A kis erdélyi húsvéti szokásainkkal – a kellemesekkel és kevésbé hőn szeretettekkel egyaránt – tisztában vagyunk, hiszen bár mindenki a maga módján, de találkozott velük, akár a mai napig élteti ezeket. Persze itt is, ahány ház, annyi szokás, van ahol az egyszerű templomba járás, locsolás és tojásfestés mellett igazán érdekes, régre visszanyúló hagyományokat tartanak becsben, mint például a határjárás, ételszentelés, vagy a zöld ág ajándékozása. 

Mai napig felfedezhető Erdély bizonyos részein az úgynevezett tavaszi határjárás és zöldág-ajándékozás, mely során húsvét hajnalán a férfiak kimennek a határra, ahol a helyi pap megáldja a vetést, a határt, és akár istentiszteletet is tartanak, majd hazafele úton a legények fenyőfákról szedett örökzöld ágakat helyeznek el a kiszemelt leányok kapujánál. Ezek az ágak főként a szerelmet és a szépséget jelképezik, de kifejezik a kedves jókívánságokat is. Az ágakat ívesen hajlítják meg, majd különböző színes szalagokkal, virágokkal vagy tojásokkal díszítik. 

Nagy figyelmet kap a különféle ételek megválogatása is, a bárány, sonka, kalácsok kiemelkedő szerepe az ebédlőasztalon, ráadásul a Kárpát-medence legnagyobb ételszentelése is Erdélyhez köthető. A hagyományos locsolóverseket pedig mind hallottuk, húsvét másodnapján hol vizesen, hol parfüm ködében úszkálva.

Ha viszont picit kitekintünk a környező országokra, érdekes következtetéseket tudunk levonni. Az Egyesült Királyságban például a húsvéti ünnepek teljesen más rituálékat követnek, mint amivel itt meg vagyunk szokva. A húsvét ünneplése összesen 40 napig tart, ami pedig legérdekesebb az ünneplésben, az a Morris-tánc. Ezt úgy kell elképzelni, hogy hivatásos férfi táncalakulatok különféle ősi tavasztáncokat válogatnak össze és mutatnak be azért, hogy elijesszék a tél gonosz szellemét. 

Németországban, bár tánc nincs, lovas felvonulás annál inkább: frakkba bújt férfiak lóhátra pattannak és több százan vonulnak át a falvakon, Krisztus feltámadását hirdetve. Belgiumban tojásherceget és tojáshercegnőt választanak, Olaszországban Jézus és tizenkét apostolának szobrát hordozzák körbe a településeken, Görögországban meg örökégő mécsesekbe viszi ki-ki a maga házába a Szent lángot. 

Bár ezek mind érdekesek, kissé lexikonszerű bemutatások. Vajon mit mondana ebben a témában egy olyasvalaki, aki Finn- vagy Észtországban él? Esetleg mennyire ünnepli másként egy lengyel felmenőkkel rendelkező magyarországi magyar Jézus feltámadását, mint mi? A márciusban szervezett nemzetközi Erasmus+ program során megismert barátaimat kértem, meséljenek országuk szokásairól, gyermekkori élményeiről. 

– Milyen különleges szokásaitok vannak az országban, ahol éltek?

Egeli Raudmäe (Észtország): – A helyre ahol élek, nem jellemző a vallásosság, nincsenek nagy hitélettel kapcsolatos szokásaink. Persze vannak kivételek, de nekem, vagy bárkinek, akit személyesen ismerek, nincs ilyesmink. Ami mindig is hagyomány volt, az a tojásfestés. Ennek különböző módjai vannak itt is, mint máshol, de az egyik legrégebbi módszer a hagyma héjával való hímes tojás készítése. Lehet kapni persze különféle tojásfestékeket vagy matricákat is, és bár kicsit maszatos tevékenység, jó családi program. Vannak helyek, ahol jellemző a tojásfestés után egy játék is, úgynevezett tojáskoccintás. Valójában ez a játék azt takarja, hogy ketten versenyeznek egymással, mindenki a saját tojásával, és mint ahogy a pohárral szokás, koccintanak vele. Akinek a tojása sértetlen marad, az nyer, és mehet tovább a következő „ellenfélhez”. Szintén a nem hivatalos hagyományok közé tartozik, hogy ilyenkor mindenki sok tojásos ételt készít, mert bár szépek a hímes tojások, nem maradnak sokáig frissek és nem szabad őket pazarolni.

Észtországban az is hagyomány, hogy a húsvéti nyuszi meglátogat és hoz valami édességet is a gyerekeknek – titokban. A dekoráció is nagy része a húsvétnak, pasztellszínek, virágok és minden, ami a tavaszra emlékeztet. Mivel Észtországban elég hosszú a tél, ez az első igazi jele a tavasznak. A túróból készült édességek és sütemények is fontos helyet foglalnak el az asztalon, például a pasa, ami inkább orosz étel és a szovjet időkből származik, ez itt is hagyomány.

Kaarlo Somerto (Finnország): Az egyik legjelentősebb hagyomány, amely Finnországban a húsvét körüli időszakhoz kapcsolódik, a húsvét előtti vasárnaphoz, azaz a pálmavasárnaphoz (virágvasárnap, szerk. megj.) kötődik. Ez az a nap, amikor a finnországi gyerekek hagyományosan boszorkánynak öltöznek – általában a gyermek nemétől függetlenül – és körbejárják a környékbeli házakat, lakásokat, bekopogtatnak az ajtókon, és barkát kínálnak. Az ágakat gyakran a gyerekek fel is díszítik, például élénk színű papírral vagy műtollakkal, ezzel a következő évre jót kívánva az embereknek. Az ágakért cserébe édességet is kérnek egy hagyományos gyermekverssel, amely így hangzik: ,,Virvon varvon tuoreeks, terveeks, tulevaks vuodeks, vitsa sulle, palkka mulle!” ami nagyjából annyit jelent: ,,Friss, egészséges évet kívánok, egy ágat neked, egy jutalmat nekem!”. A gyerekek ezután elajándékozzák az ágakat, és cserébe édességet, például csokoládétojást kapnak. Ezt a hagyományt virpominennek hívják, ami tudomásom szerint a jókívánság régies megfogalmazása. Ezen kívül a legszélesebb körben elterjedt húsvéti hagyományok elsősorban a húsvétkor fogyasztott ételekhez kapcsolódnak. A tipikus húsvéti ételek közé tartozik a bárányhús mentazselével, a fokhagymakrémes burgonya, és esetleg néhány tavaszi zöldség, például a spárga. A hagyományos finn húsvéti desszert a mämmi, egyfajta fekete színű, rozs alapú puding, amelyet tejszínnel és cukorral együtt fogyasztanak. 

Egyébként a legtöbb húsvéti hagyomány ugyebár a valláshoz kapcsolódik, szóval a szokások nagyban függnek attól, hogy az adott személy vagy család keresztény-e vagy sem. Mivel Finnország viszonylag szekuláris, a nyíltan vallásos húsvéti hagyományok nem olyan népszerűek, mint korábban. Különösen a finnországi ortodox keresztény közösség számára fontos, hogy húsvét éjjelén, a nagyszombat és húsvétvasárnap közötti éjszakán templomba mennek, de az utóbbi években a húsvéti éjszakai mise egyre népszerűbb a lutheránus keresztények körében is, legalábbis Helsinkiben.

Az ortodox kereszténység a lutheránus kereszténység után a második legnagyobb vallás Finnországban, az állam által hivatalosan elismert státusszal a lutheránus egyház mellett, bár az ortodoxok aránya a teljes lakosságon belül csak egy százalék körüli. Ennek ellenére valószínűleg a finnek többsége nem jár templomba húsvétkor. Általánosságban elmondható, hogy a húsvétot Finnországban elég széles körben a pihenés és a családdal való együttlét idejének tartják. Nagypéntek és húsvéthétfő a hétvégével együtt nemzeti ünnep, és ha ilyenkor dolgozni kell, akkor általában dupla fizetést kapunk ezekre a napokra. A 2000-es évek elejéig a húsvét előtti pénteken, nagypénteken nem volt szabad külön engedély nélkül koncerteket és más nyilvános rendezvényeket szervezni. Manapság ez megengedett, de sokan még mindig inkább pihenéssel töltik a húsvétot, mint bulival, bár azt is szoktak. Az állami tulajdonban lévő erős szeszesital-monopólium nagypénteken, húsvétvasárnap és húsvéthétfőn zárva tartja az üzleteket, így ha húsvétkor alkoholt szeretne valaki, akkor azt csütörtökön, szombaton vagy kedden kell megvásárolnia. 

Roncsek Emma (Magyarország): Nem tudom, hogy ezt a kérdést meg tudom-e válaszolni, mert ahány család, annyi szokás, és el tudom képzelni, hogy régiónként is változik. Az viszont biztos, hogy sonka, tojás, torma, pálinka minden asztalra felkerül. A nagymamám a vasárnapi húsleves csontjából pedig kocsonyát szokott készíteni, ez náluk Békés megyében hagyomány. Az ünnepi asztalt barkával és festett tojásokkal díszítjük. A hétfő reggel itt is azzal kezdődik, hogy a fiúk locsolni mennek, van, ahol úriemberként parfümmel és versekkel, van, ahol pedig nem hagyják a véletlenre, hogy kiszáradjon a lány, és egy vödör hideg vízzel öntik nyakon. A gyerekek pedig csokitojás-vadászatra mennek, amit a húsvéti nyuszi rejtett el nekik.

– Te kivel és hogyan ünnepled a húsvétot?

Egeli Raudmäe: Néhány évig nem ünnepeltem, mert nem volt kisgyerek a családban, és tinédzserként úgy gondoltam, hogy ez nem menő, de egyébként úgy próbálom a húsvétot ünnepelni, hogy a legtöbb észt szokást, hagyományt, megpróbálom belevinni a napomba, igyekszem a maximumot kihozni belőle. Persze van, hogy nem sikerül, ilyenkor csak kiteszek pár dekorációt és eszem néhány húsvéti édességet, de a tavasz kezdetének érzése elképesztő, és már ez az ünnepet jelenti nekem.

Kaarlo Somerto: A családommal és a barátaimmal töltöm az időmet húsvétkor, hagyományos húsvéti ételeket eszünk, többek között mämmit és pasát. Az elmúlt néhány évben húsvét este evangélikus misére jártam, és előtte, nagyszombaton este megnéztem a Via Crucis című, Jézus életéről és haláláról szóló szabadtéri színdarabot is. Gyermekkoromban a testvéreimmel együtt részt vettünk a hagyományos virpominen pálmavasárnapon, de mivel nekem nincsenek gyermekeim, már nem veszek részt ebben a hagyományban. 

Roncsek Emma: Én mindig a családommal töltöm a húsvétot. Mivel anyukám lengyel, mi ezt az ünnepet inkább az ottani hagyományoknak megfelelően tartjuk. A vasárnapi mise után megszentelt étel kerül az asztalra, és ilyenkor bőséges reggelivel kezdjük a napot, ami kovászos levest is tartalmaz, aminek żurek a neve. 

– Milyen gyermekkori emléket tudnál feleleveníteni, ami a húsvéti időszakhoz kapcsolódik?

Egeli Raudmäe: Azt hiszem, 5–6 éves lehettem, amikor húsvét reggelén felébredve szomorúan láttam, hogy a húsvéti nyuszi nem látogatott meg minket. Apukám azt mondta, hogy semmi baj, mert a húsvét nem az anyagiakról szól. Kimentem játszani, és amikor bejöttem, megláttam néhány csokitojást. Átkutattam az egész házat, és a végén egy csomó csokitojás gyűlt össze, amit a testvéreimmel elosztottunk. Már a csokoládé miatt is el voltam ragadtatva, de amikor megnyertem a tojáskoccintó versenyt is, úgy érteztem, hogy én vagyok a legboldogabb gyerek. Egyébként nekem mindegyik ilyen kis ünnepi emlék nagyon fontos, főleg azért, mert ilyenkor hosszú hétvége van, így a szüleimmel lehettem/lehetek.

Kaarlo Somerto: Talán 10 vagy 11 éves lehettem, és a szüleim csokitojásokat rejtettek el a kertben. Én és a testvéreim valamiért elég korán ébredtünk, és szinte mániákusan kerestük a csokoládét a kora reggeli órákban. Miközben kerestük, a szüleink tippeket adtak, hogy a keresett helyek közel vannak-e a tojások rejtekhelyéhez, vagy sem. Végül megtaláltuk az összes csokitojást és együtt, nagyon boldogan megettük őket. Aztán tojást is festettünk, talán vízfestékkel. Azt hiszem, végül azokat is megettük.

Roncsek Emma: A húsvét talán a kedvenc ünnepem, mert ilyenkor gyakran utazunk haza Lengyelországba az ottani családhoz. Kisgyermekként imádtam feldíszíteni a kis kosárkám, amiben a megszentelendő ételeket vittük a templomba. Mi az a család vagyunk, akik nem óvatoskodnak holmi parfümökkel. Hétfő reggel a fiúk azzal ébresztenek, hogy lelocsolnak vízzel, de mi lányok sem hagyjuk magunkat és az egész vízi csatába fullad. Idén ez párosult a bolondok napjával is.

Eljött feltámadásunk édes ünnepe, sőt már el is telt. Ha meg húsvét, akkor a sonka-kolbász-báránysült trió mellett elmaradhatatlan a hétfői locsolkodásnak nevezett komédia, amit a kultúratudatosságtól tiszta ifjú legények biztosítanak.

A hagyományos locsolás a lány és a legény számára is ugyanannyira kellemes élményt jelentett, régen. Valamikor a locsoló legények összegyűltek, viseletet öltöttek, nótákat énekeltek útközben, és tisztelettel mondták el a verset. A lány megsepert kapuelővel, hímes tojással és vasalt kötényben izgatottan várta a locsolóit. Ezzel megadva egymásnak azt a tiszteletet, amit ez a hagyomány valójában jelentett, és amit ma is kellene jelentenie. Ma már nyomokban is alig, csak kevés helyen tartalmaz hagyományt a locsolási procedúra. A század locsolólegényei jelentős részének egyetlen motivációja a berúgás kecsegtető lehetősége, méghozzá ingyen. 

A cél ennek a berúgásnak a megvalósítása a lehető legkevesebb idő- és energiaráfordítással. A szép rózsaszál és a tavaszi virág szavakat a szlengek, a macsósnak hitt szexista megjegyzések és az önkritika nyomtalan hiánya váltja fel. Mert ha piros a tojás és fehér a nyuszi, a locsolásért jár a puszi, ezt már nagyon is jól tudjuk. A kis locsoló, amiben nem parfüm van sem új számunkra. 

A két-három soros Versem a tavalyi, szabad-e locsolni odalökött mondatok meg – lányok, legyünk őszinték – pont annyira feleslegesek, mint 16 év felett a tojásfestés, a locsolók úgyis bort isznak, nem tojást esznek. Ha valaki nagyjából öt perc szövegtanulási energiát sem képes szánni a locsolásra, az menjen a kocsmába fröccsözni, akkor legalább megkíméli a hervadozó virágszálakat a szekunder szégyentől. 

Kiskorban megengedett, sőt már-már aranyos, ha valaki a kis tejfogaival ékesítve elmondja, hogy Pistike vagyok, szép és laza, locsoljak, vagy húzzak haza? – na de ha Pistikének már körszakálla és lakáshitele van, ez a stílus még annyira sem áll jól, mint a szandál zoknival. Meg sem kell tehát lepődni, ha évről évre egyre több lány várja a daliás locsolóit kulcsra zárt kapuval. A szexista célozgatások a versekben nem teszik a szavalójukat imponálóbbá számunkra, ha valamit, akkor elemi szintű undort vált ki. Kedves erősebb nem, ha eddig a kínos mosolyokból és a nyögve nyelős fogadtatásból nem jöttetek rá, most felvilágosítalak: bizonyos kor után vagy ne locsolj, vagy tedd rendesen. A hagyományok éltetése nem kötelező, de ha nem élteted tisztességesen, legalább ne gyalázd meg azt. Még szerencse, hogy a szomszéd tízéves kisfiú, kis kalapban, ingben és szép verssel meglocsolt, és bár Ludas Matyinak volt öltözve, mégis a napom fénypontjává vált.

A végére hoztam nektek két verset, ami valóban a húsvéti locsolás lényegét hordozza magában.

„Ott fent a Hargitán, magas fenyők vannak, lent a hegyek alján székely népek laknak, olyan a székely, mint egy-egy fenyőfa, az idők próbáját örökké kiállta. Ünnepet köszönteni szólnak a harangok, melyek azt hirdetik, Jézus feltámadott. Nem fekszik a sírban, új életet hozott, támadj fel én népem, ne légy többé halott. De van a székely népnek sok-sok hagyománya, de még annál is több régi jó szokása. Húsvét másodnapján locsolkodni járok, ezzel egy régi hagyományt örökké ápolok. Most én is követem az ősök hagyományát, meglocsolhatom-e a házuk szép leányát?” S ha az igenlő válasz a háziaktól elhangzott, márpedig ilyen szép vers után elhangozni bizony szokott, akkor a leány máris kapta „vasviderből” a kútvizet.

„Erdély közepében kinyílott a rózsa, az elhagyott magyar nemzet gyönyörű bimbója. Megöntözném százszor is én, szálljon áldás rája. Ne legyen a magyar nemzet szomorú és árva. Locsoljuk és áldjuk ezt a szép virágot, ez terem a magyar népnek édes szabadságot.” A vers végeztével, miután mindenki visszatért a trianoni időszakból a jelenbe, egy pohár pálinkával nyugtázták, hogy a ház leányai és női jövőig permetezve vannak hervadás ellen.

Kép forrása: dka.oszk.hu; Munkácsy Mihály: Húsvéti locsolás

Abszolút távol áll tőlem a keresztény vallás meg úgy általában a hozzá kötődő dolgok. Most nem olyan szélsőséges emberi gaztettekre gondolok, mint a pedofília vagy az egyház pénzével való visszaélés, ezeket szerintem amúgy sem lenne szabad a vallásra kenni, de ez már egy másik téma. Hozzá kötődő dolgok alatt inkább az ünnepekkel járó szertartási elemeket, szokásokat értem. 

Az utóbbi években végképp próbáltam minél jobban kizárni például a karácsonyt, mint ünnepet és az ahhoz tartozó elemeket. Évek óta nem állítok és nem díszítek karácsonyfát, nem öltözök ki és nem járom a túlárazott karácsonyi vásárt, és nem szokásom halára zabálni magam. Valamiért nekem sosem jött be ez az időszak, szerintem a mézeskalács borzalmas, a házat beborító villogó ízléstelenségekről meg inkább nem is beszélek. Az ajándékozásnak sem látom értelmét olyan értelemben, hogy nem kell dátumhoz kötni, az ajándék akkor lesz igazi, ha az magától jön és nem a szokás része. Természetesen embere válogatja, meg mindenki abban hisz, amiben szeretne, ha én például holnaptól belépek a repülő spagettiszörny egyházába (van ilyen), akkor én sem szeretném, ha beleszólnának vagy megkérdőjeleznék az általam választott istenséget. 

Ahogyan a karácsony, úgy a húsvét is egyre távolabb áll tőlem, mondjuk a kántálásnál jobbnak tartom a locsolkodást mint hagyományt, ahogy a kreatívabbnál kreatívabb tojásdíszítések is sokkal esztétikusabbak, mint bevinni a fenyőt a házba s telerakni gömbökkel meg angyalhajjal. Átlagosan kevesebbet zabálnak az emberek ilyenkor, mint karácsonykor, estig mindenki lezavarja a locsolkodását (valakinek már délben véget ér a nap a túlzott alkoholbevitel miatt), rendszerint szép tavaszi idő van, és még sorolhatnám. Utoljára három éve voltam locsolni, körülbelül hatan kerestük fel a pandémia miatt ritkán látott női ismerőseinket, illetve csak kettőt, mert ha jól emlékszem, este tízre otthon kellett lenni – törvény szerint. Szóval annak akkor volt értelme számomra is, pedig mint mondtam, nagy ívben kerülöm az ilyesmit. Ettől függetlenül mindenki úgy töltse a szabadnapjait, ahogy csak szeretné, tiszteletben tartva mások szokásait, igényeit. Inni és enni pedig csak szerrel.

A múlt hétvégén szinte mindenki értesülhetett a Moszkvában történt terrorcselekményről, amelynek e cikk írásakor 139 áldozata van és az elmúlt évek legbrutálisabb európai terrorcselekménye. 

A péntek esti terrorakciót a frissen újraválasztott orosz elnök, ha nem is teljes egészében hárította Ukrajnára, úgy vélte, hogy onnan kaptak támogatást a fegyveresek – hiába vállalta magára a terrorcselekményt az Iszlám Állam terrorszervezet. Tekintettel Oroszország ukrajnai háborújára, az állítás nem meglepő. De minden előzetes értékelés alapján híján van a hitelességnek. Miközben Ukrajna több száz kilométerre Oroszország belsejében lévő katonai és ipari célpontokat igyekszik támadni, vezetői jól tudják, hogy gyorsan elveszítenék a nemzetközi támogatást, ha a civilek lemészárlását hajtanák végre.

Ukrajna légi támaszpontokat és tengeri kikötőket vett célba Oroszországon belül, és két drón is berepült a Kreml fölé. Idén Kijev szinte biztosan megtámadott egy szentpétervári gázterminált, valamint finomítókat Jaroslavban és Volgográdban, ami eléggé fokozta a feszültséget az Egyesült Államokban, amely aggódik a globális olajárakra gyakorolt hatás miatt. De ezek egyike sem volt tömeges áldozatokkal járó, békésen gyülekező civilek ellen irányuló támadás.

Moszkva távolinak tűnhet a nyugattól, de messze van az iráni Kerman városától is, ahol januárban az Iszlám Állam által vállalt terrortámadás történt, amelyben 84-en haltak meg. Ha bebizonyosodik, hogy a moszkvai támadást ugyanaz a csoport hajtotta végre, az kellemetlen emlékeztető, hogy ez a csoport egyre erősödik.

Az Iszlám Állam állt a másik öngyilkos merénylet mögött is, amely 2021 augusztusában az afganisztáni Kabul repülőterén történt, 170 afgán és 13 amerikai katona halálát okozva, miközben az amerikai elnök, Joe Biden által néhány hónappal korábban elrendelt visszavonulást hajtották végre az országból. 

A békés koncerteken történő támadás már bevett szokás az Iszlám Államnál. Elég csak a párizsi Bataclanban 2015 novemberében szintén a terrorszervezet fegyveresei által elkövetett támadásra gondolni, amelyben 89-en haltak meg, valamint a Manchester Arénában 2017-ben az Ariana Grande-koncert után elkövetett öngyilkos merényletre, amelyben 22-en haltak meg.

Bár a mészárlás oka, illetve valódi tettesei tisztázatlanok, az biztos, hogy a nagyszabású terrorcselekményektől a 2020-as években is tartani kell.

A Saltburn című film 2023 novemberében debütált a mozikban külföldön. December 22-én vált elérhetővé az Amazon Prime-on, és a karácsonyi szezonban vált valóban népszerűvé. Ahogy mostanában ez lenni szokott, a TikTok felhasználói, a karácsonyi vakáció okozta nagy unalom közepette megnézték a filmet, reakcióvideókat, „editeket”, elemzéseket készítettek róla, ami csak növelte az érdeklődést. Ha a film népszerűsé­gének okát kutatjuk, nem tekinthetünk el attól a ténytől sem, hogy az egyik főszerepet Jacob Elordi – az Eufória és a Csókfülke sztárja, kamaszlányok, fiatal és már nem fiatal nők hevesebb szívdobogásának okozója – játszotta. És persze attól a két ikonikus, az internet népét sokkoló jelenettől sem tekinthetünk el, amit csak azért sem részletezek, hogy aki akar, még sokkolódhasson rajta. 

A Saltburn az Oscar-díjas Emerald Fennell kreatív elképzelése és forgatókönyve alapján készült. Fennell nem csupán a rendezői feladatokért volt felelős, a színészi gárda összeválogatása is az ő feladata volt, amely feladatot – a kritikusok és a közönség szerint egyaránt – hibátlanul kivitelezett. Olyan színészekkel találkozunk a filmben – az előbb említett Jacob Elordi mellett –, mint Rosamond Pike, Richard E. Grant és főszerepben a típuskarakterét ez alkalommal is hátborzongatóan megformáló Barry Keoghen, aki színészi tehetségét már 2017-ben is, az Egy szent szarvas meggyilkolásával bizonyította a nagyközönségnek.

A történet a 2006 és 2007 közötti időszakban játszódik, amikor Oliver (Barry Keoghen), a kevésbé jól szituált ösztöndíjas, nehéz körülmények között küzd az oxfordi elit társaságába való beilleszkedésért. Miután beköltözik, hamar összefut Felixszel (Jacob Elordi), a gazdag, magas és sármos brit arisztokratával. Kettejük között osztályokon átívelő, szoros barátság bontakozik ki. Miután Oliver családjában tragédia történik, Felix felajánlja neki, hogy ha nem szeretne hazamenni, töltse el a nyarat náluk a saltburni birtokon.

Erről szól a film első fele. Barátságos, coming-of-age sztori is lehetne a beilleszkedési nehézségeivel, a népszerű, sármos, gazdag és az okos, de nyomi karaktertípusok párhuzamával, de nem az. Emerald Fennell fogott egy felnövéstörténetet, elkezdte megrendezni, aztán időközben meggondolta magát, talán ivott egy üveg whiskyt, ki tudja, és úgy döntött, hogy megrendezi 2023 legfurább filmjét. 

A Saltburn azt az antikapitalista, marxizmussal átitatott, eat-the-rich lelkületű vonalat folytatja, amit korábban A menü (2022), az Aki bújt (2019), a Tőrbe ejtve (2019), az Élősködők (2019) és a Joker (2019) korábban elkezdtek. Azzal a romantizált stalker attitűddel fűszerezve, amivel az ikonikus A tehetséges Mr. Ripley című filmben és a Netflix saját gyártású sorozatában a You-ban találkozhatunk.

A filmben felépített társadalomkritika az angol arisztokrácia nagyzoló, már-már röhejes életmódját mutatja be, ráadásul egy külső szemszögből, ami ettől csak még elképzelhetetlenebbnek és irreálisabbnak tűnik az átlagemberek számára, miközben mindannyian tudjuk, hogy nem áll messze a valóságtól. Az egyik legkiemelkedőbb aspektus a karakterek kidolgozottsága. Bár a szereplőknél az alapvető archetípusok jellemzői megjelennek, a karakterek rétegzettsége és alapos motiváltsága a történet eredetiségén túlmenően is fokozzák a nézői élményt. Az anya, aki folyton panaszkodik a luxuséletmódra, amit egyértelműen élvez, koktéllal a kezében, a férj, aki jelmezbe öltözik egy bulin, csak mert megteheti és az összes barátját Henrynek hívják, a lány, aki az önbizalomhiány minden lehetséges fajtájával küzd, a fiú, aki tökéletesnek van ábrázolva és akinek kegyeiért küzd minden halandó és az unokatestvér, akit eltartanak a rokonai, ezért a főszereplőnkön éli ki a kisebbségi komplexusát. A főszereplőnk pedig ezek kontrasztjaként jelenik meg mint az egyetlen normális ember. Nyilván a karakterek abszurditása abból adódik, hogy a történet Oliver szemszögéből van bemutatva, aki lenézi a többieket, így görbe tükröt mutat róluk a közönségnek, felnagyított és leegyszerűsített jellemzőkkel. Így csinál az egyébként észrevehetően komplex karakterekből kétdimenziósakat. 

A párbeszédek a fekete humor eszközével operálnak. Bár a Saltburn kategóriáját tekintve nem vígjáték, a dialógusok és különböző megszólalások abszurditása kellemesen ellensúlyozza az egyébként helyenként elég nyomasztó hangulatot. Erre az ellentétre játszik rá az egyébként kiemelkedő és helyenként egyenesen elkápráztató látványvilág is. 

A történet kidolgozottsága, a fordulópontok, a meghökkentő jelenetek mind-mind egyedi filmélménnyé teszik a Saltburn megnézését, mégis alulmaradnak a (szerintem) legfontosabb aspektusa mellett. Ez a film gyönyörű. Ha valakit meg akarok győzni, hogy nézze meg, akkor szerintem elég néhány snittet mutatnom, esetleg néhány jelenetet, kontextustól függetlenül. A színhasználat és szimbólummegjelenítés olyan esztétikai minőséggel van tálalva, hogy az ne csak a film hangulatát tükrözze hibátlanul, de a narratív szálat is előremozdítsa az utalásokkal. A hideg és meleg színek váltakoztatása, a főszereplő önreflektív pillanataiban lévő különböző tükröződések, a lassú és gyors kameramozgás dinamikájának üzenete mind-mind hozzátesznek a történet jelentésrétegeinek kiépítéséhez.

És ha már a vizualitást megemlítettük, nem illene szó nélkül elmenni a filmzene mellett sem. A zenei aláfestés nem a szokványos módon jelenik meg. A 2006-2007-es időszakot tökéletesen idéző számok beleépülnek a cselekménybe, világ- és kontextusalkotó szerepük van, ezeken kívül pedig csak hangszeres feldolgozásokkal találkozunk. A legtöbb dalt tehát nemcsak a néző, hanem a szereplők is hallják. 

A Saltburn kiemelkedő filmélmény, érdemes nyitott szemmel, nyitott füllel és – ami talán a legfontosabb – nyitott elmével (és azt hiszem semmiképp nem családi körben) nézni meg. Ha másért nem is, az ember képbe kerül a mémekkel és megtudja, melyik az a két jelenet, amelyen megbotránkozott a TikTok népe.