Slider

Elmejáték, a bullying kegyetlen valósága

by Kabai Krisztina | 2020. 05. 22. | 0 | Ajánló,Slider |

Csak az ember törekszik arra, hogy elérje a tökéletességet, mintha ezzel felülemelkedhetne a rendszeren, amelynek ő maga is része – egyik kedvenc könyvbeli gondolatom, vagyis nem is az enyém, hanem Tim Ellisé, aki látszólag ugyanolyan, mint minden tizenhét éves iskolás srác: szereti a zenét, rajong a videójátékokért, és próbálja megtalálni önmagát. Egy nap azonban állig felfegyverkezve érkezik az iskolába, és brutálisan kivégzi négy osztálytársát. A kiérkező rendőrség kereszttüzében őt is életveszélyes lövés éri, minek következtében kómába esik.

Nagyon sokáig rágódtam ezen a könyvön. Nem azért, mert rossz lenne, nem is azért, mert teljes mértékben levett volna a lábamról. Inkább elgondolkodtatott. Kegyetlenül elgondolkodtatott.

A történet középpontjában elsősorban a fülszövegből vett bevezetőben jelzett iskolai lövöldözés, bántalmazás áll, pontosabban a nyomozás, ami alatt fény derül az események hátterére. A lövöldözés után ugyanis „Mike Marshall nyomozó magabiztosan lát neki az egyszerűnek látszó ügynek, azonban hamar fény derül arra, hogy a gyilkosság gyökerei a vártnál sokkal mélyebbre nyúlnak. Ráadásul felbukkan egy koronatanú is, aki a tragédia okozta sokk miatt kihallgathatatlan. Marshall nyomozó szokatlan módszerhez folyamodik: az iskolai lövöldözések lélektanában jártas pszichiáter, dr. Miranda Crane segítségét kéri.”

Szerencsére – lekopogom – semmilyen tapasztalatom nincs ilyen téren, azt hiszem, még durvább verekedés sem volt a líceumban, ahova négy évig jártam. Nem tudom, milyen az, amikor egy velem egykorú valakinek annyira elborul az agya, hogy kárt tesz másokban és magában is. És azt sem tudom, milyen, amikor valaki olyan szinten elkeseredett, hogy ilyen lépésre szánja magát – függetlenül attól, hogy önként teszi ezt, vagy valakinek a befolyása alatt áll. Nem tudom, és őszintén nem is akarom megtudni. Ám a történettel együtt haladva belegondoltam az idáig vezető folyamatba, s abba is, hogy mi mehet végbe ilyenkor mindkét félben. Belegondoltam és elborzadtam.

Eddig még nem olvastam Siennától (ez az írói álneve, az igazi neve Konkoly Zsófia, igen, magyar szerző) olyan könyvet, ami teljes mértékben a sajátja lenne, a Száz évvel utánadot Laura Porterrel társszerzőségben írta, és bár annak meghatározó volt a cselekménye, valamiért mégsem éreztem úgy, hogy meghaladta volna az olvasmányaimnál magamban felállított mércét. Inkább csak majdnem súrolta. Az Elmejáték viszont nemcsak, hogy meghaladta, hanem teljesen új mércét állított fel bennem bullying témában. Olyan könyvvé vált számomra, amit minden egyes tanárral elolvastatnék, hátha akkor rájönnek, mire kéne jobban odafigyelniük. Aztán persze sorban jönnének a szülők is. Néhány szülő ugyanis annyira elvakultan szereti, babusgatja a gyermekét, hogy észre sem veszi, hogy az a gyermek időközben felnőtté vált, és csak kihasználja ezt az önzetlenséget. Persze a fordítottja sem jó: a túlzott elhanyagolás is káros lehet, hiszen éppen azt az elhidegülést érhetjük el vele, mint amit Timmy mutatott az édesanyja felé, függetlenül attól, hogy ezt még más is befolyásolta-e vagy sem. „Vajon kik a felelősök azért, hogy a merénylet megtörténhetett? Ártatlanok-e az áldozatok? Van-e remény a gyilkos számára?”

Nem kimondottan szeretem, ha két síkon halad a történet, itt viszont nem volt zavaró. „Mike Marshall és dr. Miranda Crane óriási nyomás alatt dolgozva versenyt fut az idővel, és miközben lépésről lépésre felfejtik a szálakat, olyan megrázó titkokra bukkannak, amelyekre még ők sem számítottak.” Tetszett, hogy a végére teljesedett ki igazán mindkét szál, egyszerre ismertem meg a két alaptörténetet. Az is tetszett, ahogyan a nyomozó és a pszichiáter szinte egy hullámhosszon voltak, s egy időben jöttek rá a titkokra.

Ezek a titkok viszont undorítók voltak. Undorítók, mocskosak, kegyetlenek. Jó ég! Még belegondolni is kegyetlen, hogy mit élhettek át ezek a szegény fiatalok. Azt elképzelni pedig, hogy ehhez hasonló, ennél akár csak enyhébb dolgok a közvetlen környezetemben is megtörténnek… bár én nem tudok róluk. Más pedig nem akar tudni ezekről, hiszen jobb tudatlanként élni, mint tisztában lenni a dolgokkal, s mégsem tenni semmit. Durva játék ez, nemcsak az elmével, hanem az emberek életével is. Nem szabadulhatok a gondolattól: ez nemcsak játék – nemcsak könyv –, hanem a színtiszta, mocskos valóság.

Mi az a halottaskocsin? Ilyet te még nem láttál!

by Főcze Tímea | 2020. 05. 21. | 0 | Egyéb,Slider |

Az élet-halál kérdése örökké aktuális, a Nyugat embere mégis gyakran elfordítja a fejét és minél hamarabb szeretne túlesni az elmúlás szertartásain. Jer, nézzünk néhány elsőre furcsának tűnő ceremóniát, gyászmunkát.

  • Föld helyett ég, Tibet

A Tibeti-fennsík sziklás tájain a test halála után három napig szertartásokkal készítik fel a tudatot az átkelésre, majd a gyolcsba tekert húsbörtönt felajánlják a keselyűknek. A madarak „dákini”, azaz égben járó szerepben felsőbb szintekre juttatják a tudatot. Nem utolsósorban ezzel az áldozattal megmenekülnek azok az állatok is, amelyek a ragadozómadár étkei lettek volna, ezáltal is csiszolva az elhunyt karmáján. Semmi nem vész kárba, a csontvázat varjúeledellé őrölik.

  • Fantáziadús koporsók, Ghána

Az nyugat-afrikai országban az elmúlás szertartása már-már fesztiváljellegű, az esküvőknél is nagyobb befektetés. Színes, személyre szabott koporsókat készítenek az elhunytnak, ami evilági életének egyfajta motívuma, majd zenével és tánccal kísérik utolsó útjára. A ghánai temetések olyannyira látványosak, hogy a szájtátó turisták számára már áltemetéseket is rendeznek. A koporsók, formájukat tekintve nagyon változatosak, általában az elhunyt hivatását tükrözik, de népszerű nyughelyek a kapitalista szimbólumok is.

  • A holttest kisszobája, Tora­d­zsa-föld

Az Indonéziában élő toradzsák nem csipkedik magukat, amikor a halálról van szó. Nem sietik el a búcsút, akár hosszú évekig, évtizedekig együtt élnek szeretteik bebalzsamozott és formalininjekciózott testével. Naponta tisztítják, és még ételt-italt is felkínálnak a pézsmaillatú koporsólakónak. A halált átmeneti állapotnak tartják, és azt mesélik, számukra így természetes a búcsú, hogy az érzelmi köteléket fokozatosan szakítják meg. A test eltemetésével sincs végleg lezárva a kapcsolat, családi összejövetelek alkalmával előkerítik az elhunyt nagyit, papát, gyermeket, hogy mindannyian együtt legyenek.

  • Végső nyugalom előtti izgalmak, Tajvan

Mi az a rúd a halottaskocsin? Az a táncoslányoknak van! A kínai kormánynak bántotta a csőrét, és betiltotta az efféle ceremóniákat. Tajvanban az a hiedelem járja, hogy minél többen jelennek meg a temetésen, annál nagyobb túlvilági kegyben részesül majd az elhunyt. Annak érdekében, hogy minél több embert bevonzzanak a rokon temetésére, gyakran táncosnőket bérelnek fel a halott tiszteletére és a gyászolók bánatának enyhítésére. Reméljük, senki nem megy el szívrohamban ennek következtében.

Ugye, már te sem hordasz fast fashiont?

by Nagy Andrea | | 0 | Egyéb,Slider |

Az utóbbi évek egyik legfelkapottabb fogalma a fenntarthatóság, ennek megfelelően ez a divat és az öltözködés világát sem kerülhette el.

Az Y és Z generációban kialakult a klímaszorongás. Saját bőrünkön kezdjük tapasztalni a környezeti változásokat, és most már nem tudjuk tovább halogatni – pedig ez az egyik a szuperképességünk –, hogy valamit ténylegesen tegyünk ellene. Közben azt érezzük, a valódi, nagy változásokba nincs beleszólásunk, amíg a fejünk fölött hoznak döntéseket a gazdagok, akiknek elsődleges céljuk, hogy még gazdagabbá váljanak. Mégis érezzük a változás szelét, elég, ha megnézzük, hogy a Times Év embere díját 2019-ben a tizenhat éves klímaaktivista kapta. Ez látszatnak nem rossz, de akad konkrétabb eredménye is a zöldlobbinak.

A változtatás azokon a területeken a legszükségszerűbb, amelyek nem alapvető feltételei az életnek. A folyamat elkezdődött, de még messze a vége. Bár pontatlan és leegyszerűsítő a gyakran ismételt mondat, miszerint a divat a második legszennyezőbb iparág, nem mehetünk el a divatipar okozta hatalmas károk mellett csukott szemmel. Az egy év alatt legyártott ruhák háromötöde szeméttelepre kerül, az üvegházhatású gázok több mint 8 százalékáért felelős, és a vegyszerek 20-25 százalékát a textilfeldolgozó üzemek termelik a New York Times szerint. Azonban nem általánosíthatunk. A divaton belül is létezik egy külön kategória, ami valóban az ördögtől való. Ez pedig a fast fashion. Túlzásnak tűnhet, de a hatalmas cégeken kívül senkinek sem éri meg, mégis hatalmas rá a kereslet. A H&M, Zara, Bershka és egyéb ehhez hasonló láncok üzletpolitikája erre épül. Ha nekem nem hisztek, elmondja bővebben a környezetvédő youtuber Kristen Leo öt perc alatt, hogy miért is olyan gáz.

Viszont erre egyre nagyobb hangsúly kerül, egyre fontosabb, hogy a folyamat, amely során az adott termék a fogyasztóhoz jut, átlátható legyen, még ha kicsit drágább is a végső termék. Láthatóan a kereslet alakítja a kínálatot. Létrejött a közösségi médiában az egyre népszerűbb #whomademyclothes címke, amelynek lényege, hogy a viselője megtudja, honnan származik és milyen körülmények között készült a ruhadarab, amelyet visel. Ezt a kérdést a nagyobb márkák sem hagyhatták megválaszolatlanul, a replika azonban inkább a marketing, mintsem a termelés részéről érkezett – ez az ún. green washing, vagyis a márkák azon állítása, hogy környezettudatosabbak, természetes és/vagy újrahasznosított anyagokból készítik termékeiket. A gyakorlatban azonban messze nem szolgáltatnak elég információt, hogy valóban hihetővé váljon a fenntarthatóbb termelésre vonatkozó szándékuk. Ezek mellett pedig nem megy el az internet népe és a sajtó sem.

Valószínűleg a fenntarthatósági törekvéseknek köszönhetően jöttek újra divatba a természetes alapanyagokból készült cikkek is. A pamut és a len mellett a legerőteljesebben a szalmából és bambuszból készült táskák jelentek meg olyan high-end márkáknál 2018-ban, mint a Gucci vagy a Saint Laurent. De reneszánszukat élik még a turkálók, kiváltképp a vintage és a retro darabok, nem beszélve a slow fashion mozgalomról és a kézzel készült vagy apró változtatások segítségével újragondolt termékekről. Kisebb-nagyobb kézművesek és hobbivarrónők lepték el az internetet, büszkén mutogatva legújabb kreációikat. A hobbivarrogatás pedig már annyira legitim, hogy általa az ausztrál tűzvész kármentésében is részt lehet venni. Különböző, a tűz miatt árván maradt és megsérült állatnak készíthet otthon bárki ágyat, erszényt és egyéb eszközöket, persze a megadott szabásminták alapján, megfelelő méretű és anyagú holmikat.

Zöldnek lenni sosem volt még ennyire divatos, mint most. Hogy ez jó vagy rossz, egyelőre nem tudjuk, hiszen a trendek jönnek-mennek, inkább csak reménykedjünk, hogy a környezetvédősdi nem köszön le a párducmintával együtt.

Két hónap otthon

by Máté Emőke | | 0 | Egyéb,Slider

Biztos vagyok benne, hogy te is kívántad legalább egyszer az életed során azt, hogy bárcsak megállna az idő és otthon lehetnél egy darabig. Na de gondoltad volna az újév köszöntésekor, hogy ez idén meg is fog történni? Hát azt, hogy nemcsak néhány napról lesz szó, hanem összesen két hónapról? Igen! Két hónap! Megdöbbentő... Végig olyan érzés töltött el, mintha mindennap, minden percben lemaradtam volna valamiről, mígnem rájöttem, hogy valójában minden és mindenki leállt. Az emberek otthon ültek és ülnek, igyekeznek elfoglalni magukat valamivel, hogy ne kerítse hatalmába őket a tehetetlenség érzése.

Én abban a hitben jöttem el Kolozsvárról, hogy két hét elteltével talán már vissza is kell mennem. Nem bírtam felmérni a helyzet súlyosságát, olyannyira hirtelen ért a dolog. Ezt mi sem bizonyítja jobban annál, hogy télikabátban és bakancsban tértem haza, és minden őszi-tavaszi holmimat otthagytam, mert azt hittem, nemsokára folytatódik az oktatás. Ám ez nem így történt…

Az egész ország elment a „Hazai-szigetekre” kényszervakációra. Az első hetekben minden lelkiismeret-furdalás nélkül aludtam át egy fél napot, néztem az éjszakába nyúló sorozatokat, vagy olvastam, amíg feljött a nap. Aztán, ahogy „komolyodni” látszott a helyzet, rájöttem, hogy ez nem mehet így tovább, nem lehet masszív fetrengésben megélni ezt az időszakot, az akkor még előreláthatatlan ideig húzódó karantént. Kialakítottam egy napirendet, aminek hála maradt időm mind a sorozatokra, mind olvasásra. Ha meg időben leadtam a beadandókat, még egy-két „szabadnapot” is be tudtam iktatni. Kipróbáltam azokat a dolgokat is, amiket az internet is javasolt: kitakarítottam (jó néhányszor), jógáztam, átrendeztem a szekrényem (kétszer), és a testvéremmel minden társasjátékot végigjátszottunk, amit itthon találtunk.

Így teltek a napok, eltelt két teljes hónap. Ez idő alatt rájöttem, hogy az eddig túl soknak tűnő otthoni ruha igazából nem is olyan sok, illetve, ha egész nap otthon vagyok és időben le kívánok feküdni, akkor négy után már nem ihatok kávét. Arra is ráeszméltem, hogy az, ahogyan tetszünk magunknak, annyira változó, mint az áprilisi időjárás. Két hónap mindenféle smink nélkül azt eredményezte, hogy amikor egy hirtelen vezérelt ötlettől megrajzoltam a szemöldökömet, annyira idegennek tűnt, hogy nyomban le is töröltem. Ami ennél is érdekesebb tapasztalat volt: a felismerés, hogy olyan oldalai vannak a családtagjaimnak, amelyeket eddig nem ismertem.

A karantént illetően, általában szerencsésnek mondhatom a magam és a családom sorsát, mert mi egyetértésben és békességben éltük át ezt az időszakot (aminek még igazából nincs vége, na meg ki tudja, mit hoz a holnap). De hány és hány olyan család van ország- és világszerte, ahol a szülők elvesztették a megélhetésüket, ahol most tényleg nincs mit az asztalra tenni, ahol a frusztráció családon belüli erőszakba torkollik. Rengeteg gyermeket vesztett el a rendszer, mert családok ezrei élnek olyan mélyszegénységben, hogy semmiféle módjuk rá, hogy a gyermek online oktatásban részesüljön. Az egészben a legszomorúbb pedig az, hogy nem látjuk a jövőt, és talán a neheze még hátravan. De az is lehet, hogy a világjárvány leköszönése után felébred az emberiség, ráeszmél, hogy régen nem a jó utat járjuk és változtatni kell. Talán már vannak is ennek jelei: évek óta most a legtisztább a levegő.

Ha csak egy pillanatra is körülnézünk, azt látjuk, hogy igazából a legkevésbé sem tudjuk irányítani a dolgokat, csupán ennek a látszatát keltjük. Attól eltekintve, hogy sok mindenről le kellett mondanunk, én úgy érzem, hogy azért köszönhetek ezt-azt ennek a helyzetnek. És talán éppen ez lehet a megoldás arra, hogy átértékeljük magunkban az elmúlt hónapokat: te mit köszönhetsz a karanténnak?

Mit lehet tanulni a biológia karon?

by Campus | 2020. 05. 15. | 0 | Egyéb,Slider |

A tudományegyetemek biológia karán az élő szervezetekről és azok életfolyamatairól összegyűjtött és rendszerbe foglalt ismereteket tanítják és tanulják. Nincsen külön „élet”, csak élőlények vannak. Az élet mindig élő egyedhez kötött. Ezeknek pedig mérhetetlen a változatossága és sokasága. Az életfolyamatoknak pedig a kutató, tanulmányozó által megfigyelhető és mérhető szintjei rendkívül széles határok között léteznek: a szabad szemmel való észlelhetéstől a legkorszerűbb műszeres mérésekig. Igazi, megbízható tudományos ismeretek pedig csak azok, amelyeknek alapját pontos fizikai és kémiai mérések képezik. A két fogalomkör összevetéséből következik, hogy a biológia (az élőlények tudománya, hibásan: élettudomány) megismerése végett több tantárgyat (diszciplínát) kell a tudományegyetemeken elsajátítani, megtanulni. A kötelező tantárgyakat a biológia alaptudományai és azok megértéséhez feltétlenül szükséges ún. segédtudományok képezik. Ezek szoros kapcsolata miatt a biológiai tudományok a természettudományi kar keretébe tartoztak és tartoznak még jelenleg is több egyetemen, így a kolozs­várin is. Az élőlényeket tárgyaló alaptudományok elsősorban leíró jellegűek. Ilyen az alaktan (külső és belső, növényi és állati) és az ezt szükségszerűen követő rendszertanok, valamint a bonctan, a szövettan és az embriológia. Az életfolyamatokat (táplálkozás, áthasonítás, légzés, anyagcsere, növekedés, fejlődés, szaporodás, ingerlékenység, mozgás, változékonyság és átörökítő képesség, alkalmazkodás) a növény- és állatélettan, a sejttan, az örökléstan, a biokémia és a biofizika keretében tanítják. A kötelező alaptárgyakat a legtöbb egyetemen a szándék szerint látogatott (fakultatív) tantárgyak sora egészíti ki. Ezek sokszor vonzóbbak a kötelező tárgyaknál. Megalakulásakor, 1946-ban a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Természetrajzi Karán a következő tantárgyak voltak kiírva: I. évfolyam: általános állattan (heti 3 óra előadás, 6 óra gyakorlat), növényanatómia és -fiziológia (3 + 9), általános és szervetlen kémia (3 + 4), kísérleti fizika (5); II. évfolyam: állatrendszertan és állatföldrajz (5 + 3), növényanatómia és fiziológia (3 + 9), szerves kémia (4 + 4), ásvány- és kőzettan (5 + 4); III. évfolyam: állatrendszertan és állatföldrajz (5 + 3), állatélettan (2 + 4), általános biológia (2), növényrendszertan és növényföldrajz (5 + 4) geológia (4 + 4); IV. évfolyam: állattan (2 + 4), általános biológia (2), növényrendszertan és növényföldrajz (5 + 4), geológia (4 + 4). Nem közhely, bár sokszor hangoztatják, hogy századunkban a biológia óriási lépésekkel haladt előre, ami éppen az interdiszciplináris vizsgálatoknak, elsősorban a fizikai és kémiai módszerek meghonosításának köszönhető. Nyilvánvaló, hogy e haladásnak megfelelően (bár sokszor lemaradva) a biológia karok tantárgyszervezése is változott. Igen sok új tárgy került a jelenlegi tantervekbe, mint pl. a sejttan (némelykor külön növény- és állatsejttan), biokémia, biofizika, ökológia, növénykórtan, mikrobiológia, hidrobiológia, matematika, biotechnológia. És persze változott az egyes előadásokra szánt órák száma is. A biológiának talán a legalapvetőbb ága, a sejttan fejlődött, bővült sokat. A membránszerkezetek megismerése új megvilágításba helyezte az élettanok tárgyalását is. A biológiával való életre szóló elkötelezettség nemcsak szakma, hanem örök szépség és életkedv forrása is. A természet örök és mégis mindig más, és mi, emberek részei vagyunk. Művészek, tudósok mindig felüdülést, alkotóerőt találtak a természetben, mert még ha nem is voltak tudói, megérezték benne a környező világ örök törvényeit: a ritmust, a szimmetriát és a harmóniát.

 

Campus, 1991. május 31.