Slider

Párban, négy fal közt

by Farkas Kriszta | 2022. 11. 16. | Párban, négy fal közt bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

Ha egy pár bejelenti, hogy hamarosan összeköltöznek, nagy a boldogság mind a barátok, mind a család körében. Ilyenkor senkinek nem jut eszébe a mosatlanhalom a konyhában, a tátott szájú szemetesek, üres tejesdobozok, a sok elfojtott mondat, a kompromisszumok hadtere és az elesett ígéretek holttestei.

Arról sem nagyon mesélnek a közös fészkű párnak, hogy a próbatételek alatt felbukkanó gonosz szörnyek legyőzéséhez, idomításához nem jár aranyfurulya, ezüstkard vagy hangyahadsereg. Csak két ember áll egymással szemben egy-egy sérelemlistával a kezében.

Ehhez a listához tartozik például a miért nem vitted le a szemetet dilemma, a nehezedre esne legalább egyszer neked takarítani mizéria, a miért kell mindig hajnalig fent maradnod és a miért kell mindig hajnalban kelned problémacsomag. További nehézségeket szokott okozni néha, majd rendszeresen a számlabefizetés, a bevásárlás, hogy ki hívja fel az irodát vagy a tulajt, ha valamiféle probléma merül fel a lakással. Idővel már az is idegesítő, ha hangosan rág, nem eszik, vagy keveset eszik, hogy mindig csak dolgozik, hogy nem mennek ki a városba sétálni, hogy nem olvasta el a cikket, amit küldött, hogy nem ad puszit, hogy öt percre elalvás előtt nem bújnak össze; szinte minden bántó. Amint valamelyik fél hibát vét, a többi kis botlással együtt egyre magasabbra és magasabbra építi a malőrtornyot. A ki nem mondott sérelmek, a meg nem beszélt idegesítő habitusok folyamatosan fokozzák a feszültséget, olyannyira, hogy csak azt lehet észrevenni, valamiért szorít a mellkas, és minden mormogás után elmorzsolódik egy könnycsepp az arcon. Ideiglenes megoldásként inkább indul hamarabb az egyetemre, hogy ne legyen egy légtérben a kedvessel, és inkább vásárol órákon át egy doboz tejet, hogy minél kevesebb időt kelljen otthon töltenie.

Mindezek ellenére mégis irgalmatlanul fájna, ha nem lennének ezek a problémák, vagy ha nem lenne az a valaki, akivel meg kellene oldani ezeket a gondokat. A megvívott háború után katartikus a meghittség, a szeretet, a megkönnyebbülés a kapcsolatban. Az együttélés nehézségei adott ponton fellelkesítenek és ösztönöznek, mígnem véglegesen kialakul a problémamentes rituálé mindenhez a hétköznapokban: én főzök, te mosogatsz.

Márpedig az újságírásnak van jövője!

by Lukács Orsolya | | Márpedig az újságírásnak van jövője! bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Mifolyikitt,Slider

Ha már a szakma nagy része sem lát önmagában jövőt, mégis mit kezdjen magával a pályakezdő, aki erre szánja élete egy darabkáját? Az újságírásnak van jövője, csak nem olyan, amilyen a múltja volt. Meg kell változnia, fejlődnie kell, mert a körülötte levő világ is rohamosan alakul.

Pályaválasztáskor nem csupán szakmát néz ki az ember magának, hanem egy életstílust. Ilyenkor feltérképezi a készségeit, képességeit és azt, hogy pontosan mit is vár el az élettől. Mert vannak bizonyos tényezők, amelyek a különféle szakmák velejárói, mind pozitív, mind negatív hozadékok, amelyeket feltérképezve mindenki saját prioritásai szerint vállal vagy nem vállal.

Amikor megszületik a nehéz döntés és akadna néhány lelkes jelentkező, aki a sajtóban helyezkedne el, szinte rögtön érkezik a kérdés a közvetlen környezetből, hogy „de hát minek az, úgysem olvas már senki újságot, hallgat rádiót, vagy néz tévét”. A szakmát azonnal a sikertelenséggel, a lehetőségek hiányával kötik össze. Ilyenkor az embernek kissé meginog a döntésébe vetett bizalma. A kezdeti önbizalomhiány a későbbiekben sem tűnik el, de jócskán enyhül az egyetemi évek alatt. Mert a mi egyetemünkön nem azt a bogarat ültetik az ember fülébe, hogy haszontalan része lesz a társadalomnak, hanem megmutatják, hogy mennyire érdekes, sokszínű és végtelenül kreatív ez a pálya. Elindítanak az utunkon minden alappal ellátva, mind elméleti tudást, mind gyakorlati tapasztalatot a fejünkbe tömködve. Hétről hétre szerkesztőségeket látogatunk, eseményekre küldenek, kedves hangnemben, barátian, szeretettel oktatnak. Mosollyal várnak a tanteremben, és ha éppen arról van szó, a szomszéd országban dúló háborút tárgyaljuk ki, órákat szánva arra, hogy informáltak legyünk, de legfőképpen azért, hogy ne féljünk. Körbeülve hol az egyetem falain belül, hol Kolozsvár macskaköves utcáinak egyikén, esetleg Sztánán vagy Torockón a tananyagon kívül azt is megtanítják, hogyan kell egymásra figyelni, egymással törődni, a pillanatot értékelni és hogyan lehet boldogulni ebben a sokszor szürke világban.

Az újságírás valójában művészet. Mert magyarul beszélni akárki tud. De tehetség kell a szavakat úgy használni, hogy a közvetlen környezetünkre jellemző tényeket hitelesen, tökéletesen becsomagolt ajándékként adjuk át. Az újságírás szakon ennek a tehetségnek megkeresik a csíráját és a legnagyobb szeretettel hozzák ki belőle a legtöbbet.

Amikor meg az ember úgy érzi, hogy jó helyen van, kap egy pofont az élettől, és milyen ironikus, hogy pont a szakmától. Mert úgy néz ki, hogy nekünk kell a szakma, de mi nem kellünk neki. Egy részének legalábbis. Mert mindenhol jól fogna a fiatal munkaerő, de elvárják a tapasztalatot, hogy ugyanolyan elvek szerint dolgozzon, mint elődjei, hisz csakis az a helyes, közben meg nyelje le, hogy értéktelennek minősítik. Miközben ezen embereket hallgatom, s csak hallgatom, mert érteni nem értem őket, elgondolkodom, mégis hogyan mondhat bárki ilyet arról, amiben dolgozik. Ha már a szakma nagy része sem lát önmagában jövőt, mégis mit kezdjen magával a pályakezdő, aki erre szánja élete egy darabkáját?

Az újságírásnak van jövője, csak nem olyan, mint amilyen a múltja volt. Meg kell változnia, fejlődnie kell, mert a körülötte levő világ is rohamosan alakul. Ha a tömeg egy irányba halad és egyvalaki megáll, nem halad tovább, mindenki belelök, kikerüli. Az újságírásnak is haladnia kell a világgal, nem szabad megrekednie stagnáló állapotban, és akkor lesz jövője. Mi akarjuk, hogy az újságírásnak legyen jövője. Mi vagyunk az újságírás jövője.

(A cikk megjelent a MÚRE honlapján – mure.ro , kép forrása: BBTE Újságírás Facebook oldala)

Engedjük szállni a papírrepülőt!

by Tornai Anett | 2022. 11. 10. | Engedjük szállni a papírrepülőt! bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

„Szerte a világon évente tizenkét millió gyermekmenyasszony álma szertefoszlik.” – a Sitara: let girls dream (2020) című animációs néma rövidfilm egyetlen mondata. Sharmeen Obaid-Chinoy pakisztáni–kanadai újságíró, filmrendező többszörösen díjazott, 15 perces alkotása a pakisztáni nőkkel, lányokkal szembeni elnyomást jeleníti meg a 14 éves Pari történetén keresztül.

Az első képkockák bemutatják Parit, akinek minden álma, hogy pilóta lehessen, ám szigorú apja már döntött a sorsáról, megtalálta számára a megfelelő, jóval idősebb férjet. A házuk tetőteraszán Pari papírrepülőt hajtogat húgának, Mehrnek, miközben az repülőgépet utánozva kitárt karokkal szaladgál. Könnyed, felszabadult jelenet, látszik, hogy a két testvér jól kijön egymással, és hogy Pari húgának is továbbadta szenvedélyét. A háttérben szálló falevelek is a repülés iránti vágyat ábrázolják. A boldog jelenet az apa megjelenésével véget ér. Pari repülésvágyának sorsát idézi, amint az egyik papírrepülő édesapjuk lábának ütközik és lezuhan. A vacsorajelenetben szembetűnik a nagy korkülönbség Pari szülei között, az édesanya viselkedése is azt sugallja, semmi beleszólása nem volt a férjválasztásba. Házasságkötése óta teljesíti háziasszonyi kötelességeit, és mindennél jobban szereti gyermekeit.

Pari szobájában néhány másodperc erejéig megpillanthatunk a szekrényen egy papírrepülőt, oldalán egy félmondattal: „…husband happy!” („…férj boldog!”). Egy ideális jövőkép. Kár, hogy a kettő nem mindig jár együtt: a férj és a boldogság.

A rövidre szabott terjedelem ellenére sikerül remekül felépíteni az apa karakterfejlődését, a háttérzene illik az érzelmekhez, finom az eltérő hangulatú jelenetek közötti átmenet. Az animációs jelleg fogyaszthatóbb formába önti a ma is aktuális üzenetet: bár a történet 1970-ben játszódik, jelenleg is él a gyermekházasságok szokása, amely számtalan kiskorú lány álmait töri derékba. 

Bőrtáska, pénzügy, tequila: közgázos diáksiker Mexikóban

by Szabó-Kádár Henrietta | | Bőrtáska, pénzügy, tequila: közgázos diáksiker Mexikóban bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Mifolyikitt,Példakép(p),Slider

Nemrég bejárta a sajtót a kolozsvári közgázos egyetemisták mexikói sikerének híre. Érthető, hiszen mindannyiunk számára nagy büszkeség, hogy a BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Karának csapata első díjas lett a nemzetközi esettanulmány-versenyen. A kimagasló eredmény bennünket is kíváncsivá tett, így megkerestük a csapat egyik tagját, akit – bár ebben a félévben Portóban tanul – sikerült hétvégén elcsípni Kolozsváron. Így Zoom helyett a jó öreg offline térben, egy kávé mellett beszélgethettünk Bugár Annával (a képen jobb szélen) Mexikóról, szakmáról, versenyről.

Presztízsegyetemeket hívnak

– Hogyan értesültetek a versenyről, hogyan jött a részvételi lehetőség?

– Mi, diákok általában dr. Szász Levente dékánhelyettestől értesülünk az ilyen lehetőségekről, telefonon keres meg bennünket az újdonságokkal. Idén azzal hívott fel, hogy lenne-e kedvünk a Business and Management Case Competition nevű esettanulmány-versenyen részt venni Guadalajarában. Persze, az ilyen ajánlatokat az ember elfogadja. Diákoldalon a megkeresés így történik. A másik oldal, amiről én csak történeteket hallok, hogy hogyan kerül be az egyetem az ilyen versenyekre: alapvetően kapcsolatok révén. Tulajdonképpen az egyetemnek meg kell indokolnia, hogy a házigazda intézménynek (ez idén az Universidad Panamericana) miért éri meg meghívni a BBTE-t. Mivel ilyen verseny megszervezése nagyon sokba kerül, olyan egyetemeket hívnak meg, amelyek „presztízst” hoznak. A BBTE közgáz karának az is pluszpontot jelentett, hogy nagyon sok szakkollégiuma van, például a GTK (Gazdasági Tanácsadó Klub) vagy a KGK (Közgazdász Klub).

Négyfős csapatokban méretitek meg magatokat, de mi is ez az esettanulmány és mit kell pontosan csinálni?

– Az esettanulmány, még mielőtt verseny lett volna, tanítási módszer volt, amit a Harvard Business School fejlesztett ki. Egy esettanulmány-gyakorlaton valós céges problémákat, valós céges helyzeteket mutatnak a diákoknak. Ezek lehetnek HR-, tehát humánerőforrás-menedzsmenttel kapcsolatos, terjeszkedési, akár etikai kérdések, optimalizációs dolgok, nekünk pedig ezeket kell megoldanunk. A mi karunk is használja az esettanulmányi módszert az egyetemi oktatásban. Már elsőéven, menedzsment órán több esetet meg kell oldanunk. Úgyhogy ezt nagyon ügyesen átvette és bevezette már a közgáz kar, ezáltal ismerős számunkra ezeknek a versenyeknek a menete. Emellett pedig a szakkoliban, ahová járok, a GTK-ban is nagyon sok esetet megoldunk, ez is nagyon jó lehetőség a felkészülésre. És akkor ebből hogyan csinálnak versenyt? Az egy dolog, hogy a tanáraink értékelnek, és egészen más az, amikor üzletemberek és az üzleti szférában dolgozó pénzügyi szakemberek, könyvelők, marketingesek nézik meg ezeket a terveket. Általában ezeken a versenyeken ilyen szakemberek értékelnek. Például most Mexikóban eljött zsűrizni annak a cégnek a vezetősége, aki az esetet adta.

Őszinte elismerés idegen versenytársaktól

Hogy néz ki a csapatmunka egy ilyen fordulóban, ahol 24 órátok van megoldani az adott esetet?

– Alapvetően van egy tapasztalati része. Én voltam olyan szerencsés, hogy három nagyon tapasztalt diákkal mehettem. Ők harmadévesek, én még csak másodévet kezdtem idén. Ők már nagyon összeszokott csapat, engem is nagyon hamar befogadtak. Miután elolvastuk az esetet, a szöveges dokumentumot, rendszerint van egy ember a csapatban, aki a pénzügyekkel foglalkozik, másik tag a marketinghez ért jobban, a harmadik az adatokat és informatikai rendszereket kezeli, a negyedik pedig próbál olyan cikkeket találni, amikkel ki lehet egészíteni a stratégiát. Összeszokottabb csapatokban ez már jön magától. Hogyha nem, készítünk időbeosztást, ahova beírjuk, hogy X órától Y óráig ki mivel dolgozik.

Mesélj kicsit az esetről, amit kaptatok és a megoldásról, ami a dobogó legfelső fokára juttatott.

– A Cloe nevű mexikói cég adta idén az esetet, akik elsődlegesen bőrtáskákat gyártanak. A korábbi vezérigazgató nyugdíjba vonult, ez pedig felvetett bizonyos gondokat a szervezeti kultúrával kapcsolatban. A cég szeretett volna Európában, Dél-Amerikában és Észak-Amerikában is terjeszkedni, tehát konkrétan boltokat nyitni, illetve növelni akarta az online eladásai számát tíz százalékkal. A dokumentumot elolvasva három problémát tudtunk meghatározni: cégvezetés, fizikai terjeszkedés és az online eladások növelése.

Erre a három problémára mi egy 3S (strengthen, support and spread) nevű stratégiát ajánlottunk megoldásként. Vagyis meg kell erősíteni a szervezeti kultúrát és visszaállítani az alkalmazottak vezetőségbe vetett hitét. Aztán kialakítottunk egy pontrendszert, amelyben dél-amerikai országokat hasonlítottunk össze különböző szempontok alapján. Ennek az eredményéből leszűrtük, hogy pontosan melyek azok az országok, ahol érdemes és kell boltot nyitni. Mivel nemzetközileg terjeszkedni nem olyan egyszerű, hiszen minden országnak más a könyvelése, vállalatirányítási rendszert (Enterprise Resource Planning/ERP) alkalmaztunk. Az online terjeszkedésben pedig az Egyesült Államokat céloztuk meg és itt is alkalmaztuk az ERP-t, ami az online térben is sokat segít. Hozzá kell tennem, hogy az esetben azt is megfogalmazták, hogy a cég szeretne a tőzsdén is jelen lenni, amihez az kell, hogy a vállalat értéke magas legyen. Ezzel a stratégiával, ezzel a három megoldással a Cloe értékét is növelni próbáltuk.

A bemutató végén a zsűri kérdéseket tehet fel a versenyzőknek. Miket kérdeznek ilyenkor?

– Például megkérdezhetik, hogy oké, működött a cég Dél-Amerikában fizikai boltokkal, de miért nem működik Európában. Vagy hogy miért nem terjeszkedik előbb Észak-Amerikában? Ilyenkor el kell mondani, hogy Európában más a piac, sokkal több a versenytárs, mi pedig felkészültünk arra is, hogy tíz év múlva Európában is jelen lesz a vállalat, ott van a kivitelezési stratégia a függelékekben.

Első hely Mexikóban. Számítottatok-e rá?

– Egyáltalán nem. Persze, mindig reménykedik az ember, de nem tudtuk, mire számítsunk. Az előttünk szereplő csapatok bemutatóit nem láttuk, viszonyítási alapunk nem volt, csak annyit éreztünk, hogy a mi bemutatónk jól ment és azt láttuk, hogy a vezérigazgató végig bólogatott és mosolygott, a zsűri szerette a válaszainkat és elégedett volt a stratégiánkkal. Viszont, ami talán a legjobban esett, hogy az eredményhirdetés előtt több csapat is odajött hozzánk gratulálni, csodálkoztak, hogy hogyan voltunk képesek erre 24 óra alatt. Olyanok is voltak, akik azt jósolták, hogy ott leszünk az első vagy a második helyen. Mondhatom talán, hogy ez még jobb érzés volt, mint maga a győzelem.

Mentalitásfajtákkal a „felnőtt lét” gyermekparkért

A verseny két fordulója között kisebb megmérettetéseket is szerveztek, ahol összesorsolták a csapattagokat. Te mexikói, amerikai és kanadai társakkal kerültél egy csoportba. Milyen különbségeket figyeltél meg a te taníttatásod és az övék között?

– Nekem alapvetően könnyebb dolgom volt, mert tanultam egy évet az Egyesült Államokban és mexikói–amerikai családnál laktam, kaptam egy kicsit mindkét kultúrából, tudtam, mire számítsak. Úgyhogy a mexikói lánnyal nagyon jól kijöttünk, az amerikai lánnyal szintén. A kanadai srác is nagyon kedves volt, sokat segített is nekem a pénzügyek kiszámolásában.

Taníttatás szempontjából, lexikális tudást nézve körülbelül egy szinten voltunk. Mentalitásbeli különbségek viszont akadtak. Érdekes volt megfigyelni, hogy ki mire fókuszál. Az amerikaiakról tudni kell, hogy ők nagyon odafigyelnek a marketingre: legyen egy jó történet a stratégia mögött, lehessen eladni, hogy a cégek számára vonzó legyen a megoldás. Ahogy jövünk keletebbre, egyre fontosabbá válnak a számok, az adatok és a pontosság. Emiatt nagyon jól kiegészítettük egymást és kiegyensúlyozott volt a csapat.

Ebben a fordulóban mexikói vidámpark esetén dolgoztunk. Ez egy kalandpark gyerekeknek, ahol felnőtteknek érezhetik magukat, és minden gyerekméretű. Vezethetnek autót, dolgozhatnak bankban, kereshetnek pénzt, amit utána elkölthetnek, uramnak és hölgyemnek szólítják őket a park dolgozói. És ebben az volt a legjobb, hogy a mexikói csapattársunk ismerte ezt a létesítményt, azt mondta, hogy kiskorában szinte minden hónapban elvitték oda.

Mennyit láttatok Mexikóból?

– Sokat, főleg azért, mert a szervezők nagyon odafigyeltek arra, hogy sokat mutassanak. A verseny Guadalajarában zajlott, Jalisco államban. Itt található Tequila városa, ahonnan az ital származik. Oda is elvittek. Az agavémezőn megnézhettük, hogyan ássák ki a növényt, amiből később a tequila készül. Megkóstolhattuk a színtiszta tequilát, ezenkívül a helyi konyhát, a jellegzetes ételeket is. Mivel én mexikói–amerikai családnál laktam annak idején Texasban, a tortilla, a tamales és a különböző jellegzetes ételek mind ismerősek voltak. Az ottani befogadó családom sajnos nem tudott meglátogatni, mert Guadalajara elég messze van a határtól, ahol ők élnek. A lelkemnek egy pici darabja viszont annak idején ott maradt Amerikában a mexikói határon, és most nagyon jó érzés volt visszamenni, kicsikét kapcsolódni vele és újra felelevenítve átélni azokat az élményeket.

Annától azt is megtudtam, hogyan kell helyesen tequilát inni, milyen élményekkel gazdagodott középiskolás korában az Egyesült Államokban és milyen nehézségekkel jár közgázon tanulni. De erről talán majd máskor. Ebbe a mesébe ennyi fért bele.

 

A képen balról jobbra:  Szekernyés Péter, Szőke Dóra, középen dr. Szász Levente dékánhelyettes, Székely Evelin, Bugár Anna

Erdély dala zsűriszemmel és csalódással: az erdélyi lét önazonos és őszinte

by Gondos Borbála, Szabó-Kádár Henrietta | | Erdély dala zsűriszemmel és csalódással: az erdélyi lét önazonos és őszinte bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Mifolyikitt,Slider

Amikor pályakezdői lelkesedéstől túlfűtött újságíró-palántákként felajánlották nekünk a lehetőséget, hogy részt vegyünk egy dalverseny döntőjén, azonnal kaptunk az alkalmon. Az erdélyi magyar közegben ugyanis a nagy, magyarországi kereskedelmi tévék dalversenyéhez hasonló eseményt nem sűrűn szerveznek. A helyszínen azonban zavar keletkezett az erőben, boldogságunkba némi csalódottság, elkeseredés és értetlenség keveredett. Elmeséljük, mit láttunk, kivel beszélgettünk és mit gondolunk Erdély daláról. A versenyről.

Tegye mindenki a szívére a kezét, és úgy mondja, hogy nem csalódott volna, amikor azzal szembesül, hogy az Erdély dala utolsó, döntő fordulóját nem a stúdióból, hanem a néhány emelettel fentebb található aulából fogja nézni KIVETÍTŐN. Velünk ugyanis ez történt. A kolozsvári Sapientia Tordai úti épületének stúdiójában zajlottak az események és az élő közvetítés, mi pedig, a többi sajtóorgánum képviselőivel együtt az egyetem dísztermében kellemesen mozizhattunk. A társaság persze kellemes volt, és jó hangulatban nézhettük a vetítést. Az aulában uralkodó kedélyes légkört csak néha tudta megtörni az – enyhén szólva – nívótlan műsorvezetés, de amikor megtörte, akkor a seprű is megállt a levegőben.

Természetesen pozitív élményekkel is gazdagodtunk. Az erdélyi magyar zenei szcéna hét új dallal bővült, és a versenyző zenekarok segítséget és lehetőséget kaptak arra, hogy megmutassák magukat a szélesebb zenekedvelő közönségnek is. A zsűri pontszámai és a nézők sms-ben leadott szavazatai alapján a harmadik helyezést a Dreamflow együttes érdemelte ki, másodikként A csajod formáció végzett, a fődíjat pedig a Szintaxis vitte el.

Adás után a sajtó képviselőinek lehetőségük volt rövid beszélgetés erejéig elcsípni a versenyzőket, szervezőket vagy éppen a zsűri tagjait. A verseny utáni extázisban nagyon nehéz volt bárkit is azonnal „megbeszéltetni”, kis várakozás után azonban a zsűri három tagjának feltehettük kérdéseinket, így átfogóbb képet kaphattunk a hozzáállásukról, a versennyel kapcsolatos véleményükről és Lukács Laci személyében rátaláltunk az új kedvenc interjúalanyunkra.

Bagossy Norbert arról beszélt nekünk, hogy számára nehéz feladat zsűrizni, hiszen így sorsok fölött kell döntenie. A színpadon bemutatkozó hét előadó és zenekar korábban már átesett egy szűrőn, számos pályázó közül emelték ki éppen őket, és az élő adás versenyzői táborban is javíthattak produkcióikon három mentor (Schoblocher Barbara, a Blahaluisiana énekese, Tarján Zsófi, a Honeybeast frontembere és Vizi Imre zenész, producer) segítségével. A verseny fináléjában tehát összeszokott zenekarokat és a lehető legjobbra csiszolt dalokat láthattunk-hallhattunk.

– Itt tényleg szakmai zenekarok voltak, akiket egyszer már kiválasztottak, és tényleg nagyon jó mindenki. Éppen ezért nehéz szívvel ad az ember gyengébb pontot egy zenekarnak, amelyik szintén jó – fejtette ki az egyik Bagossy brother, majd azt is elárulta, hogy ha lehetősége lenne az élő show hét szereplője közül olyan fellépőt díjazni, aki nem ért el dobogós helyezést, az Álljunk meg! zenekart és Frunzea Dávidot honorálná. A Bagossy Brothers Company frontembere megjegyezte: sorsközösséget érez a fellépőkkel, főleg a fiúbandákkal, hiszen az ő zenekara is Erdélyből indulva harcolt ki magának helyet a magyar zenei palettán.

Az erdélyiségről mint jelenségről és élettapasztalatról Keresztes Ildikó is szívesen kifejtette a véleményét. Szerinte a verseny célja, hogy a jelentkező zenészek megfogalmazhassák, hogyan élik meg ők, hogy ez a régió az otthonuk.

– Ehhez pedig nem kell pátosz, önfényező sallang. Nekünk saját magunkat kell ebben megfogalmazni, a szókimondásunkat, a szarkasztikus humorunkat, a siránkozásunkat, a szomorúságunkat, a mulatásunkat, amikor teljesen megőrülünk és kivetkőzünk magunkból. Legyen az egy dal a szerelemről vagy akármiről. Csak legyen őszinte, legyen önazonos, mert ettől vagyunk mi önmagunk, és hordozzuk az anyaországi magyarokétól eltérő jellegzetes ízeket, jegyeket – fogalmazott az énekes. Mint mondta, ha adhatna még egy díjat a hét produkció valamelyikének, akkor azt részéről Koszika kapná, mert „régóta benne van a szakmában, csodálatos dolgokat csinál, és nagyon sok, zenei szcénán megforduló személlyel dolgozott már odaát, Magyarországon is, itt is. Egyszer el is mondtam neki, hogy csináljunk valamit közösen, úgyhogy ez szerintem teljesen benne van a pakliban.”

A Tankcsapda frontembere, Lukács László ugyan nem tudott konkrét választ adni arra, hogy kit jutalmazna díjjal a dobogósokon kívül, viszont annál komplexebben fejtette ki, miért. Nem a fölösleges, diplomatikus, de azért sok esetben helytálló „mindenki nyertes, aki eddig eljutott, mindenki a maga módján jó, az előadók különbözőek, és éppen ezért mindenki megérdemli az elismerést” szöveget kaptuk tőle. Azt mondta, a díj milyenségétől és mibenlététől függ, kinek ítélné. Tudniillik az Erdély dala első három díjazottjának mindegyike lehetőséget kap videóklipet forgatni a versenyen bemutatott dalhoz, a második helyezett emellett hangszervásárlási utalvánnyal gazdagodhat, a fődíjas produkció jutalma kiegészül fesztiválfellépésekkel, lemezfelvétellel és brandelt turnébusszal.

– A turnébuszt olyan zenekar kapta, amelyik valóban tudja is azt használni, ezért aztán van értelme, hogy ilyen eszközzel legyen gazdagabb, hogy lehetősége legyen Erdélyben, Magyarországon vagy akár Európa-szerte utazgatni és fellépni. Ez fontos szempont. Örülök annak, hogy a döntés nem kizárólagosan a zsűrit illeti, hanem a közönség szavazataival alakult ki ez a szerencsés végeredmény. Éppen ezért a kérdésedre nem tudok válaszolni, mert az a díj jellegéből fakad, kit lehetne jutalmazni. Olyan ember számára, mint például Frunzea Dávid, aki egyéni előadó, az lenne a legfontosabb, hogy minél több időt tölthessen professzionális hangstúdióban, olyan producer társaságában, aki az ő, egyébként nagyon-nagyon szerteágazó, és valóban kicsit ilyen zseni módon kattant, de ezzel együtt fantasztikus zenei közegét mederbe tereli, picit formába önti – fejtette ki Lukács Laci, akinek (velünk, a helyszínről tudósítani vágyó újságíró-növendékekkel ellentétben) semmilyen prekoncepciója nem volt az Erdély dala lebonyolításáról, a produkciókról és a zsűrizésről, ezért csupa kellemes élményekkel hagyja maga mögött a vetélkedőt. (Oké, persze, ő a stúdióból követte a versenyt – szerencsére.) Mint mondta, sosem tervezett zsűritag lenni zenei verseny bírálóbizottságában, ezután sem tenné, de nem bánta meg, hogy erre a felkérésre igent mondott.

– Eddig sem csináltam ilyesmit – mindenféle ismert tehetségkutató műsorba hívtak, de mindegyiket köszönettel visszautasítottam –, most az egyszer tettem kivételt. Nem tartom magam arra alkalmasnak, hogy mások produkcióját megítéljem. Tudom, hogy a zene és a szöveg, a dalok írása mennyire szubjektív. Az előadók részéről is, a hallgatók részéről még inkább. Van, aki a heavy metalt szereti, van, aki a klasszikus komolyzenét. Mind a kettő zene, mind a kettőnek van helye a zenei palettán, mind a kettőnek van értéke, de a kettőt egymással összehasonlítani, összemérni nem lehet. Ráadásul, hogy egy harmadik ember kívülről megmondja, mitől jó az egyik, mitől rossz a másik… Úgy érzem, nem az én kompetenciám eldönteni – részletezte Lukács Laci. Mint mondta, azért tett kivételt ezzel a versennyel, mert látni akarta, hogy az átlagoshoz képest speciálisabb, jól deklarált közegben hogyan működik egy televíziós, zenei vetélkedő, megfűszerezve azzal, hogy Erdély dala címen futott az esemény.

Zsűritársával ellentétben Keresztes Ildikó pártolja a zenés tehetségkutatókat: – Nagyon sokan bírálják ezeket a műsorokat, bizonyos szempontból jogosan, de én azt szoktam mondani, hogy ha valaki ebben a szakmában akar tevékenykedni – akár hivatásként, akár hobbi szintjén megmaradva –, ahhoz meg kell próbálni minden fórumot, ahol megmutathatják magukat a zenészek, énekesek. Másképp nem lehet már érvényesülni és felkerülni a térképre. Örülök, hogy ilyen műsorok és versenyek létrejönnek és én is a részese lehetek.

 

Kép forrása: Facebook