részünk. A beszélgetésben egy mondat nagyon megragadta a figyelmemet, amely mondat miatt el is döntöttem, hogy ezt az élményt megírom: „Azt hinnéd újságíróként, hogy azok az emberek lesznek a legjobb alanyok, akik szavakkal dolgoznak: színészek, írók, akiknek vagy hatvanezer könyvük megjelent. És ez általában nem így van. Az fogja a legszebb interjút adni, az fog a legösszeszedettebben beszélni, akire a legkevésbé számítasz.”

 

Kép forrása: Kovász Ajándékbolt Facebook-oldala

Otthon, szakma, közösség: egy újságíró gólya elmélkedései

by Kurta Andrea | | Otthon, szakma, közösség: egy újságíró gólya elmélkedései bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Mifolyikitt,Slider

Kifejezetten vegyes érzelmekkel indultam életem első gólyatáborába pénteken. Kavarogtak bennem a tipikus gondolatok és rémképzetek, amelyek minden egyes gólyában ott vannak: nem igazán ismersz senkit, és a helyedet sem különösebben találod köztük. Az efféle mentális parazitáknak szerencsére nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, szóval vettem az indokolatlan holmikkal telepakolt táskámat, és nagy, határozott léptekkel elindultam.

Ezen a ponton megjegyezném, hogy nem az eseményekről való beszámolás vágya késztetett írásra, éppen ezért a továbbiakban nem is ezt szeretném taglalni, sokkal inkább megosztanám azt, mit adott nekem ez a hétvége. „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – ismerős lehet Tamási kijelentése, mert szinte közhelyesre idéztük. Ezt leszámítva, ez számomra kedves mondat és jobban illik a jelenlegi lelkiállapotomhoz, mint bármi más. A pályaválasztásommal kapcsolatos minden bizonytalanságomat, hogy a döntéseim helyesek-e vagy sem, hogy egyáltalán van-e nekem helyem a sajtóban, egyszerre oszlatta el ez a hétvége. Olyan közösségbe csöppentem, amilyenhez hasonlóval eddig soha nem találkoztam. A késő esti mély beszélgetések, egy pohár frissen mosott pirostraktor-lecsengésű bor és tucatnyi nyitott személy társasága voltak az abszolút kedvenceim. Az az érzés munkált bennem végig, hogy lényegében itt bármiről lehet véleményem és ezt ki is nyilváníthatom, mert semmiféle megrovást nem kapok érte. Megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy itt számít a hangom. Hosszú órák teltek el eszmecserékkel és egyetlen pillanatig sem éreztem azt, amit eddig megannyiszor, hogy kevesebbként tekintenek rám csak, mert fiatal vagyok, csak azért, mert kezdő vagyok. Ahogy az egyik harmadéves lány megfogalmazta: „nem úgy kezelnek bennünket, mint tudatlan pályakezdőt, hanem úgy, mint jövőbeli kollégát”.

Rá kellett jönnöm, hogy az egészséges jellemfejlődés magánélet és szakma terén is azt kívánja meg tőlem, hogy amit érzek, gondolok, azt merjem kifejezni úgy, ahogyan érzem és gondolom. Nem azért, mert nem fogok tévedni, sokkal inkább azért, hogy tévedjek és ezáltal képes legyek fejlődni. Rengeteg témát érintve osztotta meg mindenki a gondolatait, a világnézetét és nekem véges-végig egy manó beszélt a fejemben, aki azt hajtogatta, hogy ide akarunk tartozni. Életre szólnak a tapasztalatok és a tanácsok, amikkel tanáraink elláttak bennünket. Külön élményt jelentett megismerni ezeket az embereket, a tanárokat, akik nem követelik ki a tiszteletet, ami magától értetődően van, hiszen nem tudod nem tisztelni őket és a felsőéveseket, akiknek az elfogadó és széles látóköre számomra példaértékű.

Amikor hazainduláskor felültem a buszra, csak arra tudtam gondolni, hogy a francba, én nem akarok visszamenni. Hatalmas leckét kaptam szakmából és életből egyaránt. Megismertem alaposabban és behatóbban az újságíró lét aspektusait, és rájöttem, hogy nagyobb kihívás lesz ez számomra, mint gondoltam, ugyanakkor eltökéltebb is vagyok, mint eddig. Minden nehézség, amire megmászhatatlan sziklaként tekintettem, most még nagyobb lett, de már látom rajta a kapaszkodókat és az igazi lényeg ebben van. Nem arról győződtem meg, hogy ez könnyű lesz, inkább arról, hogy legyen bármilyen nehéz, én ezt akarom. Azt hiszem, sikerült beleszeretnem a közösségbe. Az általa képviselt életérzésbe. S megtalálni benne az otthont.

 

Fotó: Deák Anita