A Román Vasúttársaság virágzik. Apró kis pénzlehúzás, és késésillatú szirmokat hullat. De igazán nem lehetek ennyire szőrszálhasogató, a késés bárkivel megtörténik. Naponta, akár többször is? Igen, és hát ez valahol már a társaság ismertetőjegyévé is vált. Ha most hirtelen percre pontosan kezdenének járni a vonatok, oda lenne a hosszú évek alatt felépített hírnév. Na, még mit nem, nem másoljuk a hanyatló Nyugatot, a végén még jegyár-visszatérítést is bevezetnének, az meg milyen már.

Fejlesztik a hálózatot, komolyan mondom. A monarchia óta először végeznek vasúti sínjavításokat, bizony, nagy szakaszokban. Még a menetrendeket is megváltoztatták a munkálatok miatt. De még milyen mesteri logisztikával borították fel a teljes belföldi menetrendet, én, balga egyetemista, alig tudtam felfogni. Egyik ponton felülsz, mondjuk Csíkban, majd néhány zakatoló órával később a kívánt állomáson, tegyük azt, Kolozsváron leszállsz, így kell elképzelni a változtatások előtti utazási helyzetet. Hát nem dögunalmas? Öt órán át ugyanabban a fülkében ülni (olvasni vagy tanulni, zenét hallgatni és aludni) rémes.

Bezzeg most, a kevésbé bevállalósak egyetlen átszállással is megoldhatják az utat, de akik kedvelik a kihívásokat, három vagy négy váltással, 12 fenséges óra alatt tehetik meg a fent említett útvonalat. Én nem vagyok bevállalós, szóval egy átszállás nekem bőven elég a CFR-féle utazási élménykomplexum kínálatából. Csíkból a vonat késéssel indul, hiszen késve is érkezett, de ez benne van az árban, puszi anyunak, apunak, aztán felcipelem a reklámpungába pakolt pityókát a vonatra. Az első élménypont máris ott vár a helyemen annak a személy formájában, aki két ülésen lehúzott cipővel alszik. Végül is szánakozva, bocsánatért esedezve felkeltem, és leülök. 

Ha nappal megyek, szép tájakat látok, de ha szerencsésebb vagyok, akkor a koszos ablak kifogja a természet esztétikai komponálásait. Második élménypont, hogy Désre értem, szóval le kell szállnom. Fogom a reklámpungát, és besétálok a váróterembe. Ha ekkorra már besötétedett, akkor a kétes alakoktól általános görcs fogja el a gyomrom. Ezen segít a hideg, huzatos váróterem, mert ha fázom, nem figyelek arra, hogy félek. Itt eltöltök röpke két órát, majd megérkezik a szerelvény. Felülök, reklámpunga és csomagok megvannak, indulhatunk. Innét már nincs megállás Kolozsvárig. Az utolsó másfél órában azon gondolkodom, hogy legközelebb talán kipróbálom az online stopot. Aztán a belső hangom szigorúan, megkeseredett kaller hangján rám szól: Ne panaszkodj, hiszen diák vagy, azoknak meg csak nyolc lej a beugró erre az élményutazásra.

A legveszélyesebb szakmák toplistáját bárhogy nézzük, elemezzük, forgatjuk, nem látjuk rajta az írókat, költőket, irodalmárokat. Megelőzik veszélyfaktorukban a halászati, vadászati dolgozók, vas- és acélszerkezeti, építő- és vegyipari munkások, rendőrök, mentősök, sőt mondhatni szinte minden más szakma veszélyesebbnek mondható az íróénál. Az elfogult ember azt mondja, az író csak ír és a szó szoros értelmében még igaza is lenne, de a csak írás mögött jóval több ok és okozat áll. Milyen hatással van egy könyv nyilvánossá tétele a szerzőre? Megöl-e egy mondat? 

Camus szerint ,,ha már egyszer meghalunk, világos, hogy nem fontos, mikor és miképpen kell meghalnunk”. Érdekes, hogy épp olyan emberhez köthető ez a mondat, aki szerepel az írók különös, bizarr halállal listáján, éspedig ő az első nevünk.

Albert Camus (1913–1960) 

Az író 1960. január 4-én Michel Gallimard társaságában utazott vissza Párizsba. Az autó egy fának ütközött, mindketten meghaltak. Giovanni Catelli The Death of Camus című kötetében azt állítja, hogy az író olyan autóbalesetben halt meg, amit az orosz KGB hajtott végre. Körülbelül ötven évvel az esemény után valóban elkezdett terjedni annak a története, hogy Camus-t szovjet kémek ölték meg Dmitrij Szepilov szovjet külügyminiszter utasítására. Állítólag olyan eszközt használtak, amellyel sebességgel lyukat tudtak ütni az autó gumiabroncsán. Ez persze csupán csak egy összeesküvés-elmélet, amit soha nem sikerült alátámasztani. Mi alapozza meg a gyanút, mi alakítja a történetet bizarrá? Három évvel a halála előtt Camus írt egy cikket, amelyben támadta és kritizálta Szepilovot. A baleset a szakértők szerint hosszú, egyenes, széles útszakaszon történt, ahol alig volt forgalom. Camus emellett 1956 őszétől nyilvánosan kiállt az 56-os magyar forradalom mellett, és erősen kritizálta a szovjetek lépéseit. Nyilvánosan dicsérte és támogatta Borisz Paszternak szovjetellenes orosz szerzőt.

Camus egyébként akkor a Le Premier Homme című önéletrajzi regényén dolgozott, amelyben gyerekkoráról és fiatalságáról mesél. A regény jóval a halála után fragmentumként jelent meg.

Émile Zola (1840–1902)

Az összeesküvés-elméletek Zolával kapcsolatban is felbukkantak, amikor a francia író holttestére bukkantak párizsi otthonában. 1902. szeptember 29-én hajnali 3-kor ébredt fel rosszullétre, de azt mondta a feleségének, hogy ne ébressze fel a szolgákat. Mire felvirradt a nap, az asszonyt eszméletlenül találták, a férfit pedig holtan. Szén-monoxid-mérgezésre gyanakodtak, a köztudatban ez is szerepel a halál okaként, de sokan felvetették annak a lehetőségét is, hogy Dreyfus-ellenesek gyilkolták meg, ez volt a reakció arra, hogy Zola részt vett a hírhedt Dreyfus-ügyben. Vizsgálatot rendeltek el tehát, de nem találtak semmi különösebbet. A test boncolását követően a halottkém természetes halált állapított meg, de nem volt hajlandó nyilvánosságra hozni a jelentését.

Zola halálának okáról még mindig sok vita folyik.

Edgar Allan Poe (1809–1849)

Edgar Allan Poe negyvenéves korában hirtelen bekövetkezett halálát máig rejtély övezi. Annyit tudunk, hogy Poe a virginiai Richmondból New Yorkba tervezett utazást, amelynek során gőzhajón utazott, és 1849. szeptember 28-án megállt Baltimore-ban. Tettei és tartózkodási helye a következő öt napban bizonytalanok. Október 3-án Joseph Walker nyomdász megtalálta Poe-t a Gunner’s Hall kocsmában és üzenetet küldött J. E. Snodgrassnak, Poe egyik baltimore-i ismerősének. Walker leírása szerint Poe „nagy bajban” volt. Poe-t ezután kórházba vitték, nem engedték, hogy látogatókat fogadjon, és elkülönített szobában tartották. Néhány nappal később meghalt.

Poe halálának pontos oka vitatott. Első orvosa meg volt győződve arról, hogy alkoholizmus okozta. Ezt az álláspontot követték az akkori újságok is. Poe második orvosa ezzel nem értett egyet, és azt mondta, hogy ,,a leheletén vagy személyén a legcsekélyebb alkoholszagot sem lehetett érezni”. Azóta is rengeteg elmélet kering a hipoglikémiától kezdve a gyilkosságon át az öngyilkosságig. Az igazság azonban valószínűleg rejtély marad, mivel nem kerültek elő orvosi feljegyzések, sem Poe halotti bizonyítva.

Charles Dickens (1812–1870)

Nem rejtély, hogy Charles Dickens mikor vagy hogyan halt meg. De van egy kérdőjel azzal kapcsolatban, hogy hol történt az esemény. Dickens 1870 nyarán már nem örvendett túl jó egészségnek, bár továbbra is aktív volt, felolvasásokat tartott és igyekezett úgy tölteni a mindennapjait mint azelőtt. Június 8-án azonban, miután egész nap a The Mystery of Edwin Drood című regényén dolgozott, agyvérzést kapott. Másnap meghalt, feltehetően a Gads Hill Place-i otthonában. Claire Tomalin életrajzíró azonban azt állítja, hogy Dickens valójában Peckhamben tartózkodott, amikor agyvérzést kapott. Szerinte szeretője, Ellen Ternan és szobalányai visszavitték őt Gad’s Hillbe, hogy a nyilvánosság ne tudja meg az igazságot a kapcsolatukról.

Felmerült és él a gyanú, hogy Camus halálát szándékos baleset okozta. 

Dimitrij Markov orosz fotós és újságíró február 16-án, 42 évesen elhunyt. Halála jelentős veszteség a művészeti és újságírói közösség számára, mind Oroszországban, mind nemzetközi szinten. 

Munkája, amellyel az orosz élet lényegét örökítette meg iPhone-jával, széles körű elismerést váltott ki. Markov gyakran sötét, mégis reményteli fotói a kortárs orosz társadalom szimbólumává váltak. Fotográfiája nem csupán a pillanatok megörökítéséről szólt, hanem a történetmesélésről is. Páratlanul jól tudta az orosz élet összetettségét közvetíteni a lencséjén keresztül. A maszkos rohamrendőrről készült fotója ikonikussá vált, és az Alekszej Navalnij bebörtönzése elleni 2021-es tüntetéseket szimbolizálta.

Ez a kép kétmillió rubelért kelt el, támogatva a tüntetésekben érintetteket. Dimitrij Markov halála sok megválaszolatlan kérdést hagyott maga után. A Putyinnal való szembenállása és halálának időzítése, Alekszej Navalnij halála után, felerősítette a találgatásokat a körülményekkel kapcsolatban. Markov fotói, különösen a Navalnij-tüntetéseken készült képei az ellenállás szimbólumaként pozicionálták őt. Hagyatéka nemcsak a fotóiban, hanem az általuk képviselt bátorságban is rejlik. Markov munkássága a szabadságért és az igazságosságért folytatott küzdelem erőteljes emlékeztetője marad.

Képek forrásai: Dimitrij Markov személyes Instagram- és Facebook-profiljai

A My Fair Lady a Kolozsvári Magyar Opera 2023–2024-es évadának egyik újdonsága, közel negyed évszázad után először csendülnek fel a világhírű musical ikonikus dalai magyarul a kincses városban. Az Alan Jay Lerner által írt és Frederick Loewe által megzenésített musicalt először 1956-ban mutatták be a New York-i Mark Hellinger Színházban, a mű igazi hírnevét az 1964-es filmadaptáció hozta, amelyet a magyar származású amerikai George Cukor rendezett Audrey Hepburnnel a főszerepben.

A kétfelvonásos színdarabot a Kolozsvári Magyar Opera számára Béres László rendezte, akinek a nevéhez fűződik az utóbbi évekből többek között a közönségkedvenc Hegedűs a háztetőn vagy A lombardok című Verdi-opera színrevitele, a zenekart Jankó Zsolt karmester vezényli. A musical Eliza Doolittle (Modra Noémi), a szegény, rossz modorú és rémes kiejtéssel beszélő virágáruslány sorsának alakulását követi, akit Henry Higgins fonetikaprofesszor (Farkas Loránd) egy fogadás végett elvállal tanítványaként, mondván, hogy képes a csúnya cockney kiejtéssel beszélő, műveletlen Elizából hat hónap alatt tökéletes angolsággal beszélő hölgyet faragni, aki bármilyen úri társaságban megállja a helyét. Végül rengeteg átvirrasztott éjszaka árán sikerrel járnak, közben kialakul a vonzalom is kettejük között, ám a szerelem látszólag nem valósulhat meg a lány lobbanékonysága és türelmetlensége, valamint a professzor cinikussága és faragatlansága miatt.

A mű talán legnagyobb erénye a szereposztás: az előadóművészek nem csupán a tőlük elvárt, gyönyörű énekhangjuknak köszönhetően nyújtanak kimagasló teljesítményt, hanem meggyőző színészi alakításukkal is. Modra Noémi kellően fülsiketítő és irritáló akcentust alakított ki karakterének, így a nézőközönség számára szinte hihetetlennek tűnik, hogy valaha is képes lesz a virágárus a szép kiejtésű, nyelvhelyességileg kifogástalan beszédre. Amikor pedig bekövetkezik a csoda – egyik pillanatról a másikra elillan az akcentus, és felcsendül a gyönyörű, tiszta énekhang –, a színházteremben éterivé válik a légkör, valósággal testet ölt a kollektív megkönnyebbülés.

Hasonló írható Farkas Loránd „rovására” is, aki sikeresen meggyőzi a nézőket, hogy nem tudja és nem is akarja megérteni a női lélek rejtélyeit – egyszerre dühöngünk modortalanságán és azon, ahogyan Elizához viszonyul, de sajnáljuk is, félve, hogy jelleme miatt el fogja veszíteni az első és egyetlen nőt, akit életében szeretett. További szereplőink is zseniálisat alakítanak: Pickering ezredes (Szilágyi János) lágysága tökéletesen ellensúlyozza Higgins nyers modorát, valósággal sajnáljuk a hirtelen gazdagságtól szenvedő Alfred P. Doolittlet (Ádám János), és rettegve várjuk a verdiktumot Kárpáthy Zoltántól (Peti Tamás Ottó).

Nem maradhat említés nélkül a zseniális koreográfia sem, amellyel a Kolozsvári Magyar Opera balettkara kápráztat el minket, valamint a temérdek korhű jelmez, amelyek remekül érzékeltetik a kor szellemét, az 1910-es évek Londonját. Végül, de nem utolsósorban dicséretet érdemel a sokoldalú, multifunkcionális díszlet is: ugyanazokból a lépcső- és faelemekből másodpercek alatt lesz kül- vagy beltér, polgári ház vagy lepukkant sikátor.

Számomra van valami varázslatos az olyan művekben, amelyek ötven, száz, vagy éppenséggel ezer év után is relevánsak maradnak, ugyanúgy képesek megszólítani a nézőközönséget. Az ókori rómaiak számára a megoldás az emberi szellem kulcsfontosságú jellemvonásaiban rejlett, ezeket megragadva alkottak örök érvényű drámákat. Az egyre sebesebben süvítő 20–21. században ellenben ugyanezt már sokkal nehezebb elérni, hiszen, amit ma leírok, az holnap már nem biztos, hogy érvényes.

Mégis a száztíz évvel ezelőtti környezetből és a hetvenéves szövegkönyvből (amelytől a kolozsvári színdarab gyakorlatilag csak nyelvében tér el) kiolvashatóak máig aktuális üzenetek. Az egyéni és társadalmi felelősségvállalás kérdése, a lélek vívódása a cél elérésével járó ürességgel, valamint a professzor alakja, aki a világot a saját képmására akarja formálni, felveti a nagyon is érvényes kérdést: játszhat-e az ember büntetlenül Istent?

A My Fair Lady az érdeklődők számára legközelebb március 2-án és 3-án 18.00 órától lesz megtekinthető a Kolozsvári Magyar Operában, jegyek válthatóak az intézmény honlapján vagy személyesen a jegypénztárnál.

Kép forrása: Kolozsvári Magyar Opera weboldala

A Netflixtől már megszokhattuk, hogy fiatalokat megcélzó sorozatokat dob piacra, ahogyan azt is, hogy előszeretettel dolgoz fel mentális és fizikai betegségeket és problémákat, érzékenyíti a nyugati társadalom idealizmusát.

A Mindent, itt és most (angolul: Everything Now) sem képez kivételt. A nyolc részből álló, dráma és vígjáték besorolású sorozat első évada 2023. október 5-én debütált a Netflixen. Rendezői Dionne Edwards és Charlie Manton. Az anorexiát leküzdeni próbáló fiatal lány félévnyi rehabilitációs központban töltött idő után próbál visszailleszkedni barátai közé, az iskolai környezetbe, a családjába és legfőképp saját testébe. Az anorexiás kamasz lány karakteréhez tökéletes színészválasztás volt Sophie Wilde, akit korábban a Beszélj hozzám! című filmben is láthattunk. A fiatalokat számos dolog foglalkoztatja a gimnáziumi évek során, amely önmagában sikersorozatoknak ad termő talajt, de ebben az esetben a tini még extra nehezítésként olyan betegséggel is küzd, amelynek lefolyása, kialakulása és megélése tévhitként él a társadalomban. A forgatókönyvön négy személy is dolgozott, Ripley Parker, Roanne Bardsley, Dylan Brady és Glenn Waldron. Az élet és az írók sem voltak túl kegyesek a főszereplővel, hiszen a gyógyulási folyamatát és a visszailleszkedését számos környezeti tényező nehezíti, sőt – mondhatni – már-már ellehetetleníti. A szülei a rehabilitáció alatt eldöntötték, hogy elválnak, de az ideális család látszatát próbálták fenntartani, amíg a gyerekük vissza nem illeszkedik a gimnazista hétköznapokba, ami már önmagában is földipokol-küszöbként van ábrázolva minden filmben. A lány megtudja, hogy a szülei elválnak, azt gyanítja, hogy az anyjának másik férfival van viszonya, ez főként annak tudható be, hogy a főszereplőnk erősen apás lány, és az édesanyja a zsúfolt munkája mellett nem zavar túl sok vizet a családban. Amikor a lány megtudja, hogy az imádott apja a családot szétrobbantó dinamit gyújtózsinórja, megtorpan a gyó­gyulása felé vezető, igencsak nehézkes úton. Számos klisés és eredetiséget hordozó jelenetnek lehetünk szemtanúi. A nagyon figyelmesek bizonyos jelenetekből levonhatják a burkolt tanulságokat, amik az igazi zamatát adják a sorozatnak. A lány belső monológjait, a tényt, hogy az evés számára ellenőrizendő és kihívásokkal teli cselekedet. Amit más megtesz, mert normális, az számára minden esetben harc önmagával szemben önmagáért.

A lány bakancslistát ír, amiben olyan célokat és feladatokat tűz ki, amelyeken ha túlesik, vagy megteszi őket, akkor normális, átlagos kamasz lehet. Feltehetően minden nézőben megszólal a racionalizmus pacsirtája, hogy nem, csajszi, nem leszel átlagos kamasz ha füvezel, elveszíted a szüzességed vagy lopsz a boltból. Valójában ezt a főszereplőnk – nevezzük nevén –, Mia is tudja, érzi ő legbelül, de a próbálkozását igazán becsülni lehet, akarja, hogy ne a betegsége határozza meg a személyiségét. Ez kulcsüzenet, hiszen akik bármilyen hasonló betegségben vagy zavarban szenvednek, címkét kapnak a társadalomtól, amelyet nem lehet túl egyszerűen megváltoztatni. A lány saját küzdelme mellett párhuzamos szálakon futva láthatjuk, hogy a közvetlen környezete hogyan birkózik meg a helyzettel. A legjobb barát, aki sosem látogatta meg a rehabilitáción Miát, mert nem bírta a számára fontos személyt úgy, abban az állapotban látni. A főszereplő öccsét, aki azt érzi, az ő problémái nem fontosak, mert a nővére betegségére fordítanak minden figyelmet és aggodalmat. Az érzést, hogy egyszerre aggódik és szereti a testvérét, de mégis düh van benne. A barátokat, akik törékeny virágként akarják kezelni Miát és félnek bevallani, hogy néha soknak és fárasztónak érzik. 

Ez a sorozat az anorexián túl bemutatja azokat a küzdelmeket is, amelyekkel az érintett családtagjai, barátai és környezete küzd, társítva a hétköznapok problémáival, amely ilyen élethelyzetben teljesen más jelentéstartalommal bírnak, a lelki és mentális nehézségek egymásba fonódásának árnyéka alatt.

Kép forrása: Netflix