Táncház 

Február 1., Planetarium

Csattognak a kezek, lábak, pörög a szoknya, folyik a sör, bor, és mindent átitat az igazi, ízes, népi jókedv. Táncházba vár minden néptánckedvelőt a Planetarium február első napján, 21 órai kezdettel. A Tokos zenekar húzza majd a te kedvenc muzsikád is, úgyhogy semmiképp se hagyd ki a tökéletes farsangkezdő programot!

SzalonnaFeszt

Február 1–4., Bugalkov

Gasztrokulturális eseménysor, ami 14 éve egy kolozsvári kávéházból indult, mára pedig kis túlzással akár erdélyi hagyományteremtő mozgalomnak is nevezhetjük, hiszen az évek során több települést sikerült megfertőzni a SzalonnaFeszt névre hallgató farsangi mutatvánnyal. Kolozsváron idén már ötödik alkalommal a Bulgakov Kávéház ad otthont ennek a zamatosan kapatos vagy kapatosan zamatos rendezvénynek, ahol 22 kistermelő portékáiból válogathat a nagyérdemű. A négy napon át tartó kistermelői vásárban mindent meg lehet majd kóstolni: kolbászok, sonkák, szalonnák, sajt- és túrófélék, mustárok, mézek, szörpök, lekvárok, borok és pálinkák, ezekből is a legjava várja a vendégeket. 

A szalonnák, sonkák és kolbászok versenyeztetésére február 3-án, szombaton 15–17 óra között kerül sor. Szintén szombaton 20 órától kezdődik a hagyományos, élő zenés szalonnás borkóstoló, amelyre a 0741-915082-es telefonszámon lehet helyet foglalni sms-ben.

Ha mostanában te is készítettél szalonnát, kolbászt, sonkát vagy más füstölt finomságot, akkor ne mulaszd el a jelentkezést a nagy megmérettetésre, hiszen nemcsak a jó társaság lesz jutalomrészed, hanem értékes, egyedi kézműves alkotásokkal térhetsz haza.

Farsangi bál

Február 3., The Wild Garden

A táncház után, a szalonnafeszt közben kiadós farsangi bálra is sor kerül, hogy igazán belemerülhess a vidám lakodalmi időszakba. Szombat este 9 órától a The Wild Garden vár a barátaiddal jó kis maszkos, jelmezes színes mulatságba. Kedvenc slágereidre rophatod majd élő zene mellett a farsangi varázs ölelésében, ráadásul megfázni sem fogsz, hiszen tábortűz és welcome drink vár majd! Beöltözni ajánlatos, mivel jelmezversenyen való részvételre is lehetőséged adódik.

Kép forrása: Bulgakov Café Facebook oldala

Nagyon természetesnek tűnik, hogy egy adott térségen belül népszerű sportnak a szurkolótáborába tartozzon valaki, azonban lássuk be: nem mindenkinek szívügye a foci, a kézi- vagy a kosárlabda. Alexát sem érdekelte különösebben a hoki világa, azonban hamar megváltozott a véleménye, miután személyesen megnézett egy meccset. A gyergyói hokicsapatról, a drukkerekről és a sport iránti lelkesedésről beszélgettünk a Gyergyói Hoki Klub (GYHK) egyik „friss” rajongójával.

– Néhány éve ismerlek már, ezért biztosan kijelenthetem: nem voltál mindig az a hokikedvelő személy. Mi tudta megváltoztatni a véleményed? Hogyan kezdtél el érdeklődni a jégkorong iránt?

– 2019 őszén voltam életem első hokimeccsén, randi keretében. Érdekesen hangzik, viszont ennek a találkának köszönhetően ismertem meg ezt a csodás sportágat. Ebben az időszakban a szüleim is gyakran nézték a meccseket, de valamiért akkoriban nem igazán kötött le. Azon az ominózus meccsen értettem meg néhány alapszabályt, amihez egészen vicces történet tartozik.

A hokiban van egy olyan szabály, amit tilos felszabadításnak neveznek, aminek röviden annyi a lényege, hogy a támadócsapat a saját térfeléről az ellenfél alapvonala – azaz a pálya másik végében található kék vonal – mögé üti a korongot. Ezt a tilos felszabadítást az elején mindig pirosnak hallottam, és nem igazán értettem, hogy ha az ellenfeleink nem pirosban játszanak, ők miért kapnak „piros felszabadítást”. A srác elég nehezen, de megértette velem, hogy csak rosszul hallom: nem piros, hanem tilos. Később egyre gyakrabban látogattam ki a hokipályára vagy néztem a közvetítéseket, mivel eléggé felkeltette az érdeklődésemet ez a sport, és még többet akartam megtudni róla. 2021-ben váltam igazán nagy szurkolóvá, amikor csak tehettem, követtem a GYHK meccseit, és minden erőmmel szurkoltam nekik. 

– Kiskoromban, amikor tanulás helyett a Forma–1-et néztem édesapámmal, mindig volt egy-egy kedvenc versenyzőm, annak ellenére, hogy akkor semmit sem értettem az autóversenyzésből. Így, hogy te tudatosan és jó szívvel követed a GYHK-t, biztos megvannak a kedvenceid.

– Ahogy mondod. Igazából két kedvencem is van a csapatunkból: Szigeti Ákos és Sébastien Sylvestre. Mindketten csatár pozícióban játszanak, amit kifejezetten szeretek. Sylvestre magatartása a jégen, ahogyan hajt a gólokra és a győzelemre, számomra lenyűgöző. Emellett nagyon megszerette a térségünket, ráadásul a szurkolókért még a székely himnuszt is megtanulta.

– Minden meccsnek megvannak a legemlékezetesebb pillanatai. Legyen szó közös éneklésről, szurkolásról vagy óriási gólörömökről. Neked mik a legkatartikusabb élményeid?

– Mindig a gólok a legemlékezetesebbek, mert a fiúk mindig tudnak szebbnél szebb helyzeteket kialakítani és gólt varázsolni belőlük. Viszont van két olyan esemény, amire életem végéig emlékezni fogok. 2022 decemberében, annak is az utolsó napjaiban volt egy hazai meccsünk, ahol a Csíkszeredai Sportklubot fogadtuk. Tudniillik a két székely csapat a hokiban nem igazán barát. Szerencsés helyzetben voltam, hogy ott lehettem és megélhettem azt a csodás győzelmet, amit a szeredaiak fölött arattunk. Majd 2023 márciusának végén fogadtuk a Fradit és mindent elsöprő döntőt játszottunk, ahol bennünket avattak a 23-as év Erste Liga-bajnokává. Ezeken a meccseken a szurkolás is zseniális volt, a hangom már a meccs végén elment. 

– Vannak olyan közeli ismerőseid, barátaid, akikkel a meccsekre szoktál járni, vagy csak úgy odacsapódsz valakikhez?

– Általában a meccsekre édesanyámmal vagy egy barátnőmmel szoktam menni, és ha éppen nem tartózkodom otthon, akkor Marosvásárhelyen – mivel ott járok egyetemre – néhány gyergyóival összeülünk és úgy követjük a mérkőzéseket. Igyekszem személyesen is elmenni meccset nézni, de ha nem sikerül, akkor marad a közvetítés.

– Már te is megemlítetted, de 2023-ban valóban a Gyergyói Hoki Klub lett az Erste Liga bajnoka. De mit gondolsz a jelenlegi szezonról?

– A mostani szezonban nagyot kell bizonyítanunk, ami miatt szerintem a nyomás is nagy a csapaton. Nem titok, hogy a címvédés a cél, viszont az utóbbi időben, mintha picit kifáradtak volna a játékosok, így nem tudják azt hozni, amit mi, szurkolók elvárnánk tőlük. Ennek ellenére sem szabad csüggedni, hiszen a szezon és a liga végéig még rengeteg idő van. Ahogy mi, szurkolók mondani szoktuk nem az alapszakaszt kell megnyerni, hanem a döntőt.

– Szerinted van különbség foci- és egy hoki-rajongócsapat között? Mi az, ami egyedülállóvá teszi ebben a sportágban a szurkolást?

– Nem igazán voltam még olyan sporteseményen, ahol hasonló szurkolást láttam. Nekem mindig az az érzésem közben, mintha mi is ott lennénk a pályán és velük együtt játszanánk. Ugyanolyan átéléssel vagyunk dühösek, vagy ugyanannyira koncentrálunk arra, hogy a pakk valahogyan becsorogjon a hálóba. Ha ez megtörténik, üvöltő öröm támad bennünk és a játékosokban egyaránt. Rengeteg erőt tudunk adni nekik a szurkolásunkkal, és ezt ők gólok formájában hálálják meg. Emiatt mindig megéri elveszíteni egy rövid időre a hangunkat. 

– Minden sportnak megvan a maga „ideje”. Szezonon kívül is tudod tartani a hoki iránti lelkesedésed?

– Akkor is mindig figyelemmel követem a csapatunk játékosait, olyan videókat nézek, ahol szebbnél szebb gólokat, helyzeteket vagy épp taktikákat mutatnak be. De szerencsére nem kell olyan sokáig hoki nélkül kibírni, hamar eljönnek a szezonkezdések.

– Vetted már észre, milyen hatással bír az, hogy te „szenvedélyes” hokiszurkoló vagy? A hétköznapokban jelent számodra ez valamit?

– A szurkolás egyfajta kikapcsolódás és stresszlevezetés számomra, mivel közben nem igazán gondolok semmi másra, csak az adott meccsre. Teljes átéléssel szurkolok, olyankor mindent kiadok magamból, ami néha azt is jelenti, hogy üvöltök a képernyő előtt vagy a nézőtéren, de örömömben ugrálni is szoktam.

– Amikor az idei szezonról kérdeztelek, azt mondtad, hogy a fiúk kicsit fáradtnak tűnnek. Ha lenne lehetőséged, akkor mit mondanál nekik, hogy újra erőre tudjanak kapni?

– Az üzenetem számukra csak annyi lenne, hogy nem számít, épp mekkora gödörben vannak, a szurkolók mindig mellettük lesznek. Számunkra úgyis ők lesznek a legjobbak, függetlenül attól, mi történik. És ha a gödörből ki tudnak mászni, túl tudnak lépni az akadályokon, akkor ott már nincs megállás. Keep pushing!

Meg merem kockáztatni, hogy szinte minden ember találkozott az élete során valamilyen formában Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című festményével. Nemcsak a világtörténelem egyik leghíresebb, de a legtöbb titkot is rejtő alkotásáról beszélünk.

Leonardo a kiváló intellektusát, szokatlanul jó megfigyelőképességét és a rajzolás művészetének mesteri elsajátítását arra használta, hogy a természetet tanulmányozza, és ez a kutatási irány lehetővé tette számára a művészet és a tudomány kettősségének a kibontakoztatását.

Az utolsó vacsora című alkotását valószínűleg 1495 és 1498 között festette a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor számára. Hatásának erejét a 12 tanítvány és Krisztus szembenálló magatartásának feltűnő kontrasztja adja. Leonardo a legnagyobb feszültséget kiváltó pillanatot ábrázolta, amikor az apostolok által körülvéve, Jézus azt mondja: „Egyikőtök el fog árulni engem.” Az összes apostol izgatott, míg Krisztus egyedül, isteni küldetésének tudatában, magányos, átlényegült nyugalomban ül. Csak egyetlen személy osztozik a titkos tudásban: Júdás, aki egyszerre részese és mégis kirekesztettje társai mozdulatának. Ebben az elszigeteltségben ő lesz a társaság második magányos alakja – a bűnös. 

Az utolsó vacsora témája a 15. századi Olaszországban népszerű választás volt a kolostorok falaira. Bármennyire is mesteri Leonardo alkotása, már jóval előtte is több száz utolsó vacsora volt megfestve. Leonardo változata rendezettnek tűnik, Jézus széles asztalnál ül, az apostolok pedig tőle balra és jobbra helyezkednek el. A festmény egymást követő pillanatokat jelenít meg. Jézus bejelentette közelgő elárulását, és az apostolok erre való reagálását láthatjuk. Jézus és Júdás, az asztalon lévő ugyanazon tál felé nyúl, ami Júdás árulását jelzi. Jézus egy pohár bor és egy darab kenyér felé is mutat, ami az úrvacsorai szertartás létrehozására utal. Derűs nyugalommal, lehajtott fejjel és lehunyt szemmel áll szemben az apostolok izgatottságával. Változó testtartásuk emelkedik, süllyed, kinyúlik és egymásba fonódik, miközben hármas csoportokba rendeződnek. A Krisztus balján álló Jakab dühösen széttárja a karját, míg a mögötte guggoló hitetlenkedő Tamás felfelé mutat. Gesztusa előrevetíti a feltámadt Krisztussal való későbbi találkozását, olyan pillanatot, amelyet a művészetben gyakran ábrázoltak úgy, hogy Tamás az ujjaival megérinti Krisztus keresztre feszítéséből származó sebeit, hogy eloszlassa kételyeit. Péter, akit a kezében lévő késről azonosíthatunk, amellyel később a Jézust letartóztatni próbáló katona fülét fogja levágni, a Jézus jobbján ülő és ájultnak tűnő János felé mozdul. Az apostolok többi tagja mintha suttogna, gyászolna és vitatkozna egymással. 

Az étkezés szigorúan berendezett helyiségben történik, így a néző az előtérben zajló eseményekre összpontosít. A falakat mindkét oldalon sötét kárpitok szegélyzik, míg a hátsó falat három ablak uralja. Leonardo a teret lineáris perspektívával ábrázolta, olyan, a reneszánszban újra felfedezett technikával, amely párhuzamos vonalakat használ, amelyek egyetlen eltűnési pontban futnak össze, hogy a sík felületen a mélység illúzióját keltsék. Az eltűnési pontot Jézus jobb oldali halántékánál helyezte el, így a néző figyelmét a fő témára irányította. Bár a lineáris perspektíva a tér illúziójának megteremtésére szolgáló rendszerezett módszernek tűnik, bonyolítja az egyetlen nézőpontra való támaszkodást. Később a tudósok felfedezték, hogy Az utolsó vacsora nézőpontja körülbelül 4,57 méterrel a föld felett van. Leonardo valószínűleg azért választotta ezt a viszonylag nagy magasságot, mert a festmény alsó széle 2,44 méterrel a föld felett van, és a földről való kilátás azt jelentette volna, hogy a nézők csak az asztal alját láthatták volna, a fölötte zajló cselekményt nem. Ez egyike a számos vizuális paradoxonnak, amelyet a tudósok a festménnyel kapcsolatban megfigyeltek. Azt is megjegyezték, hogy az asztal túlságosan nagy ahhoz, hogy beférjen az ábrázolt helyiségbe, ugyanakkor nem elég nagy ahhoz, hogy a 13 férfinak helyet adjon, legalábbis nem azon a három oldalon, ahol elhelyezték őket. A látszólag ilyen egyszerű és rendezett jelenet rejtélyes megoldása annak a kihívásnak, hogy sík felületen háromdimenziós tér illúzióját keltsék.

Leonardo valószínűleg 1495-ben kezdett el dolgozni a festményen, és szokásához híven lassan, hosszú szünetekkel dolgozott, amíg 1498-ban befejezte. Olyan kísérleti technikát próbált ki, amelyhez temperát vagy olajfestéket kellett használnia. Eljárása azonban azt jelentette, hogy a pigmentek nem kötődtek tartósan a falhoz, és a festmény néhány éven belül elkezdett leperegni. A festmény a kolostor konyhájának gőzétől és füstjétől, valamint a helyszín nedvességétől tovább romlott. Az ezt követő évszázadok során további károkat szenvedett, ezek közül a legnagyobbat a második világháború alatt, amikor a kolostort bombatalálat érte. A festmény megmenekült, de több hónapig volt kitéve az időjárás viszontagságainak, mielőtt a helyiséget újjáépítették volna. Ezt követően húsz évig tartó restauráláson esett át, amely 1999-ben fejeződött be. 

A 4,60 méter magas és 8,80 méter széles alkotás eredeti helyén, az egykori Santa Maria delle Grazie dominikánus kolostor ebédlőjének falán található. A falfestmény a restaurálási erőfeszítések ellenére továbbra is sérülékeny, ezért a romlás lassítása érdekében a látogatók 15 percet kapnak arra, hogy kis csoportokban megtekinthessék. 

A későbbiekben számtalan reprodukciót, értelmezést, összeesküvés-elméletet és szépirodalmi művet ihletett meg. Ilyen például Dan Brown 2003-as regénye, amely összeesküvés-elméleteket szított Mária Magdolnáról és Jézus Krisztusról. A regény azt állítja, hogy a Jézus jobb oldalán ülő alak valójában Mária Magdolna, nem pedig János tanítvány, ahogy azt sokan gondolják. Több elmélet is született a festményről. Egyesek azt állították, hogy a tizenkét apostol mindegyike a horoszkóp jegyeit testesíti meg. Ha ez volt Da Vinci szándéka, azt végső soron a nézőnek kell eldöntenie, mert ő soha nem említett vagy írt ilyen jellegű elképzeléseket. Továbbá igazi különlegesség, hogy Giovanni Maria Pala kortárs olasz zeneszerző szerint a festmény egyes elemiből kotta rajzolódik ki.

Ha kicsit belenézünk történelmünk visszapillantó tükrébe, akkor azt vesszük észre, hogy az élet bizonyos szegmenseit tekintve Nyugat volt a példaképünk, ahonnan az újfajta szokásokat elmajmoltuk, ezzel folyamatosan új tehetségekkel, eszközökkel és életmódbeli elemekkel felruházva a mindenkori modern európai embert. Ezt persze kompenzálta az, hogy az itteni szerteágazó kultúrából néha átcsepegett egy kis szín, minta, értelem, egyediség, amit többnyire be is darált az ottani rendszer. Jelenleg viszont mit jelképez Amerika? Mennyire szippant be minket a nyugati kultúra, van-e egyáltalán kultúrája az USA-nak, vagy csak sztereotipikus ismérveket sorakoztathatunk egymás mellé, amit a sznobizmus és a kapitalizmus ural?

,,A kultúra magában foglalja a vallást, az ételt, azt, hogy mit és hogyan viselünk, a nyelvünket, a házasságot, a zenét, azt, hogy mit tartunk helyesnek vagy helytelennek, hogyan ülünk asztalhoz, hogyan üdvözöljük a látogatókat, hogyan viselkedünk a szeretteinkkel, és még millió más dolgot” – mondta Cristina De Rossi, a londoni Barnet and Southgate College antropológusa. 

Minden irányból nem lesz alkalmam ebben a cikkben górcső alá venni Amerikát, ráadásul újságírói objektivitással, de nem is ez a célom. Inkább azt szemléltetném saját nézeteim kukkerén keresztül, hogy:

– melyik az a része az államoknak, amiért anno oda- meg vissza voltunk, főként a popkultúra és a filmipar miatt, és amiért szinte minden Z és Y generációs – de nem csak – gyermekkori nagy álma volt kiköltözni Kalifornia környékére;

– mikor robbant be az életünkbe a töréspont, az a gondolat, hogy márpedig nekünk tökéletesen megfelel az európai életvitelünk, mindenféle sárga iskolabusz és nyavalya nélkül;

– szerintem milyen a jelenlegi amerikai kultúra vagy kulturálatlanság, és mennyire zavaró az ilyen jellegű birkaeffektus, amit a TikTokon is láthatunk a platinaszőke, hialuronsavtól és szilikontól pukkadozó amcsiktól, akik sokszor uralják a fiatal, aktív médiafogyasztó véleményét; 

– milyen is annak a polgári társadalomnak a betegsége, ami Nyugatról terjed, hogy a fogyasztás elsődleges prioritásának, illetve szempontjának az aktuális divatot tekintik, a hasznossággal vagy szükségessel szemben.

Basic american white girl things – avagy azok a dolgok, amik éppen az imént említett birkaeffektusban felfedezhetőek. Létező kifejezés, aminek enyhe degradáló szájíze van és  olyan képzeletbeli zsákot takar, amiben a fast fashion és a hirtelen népszerű dolgok legkiemelkedőbb részei szerepelnek, ami a tipikus sablonamerikai sorba beálló egyéneknél vagy egyéneken megtalálható, leginkább a nőknél. Ilyen, mondjuk, jelenleg a Stanley cup, ami semmiképp sem a National Hockey League bajnoki címéért járó trófeát takarja, hanem nagyjából negyven-ötven dollár értékű, rozsdamentes acélból készült vákuumszigetelt poharat jelent, amihez természetesen fedő és szívószál is dukál és jeges, hideg italokhoz ajánlják. Röviden túlárazott kulacs vagy termosz, attól függően, hogy melyik típust válasszuk belőle. A basic american white girl things kategóriába tartoznak az UGG csizmák is, amikből a legnépszerűbb téli darab még csak nem is vízálló, és a jégre állva sem ad biztos stabilitást a szinte teljesen sima talpa miatt, de legalább annyiba kerül, mint egy telefon és a hátuljára selyemmasnit is lehet kötni. Szerintem ez a két leghaszontalanabb tényező a listán, de a végtelenségig lehet még folytatni a felsorolást a Starbucks-italokkal, Apple-őrülettel, nem evilági árnyalatú platinaszőke hajjal, szájfeltöltéses bolondériával meg miegymással. 

A kiemelkedő és hirtelen népszerűvé váló árucikkek, persze, nem feltétlenül meghatározóak a kultúra behatárolásánál, de arra egyértelműen rámutatnak, hogy a jelenkori ember mennyire befolyásolható az egyszerű influenszer véleményvideója vagy celebritás ajánlása által. A közösségi média pedig gyönyörűen kiemeli ezt a befolyásoltságot, sőt mi több, minden más kulturális értéket elfed, és azt vesszük észre, hogy a jelenlegi amerikai életérzést az internet tükrében ilyen sznob formában tudjuk csak érzékelni. Ha meg valakit kicsit is zavar a kapitalizmus vasmarka, akkor rájön, hogy nem ezekben a tárgyakban, szolgáltatásokban és marketingfogásokban bújnak meg az értékek, és hirtelen nagyon idegesítővé válik mindenféle, túl sok pénzbe kerülő, túlságosan mű, mondhatni túlságosan amerikai dolog. Ezekből az emberekből azonban, sajnos, kevesebb van, mint azokból, akik jó kiskutyaként követik az olykor pofátlanul elkényeztetett influenszereket. Ezért is van az, hogy néhány ilyen basic american white girl dolog olcsóbb koppintása felfedezhető a mi kis hazánkban is, de akár azoknak eredeti változata is, de azt már csak a felső néhány ezer engedi meg magának… A többiek, mint mi, a maradék pedig csak kíváncsian nézzük, hogy vajon mi kerül annyira sok pénzbe, és mi lehet benne a jó.

Amerika mindenben más, mint a többi. Szerintem ez íratlan szabály, és ezért is vágytunk anno annyira arra, hogy odaköltözzünk. Nyilvánvalóan ennek a másságnak megvan a negatív töltete is, de számunkra érdekesnek tűnő másság volt, nagyon vonzó. Aki követte a magyar YouTube kezdeti világát és jártas a jelenlegi TikTok-univerzumban, annak most valószínűleg ismerős lesz Forstner Csenge, de Whisper Ton neve is, akik jó rég belevágtak a tartalomgyártás világába, és annyira ügyesen művelték a sznobságot, annyira tehetségesen mutatták meg az átlag, nem feltétlenül tehetős, de a lehetőségekhez mérten egész jól éldegélő fiataloknak az átlagon felüli, fényűző életüket, hogy azt az érzést keltették a nézőkben, hogy ők a kapu az elképzelt amerikai álomhoz. Merthogy főleg Csenge, de Ton videóin – magyar vonatkozásban legalábbis – keresztül is láthattunk sárga buszokat, Hollywood feliratot, de még élő és nem mellesleg magyar (!!!) példát is arra, hogyan kerülhet az ember csupa véletlen folytán turistaosztályról business vagy akár first classre. De ha teljes Európára kiterjesztjük a keresőmotorunkat, minden országban találunk olyanokat, akik egyenes utat jelentettek/jelentenek az amerikai vágyálomhoz. Ez a vágyálom pedig a televíziós vagy streamingszolgáltatók által közvetített amerikai sorozatokra épül, amelyek révén olyan mértékű idealizált világ vetült a fiatal szeme elé, amit Európában a mai napig kevés helyen lehet látni. 

A globalizáció átka vagy áldása, hogy egyre több olyan kulturális hagyománnyal, szokással ismerkedik meg kis hazánk, amely a múltban ismeretlen volt számunkra, és az előbb említett hollywoodi sorozatok, filmek adnak rálátást számos szokásra. Gondoljunk csak a Valentin-nap vagy a halloween megünneplésére. Valamilyen szinten nálunk is megjelenik, az előbbi például szívecskés maci, az utóbbi ördögszarvval ellátott hajpánt által, de meg sem közelíti az USA szintjét az említett napok ünneplése. 

Az átlag amerikai számára az ősz beköszöntével sűrűsödni kezdenek a programok, egymást érik a partik, családi összejövetelek, mindenféle ünnep, majd az őrült vásárlások időszaka, ami a karácsony előtti utolsó pillanatokban kulminál. Ez is ismerős lehet, de amit itthon szoktunk tapasztalni, azt szorozzuk meg még legalább hússzal, és akkor kapargatjuk az amerikai ünnepi időszakot – a kapitalizmus aranybányáját, a legféltettebb kedvesét. Merthogy az amerikai ünneplést nem a logikus gondolkodás vagy netalántán az észszerű költekezés jellemzi, sokkal inkább a túlfogyasztás és a pazarlás. Ebből persze a filmeken, sorozatokon keresztül csak az tűnik át, hogy márpedig Nyugaton megengedhetik maguknak a fényűzést, míg itthon még mi vágjuk ki magunknak karácsonyra a fenyőfát, és létezik még olyasmi, hogy betlehemes. Arra meg csak később ébredünk rá, hogy ez mennyi mindenről árulkodik kulturális vonatkozásban. Míg ezek az ünnepek főleg a felnőtteket hozzák lázba, addig a homecoming a fiatalság privilégiuma, ez is a sokadik okunk arra, hogy esetleg oda húzzon a szívünk fiatalként. Mert mennyire szép, hogy a kis kertes házban élő pomponlány elmegy minden évben erre a mulatságra a népszerű focista barátjával. Az ilyen helyzetekből és a hasonló médiatartalmakból alakul ki az, hogy hajlamosak vagyunk elromantizálni az egyszerű mindennapjainkat is.

Aztán az ember eljut arra a pontra, hogy elkezdi értékelni, ha több nyelven beszél, ha mondjuk éppen a balkáni térségben él, annak minden gyönyörével, de olykor vicces nyomorával együtt, és azért néha belekóstolgat ezekbe a nagyon amerikai, nagyon sznob dolgokba, de alapvetően úgy éli az életét, hogy nem az a legnagyobb problémája, miszerint elfogyott adott árucikk, ami ezen a héten meghódította a közösségi médiát, vagy, hogy nincs akivel homecomingra mennie – mert itt olyan nem létezik (hál’ Istennek).

A Vörös könyvecske vagy Idézetek Mao Ce-Tung elnöktől, a Kínai Népköztársaság alapító atyja, Mao Ce-Tung beszédeinek, írásainak és idézeteinek gyűjteménye. Az 1964 és 1976 között, a kínai kulturális forradalom idején kiadott, zsebméretű könyv a maoista ideológia ikonikus szimbólumává és a politikai indoktrináció központi eszközévé vált.

A könyv Mao gondolatainak és eszméinek a kínai lakosság körében való terjesztésére szolgált. Úgy tervezték, hogy könnyen hordozható és a tömegek számára hozzáférhető legyen. A könyvet a kommunista párt tagjai, a katonaság és a nagyközönség számára készült útmutatónak szánták, amely elősegíti a maoista elvek követését és a forradalmi lelkesedést. 

Az egyik legfontosabb jellemzője, hogy hangsúlyozza a tömegek fontosságát és az osztályharc szerepét a társadalom alakításában. Mao idézetei kiemelik a folyamatos forradalom, az önállóság és a szocialista állam vélt ellenségei elleni állandó harc szükségességét. Az olyan mondatok, mint a ,,Virágozzék száz virág, hadd küzdjön száz gondolkodási iskola” és ,,A politikai hatalom a puskacsőből nő ki” összefoglalják Mao politikai filozófiáját és stratégiáját.

A könyv döntő szerepet játszott a Mao Ce-tungot körülvevő személyi kultuszban is. Idézeteit tisztelettel kezelték, és a polgároktól elvárták, hogy memorizálják és szavalják a könyvből vett részeket. Mao képét gyakran ábrázolták a könyv mellett, erősítve a szavai és a kommunista eszmék megtestesülése közötti kapcsolatot. 

Hatása azonban túlmutat a politikai propagandában betöltött szerepén. Globális jelenséggé vált, és világszerte népszerűvé vált a baloldali mozgalmak és forradalmárok körében. A könyv hatása kiterjedt az 1960-as és 1970-es évek ellenkultúra mozgalmaira is, a könyv híres piros borítója pedig a lázadás és a tiltakozás szimbólumává vált. 

Történelmi jelentősége ellenére fontos felismerni a könyv és Mao uralmának ellentmondásos vonatkozásait. A kulturális forradalom, amelyet részben Mao gondolatainak terjesztése segített elő, széles körű társadalmi és politikai felfordulást eredményezett, üldöztetéshez, erőszakhoz és a kulturális örökség megsemmisítéséhez vezetett.