Slider

Családom és egyéb Szamár-fajták

by Urbán Fanni | 2021. 05. 28. | Családom és egyéb Szamár-fajták bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Slider

Az utóbbi időben úgy érzem magam, mint Shrek, amikor Fiona szüleihez tartanak a kastélyba, és az úton Szamár folyamatosan azt kérdezgeti tőlük, hogy „Ott vagyunk már?” Amire először kedves választ kap, hogy „még nem”, majd amikor alig telik el egy kis idő, és újra felteszi a kérdést, megkapja rá a változatlan választ. Shrek egyre ingerültebb, míg végül kijelentheti, hogy „igen”, megérkeztek.

Az én esetemben viszont Szamár szerepét nem egy személy, hanem a körülöttem lévő emberek töltik be, akik minden találkozás alkalmával nagy mosollyal az arcukon és nyájas hangon megérdeklődik, hogy „na, mikor költöztök?” Eleinte még mosolyogva ismertetem a helyzetet, hogy egyelőre nem, mert a régi lakást nem adtuk el, ezért még sehová nem megyünk. A beszélgetések többségénél ezzel a válasszal ezt a témát le is zárom, mehetünk a következőre. Viszont amikor már a huszadik-harmincadik alkalommal kérdezik meg ugyanezt – ugyanazok az emberek, akik mondjuk tegnap is feltették ezt a kérdést –, azt érzem, hogy valaki csapja már le aranyosan őket! Viszont csak úgy finoman, hogy emlékezzenek rá, ezt a kérdést ne tegyék fel a következő találkozásunkkor, mert a hócipőm is tele van a költözéssel, és egy nap alatt semmi sem változott.

Ha mindez nem lenne elég, akkor még ott van a rokonság is, akik olykor a délutáni alvásom legpihentetőbb szakaszában hívnak fel, csak azért, hogy elmondják, milyen csúcsszuper ötletük támadt a dolgaink bepakolásának praktikus kivitelezéséhez. Egyeseknek a mi ruháinknak egyik helyről a másikra való gondos átcipelése okoz fejtörést. Másoknak az, hogy a poharakat mégis mibe fogjuk tenni, hogy azok ne törjenek össze. Van olyan is, akit ezek a dolgok hidegen hagynak. Ő mindössze annyira kíváncsi, hogy ha szekrény még nincs a házunkban, akkor a dobozokból fogunk-e szekrényt építeni és onnan szedjük majd ki a ruháinkat, mint abban a számítógépes játékban, amelyben – mérnöki tudást igényelve – megtervezed a saját kertes házadat.

Olyan ez a költözés, mint egy rémálom. Folyamatosan kérdésekkel bombáznak, amikre már csak azért sem adok olyan választ, amilyet várnak. Az a legszebb az egészben, hogy legszívesebben már pirossal írnám fel a homlokomra, hogy ha fel mered tenni nekem azt a bizonyos kérdést, akkor vállald a következményeket! Nos, ezek fényében te elég bátor vagy ahhoz, hogy megkérdezd, mikor költözünk?

„Mindig meleg szívvel fogadnak minket Erdélyben”

by Gebe Zoltán | | „Mindig meleg szívvel fogadnak minket Erdélyben” bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Példakép(p),Slider

Idén tizenöt éves az erdélyiek körében is népszerűnek számító magyarországi hiphopegyüttes, a Children of Distance. Már régóta szerettem volna személyesen találkozni a formáció tagjaival. Erre a találkozásra kicsit még várni kell, de azért Zoomon sikerült elérnem kettőt közülük, Somogyi Pétert (művésznevén Horus) és Nyári Rolandot (Shady). Az együttes harmadik tagja, Ács Róbert (Carp-E) munka miatt nem tudott belépni a találkozóra, de így is érdekes információkat tudtam meg az együttes és tagjai mindennapjairól, személyiségükről és céljaikról

– Mennyit változtatok az elmúlt 15 év alatt emberileg és zeneileg?

Somogyi Péter: Arra visszaemlékszem, hogy a srácokkal a Sub Bass Monster fórumán ismerkedtünk össze, de ezt a sztorit már sokan ismerik, úgyhogy most nem mesélném el részletesebben. Akkoriban a kinézetünkön sokat lehetett volna nevetni és stílusban is más volt mindenki. Robi és Roli sokkal szerényebb volt, mint én, bár akkor még csak tizenöt éves voltam, egyedül Roli volt valamivel érettebb. Szerintem azóta megkomolyodtunk, de nem érzem úgy, hogy belül bármilyen szinten is megváltoztunk volna. Ugyanannyit röhögünk, hülyéskedünk a srácokkal, könnyen ismerkedünk az emberekkel.

Nyári Roland: Jellemző a munkásságunkra, hogy az akkori szövegek kevésbé voltak érettek, de ha belegondolok, manapság én magam kevésbé inspirált szövegeket írok. Annak idején ki tudtam magamból írni mindent, ami bántott, de azóta megnyugodtam, nagyjából rendbe jött az életem, és ugyanazokról a témákról nehezen tud az ember végtelen számú szöveget írni.

– Volt néhány olyan dalotok is, amelyben komoly társadalmi problémákat dolgoztatok fel, ilyen például a Jessica. A kö­zeljövőben várhatunk tőletek még ilyen alkotásokat?

P.: Én mindenképpen szeretnék még ilyen dalokat írni. Ha az ember szövegeket ír és a nagyközönség elé tárja őket, akkor kötelességének érzi, hogy komoly témákról is írjon. Robi és Roli például érintettek is voltak a bántalmazás témájában (erről szól a Jessica – szerk. megj.), de a Nem menekülök el című dalunk támájában én is érintettnek éreztem magam. Velem is állandóan szórakoztak régebben, sokan mondták nekem, hogy bűnöző leszek, vagy hogy nem lesz semmi belőlem. Most, a négy fal között egyébként nehéz ihletet meríteni ilyen típusú dalokhoz. A vírushelyzetben kicsit megállt a szekér, de szerencsére be van tárazva néhány dal, amelyek a közeljövőben megjelenhetnek.

Ny. R.: A komoly témákat általában próbáljuk időben összeegyeztetni, például a nyári fesztiválok utáni időszakra, legalábbis így volt azokban az években, amikor még meg tudták tartani ezeket. Éppen ma kaptunk egyébként egy megkeresést Petivel, felkértek minket egy komoly társadalmi témákat feldolgozó klip elkészítésére. Ott csak filmesek lennénk, nem írnánk dalszöveget hozzá, de mindenképpen fontos üzenetet tudnánk közvetíteni vele, ha összejön.

– Most, hogy az országok fokozatosan nyitnak, elkezdődtek az egyeztetések a fellépésekkel kapcsolatban?

P.: Egyelőre alakul a naptár, az a baj az egésszel, hogy továbbra sem tudjuk biztosan, pontosan milyen döntéseket fog hozni a kormány, és mikor lesznek igazán feloldva a korlátozások. Egy nagyobb buli megszervezése rengeteg adminisztrációs munkával jár. Meg tudom érteni azokat a szervezőket, akik nem akarnak ilyen helyzetben kockáztatni.

Ny. R.: Úgy érzem, hogy az előadók jelenleg hátrányban vannak a szervezőkkel szemben, akik gyakran olyan szerződéseket kötnek, amelyek lehetővé teszik, hogy az adott eseményt bármikor visszamondják. Az előadót ebben az esetben nem védi semmi. Jelenleg nekünk öt koncertünk van beírva, reméljük, hogy mindegyiket sikerül megtartani. Megyünk többek között Szlovákiába és Makóra is, utóbbinak azért örülök különösen, mert közel lakom hozzá. Szerintem szeptemberben már valamivel jobb lesz a helyzet, talán addigra elérjük a 6 millió beoltottat. Az egyetlen gond, hogy akkorra már kifelé megyünk a koncertszezonból.

– Visszatérve kicsit a múltra, ha jól tudom Erdélyben is jártatok többször az elmúlt 15 évben.

P.: Igen, már akkor is voltunk a fiúkkal Erdélyben, amikor még nem voltunk zenekar. Az elmúlt években is rengetegszer jártunk nálatok, volt olyan is, hogy több napot ott töltöttünk és városról városra jártunk fellépni, az utóbbi négy évben csak zenekaros bulink volt kint.

– Volt itt olyan buli vagy élmény, amely valami miatt emlékezetes maradt számotokra

P.: Szerintem az összes ottani buli különleges volt. Mindig meleg szívvel fogadnak minket Erdélyben, a vendéglátás teljesen más, mint Magyarországon. Nem bántani akarom általánosan az ittenieket, de régebben voltunk olyan helyszínen is, ahol egy büdös vécébe ültettek be minket, két raklapra. Erdélyben ilyen nem fordult elő, mindenhol kajával és itallal vártak, addig nem is álltunk színpadra, amíg nem ettünk egy jót, szóval teljesen más a vendégszeretet.

Ny. R.: Számomra is mindig jó élmény volt fellépni az erdélyi koncerteken. Már önmagában a tájszólást is imádom, ahogyan egyes helyeken beszélnek. Egyedülálló az a szeretet, ami az ottaniaktól jön.

– Tavalyi interjúitokban beharangoztátok, hogy tizenöt éves évfordulótokon sok új klipet adtok ki. Ezek közül néhány már meg is jelent. Milyen visszajelzéseket kaptatok a rajongóktól?

P.: Nagyjából mindig ugyanaz a pozitív visszajelzés jön minden egyes klipre és mindegyiket kb. ugyanannyian nézik. Rajongótáborunk tehát évek óta nem változott, és nem is tudom, hogy ebből mi már ki tudunk-e törni, tudjuk-e bővíteni. Visszatérve a klipekre, negatív visszajelzés nem is szokott jönni. Néha megjelenik egy-két arc, aki beír vagy odaszúr nekünk, de hát az be fog írni tíz év múlva is, szóval ez normális.

Ny. R.: A jelenlegi helyzetben valóban sok klipet hozunk ki, hiszen fellépések hiányában a digitális jogdíjakból származhat a bevétel. Bár, ha belegondolok, ez a dolog is kétélű, mert néha csak az az összeg jön vissza a jogdíjakból, amit korábban beletettünk a klip elkészítésébe vagy talán kicsivel több, de ez nyilvánvalóan a nézettségtől és egyéb tényezőktől is függ. Június 2-án lesz a szülinapom, aznap szeretnénk kihozni egy új dalt. Eredetileg más szerzeményt terveztünk erre az időpontra, de azt egy ideig parkolópályára tettük és valamikor később fogjuk megjelentetni.

– Visszatérve arra, amit Peti mondott, szeretnétek a jelenleginél nagyobb tábort kialakítani?

P.: A jelenlegi táborral igazából nincs gond, bármerre megyünk fellépni, mindig sokan vagyunk és jók a bulik. Talán csak a YouTube-on tudnánk szélesebb közönség felé nyitni, de a fiatal korosztály mostanában teljesen más kategóriájú zenéket hallgat, például trapet. Általában abban a műfajban a témák is teljesen másak, mi nem akarunk pénzről írni, nem akarunk kocsis klipeket. Ez teljesen más előadót kíván, mint mi vagyunk. Valakinek ez jól megy és hiteles tud lenni vele. Mi nem élveznénk ezt előadni sem, úgyhogy inkább maximálisan a saját közönségünkre koncentrálunk.

Ny. R.: Érdekesség, hogy az Add vissza az éveim című dalunk hasonló stílusban íródott, de azzal gyakorlatilag megelőztük a korunkat, mert akkor még nem robbant be a műfaj. A statisztikákból és nézettségi adatokból pontosan le tudjuk mérni, hogy kik hallgatnak minket. Jelenleg a 13–17 éves korosztály az, amelyiktől igazán függ, hogy melyik klipnek van igazán magas nézettsége a YouTube-on. Mi ezt a réteget már nem igazán tudjuk elérni.

– Volt olyan időszak, amikor azt éreztétek, hogy ezt a korosztályt is meg tudjátok fogni?

P.: Érdekes ez a közönségkérdés. Valamelyik nyáron felléptünk egy gyermektáborban is, ahol a 8–13 éves korosztály kívülről fújta a dalainkat. Ott elbizonytalanodtunk, és úgy gondoltuk, hogy mégis ismernek minket a gyerekek is, csak lehet, hogy ők a későbbiekben fognak több időt eltölteni a YouTube-on. Talán a Csak egy perc és a Karolával készített Változom című dalainknál éreztük, hogy rákapott a tinédzser korosztály is a klipekre, de ezt az elérést folyamatosan tartani kellene, ehhez pedig nem tudjuk a receptet. Általában nem szeretjük úgy beharangozni a következő dalunkat, hogy az lesz a legújabb világsláger, de vannak előadók, akik ezt csinálják. Sok mindentől függ, hogy az emberek milyen zenét hallgatnak, akár attól is, hogy milyen kint az idő, a hangulatuk, megragadja-e őket egy-egy fülbemászó sor, meg sok egyéb apró tényezőtől. Összességében úgy gondolom, hogy mi 15 év alatt nem tudtunk elszállni magunktól, és ha bárkit megkérdeznél, aki régóta ismer minket, valószínűleg azt mondaná, hogy ezek a srácok semmit sem változtak.

Zsóka, az én francia csodám

by Batrin Krisztián | | Zsóka, az én francia csodám bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Mifolyikitt,Slider

Bevallom, nem vagyok az autóvezetés egyik kiemelkedő példája, de a legkedvencebb tevékenységeim közé tartozik. Persze, ehhez az is hozzátartozik, hogy nemcsak jogosítványom van, hanem egy szép, szürke, háromajtós francia csodám, akit a családban csak úgy hívunk, hogy Zsóka. A Peugeot 206-ról átkeresztelt Zsókát nagybátyám vásárolta még kisebb koromban, és már akkor ámulattal töltött el minden egyes alkatrésze, még az is, amelyik épp nem működött, mert abból is akadt elég. Tizenkettedikes koromban pedig elérkezett a pillanat, mikor a szívéhez vezető kulcsot kezembe kaptam, és megkezdhettük hosszas barátságunkat, amely már több mint háromezer kilométere tart.

Bár szegényt életkora megviselte és néhány évig csendesen és magányosan álldogált, kisebb felpofozás után úgy tűnt, jobban megy, mint valaha. Aztán pedig beütött minden autó átka és az az érzés, hogy jobb inkább busszal járni – de hát kisvárosban még arra sincs lehetőség, szóval csak az autó marad. Sorjában jelentek meg a motor lappangó „betegségei”. Szerencsére sohasem hagyott cserben a lehető legrosszabb helyzetben, és ő is büszkén az utolsó pillanatig nyúzta magát, amikor már érezte, hogy nincs tovább, pihennie kell.

Több mint féléves együttélésünk során számos felejthetetlen élményt átéltünk már, de ez inkább neki köszönhető, mivel ő vitt el, bárhová is menjek, a négy kerekével. Most is betegeskedik, én pedig próbálom őt kényelembe helyezni, amíg sikerül a hibás alkatrészét kicserélni, és újra folytathatjuk tekergésünket a város kanyargós utcáin.

Legelső hosszú utazásunk alkalmával még csak kéthetes zöldfülű  sofőr voltam, és azt követően már büszkébben és bátrabban mertem járni vele. Kedvenc pillanatom mégis az volt, amikor Szent Miklós napján a csomagtartójától kezdve minden üléséig megpakoltuk ajándékokkal, annyira, hogy már férni sem lehetett igazán az autóban, és én Mikulás-ruhában szállítottam az ajándékokat a város gyerekeinek. Riogatnak azzal, hogy közös pályafutásunknak hamarosan vége, erősen közeledik a fájdalmas búcsú pillanata. Tudom, hogy sohasem fogom elfelejteni őt. Az embernek az első autója olyan, mint kisgyereknek a kedvenc macija.

Oltakozni vagy nem oltakozni

by Sinkler-Németh Zsófia-Petra | | Oltakozni vagy nem oltakozni bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Mifolyikitt,Slider

Két patkány beszélget: „Hé, te beoltatod magad?” „Még kicsit várok, teszteljék az embereken.” Igen, valahogy én is így voltam ezzel az egésszel. Hogy miért? Rémhírek. Vagy talán mégis igaz? Valójában még akkor sem volt teljes a bizonyosság, mikor közeledett felém az a bizonyos tű. Nem tudtam pontosan megállapítani, hogy desztillált vizet löknek belém vagy valami titkos összetevőkből álló kotyvalékot, amit egy elrejtett laboratóriumban főztek valamelyik profitorientált kapitalista országban. De itt vagyok és élek. Sőt, a kezem sem szakadt le, bár az oltás után néhány órával nagyon azon voltam, hogy majd leukoplaszttal odahegesztjük, mégiscsak na, védve vagyok… vagy nem?

 

„Fájni fog nagyon?”, „És mi lesz utána?”, „Akkor ezután tényleg nincs szükség a maszk viselésére”. Ó, dehogynem. Sőt, még azt is megtudtam a média szépségei által, hogy már olyan csoportok is vannak a világon, akik a beoltott emberek miatt hordanak maszkot. Mivel köszi szépen, mi földönkívüliek lettünk. De legalább átengednek a határon. Nem?

Meséljem el picit, miről is szólt ez az egész számomra. Nem vagyok magamnak való típus, bár ami az enyém, az az enyém. Nem akartam beoltatni magam. Nem éreztem szükségét. Most tényleg a fiatalságomat, a szervezetemet tegyem tönkre némi „nem tudjuk mi van benne” szurikkal? Hallottam sok mindent. Meddőség, rák, csak a szokásos pletykák, amelyeket az internet lemezlovasai vállból kicsapnak a szociális médiára. És bumm. Robban minden. Egy fecske nem csinál tavaszt, de egy bolond százat csinál. Futunk a tudatlan emberek véleménye után, miközben tömegesen haldokolnak a világon. Kire hallgassunk? Ki az, aki igazat mond, mi az, ami alátámasztja az igazságot? Nem kapunk választ. Nem a média a hibás. Hanem a befogadó közönség. Ti, emberek keltitek a feszültséget, ti szítjátok magatok ellen az életet. Mindig történnek balesetek. Nem mindenki reagál jól, de nem te leszel az az ember. Miért, te akarsz AZ az ember lenni? Ettől a kis szúrástól félsz jobban, vagy attól, hogy teljesen egyedül egy kórteremben, csövekkel a szádban imádkozol levegővételért, ami végigáramlik a testeden és megnyugvást ad, hogy te még élni fogsz, neked élned kell. Ezt az érzést akarod? Nem hiszem.

Nem a halállal kell megbirkóznunk. Nem kell minden lépésünket az irányítsa. Kaptunk egy lehetőséget az élettől. Ne dobjuk el. Sem az életünket. Ideje rájönnie minden embernek, hogy csak ez a megoldás arra, hogy az elhalálozási arány csökkenjen, hogy gyógyult emberek jöhessenek ki a kórházból és családjuk karjába borulhassanak. Mi védjük meg őket. Egy kis lépés ez az emberiség felé. Nem csak te vagy a világon egyedül. Nem körülötted forog minden. Egyszer neked is lesz gyereked, vagy ha már van, annak a gyereknek ne maszkban kelljen iskolába járnia most már mindig. Ne kelljen maszkban töltenie legszebb éveit, nem engedhetjük, hogy a fiatalabb generáció ne tudja meg, mit jelent szabadon barátkozni, nem félelemben élni. Nem nőhetnek fel úgy a gyerekek, hogy azt tukmálják beléjük a rettegő szülők: „csak óvatosan játssz a szomszéd gyerekkel, nem tudhatjuk, mit hordoz”. Csernobil még mindig bennünk él. Atomkatasztrófa ellen vajmi keveset, de a járvány ellen tudunk mit tenni. Ha kutatók akarták, hogy éljünk még, és tálcán felkínálták ezt a lehetőséget, éljünk vele. Vigyázzunk nagyszüleinkre, gondoljunk édesanyánkra, édesapánkra. Ne féljünk az ismeretlentől, ami valószínűleg az egyetlen megoldás erre az egészre.

Én vállaltam a kockázatot, és egy percig sem bántam meg. Beültem abba a székbe, felvették az adataimat, mire megszólalhattam volna, hogy „igen, gyerekek, ez is megvan”, addigra már ott csörgedezett a véremben a biztonság. A védelem, amit megalkottak a nagyok nekünk, és mi sokszor mégis azt választjuk, hogy nem élünk vele. Ne azért tegyük meg, hogy utazhassunk, hogy legyen védettségi igazolvány a kezünkben, mert azzal aztán mehetünk akármerre. Tegyük meg embertársainkért. Mert közösségben élünk és nemcsak családon belül kell alkalmazkodni, hanem társadalmilag is. Kötelezően.

Én miért csináltam? Nem azért, hogy tudjak róla szövegelni, és elmondani magamról, mekkora vagány vagyok én, beoltattam magam. Nézzünk kicsit a kártyák mögé is. Nem csak azt kell nézni, ami az előlapon szerepel. Ha sokat húzod az időt, sajnos a játéknak vége. Sakk-matt. Most még van idő lépni. Tenni valami olyat, amire nem biztos, hogy fel vagy készülve, viszont tudod, hogy szükséged van rá, és a körülötted levőknek is.

Én megtettem. Az elején vállvonogatva, most már büszkén. Hogy miért? Az érzés miatt, hogy nemcsak magamat biztosítottam be a fogalmam sincs hány százalékos védelemre, hanem mindenkit, aki számít. És itt mindenkire gondolok. A sarki boltosra és a jegyellenőrre a buszon. A családomra és a véletlenszerű járókelőre, aki elhalad mellettem az utcán. Mert minden emberélet számít. És rajtam is múlik.

A vége felé haladva

by Tornai Anett | | A vége felé haladva bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

Az elmúlt egy év sokunkban nyomot hagyott valamilyen formában. Garantálom. Mindenki törekszik, hogy minél előbb túllépjen rajta, több-kevesebb sikerrel. Azonban ami eltelt, azt már nem tudjuk visszahozni, és ami elmaradt, azt nem tudjuk ugyanolyan formában pótolni. Olyan események, élmények maradtak ki emberek életéből, amelyek a legmeghatározóbbak lehettek volna, amelyekkel életre szóló emlékeket gyárthattunk volna magunknak. A végzősök megcsorbított utolsó iskolai évéből hiányoztak a nagy hangulatos ünnepségek, amelyek csak egyszer adódnak az életben és amire annyira vártak. Igen, befejeztem, és most learatom a babérokat, a diadal hangján csúszom végig, és az a belső hang, hogy tizenkét év gyerekek, tizenkét év. És egy szempillantás alatt vége. De milyen áron? Így kell ezt befejezni? Ilyen körülmények között? Tartózkodó szülők társaságában? Félelemben? Á, inkább hagyjuk. Megvagyunk mi bankett nélkül is. Az elsősök, ovisok… a mindent eldöntő első nap sok helyen szülők nélkül, megnyitó nélkül zajlott, hétköznapivá téve az iskolakezdést. Milyen érzés lehetett a hétéves gyerek szívében, hogy nem úgy hagyja el a megnyitót, hogy az anyukája integet neki könnyes szemmel. Nem ez az ideális? Mi az ideális most már? Gyerekeink is embertelenedjenek el? Az az utolsó puszi, amivel a szülő útjára engedi gyerekét, nem tökéletes induló a nagyvilág felé? Sajnos ez is kimaradt. Esküvőket, meghatározó családi eseményeket kellett elhalasztani. Az arának, aki ki tudja, milyen rég vár már az ő napjára, hogy szerettei körében kimondhassa azt a mindent eldöntő, boldogító igent, most még várnia kell. Könnyek közt beletörődik, hogy igen, ez mindenki számára „csak” egy esküvő, el lehet halasztani. Mi, elsőéves egyetemistaként jóformán nem is ismerjük az egyetemet, a szaktársainkat. Vártunk tizenkét évet és ennyi? Az a sok papolás, hogy hú, az egyetemista élet, na az milyen lesz! Mennyország! Igen, napi nyolc óra a számítógép előtt egy rakás úgymond idegennel. Tényleg, maga a mennyei manna. Mondjak egy jó hírt? Cserébe rengeteg időt kaptunk. Azt kérdezitek, mire? Időnk volt arra, hogy értékeljük önmagunkat. Hogy kiismerjük a lelkünk mély bugyraiból jövő gondolatainkat. Mert amúgy az élet halad, embereket ismersz meg, napról napra egyre többet és többet, de mikor ismered meg önmagad? Hogy ki is vagy valójában? Megtanulhattuk, hogy használjunk ki minden percet, amit a barátainkkal, szeretteinkkel tölthetünk; hogy éljünk a lehetőségekkel, és élvezzük, ha szabadok lehetünk, mert semmi sem állandó.