A közösségi média lehetőséget ad arra, hogy megosszuk életünk legszebb pillanatait – persze retusálva –, valamint, hogy olyan képet fessünk magunkról, családunkról, a mindennapjainkról, amely által tökéletesnek bizonyulhatunk mások szemében. A látszólagos tökéletesség. A virtuális világban könnyű megalkotni a hibátlan életet, filtereket pakolni a képekre, esztétikusan elrendezni őket, szép leírással, emojikkal, zenei aláfestéssel meg miegymással. A valóságban azonban ez szörnyen bonyolult, szinte lehetetlen. Mert hát ott már nem olyan könnyű a ,,hibák” kijavítása, ott már nem fújja olyan tökéletesen a hajunkat a szél, és még zene sem megy a háttérben, miközben mosolygunk. 

Egyfajta digitális önépítés a közösségi médiában való jelenlét, amelyben mindannyian saját magunk producerei, modelljei, megalkotói vagyunk. A posztok, fotók életünk töredékeit mutatják be, a legtöbbször boldogsággal, sikerrel telített idilli pillanatokat. Ezek az életképek azonban csak a gyakran torz valóság retusált változatai. Ebben a digitális korban, amikor egyetlen gombnyomással tökéletesen elkészített fotókat oszthatunk meg, néha elgondolkodunk azon, hogy vajon ezek a pillanatok valóban valódiak-e. Hiszen nincs is könnyebb, mint mosolygós szelfivel vagy gyönyörű naplementével megteremteni a kifogástalan élet illúzióját.

Szóval, ha épp a Facebookon vagy akár Instagramon építed fel a tökéletes életed, ne feledd, hogy az élet legemlékezetesebb pillanatai nem filtereken vagy szerkesztéseken keresztül mutatkoznak meg, sokkal inkább a valóság zajában, káoszában születnek meg. Az élet nem egyetlen poszttól vagy fotótól válik teljessé. Az igazi élet a nap azon apró pillanatairól szól, amelyek egyszerre tartogatnak nehézségeket és örömöket. Az online világban könnyű összehasonlítani magunkat másokkal és azt gondolni, hogy az ő életük szebb, boldogabb és sikeresebb. Ez azonban csak illúzió, digitális lepel mögé bújik mindenki. Miközben viszont a leplet mindenki úgy alakítja, hogy makulátlan maradjon, ugyanúgy a saját problémáival is megküzd. A valódi érték a közösségi médián áthidal és a valós világban rejlik. Azok a pillanatok, amikor a barát segít a nehéz helyzetben, vagy amikor leküzdöd a kurdacot és újra nekifutsz egy dolognak – ezek alakítják az életedet és adnak neki valódi mélységet és magasságot. Az online tökéletesség mögötti valóság sokszínű, és éppen ez, az élet összetettsége az, ami megteremti a valódi értékeket. 

Az online világ lehetőséget ad arra, hogy kreatívak legyünk, és azzá váljunk, akivé szeretnénk. Ugyanakkor a közösségi média azzal a veszéllyel jár, hogy túlhangsúlyozza a tökéletességet, és eltávolít minket a valóságtól. Az életünk online kifejezése mögött meghúzódó problémák, frusztrációk és nehézségek nem igazán kerülnek nyilvánosságra. Az élet valóságosan szép, mert a valóságban nincsen „edit” gomb. Az élet valóságosan kusza, hiszen ott a kávéfőző meghibásodik, a mosogatást halogatjuk és az ebéd nem mindig olyan, mintha profi séf készítette volna. Az élet valósággal telített, tökéletesebb minden posztnál.

A pokolból (From Hell) a Hughes testvér-, és rendezőpáros 2001-ben megjelent egyik alkotása, amit az azonos című képregény után készítettek el. Témáját valós események inspirálták, amit a képregényből merített fiktív történésekkel színesítettek. Így a híres Hasfelmetsző Jack-legenda mellett párhuzamosan húzódik a történeti szál, amely bemutatja a londoni felsőbb körök árnyoldalát és a szabadkőművességhez való kapcsolataikat, illetve Fred Abberline (Johnny Depp), az ópiumfüggő nyomozó, akinek álmaiban látnoki felismerései vannak a bűnügyekről, szintén kulcsszerepet játszik a történetben. 

1888 őszén tíz hét alatt egy sorozatgyilkos öt prostituáltat gyilkolt meg London Whitechapel negyedében. A gyilkosságokat összekötötte, védjegyet hagyott maga után, hisz helyszíneinek okkult elrendezési mintáiról és sebészileg tökéletes mészárlásairól híresült el.

A film már-már kényelmetlenül valóságos képet ad a társadalom legalsó rétegeinek életéről, kiváló operatőri munkával jelenítik meg a nyomort és a kilátástalanságot. A kellékek, a ruházat, a színészek alakítása remekül visszaadja a 19. század végi Anglia hangulatát, nagy hangsúlyt fektetve a színekre, amelyek csak még jobban fokozzák a mindvégig jelen lévő titokzatosságot és komor hangulatot, kellemes borzongást idézve elő. Peter Deming operatőr a nyugtalanság mestere, komor sikátorokban járatja a kamerát, miközben baljós kocsik haladnak el, és a vörös vér mintha a festett londoni égboltra fröccsenne. Azért, hogy a film visszaadja a viktoriánus London korhű környezetét, több helyszínen folytak a forgatások, többek között Prágában, mivel építészete a 19. századi Londonra emlékeztet.

Bár a középpontban Hasfelmetsző Jack karaktere áll, kiléte a film végéig rejtve marad. Folyamatosan kapjuk az alig észrevehető jeleket, hogy kit is rejt az alak, akinek személyét csak hátborzongató képkockákban láthatjuk, elsuhanó köpeny vagy árnyék formájában. A félelemkeltés kulcsa sokszor a téves azonosítás. A főbb szereplők sajátos jellemvonást kapnak, mint például Abberline, a látnok, drogos zsaru, Mary Kelly (Heather Grahama) feminista prostituált és Hasfelmetsző Jack, a kulturált arisztokrata, zseni pszichopata.

A film szinte azokkal a képkockákkal ér véget, amelyekkel kezdődött, így keretbe foglalja a történetet. Összességében izgalmas, a figyelmet megragadó és végig fogva tartó alkotás. Azt az érzést adja át, mintha titkos klubhoz tartoznánk, ahol remekül szórakozhatunk, de könnyen bajba lehet kerülni. Erős nyelvezete és az erőszakos jelenetei miatt kiskorúaknak nem ajánlott, adrenalinra vágyó felnőtteknek viszont annál inkább, hisz nem túlzás Hasfelmetsző kijelentése, miszerint „egy nap az emberek visszatekintve azt mondják, én szültem a 20. századot”.

Kép forrása: imdb.com

Egy emberi alak két lába és redőkben lehulló ruhája… A felvinci református templomban a szentély keleti oldalán a jelenlegi orgona mögött freskók bújnak meg. Mikor épült a templom, miért csupán kis része látható a freskóknak, és milyen történelmi ösvényen halad végig a község és annak épületei? A református lelkipásztort, Lukács Györgyöt kérdeztem.

– Milyen nagyobb történelmi mérföldköveket lehet megemlítetni Felvinccel és református templomával kapcsolatban?

– A település Fehér megye északkeleti részén fekszik és valamikor Aranyosszéknek volt a közigazgatási központja. A 13. század első feléből való az első okleveles említése, ahol még Oronos Winch néven lehet róla olvasni, de kapartak elő olyan leletet is, amely tényszerűen igazolja, hogy a kőkorszaktól kezdve itt valamilyen település volt, ha nem is ezen a néven és ilyen formában. 

A templomépítéssel kapcsolatban foghíjas a rendelkezésre álló adatmennyiség, mert a pápai dézsmák 14. századi regesztrumába még nem került bejegyzésre, a lassan harminc éve felfedett freskók viszont egyértelműen bizonyítják, hogy akkor már itt állt. Ilyen tekintetben csak az alaprajzi elrendezés tényeiből tudunk kormeghatározást levonni, például abból, hogy a templomot körülvevő ovális körítőfal hasonlít a környéken látható többi templom erődítéseihez és abba több korábbi, valószínűleg római faragott kő is bele van építve. 

Az említett freskókat a 90-es években tárták fel a szentélyen, amikor belső felújítást végeztek, és a falrepedés javításánál a munkások vették észre a freskó egy részletét. A templom, sajnos, több atrocitást is elviselt, például az 1848–1849-es szabadságharc során mindkét évben áldozatául esett az eseményeknek, ezért többször is újra kellett építeni egyes részeit, nem láthatjuk a teljes monumentális falfestményt, csak bizonyos részeit. 

– Mit ábrázolnak a freskók? 

– A keleti zárófalon maradt fenn néhány bibliai jelenet, nagyjából a teljes freskó hetven százaléka, és a szenvedéstörténetet ábrázolja. A falkép több részre osztja a falat, három egymás alatti regiszter különíthető el. A legfelső részben a keresztre feszítés momentuma vehető ki, a középső rész hiányával viszont a lényeges rész már nem látható. A legjobban kivehető, legszebben fennmaradt a második rész észak felé néző oldalán található alkotás, Jézus testének a keresztről történő levételét ábrázoló jelenet, ahol Krisztus leemelt testét jobbról egyik tanítvány, balról Mária támogatja. A tanítvány mellett feltételezhetően János evangélista áll, a másik felén, Mária oldalán még két másik női szent. A második regiszter déli oldalán, szintén a felső részen Krisztus sírba tétele látható, ahol a nyitott sírban fekvő Krisztus fölé Mária hajol, tőle balra tanítvány áll összetett kézzel. Mária mögött még két másik glóriás alak töredéke is látható. A legalsó regiszter is szinte felismerhetetlenné roncsolódott, de a kutatásokból kivehető, hogy az északkeleti sarokban szárnyas angyal alakja volt látható valamikor, tőle jobbra meg az alvó katonák közt feltámadó Jézus.

– Milyen következtetéseket vontak le, akik a freskók feltárásával, restaurálásával foglalkoztak?

– 1996-ban leltek rá a freskókra, folyamatosan kutatták, majd 2002-ben kezdték el konzerválni, rekonstruálni, esztétikailag kiegészíteni. Kiss Loránd marosvásárhelyi restaurátor vezetésével folytak a munkálatok és abból állt a folyamat, hogy a templom külső és belső részén is kis ablakokat készítettek, felmérve, hogy hol van freskó, mi meddig nyúlik el. Ezután következett a freskók tényleges feltárása, konzerválása, restaurálása. Abban reménykedve, hogy a további részleteit is meglelik a freskóknak, elkezdték kutatni a szentély karzat alatti részét, a kutatás eredményeit összesítve arra a következtetésre jutottak, hogy a fennmaradt középkori vakolatfelület annyira töredékes és sérült, hogy nem érdemes teljes vakolateltávolításban gondolkodni. A templom másik felén is nyitottak kutatóablakokat, de azonkívül, hogy ott is megtalálták a regiszterelválasztó vonalakat, nem leltek semmire, így 2008-ban lezárták a kutatómunkát. 

– 2008 óta milyen változások, javítások mentek végbe kívül, belül? Milyen további restaurálásra lehet számítani a templomon a jövőben?

– 2015-ben a templom északi szárnyának az újjáfedésére, 2016-ban a templom teljes belső felújítására, 2019–2020-ban pedig a templom külső felújítására került sor. Az előbbiek hívek adományából, az utóbbi magyar állami támogatásból valósulhatott meg. 2020-ban sikerült ablakokat, ajtókat cserélni, betartva a templom strukturális felépítését, legutóbb, 2023-ban pedig a templomgomb teljes és a torony sisakjának részleges felújítását sikerült elvégezni. Külső freskó is van a templomfalon a déli bejáratnál, de annak egyelőre még nem fogtunk neki, lévén, hogy hatalmas projekt és nagyon költséges belevágni. Ha a Jóisten megsegít és sikerül, azt is feltárjuk, illetve jövőbeli terv a templomtorony lemezborításának restaurálása is.

Megtörténik néha, vagy inkább elég gyakran, hogy tükörbe nézve, valaki számunkra ismeretlent látunk ismerős testben. A mi testünkben. De ha nem én vagyok magamban, akkor ki lakik énbennem?

A szem a lélek tükre, szokás mondani, és milyen igaz. De mi a teendő, ha az a lélek más-más fizimiskát ölt magára, valahányszor a szemtükrünkbe nézünk. Az már kiderült, hogy hiába kérdezzük felhangon, hogy ki vagyok én, mert a választ éppen attól a személytől várjuk, akit nem ismerünk fel önmagunkban. Minden bizonnyal önmagunkat látjuk ismeretlen érzésvilág pompájában. Mennyivel szebb így leírni az egzisztenciális krízist, nem rémít meg annyira. 

Maga a krízis szó is rémes, nem barátságos és melegséget árasztó kifejezés, mint mondjuk a pillangó vagy a napsugár. A napsugárról meg a pillangóról a meleg nyár jut eszünkbe, a krízis szó hallatán inkább a szivacsozott falú intézet árnyékát érezzük magunkon, nem a nap melegét. Valami ismeretlen érzés kering bennünk, a bordáinkra kapaszkodik, és mivel nem ismerjük, rettegni kezdünk tőle. Az első kudarc után a második már gyerekjáték. A harmadiknál már egyenesen tegező viszonyba kerülünk a korábban félelmetes érzéssel. 

Mert bizony, amit idegennek láttunk, a barátunkká válik, csak hát ezek a fránya első alkalmak mindig olyan döcögősek. Jönnek, mennek az élethelyzetek, mint nagyvárosban a buszok. A pozitív töltetűeket néha észre sem vesszük, a negatív hatásúakat meg annál inkább. Igen, mert az jellegzetesen keserű ízt hagy maga után, mint amikor az orrunk előtt megy el az utolsó busz vasárnap. Akkor inog meg alattunk a léc, amikor eddig nem ismert akadályt találunk magunk előtt és nézzük felhúzott szemöldökkel, hogy ez micsoda, ezt nem tudom átugrani. Mit teszünk ilyenkor? Fogjuk a létkérdésünket, beletöltjük a

 cigarettába, és elszívjuk. Közben az átugorhatatlan akadályt nézzük, fél szemmel, mert a másikba belement az elveszettség füstje. 

Amikor komótosan felemésztettük lelkünk legjavát, akkor a maradékból erőt merítünk, csak éppen annyit, hogy még egyszer felálljunk és szemügyre vegyük az átugorhatatlant, tudjuk majd az unokáknak részletesen elmondani, hogyan is nézett ki az, ami padlóra küldött. Újfent közelebb megyünk és rájövünk, hogy az átugorhatatlant egyszerűen meg kellett volna kerülnünk. Akkor kicsit dühösen, megtörten de mégis büszkén tovább megyünk, mert okosabbak lettünk. Most már tudjuk, hogy van az átugorhatatlan de megkerülhető akadály. Az út, amin továbbmegyünk, a mindennapjainkkal van kikövezve, a tükörben pedig egyre ismerősebb lesz minden látvány, minden megkerült és átugrott akadály után, mert újabb valakit találunk meg önmagunkban.

A Csoda a hetes számú cellában (Miracle in Cell No. 7) dél-koreai film, amely megható, érzelmes, apa-lánya kapcsolat történetét vetíti vászonra. A cselekményszál szívbemarkoló, megható, de olykor szórakoztató is, mert valójában azt mutatja be, ahogy az apa és a lány különválnak, amikor az előbbi hamis vádak alapján börtönbe kerül. A rácsok mögötti élet érdekes, a néző végigkövetheti, ahogy a főszereplő apa barátságot köt a cellatársaival, ahogy együtt próbálnak átélni boldog és nehéz pillanatokat. 

A film rendezője a kiemelkedően tehetséges dél-koreai Hwan-kyung Lee, aki rendkívül sokoldalú alkotó, és számos sikeres film is kikerült a kezei közül, mint például a 2020-as Next Door Neighbor misztikus, vagy akár a Lump of Sugar romantikus vígjáték. Stílusa változatos műfajokban mozog, és mindig izgalmas és érdekes történeteket kreál. A rendezői munkásságában fontos szerepet játszik az érzelmek megjelenítése és az emberi kapcsolatok bemutatása. 

A Csoda a hetes számú cellában filmje olyan problémákat vizsgál, mint a szegénység, a társadalmi igazságtalanság és a büntetőrendszer hibái. A témája rendkívül aktuális és jelentős. Ezek olyan témák, amelyek, sajnos, sok embert érintenek a való életben is. A film segít rávilágítani ezekre a problémákra, és emlékeztet minket arra, hogy az empátia és az emberi kapcsolatok milyen fontosak. 

A stílusa nagyon érzelmes és drámai. A film képes az érzelmek mélyére hatolni, és a nézőt könnyekre fakasztani. Ugyanakkor vannak benne humoros pillanatok is, amelyek enyhítik a dráma intenzitását. A rendező ügyesen keveri a komoly és könnyed elemeket, hogy egyensúlyt teremtsen a történetben. Így izgalmas és érdekes marad az egész idő alatt. A film eredetileg dél-koreai, de török sorozat is készült belőle. A sorozat törökül a 7. Koğuştaki Mucize címet viseli. Mindkét verzió nagyon népszerű, és hűen követi a film történetét. Az alkotás egyedülálló történettel rendelkezik, amelyet nehéz lenne más felvételekhez vagy kiadványokhoz hasonlítani. Bár vannak még filmek, amelyek a börtönrendszer problémáit mutatják be, ez az alkotás egyedi megközelítéssel és érzelmi mélységgel rendelkezik. Egyszerre szívszorító, vicces és inspiráló, ami miatt kiemelkedik más alkotások közül.

A Csoda a hetes számú cellában lenyűgöző film, amelyet mindenképpen ajánlok. A nézőt érzelmi hullámvasúton hordozza végig, a színészi alakítások kiválóak. Nagyon érdekes, ahogyan érzékelteti az apa és lánya közötti kötelék alakulását a börtön falain belül és kívül. Humor és megható pillanatok egyensúlyban vannak, és rámutatnak az emberi kapcsolatok erejére.

Kép forrása: imdb.com