Slider

Az idővel csak a baj van

by Urbán Fanni | 2021. 06. 20. | Az idővel csak a baj van bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

Teljesen higgadtan ültem be másodévesként a vizsgára azt gondolva, nem lehet nagy baj, tanultam rá és a feladatoknak a gyakorlati részét is meg tudom oldani, bármiről is legyen szó. Vizsgáztam már ennél a tanárnál, tudom, mire számíthatok, menni fog a dolog. Naiv voltam? Hát az nem kifejezés. Tényleg elhittem, hogy kisujjból kirázom az egészet.

Ahogy egy évvel ezelőtt, úgy most is online zajlott a vizsga. Tudom, most nagyon megleptem ezzel a mondattal mindenkit, de fontosnak tartottam megemlíteni, mert később még visszautalok rá. Mielőtt megkaptuk a feladatokat, megegyeztünk az időkorlátban, ami első hallásra elégségesnek tűnt. Nos, ez egészen addig a pontig volt igaz, amíg kinyitottam a tanártól kapott fájlt, amiben a feladatok voltak, és megláttam azt a temérdek szöveget, amit tartalmazott.

Minden perc számít, gondoltam magamban, így hát nekiláttam a munkának. Az oldalak száma hol gyarapodott, hol csökkent. Ennek rémesen egyszerű oka volt: egyik pillanatban még azt gondoltam, jól megoldottam a feladatot, majd a másikban sikerült teljesen elbizonytalanodnom és töröltem az egészet. Addig játszottam ezt az ide-oda játékot, amíg elkezdtem kifutni az időből. És itt szabadultak el a dolgok, és alakult ki körülöttem a káosz. Totálisan elvesztem a betűk és sorok között. Elolvastam ugyan, hogy mit kér a feladat, de megérteni már nem sikerült, mert az agyamban lévő kuszaság nem engedte. A fejemben vészesen szirénázott a tűzpiros pánikgomb. És szerintem nemcsak a fejemben jelzett eszeveszetten, de az arcomon is jól láthatóan érzékelhető volt a pánik. Öt perc volt hátra az időből, nekem pedig két feladatom várt megoldásra. Ez volt az a pont, ahol láttam magamat kívülről, ahogyan szétesem. Szívem szerint ott helyben, bekapcsolt kamera előtt bőgtem volna el magam és hagytam volna az egészet a fenébe. Viszont nem ment. Nem tudtam csak úgy otthagyni. Valahonnan nagyon mélyről előszedtem a tartalék energiáimat és úgy dolgoztam abban az öt hátramaradt percben, hogy csak a billentyűzeten lévő betűk koppanó hangját lehetett hallani és az oldalszámok növekedését látni.

Leadtam a dolgozatom. Semmire nem emlékeztem az utolsó percekből. Törlődött minden. Fogalmam sem volt, milyen válaszokat adtam, vagy egyáltalán hogy oldottam meg a feladatokat. A tanárom hangjára emlékszem, aki csak annyit mondott a vizsga végén: „láttam, hogy teljes kétségbeesés és káosz uralkodik a képernyő túloldalán, már azt hittem elveszett a doksi, amibe írtál, de nem mertem megkérdezni, nehogy megzavarjalak”. Aggódó megjegyzésére csak annyit tudtam hirtelen mondani, hogy „a doksi nem veszett el, én viszont valahol félidőnél annál inkább”. Ettől a pillanattól fogva számomra bizonyossággá vált, hogy az idővel csak a baj van.

Megérdemlem, hogy teljesnek és szépnek érezzem magam akár sminkkel, akár nélküle

by Máté Emőke | 2021. 06. 12. | Megérdemlem, hogy teljesnek és szépnek érezzem magam akár sminkkel, akár nélküle bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Mifolyikitt,Slider

Sokat agyaltam, hogyan tudnám szavakba önteni a sminkeléssel kapcsolatos gondolataimat. Ez így elsőre viccesen indul, mert hát ugyan mi lehet olyan nagy gondolkodni való a témában! Hát, meg fogsz lepődni. Hetek óta teszem-veszem a témát, sőt egyszer már meg is írtam, majd visszaolvasva rájöttem, hogy létrehoztam egy közhelyhalmazt. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem ez a jó megközelítése a témának. 

Második próbálkozásra azzal kezdtem, hogy a történelmi háttérnek néztem utána. Nagyon sok érdekességet találtam, köztük például, hogy nem több száz vagy több ezer, hanem több tízezer éves az arc- és testfestés története. Ehhez mérten pedig az is meglepő volt, hogy csak 100-150 éve használhatunk olyan termékeket, amelyek nem életveszélyesek sem a használóra, sem pedig a párjára – egyes kozmetikai termékek olyan mérgezőek voltak, hogy egy csók is halálosnak bizonyulhatott. Azonban a történelmi/wikipédiás hangvételű kutatás sem vezetett eredményre. 

Harmadjára isteni szikraként jött az ötlet, hogy Instagram-sztoriban megkérdezem a követőimet, ismerőseimet, miért sminkelnek. Zseniális ötletnek tűnt, de mást nem hozott ennyire lázba a dolog, mint engem, úgyhogy két kedves lányismerősömön kívül (akiknek ezúton is köszönöm) csak két srác próbálkozott meg a válaszadással. Azt szokták mondani, hogy a harmadik az isten igaza, meg három a magyar igazság, de ezúttal nem jött be a bűvös szám, úgyhogy kezdtem elengedni a témát. De a sok szerencsétlenkedésemre gondolva utolért a felismerés, hogy az út, amelyen végighaladtam ezért az írásért, valójában nagyon hasonlít a sminkeléshez. 

Majdnem minden kislány, akinek az anyukája használ festékeket, elképzeli, hogy amikor majd felnő, akkor ő is így fog tenni, és de szép lesz majd, meg felnőttes, instant izgatottság. Aztán eljön a várva várt alkalom, erre mi történik? Bohócot, ortodox templomot és efféle cifraságokat művelünk magunkból – jelzem, ezzel a világon semmi probléma, mert tizenakárhány évesen saját kútfőből, zéró gyakorlással az ember bármilyen ügyes is legyen, nem tud kifutóra valót alkotni – bár ahhoz mérten, hogy néha hogyan néznek ki a modellek a divatbemutatókon, bármi megtörténhet. Ahogyan én hirtelen nekiindulásból csak egy nagy zagyvaságot alkottam, az első néhány alkalommal a sminkelési képességeink is még csak házon belül vállalhatóak.

Ezután jön a második lépés: utánanézünk a történelemnek, jelen esetben oktatóvideókat, nézünk és azokat próbáljuk újraalkotni. Alapvetően ez jó lépés az alapok elsajátítására, megtanulni, hogy mi mire szolgál. Megkaphatod a választ a kérdésre: milyen alapozót vegyél, hogy ne úgy nézz ki, mint aki nyaktól felfelé jamaicaira sült vagy esetleg két liter vért adott. Az anyaggyűjtés, ismeretszerzés folyamata sokszor unalmas lehet, de megmenthet olyan hibák elkövetésétől, amelyek jobb esetben csak kellemetlenek, de nem maradandóak, rosszabb esetben pedig orvosi beavatkozást igényelnek.

Ha megvannak az alapok, jöhet a közvélemény-kutatás: trendek, más emberek tapasztalatai. A sminkelés legalább annyira divatközpontú, mint az öltözködés. Néhány éve még abban volt nagy munka, hogy olyan szépen megkomponált sminket készíts, különböző színekkel, átmenetekkel, fényekkel, mint a kedvenc instacelebed. Ma az a legnagyobb meló, hogy úgy nézz ki, mint aki: „oh, csak feldobtam valamit…” (fun fact: az ilyen sminkekhez is legalább annyi kence és tudás kell, mint egy alkalmi alkotáshoz). Mások tapasztalatai pedig azért fontosak, mert tanulhatsz belőlük. Igaz, hogy a kozmetikumok nem egyformán viselkednek a különböző emberek bőrén, de ha egy tus felkenés után pár órával már hámlik és lepereg, az mindenkinek le fog, ha egy szemhéjfesték porzik és tönkreteszi az alapot, akkor az mindenkinek porzani fog és tönkre fogja tenni az alapot. Mások tapasztalataiból nyerhetsz még inspirációt, tanulhatsz új technikákat, ügyes kis praktikákat.

Ezután pedig jöhet a negyedik lépés: megtalálod a saját hangod, stílusod. Ha sikerült a fentieket mind kipipálni, akkor már tudod, hogy mi hogyan áll jól vagy épp nem. Rájöttél, mely színek passzolnak hozzád. Rájöttél, hogy a vörös rúzs olyan, mint a szép magas sarkú, meg kell tanulni viselni. És arra is rájöhettél, hogy a tökéletes tusvonal készítése művészeti ággá kéne előlépjen. 

Most pedig hozzád szólok, aki forgattad a szemed az első mondaton és még most is azon gondolkozol, hogy minek olvastad végig ezt a fölöslegesnek tűnő szócséplést. Megmondom, miért. Azért, hogy ha meglátsz valakin egy igényesen elkészített sminket, legyen az szolid vagy vörösszőnyegre való, akkor sem kérdezed meg bunkó paraszt módjára, hogy „minek kented így ki magad?”. Inkább gondolj vissza arra, amit itt olvastál, hogy mennyi munkát fektetett bele az illető abba, hogy így nézzen ki és dicsérd meg, de ha nem is, legalább ne tedd szóvá.

Erre felelhetnék, hogy az ő baja, miért pazarolt erre időt, biztos „nem tetszik magának”, „nem vállalja fel a valódi arcát”. Nem tagadom, valóban van egy ilyen oldala a dolognak, de nehogy már a nyuszi vigye a puskát! Nem a smink vagy a ruha vagy bármi egyéb külsőség határoz meg téged, hanem te azokat. Sminkeled magad és úgy, ahogy az neked tetszik, mert ezt szeretnéd, így érzed jól magad, örömöd leled benne. Erre ráigazoltak a csajok is, akik válaszoltak a sztorimra: „azért sminkelem magam, mert szeretek alkotni az arcomon, jobban érzem magam, elegánsabbá válik a megjelenésem”, „mert megérdemlem, hogy teljesnek és szépnek érezzem magam akár sminkkel, akár nélküle”.

 

A rock’n’roll anyahajó

by Bíró Sándor | | A rock’n’roll anyahajó bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

Az 1960-as évek voltak a brit pop- és rockzene aranykora, azonban a BBC-n akkoriban naponta 40-45 percig lehetett ezt hallgatni. A kormány és az emberei valamilyen oknál fogva eldöntötték, hogy a rockzene a drogosoké, csöveseké. Ennek ellenére valahol az Északi-tengeren volt egy hajó, amiről egész nap ment a rock’n’roll: Rádió Rock. A film eredeti címe The Boat That Rocked, Richard Curtis vígjátéka, 2009-ben mutatták be.

Amikor megnéztem a filmet, egyből a „boldog békeidők” jutottak eszembe, amikor még nem volt internet. Amikor még voltak igazi dj-k, amikor volt hatalma a zenének és az emberek tényleg szerettek. Manapság már csak kettőt kattintunk, és majdnem minden zeneszámot megtalálunk, rádiót már csak autóban hallgatunk, vagy még ott sem. Ez akkoriban teljesen másképp ment. A rádió óriási forradalom, a Rockhajó pedig ütős fegyvere volt ennek a forradalomnak. 

A fiatal Carlt, akit éppen most rúgtak ki a suliból, anyja elküldi Quentin nagybátyjához, aki történetesen a Rádió Rock főnöke. Carl megismerkedik az igazi rock’n’roll életérzéssel és a rádióadó dj-jével is. A film ezeknek a rádiósoknak az életét és munkásságát mutatja be, azt, hogyan küzdöttek egy szabadabb világért. Hiszen ezek az emberek, akármilyenek voltak, elmentek együtt egy hajóra és onnan sugározták az adást. Ezt biztos, hogy nem maguk miatt tették, hanem a hallgatókért, valamint a zene szeretetéért. A zene szeretete. Ez is más volt akkoriban, mást jelentett. Ezek az emberek, nem olyan dj-k voltak, mint a mai világban. Manapság mindent csak letöltünk, kész tálcán kínálják fel, amiért mások régebben küzdöttek. Lemezeket gyűjtöttek, vadásztak azért, hogy majd betehessék a rádióba és ezzel üzenjenek az embereknek. Sokszor ezek a számok lehettek kódolt üzenetek, például arra a bizonyos f betűs szóra. Vagy csak egyszerűen élvezték azt, hogy a zene hatalma minden gát eltörlésére képes. A hallgatók hétköznapjait is jócskán megváltoztatta a rádió, főleg a kalózrádiók. Ez nem egyszerűen a zenehallgatásról szólt, inkább valami olyasmi volt, mint egy audio valóságshow. Ezek az emberek a zeneszámok között elmesélték bánatukat, örömüket, dilemmáikról beszéltek, s közben egy szabadabb világért harcoltak. Hát mi ez, ha nem rock’n’roll? A kormány pedig, mint mindig, most is beleszólt, bizonyítva, hogy a hatalomvágy mennyire káros az ember magaviseletére.

A film egy mestermű. Rengeteget kacagtam, ugyanakkor fontos következtetéseket is levontam. A legfontosabb talán annak a felismerése, micsoda összefogást tud létrehozni egy ilyen kalózrádió. Egyszerre a világon több ezer ember hallgat egy adót, egyszerre dobban szívük a lemez sercegésével – ez valami fantasztikus. A zene és szabadság keveredése olyan erőt alkot, amit egyetlen kormány sem tud megdönteni.

Mementó

by VÁRY-SYLVESTER PÉTER | | Mementó bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

Milyen most, 2021-ben, elsőéves egyetemistának lenni? Erre a kérdésre már több szaktársam megpróbált választ adni, megírták tapasztalataikat, véleményüket, érzelmeiket. Kifejezték csalódottságukat, hogy nem ismerhetik meg kollégáikat, tanáraikat, nem láthatják az egyetem épületét, csak kívülről. Hangot adtak kimerültségüknek, amely a képernyő napi nyolc, néha tíz órán át tartó nézéséből fakad. Mindemellett viszont bizakodva várják, hogy majd ősztől – beoltva és maszkosan akár, de – tudjunk találkozni. Én ellenben más esetet mesélnék el. Olyat, amelynek sem felütése, sem zárása nem tartalmazza a remény lángját. Egy elsőéves groteszk tapasztalatát.

Ehhez a Babeş–Bolyai Tudományegyetem újságírás szakán tanuló elsőéves egyetemista első féléves órarendjének ismertetésével kell kezdenem. A műfajismeret, helyesírás és számítógépes ismeretek mind olyan tárgyak, amelyek tudását elvárják a 21. századi fiatal újságírótól. Ám három másik tárgyat, a politikatudományokat, a kutatásmódszertant és a kommunikációelméletet felettébb fölöslegesnek véltük. Sokat mérgelődtünk a nélkülözhetőnek vélt tantárgyak esetében a temérdek olvasnivalón, tananyagon, de átvészeltük, azóta pedig kezdtük felfogni, hogy mégsem voltak olyannyira haszontalanok számunkra azok az órák.

Legtöbb társammal együtt a politikatudományok vizsgát a legutolsó dátumra, az első féléves szessziót záró vasárnapra hagytuk. Tanárunk, dr. Lőrincz József, a félév során temérdek információval ellátott bennünket, ami bőségesen elegendőnek bizonyult a szép vizsgaeredmények eléréséhez. A jegyeket néhány nappal később közölte is. Ekkor beszéltünk vele utoljára.

Kevesebb mint két hónappal később megrendülve értesültünk Lőrincz tanár úr hirtelen haláláról. Eleinte nem hittünk a hírnek, reménykedtünk, hogy tévedés, valaki másról lehet szó, de sajnos nem így volt. A lelkes tanárt, aki néhány héttel azelőtt még oly beleéléssel, oly lendülettel tartotta az előadásokat, magához hívta az Úr.

Magam is sepsiszentgyörgyi lévén elmentem a temetésre. A nyitott koporsó mellett állva néhány percig visszaemlékeztem óráira, és elmélkedtem egy keveset az első féléven. Ekkor döbbentem rá, hogy eddig még egyetlen egyetemi tanárommal sem volt lehetőségem előben találkozni, hiszen alig voltam Kolozsvárott az online oktatás miatt. Lőrincz tanár úr volt az első egyetemi tanárom, akit nem a képernyő mögött láthattam.

Ez a groteszk gondolat a temetés után sok napon át kísértett, és azóta is rengetegszer eszembe jut. A világjárvány alatt mindannyiunknak meg kellett vívnunk a saját harcunkat, bennem viszont ez a „találkozás” hagyta a legmélyebb sebet. Rádöbbentem, hogy az online oktatás megfosztott minket olyan találkozásoktól, kapcsolatoktól és tapasztalatoktól, amelyeket már sohasem fogunk tudni bepótolni. Azóta bárkinek beszéltem el a történetet, megrendülve, sajnálkozva fogadta, és talán még inkább világossá vált számára, hogy már többé soha nem lesz olyan a világ, mint másfél évvel ezelőtt volt. 

Az esőkabátok városa

by Beke Böjte Anna | | Az esőkabátok városa bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

Írország, Dublin: első impressziók, 2019. július 11. 

10:22

Sirályok hangja visszhangzik a fejem fölött, miközben húzom magam után a nagy rózsaszín bőröndöt. Vörös hajú emberek sziluettjei suhannak mellettem, csak az aszfaltot nézem, ami vizes, egyébként érzem is az eső utáni aszfalt jellegzetes illatát, ami keveredik a frissen nyírt külvárosi gyep illatával. A telefonom lemerült a négyórás repülőút alatt, azt hiszem, eltévedtem. Ismételgetem magamban: „Could you tell me, please, where is the Calderwood Road?” Amilyen kiejtésem van, egyetlen ír sem fogja érteni, hogy mit szeretnék, mégis reménykedem.

10:43

Már vagy húsz perce bolyongok a sormintaszerű házak között, sehol senki, az utca üres, a házak ajtói színesek, a beton már száraz, a gyep még mindig frissen nyírt. Mosoly húzódik az eddig kétségbeesett arcomon, és büszkén vallom be magamnak felfedezésem: ez az utca pont olyan, mint a Harry Potter-filmekben. Mindegyik utca olyan, mintha egyenesen egy Warner Bros által létrehozott mesevilágban lennék. 

10:50

Végre találok egy buszmegállót, de valami nincs rendben. Az út rossz oldalán állok. Vagy csak a többi ember áll rossz oldalon? Ekkor veszem észre, hogy mégiscsak én állok a rossz oldalon, a közlekedés pedig baloldali. 

11:09

Fülledt meleg van és a busz még mindig sehol. Magas, szeplős fiú áll mellettem bő nadrágban és türkizkék esőkabátban. Egyből kiszúrja, hogy a sok vörös hajú, bő nadrágos, csukott cipős, esőkabátos ember között én vagyok a kakukktojás barna hajjal, rövidnadrágban és szandálban, mint aki bele sem gondolt, hogy Dublin időjárásáról mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy kiszámítható. Cigarettával kínál, elfogadom. Így várunk a buszra, ami a város szíve felé visz majd. 

11:30

A megállóban csend honol, amikor begördül a kék és sárga színeket viselő emeletes városi busz. Az emberek buzgón igyekeznek fel a buszra, kezükben szorongatva a kis zöld színű buszbérletet, majd végül helyet foglalva a busz azon részén, ahol éppen van egy kis szabad hely. A jármű alsó része annyira tele van, ha most apró kis bogár lennék, nem szívesen mászkálnék a busz padlóján a rengeteg láb között. Ahogy ezt elképzelem, kacagok magamon és a remek fantáziámon, majd a busz keskeny lépcsője felé iramodom, helyet keresni magamnak az emeleten. Meglepetésemre egy árva lélek sem tartózkodik az emeleti részen. Itt foglalok helyet egy szimpatikusnak tűnő kék ülésen és megállapítom magamban: még szerencse, hogy a lenti rész tele van, hiszen máskülönben nem kényszerültem volna rá erre a megoldásra. 

11:41

Szerintem jól is tettem, hogy a nagy csomagom felcipeltem ide, hiszen olyan kilátás tárult Dublin utcáira, ami az itt élő ember számára hétköznapi jelenség, azonban nekem maga a varázslat. Már nem is érzem magam annyira hétköznapinak, úgy ülök itt a busz tetején, mintha enyém lenne egész Írország és mintha csakis én lennék az, aki megfejtheti a különböző színű ajtók rejtélyét: van itt zöld, piros, citromsárga, kék és még magenta színű is. Vajon miért pont ezek a színek? Vajon mit jelent ez? Vajon mindennapi emberek élnek benne és tudják, hogy ez mennyire király dolog? Vajon ez csupán a 21. század kortárs művészetének egyik megmozdulása, vagy régebbre visszanyúlik a város múltjához? Meglepődnének-e a város lakói, ha tudnák, mennyire tetszenek a rendre váltakozó színes ajtók egy idegennek?

Az órámra pillantok.

12:03

Egy esőcsepp koppan a fejem búbján. Jaj, ne! Bízom benne, hogy ez csak a levegőben szétterjedt páratartalomnak köszönhető és annak, hogy kicsit túl sokat voltam a napon. Remélem, nem kezd el esni. Sajnos azt megtanultam a másfél óra ittlétem alatt, hogy bármennyire is süthet a nap, vagy kevés felhő lehet az égen, csupán percek kérdése, hogy elkapja a járókelőket egy-egy futó zápor a nap bármelyik szakában. 

12:06

Remek. Csupán percek kérdése, és úgy eleredt az eső, hogy már annyira nem is tűntek izgalmasnak sem a színes ajtók, sem a sok vörös hajú ember. Ami azt illeti, kicsit haragszom is rájuk, a vörös hajúakra. Nem mintha nem tűnnének így is jóval izgalmasabb és különlegesebb embereknek nálunk, egyszerű, jellegtelen, barna hajú embereknél, de rendesen kiábrándít a tény, hogy nem figyelmeztettek az emeleten való helyfoglalással kapcsolatban. Pedig süt rólam, hogy közöm nincs ahhoz, hogy mi történik valójában körülöttem. 

Totálisan eláztam, nagyobb baj ennél, hogy a csomagjaim is. Majd eszembe jut, hogy lassan ideje lenne leszállni a buszról. De mégis, hogy állapítsam meg, hogy hol vagyok? Mert az egy dolog, hogy lemerült a telefonom, de hogy már totálkárra ázott az esőben, az is biztos. És most jött el az a pillanat, hogy az életem egy perc töredéke alatt forgott le a szemem előtt: megpillantottam a nagy zöld táblát, amin ott virított a Calderwood Road felirat.

12:11 

A busz lassít, az ajtók nyílnak, senki nem mozdul. Éppen próbálom az emeletről leemelni a nagy bőröndöt, de nem megy. A fejemben csak egy gondolat pörög: ha az ajtók becsukódnak, elvesztél. Erőt veszek magamon és végiggyúródom a színes esőkabátok sűrűjén, amikor az ajtó szép lassan bezárul előttem. Könnyek gyűlnek a szemembe, érzem a végső elkeseredést szétáramlani az egész testemben. Majd észreveszem, hogy egy fehér szakállas bácsi bámul, majd elmosolyodik, és megnyom egy gombot közvetlen az ajtó mellett. 

12:19

Azt hiszem mindenki tudja, mi lett a vége. Mint a népmesékben, az elveszett lány megtalálja a varázslatos erdőből kivezető utat, ahol már jó ideje bolyongott. Legyőzte a gonosz boszorkányt és segítségre lelt egy öreg bácsika személyében. De jobban tetszett, mint egy népmese, mert sokkal inkább volt élvezhető számomra a sok próba, amit a véletlenek összehoztak, nem beszélve a látványról, amit Dublin kopott utcái nyújtottak és az időjárásról, amit azt hiszem, végül mégis eléggé megkedveltem.