Slider

Nemsokára nehezek lesznek a reggelek

by Domokos Zsófi | 2020. 04. 30. | 0 | Egészség,Egyéb,Slider |

Talán ennek az időszaknak a legrosszabb része a tehetetlenség, hiszen ez nem himlő, amely két hét alatt lejár, hanem jóval hosszabb periódus. Összeszedtem néhány hétköznapi jelenséget, amelyben változást érzek, és olyan dolgokat próbáltam felsorolni, amelyeket talán mások is tapasztalhatnak.

Délutáni reggelizés

A koronavírus mindenki számára lehetővé tette az alvási készség fejlesztését, így sokan „délutánig próbálok aludni” szindrómában szenvednek, teljesen új értelmet tulajdonítva a reggel és délután fogalmának. Általában 6-8 órát alszunk és reggel 10-kor már a napi rutinunkat nyomjuk. A karantén miatt ez a rendszer felbomlik és ezek a szokások eltűnnek. Számomra nagy gubancot jelent ez a probléma, mivel nem tudom rendesen beosztani az időt. Általában 1 óra körül megébredek, tisztálkodom, reggelizek, mire az ebédhez jutok, már 4 óra, így mindig hamarabb telik az idő. Délután 5-kor elkezdek pánikolni, hogy még semmit se csináltam, este 8-ig elfoglalom magam, és utána már le kell feküdjek, mert a nagy aktivitásba belefáradtam. Aztán megint fürdés, vacsora vagy ebéd és jöhet az éjszakázás, ami miatt természetesen nehezen megy a korán kelés, de ha valaki felébreszt reggel 10-kor, kiakadok: hát még karantén idején sem pihenhetek? Általában azzal nyugtatom magam, hogy ennek is van pozitív oldala, hiszen a hosszabb ideig tartó alvás segít a fiatalos bőr megőrzésében, viszlát karikák, minden reggel szépen és üdén kelhetek fel. Plusz a fogyáshoz is hozzájárul, hiszen mire felébredek, már délután van, így csak egy ebéddel kell megbirkóznom. Ha ez nem lenne elég, másik jó része a folyamatnak, hogy míg alszol, elképzelheted, mit is csinálnál épp Kolozsváron, pénzköltés és éjszakázás nélkül, hát nem nagyszerű?

Kis kedvencek elhanyagolása

A karantén kialakított egy újfajta rutint, amivel mindenki elfoglalhatja magát, az emberek minden percben ráérnek valamit csinálni, és emiatt megunjuk az ismétlődő napok ismétlődő feladatait. Nem találhatunk ki izgalmas programokat, nem sétálhatunk el a kedvenc kutyaparkba, nem engedhetjük ki kis kedvenceinket a közeli mezőre, ezért akárcsak mi, ők is ellustulnak. Magamon azt vettem észre, hogy a megszabott kijárási feltételek elveszik a napi motivációmat a sétáltatást illetően. Amióta itthon vagyok, nagyon sok időt töltök a kis káposztákkal és régebb próbáltam minél több gyakorlatot tanítani nekik. Sajnos a karantén őket is megviselte, általában egy nap kétszer is elvittem őket sétálni, csodás tájakon jártunk és ez inspirációt adott arra, hogy sokat kiránduljak is velük, de mostanában inkább itthon próbálom formában tartani őket. Eljutottak arra a szintre, hogy ha azt mondom nekik, „kaja”, képesek abbahagyni napozásukat, vagy éppen otthagyni kényelmes ágyukat, ami jelen esetben én vagyok. Az ül, fekszik, melyik kezemben van a táp gyakorlatok régen villámgyorsan mentek. Most? „Tesszi ülsz!”, és hátára fekve várja, hogy megsimizzem jól megtömött pociját. Akárcsak ők, én is ellustultam, ezért nem is szidom meg őket, ha pacsi helyett a hátamra szöknek.

Karantén alatt is légy díva: kisestélyi az élelmiszerboltig

Az elmúlt egy hónapban sok embernek a hét fénypontjává nőtte ki magát a bevásárlás, ezért a báli ruha kiemelt helyen szerepel, amikor a helyi bolt meglátogatásáról van szó. Igaz is, ha már szórakozni nem tudunk, akkor boltba se csípjük ki magunkat? Elő a legszebb ruhadarabokat, smink, haj, minden tökéletes kell legyen, és már az is feldobhatja a napodat, hogy díszöltözetben sétálhatsz. Pár hónappal ezelőtt még melegítő nadrágban, kócos hajjal indultam el a nagy bevásárlásokra, na de most ha elindulok a poros utcán, úgy lépkedek, mint Beyonce a Single Ladies zenéjének klipjében. Az úton a lányok tökéletes sminkkel, csillogó ruciban illegetik magukat, mint akik diszkóba indulnak meghódítani a táncparkettet, amely jelen esetben a gyógyszertár vagy a legközelebbi élelmiszeres.

A szülőkkel való kommunikáció fejlesztése

 Talán ez a legrosszabb, mivel a szülőkkel való civakodás mindig elronthatja a családias atmoszférát. Sajnos az összezártság és az a tény, hogy még esténként se tudunk elszakadni otthonról, folyamatos konfliktusokhoz vezet. Ez az időszak, amikor már egy „hajszál van a padlón” kijelentéstől robbannak az idegek. Régebb, mivel kevesebbet voltam itthon, mindig mézes-mázas érzéssel fogadtak a szüleim: „Mit főzzek?”, „Valamit vegyek a boltból?”, „Ne gyere le, felviszem a levest”. Kedvesen és nyugodtan beszélgettünk, élveztük az együtt töltött időt. Most? A pozitív oldal az, hogy megnyílt a lehetőségek tárháza. Megtanulhatok levest főzni, mivel már nem kérdezik meg, hogy mit akarok enni, gyakorolhatom az érvelési készségemet, napi háromszor vitázok velük, ezért kellenek a jó érvek, hogy nekem legyen mindig igazam, valamint önnállósulhatok: „Ha kell valami, menj és vegyél magadnak”. Megtanultam picit főzni, rám bízzák az olyan nagy feladatokat, mint „ma te döntöd el, mi lesz az ebéded”, és még sorolhatnám…

Nulla mozgás, de legalább fodrász lettem

Komolyabbra fordítva a szót, a tornászás, főleg ebben az időszakban nagyon fontos. Napi 30 percet legalább tanácsos mozogni, de sokaknak, köztük számomra is, a napi négy lépcsőzés is megteszi. Mivel a szobám az emeleten található, így össze tudom kapcsolni a kellemest a hasznossal, lefutok ételért, majd vissza az ágyba, így egyszerre mozgok, eszem és pihenek is. Ez természetesen nem egézséges, de a bezártság a motivációt is elveszi, vagy jó kifogás arra, hogy éppen miért nem tornászunk: hát én gymben szoktam, itthon nem ugyanaz. Egyéb problémák, amiket már sok embertől hallhattam mostanság: lenőtt, töredezett hajvég és köröm. Mindenkiben lapul egy elveszett fodrász és manikűrös, ne féljünk kipróbálni magunkat, ha esetleg rosszul sülne el a hajvágás, nem kell kétségbeesni, mire újra emberek közé mehetünk, úgyis visszanő. Csak semmi para, kis papírvágó ollóval is el lehet rendezni a rakoncátlan tincseket, és ha véletlenül festett hajad van és a lenövés már elviselhetetlen, hunyd csak le a szemed és gondolj bele: karantén után mindenkinek ilyen lesz, az új divat van most a fejeden.

Talán ismerősek nektek is ezek a szokások, hasonlókat eredményezett nálatok is a karantén és a bezártság. Remélem a májusi program már egy kicsivel izgalmasabb lesz, és nem azon kell majd szórakoznom, hogy milyen habos lett a víz a sok szappantól.

Kríziskommunikáció, avagy a 2020-as világjárvány zaftos gyümölcse

by Mátyás Orsolya | 2020. 04. 23. | 0 | Egészség,Egyéb,Slider |

2020-at írunk. Április van. Ha minden úgy halad tovább, mint január 1-jétől eddig a pillanatig, akkor a bolygónk tökéletes (és természetes) helyszíne lehet egy újabb, Legenda vagyok stílusú posztapokaliptikus történet filmmé kovácsolásának. De egyelőre csak karantén van. Karantén az egész világ és elkülönített benne minden férfi és nő. Félelmetes egy időszak. Most a legjobb, amit tehetünk, hogy nem gondolunk bele abba, mi is történik körülöttünk, inkább megpróbálunk teljes életet élni továbbra is, kissé más körülmények között, mint eddig: például online. Sosem gondoltam volna, de a járványhelyzet bebizonyította, hogy sokak számára a világ (és minden, ami benne történik) a tech terén megérett arra, hogy egy ideig látszólag lelassuljon, szinte megpihenjen, de valójában képernyőkön keresztül, virtuálisan működjön tovább.

Március 11-től ideiglenesen felfüggesztették hazánkban a szemtől szembeni oktatást. Kemény dió. Attól a naptól kezdve megtanultam használni a 8×8-at, a Zoom-ot, a Facebook-os videóchatet és a Schoology-t. Nem kedvtelésből. Ezeket a programokat hívjuk segítségül, hogy konzultációkat tartsunk a tanárokkal, és ilyen platformokra vannak felhalmozva a feladataink is. Nem könnyű. A legnehezebb: mindenre figyelni, a határidőkre kétszer jobban, mint eddig, mert ezúttal nem csak a minősítéseinket befolyásolhatják: most a pontosság felérhet egy jelenléttel vagy órai tevékenységgel is. Ja, és nem egyszerű a feladatot sem megérteni anélkül, hogy a tanár gesztikulálna, és példázna a szavak mellé. Rendszertelen az egész és kínos.

Egy történelemtanár így vélekedett a mostani, rendkívüli oktatásról: „Úgy gondolom, hogy miközben a fél világon végigsöpör egy járvány, és néhány kilométerre emberek kerülnek lélegeztetőgépre, ne adj’ Isten koporsóba, akkor nem az a legfontosabb, hogy a tanmenethez tartsam magam, és minden áron görcsösen ragaszkodjak látszólag a számonkérésekhez, de valójában saját fontosságomhoz.” Nagy igazság. Miért várja el mindenki mindenkitől, hogy ugyanolyan életet éljünk, mint eddig, ha a körülmények és körülöttünk szinte minden megváltozott? Eljött az a pillanat, amikor valóban nem kéne görcsösen ragaszkodni a megszokotthoz.

Szüleimmel sokkal több tévét és híradót nézünk, amióta karanténba zártuk magunkat. Ennek egyik oka, hogy végre van időnk filmeket, sorozatokat nézni, a másik pedig, hogy tisztában akarunk és kell is lennünk a fejleményekkel, a szabályozásokkal (a járványt illetően) hiszen egyik percről a másikra változnak jogaink és kötelezettségeink. Ám most már ott tartunk, hogy igazi kihívást jelent felháborodás és gyomorgörcs nélkül végignézni egy híradót. Egy kicsit kezd sok lenni a pánik és ez az egész. Egy nap megszámoltam, hányszor hangzik el a koronavírus szó a tévében, egyetlen csatornán. 300-nál álltam meg, délután. Kétségtelen, hogy már a médiát is megfertőzte a vírus. Most az amúgy is ijesztő hőmérsékletingadozás is csak úgy közölhető, ha összefüggésbe hozzuk azzal, hogy ez bizony elősegítheti a járvány terjedését.

Ha pár hónnappal ezelőtt azt mondja nekem valaki, hogy ez így fog történni, ahogy meg is történt, jót nevettem volna rajta. Meg voltam győződve, hogy ilyen már nincs, hogy világjárvány, és háborúk csak régen voltak. Most is ezt hiszem. És ezt is fogom hinni mindaddig, amíg közelebb nem jön a vírus, amíg el nem éri a falunkat. Addig inkább részt veszek mindenféle kihívásban a közösségi oldalakon:

  • találós kérdésekre válaszolok, majd az elhibázott válaszért egy random mondatot posztolok ki a falamra, mint egy volt osztálytársam
  • közzéteszek egy fekete-fehér képet magamról és hirdetem a nők jogait és hibátlanságát, mint a legjobb barátnőm
  • közzéteszek egy videót, amelyben legényest járok és felszólítok még három embert, hogy ugyanezt tegye, mint egy régi táncoktatóm
  • megosztok egy régi képet a nyaralásomról és megjegyzem, hogy most is ott szeretnék lenni, mint a nővérem
  • készítek egy melegszendvicset és egy #ilovetocook hashtaggel leégetem magam Instagramon, mint még senki más.

Esténként meg felnézek a Yolozsváros Facebook-oldalára, ami minden nap megszólít. Azért teszem, mert szükségem van még egy kis adag derűre, szükségem van egy virtuális koccintásra péntek este és olyan jótanácsra is, miszerint: ha leborotválom a szemöldököm, többé nem vágyom majd emberek közé. Sokak szerint elítélendő a humor a kialakult helyzetben, de szerintem ez az egyetlen lehetőség, hogy ne kattanjon be az egész világ, és némi aggodalom mellett reménykedve és derűsen várjuk: vajon mit hoz a holnap?

Néhány gondolat a történelem szakról

by Magyari András | | 0 | Ajánló,Slider

A történetírás atyjaként tisztelt Hérodotosztól napjainkig a história tudománya megkülönböztetett figyelemben részesült. Az sem véletlen, hogy Klió személyében a régmúlt időktől védőszentje is akadt. Ez utóbbi arra enged következtetni, hogy volt, amitől félteni az emberi társadalom életproblémáit tárgyaló diszciplínát. Az utóbbi fél évszázad történészeinek elég népes tábora alaposan rálicitált a korábban is megnyilvánuló aggodalmakra, főleg a volt szocialista tábor országaiban. A források önkényes és meghatározott politikai célok szolgálatába állított értelmezése a valóságos történelmi folyamatok durva deformálását eredményezte. Gyakran előfordult, hogy a történész a források betűje és szelleme sugallta történeti jelenségnek ellenkezőjét volt kénytelen tolmácsolni. Ennek a természetellenes állapotnak egyenes következménye lett a nagy fokú közömbösség, amely tanár-diák részéről egyaránt megnyilvánult a történelem irányában. A diktatúra iskolapolitikája a közömbösséget ellenszenvvé fokozta, aminek egyebek mellett nem kis szerepe volt a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán lévő magyar nyelvcsoportok fokozatos elsorvadásában. Előállt az az elfogadhatatlan helyzet, hogy nemcsak magyar csoportok, de még magyar hallgatók sem voltak egyes évfolyamokon. Az 1989. decemberi fordulat után úgyszólván mindent a zérótól kellett kezdeni. Újból létjogosultságot nyertek a magyar csoportok, de tovább élt az előbbi években nem indokolatlanul kialakult előítélet, kétely és bizalmatlanság érzése a történelem szak iránt. Talán ez az oka, hogy a múlt évi felvételire meglepően kevés magyar diák jelentkezett és mindössze kettőnek sikerült az egyetemre bejutnia. Ez a kettő alkotta az első éven a magyar csoportot. Ez azonban már nem csupán szakmai kérdés, sokkal több annál. Egyetem előtti anyanyelvi oktatásunk szükséglete többszörösen meghaladja ezt a számot. A jelenlegi állapot továbbélése a történelem szakos tanári gárda és kutatószemélyzet elsorvadását eredményezheti. A magyar nyelvű hallgatók jelenlegi számának lényeges növelése tehát objektív szükséglet mind a didaktikai, mind pedig a tudományos tevékenység normális folytatása miatt. A csaknem egy hónap múlva kezdődő felvételi vizsgának alkalmul kell szolgálnia a dolgok normális irányba való terelésére. Mindenekelőtt szeretnők, hogy a múlt évi helyzettel ellentétben, a középiskolát végzettek minél nagyobb számban és jól felkészülve jelentkezzenek felvételire. A hátralevő néhány hét alatt a jelöltek igyekezzenek meditáló tanáraikkal vagy azok nélkül a hangsúlyt a tananyag rendszerezésére és a dolgozatok megírásának módszertani problémáira helyezni. Mert nem mindegy, hogy hogyan öntjük formába az elsajátított ismeretanyagot. Amint ismeretes, történelem szakon Románia történetéből román nyelven, egyetemes történelemből pedig anyanyelven lehet vizsgát tenni. Jelen pillanatig még nincs szó arról, hogy a nemzeti kisebbségeknek külön beiskolázási számot engedélyeznének. A történelem szakon működő katedrák, a kar vezetőségével összhangban, erőfeszítéseket tesznek, hogy a hallgatók felkészítése a hazai szükségletek arányában, de európai színvonalon történjék. A törekvés az, hogy a hangsúly a fokozódó szakosodás irányába tolódjon el. Egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a történelmi segédtudományok, a paleográfia, diplomatika, heraldika, geneológia stb., amelyek elsajátítása nélkül nem lehet érdemleges kutatómunkát végezni.

Jobban előtérbe kerülnek az úgynevezett interdiszciplináris tárgyak, a történelem határtudományágai. Ami talán még fontosabb, hogy lényegesen kiszélesedik a hallgatók szakosodási lehetőségének palettája, hogy a sokrétű elvárásoknak a kar eleget tudjon tenni.

A szándék az, hogy az általános felkészülés mellett, amely a didaktikai munka ellátásához szükséges, a hallgatók egy vagy két szűkebb kör tudományágban alapos kiképzést kapjanak. E tekintetben közeledés mutatkozik a német egyetemek rendszere felé. Nálunk is, akárcsak Európa más egyetemein, népszerű a hallgatók körében az archeológia, amelynek szakunkon komoly hagyományai vannak. Egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik az etnográfia és a művészettörténet iránt. Ez utóbbival kapcsolatban a hetvenes évekig „kolozsvári iskoláról” beszéltek, de utána megtorpanás következett. Erőfeszítések történnek, hogy ez a rangos tudományág visszanyerje régebbi fényét. A történészhallgatóknak módjukban áll, hogy behatóan foglalkozzanak szociológiával, filozófiával és lélektannal is. Új szakosodási területnek tűnik a levéltári, könyvtári munkára való felkészítés és újságírói tevékenységre való képesítés. Ez utóbbit a történelem-filozófia kar a filozófiával közösen szervezi. A történelem szak elsődleges feladata, természetesen, továbbra is a tanárképzés marad, de amint jeleztük, lényegesen kiszélesedett szakterülettel. A történelem főszak mellett választható szociológia, néprajz, filozófia vagy lélektan mellékszak. Újdonság az, hogy ha valaki nem akar pedagógus lenni, nem kötelező a tanárképzéssel kapcsolatos elméleti és gyakorlati felkészülésben részt vennie. Ez vonatkozik azokra, akik a tudományos kutatás területén, levéltárakban, könyvtárakban, múzeumokban vagy sajtónál kívánnak munkálkodni.

 

Campus, 1991. június 21.

Miért pont a levéltártan szak?

by N. A. | | 0 | Ajánló,Slider |

Dőlj hátra kényelmesen és képzeld magad elé: egyetemistaként egy átlagos „ki kell mozdulni” este áldozatául esel a kedvenc lokálodban Kolozsváron – ott, ahol nyüzsögnek a szomjas sorstársak és már annyian vagytok, hogy nem lehet helyet kapni, ahol nyugodtan elfogyaszthatnád, amit kikértél. Nyilván nem egyedül mentél kocsmázni, így veled van egy bátrabb cimbora is, aki nem akarja, hogy kezében megmelegedjen a sör, ezért magával rángat az első asztalhoz, amelyiknél számára ismerős arcok ülnek. Néhány „Szia, örvendek” névelmondogatós kötelező kör után megkérdik tőled, hogy „Na és mit tanulsz?” Először úgy teszel, mintha nem hallottad volna, de miután megbizonyosodsz róla, hogy ez neked szólt, mély levegőt veszel, és egymás után mondogatod a varázsszavakat: „Levéltártan szakos hallgató vagyok”. Készülj fel, hogy el kell majd még ismételned legalább kétszer, ugyanis a „Tessék?”; „Mondd még egyszer!” féle reakciók kísérik majd a kijelentésed.

Nem esel kétségbe, hiszen tudod, hogy nem ez az első és nem is az utolsó alkalom, hogy ilyen helyzetbe kerülsz, sőt az igazat megvallva, ott valahol legbelül szeretsz is felvágni azzal, hogy te ilyen misztikus szaknak vagy a hallgatója – hogy olyan tudományágat választottál, amiről jobb esetben hallott az ember ezt-azt, de több esetben abszolút semmit. Bemelegíted a torkod, tisztában vagy vele, hogy ez most kicsit hosszú lesz, de ha tényleg érdekli őket, hát legyen. A kísérődnek már lassan a fülén loccsan ki az, amit mondani fogsz, ezért helyeslőn bólogatsz, amikor jelzi: „Figyu, kint leszek”. Kezdődhet a sztorizás.

„Az olyan, mint a könyvtáros, csak leveleket tárol?” – érkezik a jó öreg, szeretett kérdés. „Nem, a kettő nem ugyanaz. Van némi ráció a kérdésedben, vannak hasonlóságok, de a levéltár teljesen más, mint a könyvtár.” És amint kimondod a levéltár szót, valami kellemes és megmagyarázhatatlan melegség árasztja el a tested („Talán ez a szerelem?” – fontoskodik az elméd, de gyorsan elhessegeted ezt a klisét és a tárgyra térsz. Hahóóóó, hiszen neked el kell magyaráznod, hogy mit is tanulsz pontosan…), iszol egy kortyot és folytatod. A levéltáros feladata az írásos dokumentumok megőrzése, rendszerezése, kutatása. Ezek lehetnek régi iratok, oklevelek, királyi könyvek, úrbéri tabellák, vagy akár aktuálisabb intézményi, vállalati, személyes iratanyagok, adatok is.

„Jó, jó, de mit is tanulsz te ahhoz, hogy elhelyezkedhess a szakmádban?” – érkezik a következő kérdés. Elsőként azt magyarázom el, hogy hároméves az alapképzés, és hogy én igazából történelmet tanulok a töris, művészettöris, régész, olykor könyvtáros, kulturális turizmusos, valamint nemzetközi kapcsolatos évfolyamtársaimmal – viszont… és még be sem fejezted a mondatot, máris itt a soron levő kérdés: „De ez akkor csak töri, mi tartozik a szakmai képzéshez?” Ahogy az előbb is elkezdtem, van egy jó adag levéltárral kapcsolatos tantárgyam, például: levéltárképző intézmények története, levéltáros alapfogalmak, levéltári jog, levéltári fondok nyilvántartása, rendezése stb., amelyeknek a segítségével elsajátíthatom a szükséges elméleti tudást és ezeket majd gyakorlatba ültethetem. Itt olyasmikre gondolok, hogy mit jelent egy levéltári fond vagy gyűjtemény; milyen kritériumok alapján rendszerezed az iratokat; hogyan tárolod azokat (polcok, savmentes dobozok stb.), pontosan milyen körülmények között (hőmérséklet, páratartalom, fény).

Azt elfelejtettem említeni, hogy néhány tantárgyat bizony szükséges román nyelven tanulnunk, de ezek között vannak igazán izgalmasak is! Na meg a borzasztóan unalmasakból is van egynéhány, de hát ez mindenhol így van.

A másik nagy apropója a szaknak, hogy kevesen tudnak róla, így rendkívül kevesen vagyunk. „Mit jelent az a kevés?” – erre is már számítottál, mégis minden alkalommal megijeszt, hogy akkor most mondd el az igazat, vagy jobb lenne egy kicsit szépíteni a történeten. Végül úgy döntesz, hogy igazmondó juhászként megmondod mennyi is az annyi. A mi esetünkben az annyi öt embert jelent, abból kettőnek ez már a második szakja az egyetemen, így jó pár tantárgyat nem kell felvenniük, szóval igazából hárman vagyunk. Hogy is van ez?

„Aztaaa, az jó kevés… akkor ti biztosan meguntátok már egymást” – erre a kijelentésre csak kedvesen mosolygok és jelzem, hogy amúgy egyáltalán nem untuk meg egymást, sőt talán ez a legnagyobb előnye is a szaknak, hogy mindenkit közel engedhetsz magadhoz, van idő és lehetőség kibontakozni, megszokni és megszeretni a másikat. Bárkivel fogadni mernék, hogy nincs még egy olyan szak, ahol ennyire összetartóak lennének az emberek. Nálunk kicsit az van, hogy amikor valamit készítesz vagy valamit tanulsz, akkor tudod, hogy nem csupán magadért teszed, hanem kissé a többiekért is, hiszen mi mindig segítünk egymáson. Nálunk nagyon könnyen körbeér az információ, és éppen ezért időben meg is tudjuk azt beszélni egymással. Mi egy „törzs” (közhelyeket használva: család) vagyunk, összetartozunk és ez nagyon jól érezhető egyetemen kívül is. Mit gondoltok, másképpen hogyan valósulhatna meg az, hogy az egész szakot áthívom házibulira és még el is férünk? Vagy hogyan lenne lehetséges az, hogy könnyen tudunk közös programokat szervezni a tanárainkkal és akár az összes levéltártan szakos hallgatóval?

Annak, hogy kevesen vagyunk, sajnos van egy árnyoldala is, mégpedig az, hogy állam bácsi nem támogat minket pénzzel. A tanulmányi ösztöndíjakat az alapján osztják le, hogy hányan vannak állami helyen, és hát mifelénk nem jön ki a létszám. Az egyetem próbál kiengesztelő megoldásokat találni, legutóbb például egyetlen ember kapott ösztöndíjat a három levéltáros évfolyamról. Ez persze jobb, mint a semmi, de azért igazságtalannak találjuk, hogy az a rengeteg befektetett energia, idő és munka nem térül meg – anyagiakban, legalábbis. Ezt a „kis” hiányosságot viszont feledteti velünk, hogy tényleg szeretjük azt, amit tanulunk. A levéltárak pedig – ezt egészen biztosan merem állítani mindegyikünk nevében – valódi kincsesbányák. Felfoghatatlan, hogy milyen lélegzetelállító ritkaságokat talál az ember valahányszor csak belép a levéltárba! A történelem szerelmeseinek életében jeles pillanat, ha mondjuk megtalálják Mátyás király adománylevelét, kora újkori peres dossziékat, Bethlen Gábor menlevelét, II. Rákóczi György elfogatóparancsát, esetleg Kossuth Lajos által adott kitüntetést, világháborús naplójegyzékeket vagy mondjuk fényképeket. Most csak néhányat említettem, de még hosszú oldalakon át sorolhatnám, hogy mennyi mindent rejtenek az aranybányák.

„Na jó-jó, de milyenek az órák?” Érdekesek! Ez tipikusan az az egyetem, ahol nap mint nap rengeteg információval gazdagodsz. Mondom én: itt a nyakatekertebbnél nyakatekertebb összeesküvés-elméletekre derül fény, itt a kőből gyémántot csiszolnak, itt nem tudsz úgy végezni, hogy az évek során ne gyarapodtál volna értékes tudással. Illetve elvileg nem, de mint tudjuk, mindig lesznek kivételek.

A tanárok minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy átlásd a történelmet, megértsd az ok-okozati összefüggéseket, valamint azért, hogy a legbarátságosabb környezetben motiváljanak arra, hogy saját érdekedben tedd azt, amit teszel. Illetve, ha ők nem is lennének elég motiválók, akkor a különböző (pl. külföldön tanulási) lehetőségek, gyakorlatok elég motiválón tudnak hatni, mert minden szempontból megéri kihasználni őket (!).

Nálunk mindenki ismer mindenkit, mindegy, milyen szakos vagy a karon belül. A tanárok is a bemutatkozástól kezdve arra törekednek, hogy megjegyezzenek. Az esetleges kérdéseiddel „friss csibeként” is bármikor hozzájuk fordulhatsz, nem fognak elzavarni, hanem éppen az ellenkezőjére törekszenek: bízz meg bennük, bármilyen ügyes-bajos kérdésed van, azt merd feltenni, ha személyesen nem is, de legalább e-mailben, Messengeren. Itt nemcsak egy név vagy, akinek a felidézése fejvakarással jár, hanem egy kolléga. A kölcsönös tisztelet és kedves barátság jellemzi a tanár-diák kapcsolatot. A diákok közötti viszonyról vagy viszonyulásról is elmondható, hogy a felsőbb évfolyamok előszeretettel egyengetnek az utadon, sokszor világmegváltó segítséget nyújtanak jegyzeteikkel, könyveikkel, dolgozataikkal és soha nem küldenek el, hogy boldogulj egyedül. Amennyiben az alapképzéses diákok nem tudnak segíteni, érdemes próbálkozni a doktoranduszoknál is, ugyanis nekik tényleg végtelen a türelmük (még akkor is, ha valami eszement nagy baromsággal traktálod őket, de azért ajánlott, hogy ne tedd fel kétszer ugyanazt a bohó kérdést) és segítenek, mondjuk könyvészetet találni a referátumodhoz, vagy ötletekkel, hogy szerkezetileg hogyan építsd fel a bemutatódat.

Meg is feledkeztem arról, hogy embereket untatok a szakomról való áradozásommal, szóval gyorsan észbe kapok és megkérdem „Bocsi amúgy, túl hosszúra sikeredett?” – erre pedig a kiürített üvegek és poharak halma válaszol az asztalról.

Kalózrádió: süllyed a hajó, de ők akkor is zenélnek

by Molnár Bogi | | 0 | Ajánló,Slider |

Az Északi-tengeren működő kalózhajó DJ-csapata figyelmen kívül hagyja Anglia politikusainak véleményét, a szabályokat. Mindennapjaikat zenéléssel és bulizással töltik, a szombatokat pedig a rajongó hölgyek meghódításával. Ilyen volt 1966-ban egy menő rádiós élete.

A Rockhajó című angol vígjáték kedves és szórakoztató film, amely a néző figyelmét nem a cselekménnyel, hanem főleg a zenékkel tartja fent. Az alkotásban nincsenek hatalmas fordulatok, nem várt események. Inkább a zene iránti szeretetre, annak elszánt közvetítésére fektetett hangsúlyt a rendező (Richard Curtis). Az elszánt miniszter (Kenneth Branagh) mindenáron meg akarja szüntetni az illegális kalózhajó sugárzását, nagy erőbedobással koncentrál a feladatra. Eközben a hajó csapata, Quentin (Bill Nighy) vezetésével tovább él szenvedélyének, szórakoztatja hallgatóit. A színészcsapatnak sikerült igazán hitelesen bemutatni a sztárrádiósok züllött életét, a véget nem érő szórakozást. A kissé egoista rádiósok tudatában vannak sikerüknek, így olykor a mikrofonon keresztül is sikerül elcsábítaniuk rajongókat. Hallgatóikat még a legnehezebb időkben sem hagyják cserben, bátorítják őket a szabad cselekvésre, az önkifejezésre, és ezt a hallgatók végül sokszorozva viszonozzák.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy szórakoztató jellege mellett a film informálja is a nézőt az akkori rádiózás formájáról és szabályairól. Már a film első jelenetében megtudjuk, hogy 1966 a brit popzene hőskorszaka, de a BBC rádió alig 45 percnyi popzenét sugároz. A Rock Rádión a nap 24 órájában sugároztak pop- és rockzenét a tengerről, illegálisan. Ez persze nem tetszett a politikusoknak, hiszen akkoriban az állam a közszolgálati rádiók működését engedélyezte, és ezek célja elsősorban az oktatás, a kultúra megőrzésének elősegítése, a hallgatók általános műveltségi szintjének emelése és végül a szórakoztatás. Ezek a rádiók nem tarthatják fenn magukat reklámbevételekből, az állam finanszírozza működésüket.

Ennek szöges ellentéte a filmben is bemutatott Rock Rádió, amely a szigetország partjaitól nem messze, idegen felségvizeken tartózkodó hajóról sugároz engedély nélkül, így megtöri a BBC műsorszolgáltatási monopóliumát. Ez valójában a kereskedelmi rádió modellje, amelynek elsődleges célja a szórakoztatás, az önkifejezés szabadságára biztatták a hallgatókat. Működését a reklámok biztosították, így valójában a rádió eladja hallgatóit a hirdetőknek: Anglia lakosságának több mint fele (25 millió ember) hallgatott kalózrádiókat mindennap. „Hallgathatják a popzenét, de csak ha közben megveszik Hilda hűtött halrudacskáit” – hangzik el a filmben.

Az alkotásban kiemelik az elnyomás miatti összetartás fontosságát. A politikusok a nép akaratát figyelmen kívül hagyják, próbálják kiűzni a zene erejét a lakosság mindennapjaiból. Nem képesek változtatni, és a megszokott rendhez, fegyelemhez ragaszkodnak. A kalózhajók működésében a széthúzás erejét látják: „fényes hagyományú hazánk drogfogyasztói, törvényszegői és paráznái.” Mindeközben a filmben bemutatják a zene erejét, amint az emberek összeülnek, szórakoznak, táncolnak, titokban a párna alá rejtett készülék örömöt jelent számukra. Figyelemmel követik a rádiósok életét, hiszen majdnem istenítik, szenvedélyesen rajonganak, megőrülnek értük a hallgatók. A film nem feltétlenül a rádiósok szakmai tudását ábrázolja, felkészültségüket, technikai hozzáértésüket, hanem társadalmi összetartó szerepüket emeli ki és elkötelezett hivatástudatukat: a hajón élő népszerű DJ, a Báró (Philip Seymour Hoffman) akkor sem hagyja abba a zenélést, amikor a hajó süllyedni kezd.