Slider

Akik az autóbuszra esküsznek

by Görbe Helga | 2018. 05. 09. | 0 | Bezzeg...,Egyéb,Slider

Óóó, hát van még hely azon a buszon! Vagy mégsem? Hát dehogynem! Lehetetlen bezárni az ajtókat? Sebaj, én még akkor is felférek!

Nem telik el úgy nap, hogy ne szembesülnék néhány ember hasonló gondolatmenetével. Az autóbusz már zsúfolásig tömve, de ő gondolkodás nélkül rohan utána, hogy aztán átverekedje magát a tömegen, és megnyomorítva még legalább három embert – saját magán kívül – belülről ráfeküdjön az ajtóra. Utána természetesen ámuldozik, hogy a sofőr alig tudja bezárni az ajtókat, és hogy a buszon utazók nagy része melegebb éghajlatokra küldi. Ideális esetben mentegetőzni kezd, miszerint nagyon-nagyon sürgős dolga akadt, és őrült rohanásban van. Vagy pedig közli, hogy nem bír már állni a megállóban, mert kint hideg szél fúj. Természetesen mindkettő nyomós ok arra, hogy végigszenvedjen egy kirándulással felérő városi utazást, és az sem probléma, ha csak néha-néha kap levegőt. De mi történik akkor, ha nem a mesébe illő helyzettel találkozunk, hanem minden utas igazi rémálmával? Olyan személlyel, aki folyton zsörtölődik, hogy a többiek miért nem mennek előrébb, hátrább, kicsit jobbra vagy egy kicsit talán balra. Hogy a mellette álló néni miért cipel olyan sok csomagot, hiszen alig lehet elférni tőle, és hogy az egyetemista miért taposta le a cipőjét, hát nem fér el ezen az átkozott buszon?! Közben hangosan mutogat, és azon csodálkozik, hogy délután négy órakor miért tolonganak ilyen sokan. Dehogyis, az eszébe sem jut, hogy ő szállt fel akkor, amikor már a többieknek sem volt helyük, ő vállalta ezt a minőségi utazást, nem pedig rákényszerítették.

Hogyha pedig egy fiatal véletlenül le tud ülni, és nem ugrik fel azon nyomban, amikor egy 60+-os feltűnik a busz ajtajában, akkor az összes utas kénytelen végighallgatni, hogy „Mennyire pofátlanok a mai gyermekek…” És mondja, mondja, még mindig mondja, a Monostortól egészen a Györgyfalviig, fülhallgatón keresztül préselődve is csak ezt hallom.

Ha majd egyszer megértem a zsúfolt buszozás érdekfeszítő elméletét, akkor én is felmászok ezerharmadik utasnak – a busz tetejére.

Lapszus

by Bartok Barbara | 2018. 04. 18. | 0 | Bezzeg...,Egyéb,Slider

Most már lassan egy órája a laptopom képernyőjén tündöklő fura virágot bámulom. Ne szépítsük: csúnya. Körülbelül három hónapja állítottam át erre, amikor már nem akartam tovább nézni azt a művészi csókos képet, ami még a Mãrãşti lakásban készült. Nézem a virág rózsaszín bibéjét, és azon gondolkodom, mihez kezdjek. Nagyon sok dolgom lenne. A szekrényemből már úgy folynak ki a ruhák, hogy a Duna szégyellené magát, ha látná. Az asztalon nagy kupac mosatlan, a határidőnapló tele van feljegyzett házifeladattal, és nyilván írni is kellene. De én… a csúnya virág rózsaszín bibéjét bámulom továbbra is. Álmos vagyok, fáradt, nyúzott, nyűgös, úgy, ahogy illik. Szidom magamban a vitaminjaimat, hiszen drágák voltak, az ízük szörnyű, és sehol nincs a beígért energia. Gondolkodni kezdek, hogy mikor csináltam bármi lényegeset. Mindennap felkelek, bevánszorgok az egyetemre (késve), elmegyek dolgozni, eszem, iszom, alszom.

Hónapok óta lapszusban szenvedek. Ez egy olyan betegség, ami általában azokat érinti, akik a szavakkal kellene hogy dolgozzanak. De nincs. Nincs szó. Mondatokról álmodni sem merek régóta. Mosolyogva, hümmögve válaszolok a kérdésekre, válaszom csak annyi, „te?”. Összefüggő értelmes mondataim nem igazán születnek. Szidom magam emiatt, majd megsajnálom, és rábólintok, ahogyan Pató Pál úr szokott. Meghalt a motiváció. Mondhatnám, hogy azért, mert: téli depresszió, tavaszi fáradtság, magánélet, tanárok, szülők, testvérek, élet. De nem, a válasz csak én lehetek. Évről évre bekopog hozzám a lustaság, évről évre tovább marad.

Vagy csak túl kritikus vagyok magammal szemben? Túl sokat várok el?

Na, Pató Pál is megérkezett.

Itt nem csak bátorságról van szó! – Only The Brave

by Gál András | 2018. 02. 20. | 0 | Ajánló,Kivetítő,Slider |

Még mielőtt nekifutnánk fejjel a falnak és ripityára elemeznénk egy újabb mozifilmet a „teljes mértékben amerikai” polcról, tegyünk helyre valamit. Hiába is tagadnánk, rettentő hálátlanok, elégedetlenek, telhetetlenek vagyunk. Természetünktől fogva. Nem szükséges konkrétumokra szorítkozni: az élet minden szakaszában igaz ránk, hogy nem tudjuk beérni azzal, ami van: a több jobb. Hogy miért ez a hegyi beszéd? Azért, mert az Only The Brave felénél alig volt sejtésem, hogy mit is fogok írni róla a kritikában. Az járt a fejemben, hogy ennyi nem igazán lesz elég. Túl lapos, nehéz lesz kilépni az általánosságok árnyékából. Teljes cikk

Nézzünk zenét, hallgassunk videoklipet!

by Gál András | 2018. 02. 19. | 0 | Kivetítő,Slider

Azon netes felhasználók közé sorolom magam, akik nem ragadnak a képernyőre, ha zenéről van szó. Inkább csak kiválasztok – rohadtul nehezen – egy kedvelt vagy akár teljesen ismeretlen összeállítást vagy albumot, és mehetnek a tennivalók. Háttérzene. Legtöbbször így fedezem fel a zenei világ részleteit. Legtöbbször. Azonban vannak olyan pillanatok is, amikor elfolyva a kényelmes, puha kanapén, századszorra is megnézem a kedvenc videoklipjeimet. Ha egyáltalán kedvenceimnek nevezhetem ezeket, mert oly sok hangi és képi tartalommal találkozok (nem csak zenekeresés-hallgatás esetén), hogy szinte lehetetlen rangsort állítani. Ha az ember kicsit is belegondol videós böngészéseinek előzményeibe, azonnal elveszti a fonalat, hiszen hirtelen annyi kép, szín, hangfoszlány, történet, érzés, emlék próbál felszínre törni benne, hogy képtelen kiragadni egyet a folyamból. Sokan vagyunk ezzel így, és bizalommal állítom sokunk nevében, hogy ezt megélni király érzés.

Ezúttal két klipet emeltem le „szellemi hangtáram” polcairól, azt a két alkotást, amelyek elsőre beugrottak. Értelmetlennek tartottam a válogatást, ráhagytam a döntést a közhelyre: azt válaszd, amelyik elsőre eszedbe jut. Elsőre a TripleOne nevű rapcsapat Doozy című zeneszáma csendült fel a fejemben. 2016 elején került fel a YouTube-ra, azóta több mint egy millióan tekintették meg. Én tavaly ősszel bukkantam az ausztrál srácokra, az akkori lakótársammal hetekig huhogtunk a laptop mellett, amikor valamelyikünk föltette. Ízes emlékek! A második videóról az összes barátom tudja, hogy sokáig a kedvencemnek tartottam – jelenleg sincs rossz pozícióban, ami a képeket illeti. A zene stílusa már elmarad a toplistások hangzásvilágától, de kétségtelen: százegyedik alkalommal is farkasszemmel bámulom végig ezt a mesterművet. Ha jól emlékszem, tizenkettedik osztályban mutatta meg egy nagyon jó barátom. Május egyeztük. Pörgött a beerpong, sültek a húsok, közben pedig Diplónak a páratlan Revolution című dala szolgáltatta a talpalávalót.

Kezdjük az utóbbival. 2014 januárjában adta ki Diplo, az amerikai lemezlovas-producer, akinek neve több zenei alakulat kapcsán felmerül. Ilyen a Major Lazer és a Skrillexszel közösen megalkotott Jack Ü. A Revolution – ami a dalon kívül a kis EP címét is jelöli – majdnem negyvenhárom millió klikket hozott. Megérdemelten! Első látásra beleestem. Sokáig libabőröztek a testrészeim tőle, tudniillik nagy kedvelője voltam a trap stílusnak és azon alműfajoknak, amelyek esszenciáját a mély, rendszerezett basszus képezi. A rajongás ugyan megszűnt, de a klip beleégett a retinámba.

maxresdefault

Ennek a klipnek a célja az, hogy átadjon társadalmi, emberek közötti kapcsolatokra vonatkozó üzeneteket. Erre összpontosít, arcunkba kiabálja, hogy (szerinte) kik is vagyunk valójában, mi jellemez bennünket, miben térnek el cselekedeteink a hétköznapokban, miben vagyunk mások. Teljes mértékben az elbeszéléssel, mint véleményfestő eszközzel dolgozik. Történeteket látunk, amelyek mindegyike a hang alakulását követi. Ahogyan a zenében hallhatjuk a fokozást, úgy a cselekmények is egyre kiélezettebbé, kiszámíthatatlanabbá válnak. Roppant filmszerű vizuális megjelenítéssel operál, két sztorit is végig vezet. Nem kívánom leírni a plotot, annyit viszont elárulok, hogy egy érzelmekkel túlfűtött pár és egy csalódott üzletasszony epizódjai teszik ki a hosszabb snitteket. A fő történést számtalan jelzésszerű kép egészíti ki, amelyek óramű pontossággal töltik fel a videót.

Nagymértékben koncentrál a fehér és sötét bőrű társadalom közötti feszült, kiélezett helyzetre. Arra, hogy a béke és egymás megtűrése mint valami kényszer nehezedik ránk, valamint a közös lét felbomlása hajszálon múlik. A szüntelen harcot, saját magunk ösztönzését, önnön érdekeink érvényesítésének kíméletlen módjait vetíti le. Bámulatosan játszik a város színeivel, az esővel, a betonépítmények klausztrofób hatásával. Magát a szüntelen visszaesést illusztrálja tipikus amerikai városi környezetben. Van itt ipartelep, graffiti, gördeszka, park, sportkocsi, burnout, éjszakai klub, versenymotor, vegyesbolt, tudatmódosító szer, amerikai zászló és számtalan másodperc-töredéknyi apróság, amit alig lehet felfogni csupán egyszeri megtekintéssel.

Mindenható menőséggel, modern ábrázolásmóddal, kizökkenthetetlen vagánysággal mutatja be a társadalmi rétegek közötti szakadékot. Aláírja, hogy torzult fogyasztói társadalom vagyunk, és ez alól nem kivétel sem a tehetős üzletember, sem a szórakozott fiatal, sem az etnikai elnyomással szembesülő közösség, sem a kétkezi munkás. Mindegyikünket a materiális értékek vezénylik, és tulajdonképpen ez a szomorú tény gyúr eggyé bennünket. Meghatározó közlési módja az ellentét. Az üvöltő emberi diverzitás megnyilvánulási formáit viszi képernyőre és a megélhetés nehézségeit, amelyekkel sok esetben képtelenek vagyunk megbirkózni.

A videóklip második felében felbukkan az a bizonyos rejtélyes szer, ami veszélyei ellenére sokak életében végső megoldást jelent. Értelmezésemben a kábítószerek csábító erejét szándékozik reprezentálni. Társadalmi státusztól függetlenül rabjaivá válnak az emberek, és amikor az összeomlás szélére kerülnek, nem tudnak ellenállni a kísértésnek. Ez a sötét jellemvonás az emberi természetből fakad, és furcsa módon teszi egyenrangúvá az egyéneket. Sokkoló, ugyanakkor bámulatos ezt a klipen keresztül értelmezni.

A szöveg két szakaszból tevődik össze. Ezek kétszer hangzanak el, illusztrálva a képkockákat, egyben felvezetik a zenében következő dropokat. Az erős női vokál konferálója a hangzás csúcspontjainak, az üzenet egyértelmű hordozója. Vibráló remekmű, többször meg kell nézni ahhoz, hogy a párhuzamosan haladó sztorik értelmet nyerjenek a nézőben. A kicsivel több mint négy perces videóban konkrétan 247-szer vált a kép. Nekem gyakran okozott gyomorideget, annyira bele tudtam élni magam…

A másik, már említett kedvencem könnyedsége, elevensége és lazasága miatt juthatott eszembe. A sydney-i arcok tökéletes ötvözetét hozták össze (szándékosan) a félprofi filmezésnek és a jellegzetes otthon készített felvételeknek. Rettentően egyszerű a videójuk, egy szívós-ivós-zenélős házibulit örökítettek meg. Látom magam előtt, ahogy a többedik cigi után valaki fölteszi a kérdést: „nem veszünk fel most valamit a szöveghez?”. Persze a történet nem ilyen egyszerű, de teljesen ez az indíttatás jön le belőle. Szenzációs!

7d6ae2a92223a60e93a41eac9cc6ce54.600x388x1

Négyen vannak a csapatban, nevük annyira nem lényeges, de annál izgalmasabb az a szívből jövő baráti összhang, amit magukból sugároznak. Összeverődtek valamelyiküknél, lekapcsolták a villanyt, majd kamerát ragadott a megbízott és fölvette, ahogy négyen spanolnak az egyik kedvenc beatjükre. Természetesen átjön, hogy nem spontán vették fel a klipet, ahhoz, hogy a közös projektjük stílust nyerjen, rendezni is kellett ám. De nem sokat, sőt: feltehetően a füstös ihletek egyike lehetett, hogy egyetlen snittből varázsoljanak kisfilmet.

Igen, két gombnyomás közé építették a videót és a fénykörülményekkel sem bajlódtak sokat. A háttérben leszűrődik az emeletről a nappaliba az előszoba villanyfénye, és ezt egészíti ki egyetlen vaku, amelyik az operatőr kamerájára van erősítve. Egyszerű és jópofa! Stílusuk – ehhez a kliphez képest – összetettebb; tehetséges huszonévesek lévén gátlásaikat levetkőzve reppelnek magukról, életvitelükről. A témák műfajhoz illően közönségesek, csajokról, piálásról, a szabados életmódról szólnak. Mégis valami sajátságos művészeti felfogást adnak át karakteres, mély, eltérő hangszínükkel.

Rekedten, kaparóan szövegelnek, egymásba folyóan váltakoznak a tagok egyéni szerepei afféle TripleOne jelenséget tükrözve. Ebben a számban is van valami sejtelmes melankólia, amit könnyedén ellensúlyoz az alap. Egyszerre hallatszik a trap ritmika, a pattogós szövegelés és ezt a kettőst reményteli dallamosság egészíti ki a refrénekben. Négyen négyféle hangon énekelnek ugyanabban a műfajban, amit áthat a sadrappes beütés. A film örömet, kedélyes magatartást láttat, ellentétben a hangzással, az arckifejezések karakterekké formálják a reppereket, lelkivilágukat pedig az egyéni képességeikkel keltik életre.

A hitelesség megtartása elsődleges feladat, ezt a köznapi megjelenésükkel támasszák alá. Nincs sminkes, divatpartner, hairstylist: a fiúk a reggel fölvett göncökben mozognak a kamera előtt és ez teszi vonzóvá az együttest. A rendezésből egyöntetűen átjön, hogy ki a „frontember”, de ő sem tűnik ki valamilyen külső jegy által. Amikor először néztem meg őket a YouTube-on, egy ápolatlan, rocker matek-infóst láttam a banda vezéralakjában. Önbizalmat, eltökéltséget, keménységet áraszt a személyisége, ami áthatja a zene felépítését és a képeknek is erős érzelmi töltetet nyújt.

Fülbemászó dal, kéthavi rendszerességgel újra meg újra elém kerül, és mindig megdobja a kedvem. A Doozynek közvetlen, baráti aurája van, bólogat rá a hallgató, de érzi is belül, hogy nem a kereskedelmi rádiók listáira való. Műfajt teremt, amelyhez közösen járulnak hozzá a különböző éneklési stílusok, a négy teljesen eltérő külsejű fiatalember és természetesen az eredeti instrumental. A zenei alap felismerhető, rögtön bevillannak az arcok és a formabontó videó. Kézikamerázásra hajazó egyszerűsége reformszerűen hat a manapság nagyon sok esetben eltúlzott klipek armadájában. Én nem tudom megunni!

*

Ez a két zenedarabka NEM a „menjen valami, mert szúrja a fülemet a csend” kategóriába tartozik. Alapzajnak megteszi bármi, ami szembe jön a folyamon. És ahogy én tapasztalom, nem a különlegességekbe botlik bele a felhasználó, amikor görgetni kezdi a videomegosztót. A kiemelkedő alkotások a lepel mögött keresendők, türelem és ízlés szükséges a felfedezésükhöz.

S(l)amtől szembe Burján Kingával

by Campus | 2018. 02. 12. | 0 | KultúrHaus,Slider |

Te is gondolkodtál már azon, milyen érzés lehet kiállni a nagyközönség elé, és három perc tizenöt másodperc alatt slam formájában elmondani a véleményedet, megosztani a gondolataidat például a családon belüli erőszakról? Manapság már az erdélyi fiatalság körében is egyre többen vannak azok, akik nem csak gondolkodnak ezen, hanem aktívan részt is vesznek ennek az egyedi hangnemű, kötetlen formájú műfajnak az ápolásában. Sőt akadnak olyanok is, akik már versenyszerűen űzik a slammerkedést. De mi teszi ennyire népszerűvé, különlegessé a slamet? Honnan meríti inspirációját az írója? Egyáltalán, hogy épül fel a slam-világ, és hogyan lehet bejutni oda? Burján Kinga kolozsvári slammer, egykori újságírótanonc minden slamet (is) érintő kérdésünkre választ adott. A Polihisztériák (újságíró szakos diákok blogja) interjúja. Teljes cikk