Hegyimentőnek lenni sokkal több, mint segíteni az embereken. Nagyon jó testi és mentális képességekkel kell rendelkezned, és rengeteg tapasztalaton kell keresztülmenned, hogy érezd, milyen nehéz is ez. De ha szereted, amit csinálsz, semmi sem nehéz. Molnár-Csorba Zsolt balánbányai hegyimentő mesélt nekünk a tapasztalatairól, és a történetein keresztül megtudtuk, hogy hegyimentőnek lenni nem is olyan könnyű.

– Hogyan lesz valaki hegyimentő? Önnek kezdetben hogyan alakult ez a szolgálata?

– Én először lettem a hegyek szerelmese és utána sodort errefelé az élet. Sok évig külföldön éltem, akkor rendszeresen másztam hol kisebb, hol nagyobb hegyeket. Talán legeslegelőször ausztriai mászás alkalmával történt, hogy bajba kerültünk, és akkor fogalmazódott meg bennem, hogy nem is olyan egyszerű dolog a másik emberen segíteni magashegyi viszonylatban, és milyen komoly felkészültséget igényel az ilyesmi. Itt kezdett el csírázni a fejemben a gondolat. 2015-ben költöztem haza, és akkor csatlakoztam itthon a hegyimentő szolgálathoz, gyakorlatilag innen alakult ki minden. 

– Milyen kompetenciái kell hogy legyenek a hegyimentőnek, milyen tanfolyam vagy felkészültség szükséges ahhoz, hogy valaki azzá váljon?

– Ahhoz, hogy hegyimentő legyen valaki, elég sokrétű tudás szükséges. Elsősorban az embernek el kell döntenie, hogy szeretne jelentkezni egy csapathoz, ahol minimum két évet vagy 400 órát kell önkénteskedni. Ez alatt az időszak alatt bizonyítania kell a felkészültségét, be kell hozni a hátrányait minden téren. Gondolok itt sízésre, sziklamászásra, tájékozódásra, elsősegélynyújtásra, mindenféle kötéltechnikára. Ekkor kell felkészülnie minden önkéntesnek a vizsgákra, mert olyan is van. Elsősorban helyi vizsgát kell letenni az itthoni csapatvezető előtt, ahol bizonyítania kell a felkészültséget minden téren, ezt követően mindezt az országos hegyimentő szolgálat kiküldött instruktorainak is be kell mutatni, ők is elbírálják az önkéntes teljesítményét. Ha ők alkalmasnak találnak, akkor jelentkezhetsz az országos hegyimentő iskolába. Az iskola négy modulból áll: két nyári és két téli, mindkettő kezdő-haladó. Miután valaki ezt a négy modult elvégezte, jön a bizonyítványhoz szükséges vizsga, és csak utána lesz valakiből minősített hegyimentő, három évig. A mi szakmánkban minden három év után újra kell vizsgázni. 

– Milyen arányban van szüksége a hegyimentőnek testi, illetve szellemi felkészültségre?

– Fizikai felkészültség mindenképpen kell mindenhez, pszichikai inkább csak a sérültek ellátásához szükséges vagy az elhunytak leszállításához. Sok elhunythoz riasztottak életem során, akit le kellett szállítani a hegyről, de ha valaki természetesen hal meg a hegyekben, az valahogy nem viseli meg annyira az embert. Ha kiskorúval történik baleset, vagy nagyobb balesethez hívnak, jóval megrázóbb mindenkinek.

– Egy-egy mentésben hányan dolgoznak? 

– Ez sok mindentől függ, például az esetnek a bonyolultságától, hogy mennyire kitett helyen van, sziklaoldalon vagy erdőben. De általánosan egy mentéshez legalább hat mentő szükséges. 

– Nyáron-télen milyen feladatuk van? 

– Nyáron elsősorban a turistaútjainkat tartjuk karban, mindenféle sportrendezvényeket biztosítunk, futóversenyeket, rengeteg tevékenységet tartunk a gyerekeknek, például tájékozódási versenyeket, fal- és sziklamászást szervezünk. Jelen vagyunk nagyobb rendezvényeken is, mint például a csíksomlyói búcsún. Télen nagyrészt a sípálya felügyelésével foglalkoznak a hegyimentők, de Balánbányán jelenleg nincs sípálya, úgyhogy nekünk ilyen szempontból lazábbak a téli szolgálataink.

Gurul a labda, én is gurulok utána. Elbotlottam, persze a levegő buckáiban, vagyis a semmiben, de úgy, hogy ne legyen egyértelmű, éppen mi történt. Minden mozdulata ki van találva minden esésemnek, megvan, hogy éppen merre vetődjek, zuhanjak azért, hogy nagyobb ováció, vagy éppen hangosabb hurrogás alakuljon ki. Olyan ez, mint a tánc. Megvan előre a koreográfiánk, hogy edző bá tudja kitalálni, mi legyen a következő lépés. Meg, persze, azért is fontos, hogy ne legyen unalmas a meccs. Már hogy volna érdekes a focimeccs a percenkénti esések nélkül? Ez olyan, mint a gól. Sőt, talán jobb is, a gól nehezebben sikerül, de ezt bármikor el lehet játszani, és szinte perzseli a szurkolókat. 

Zsák, zsák, teli zsák, teli van az pénzzel: gyönyörű zöld hasú eurók várnak majd az öltözőben, ha úgy alakítjuk a meccset, ahogy edző bá mondta. Nem lenne azért rossz egy gól, akkor többet kapnék azokból a bankókból. Na, erőltessük meg magunkat! Itt is a lehetőség – de várj, hogyan kéne majd örüljek, ha bemegy a labda? Melyik ikonikus gólörömöt alkossam újra? Ott van, mondjuk, a Keane-, Crouch- vagy akár a LuaLua-típusú miniprodukció, azokat viszont nem tudom újraalkotni, mert se a hátraszaltó, se a cigánykerék, de még az ilyesfajta táncikálás se megy nekem. Mondjuk, legyen Ravanelli, az tök egyszerű! Mi van akkor, ha most véletlenül nem jól célzok és mellé megy? Hogyan legyek szomorú? Hogy is gyakoroltuk – nem emlékszem, de már mindegy is, mert elvették tőlem a labdát. Ne már…, ilyen szerencsétlen csak nem lehetek, legalább essek egyet, higgyék, hogy a másik hibája! Sőt, itt is maradok és magzatpózban fetrengek néhány percet, maradjon csak rajtam a rivaldafény, hátha a bíró is idejön megnézni, hogy vagyok.

Repül a labda, ki tudja, hol áll meg és bumm, egy nagy fejes és gól! Most akkor az a feladatom, hogy felugrom és ordítok egyet, majd a legközelebbi csapattársamra vetem magam, akkor egyértelmű lesz mindenkinek, mennyire boldoggá tesz a pénz… izé, a siker. Igen, így jó lesz. Ha már az előbb estem egy nagyot, ezt kihasználom! Tudom, hogy bezoomol a kamera, a tévében a sok millió ember engem és a gólom visszajátszását nézi, miközben nagy részük sört nyakal. Innék én is egy kis sört, olyan jó hideg, frissen csapoltat! Ebből a gólból annyi sört fogok inni, amennyit csak szeretnék, de egyelőre egy kis víz sem esne rosszul. Ebben a sok lótás-futásban, gurulásban és bukásban szörnyen elfáradtam. Milyen jó, mindjárt félidő!

Egy, kettő, három, te leszel a párom, zsupsz, nálad volt a labda, úgy teszek, mintha elvenném tőled, és máris borulunk mind a ketten. Ez nagyon szép esés volt! Művészi remekmű. A labda gurul, és a változatosság kedvéért néhányat én is gurulok utána.

Csak egy gyors kérdést tennék fel és máris folytathatod félbehagyott teendődet: mikor nevettél úgy igazán, olyan jó ropogóst, hogy a könny is folyt már az arcodon, és a hasad is fájni kezdett? Emlékszel még egyáltalán erre az érzésre? Ha a válaszod igen, akkor máris abbahagyhatod az olvasást. Viszont, ha már te sem tudod pontosan, hogy mikor esett meg veled utoljára a nevetés ezen őszinte, ízes formája, kérlek, kerülj beljebb!

Nevetni mindannyian szeretünk, hiszen ezzel a reakcióval az örömünket, a vidámságunkat fejezzük ki, azt, hogy valamin jól szórakozunk. Nevetünk, ha valaki poént mond, nevetünk egy mémen, nevetünk, ha abszurd helyzetbe kerülünk, de ha te is nevettél már úgy, hogy közben nem érezted a boldogság érzését, ha kacagtál már úgy, hogy közben a mosoly nem érintett mást, csak a szád szélét, akkor biztosan tudni fogod, hogy most miről beszélek. És most valljuk be őszintén a szomorú igazságot: a nevetést, az őszinte nevetést valójában nem mindig könnyű összehozni. Kell hozzá egy csipetnyi önfeledtség, őszinteség, bátorság, jó adag boldogsághormon, továbbá a még ízlés szerint adagolható csoki, zene, jó kis társaság, és még folytathatnám a listát. Sokszor azonban ezek a hozzávalók nem állnak rendelkezésünkre, s ezért a végeredménynek sem olyan az íze, mint ahogy azt már korábban tapasztaltuk. Valahogy hiányzik belőle valami. De néha az is előfordul, hogy minden hozzávalónkból a meghatározott mennyiséget használtuk, az eredmény továbbra sem az igazi. 

A problémát ilyenkor a sütő is okozhatja, mert kihűlt, esetleg túlságosan felmelegedett, vagy korábbi maradékok ragadtak rá. Olyan maradékok, amelyek túl nagy nyomot hagytak, vagy olyanok, amelyek elterelték a figyelmünket. Bár nem vagyok szakértő, de mégis megeshet, hogy a baj az, hogy a sütőnk csak felületesen tiszta, a piszok pedig mélyre van lerakódva. S mivel a sütőnk felületes, amit kiveszünk belőle, az is csak látszólag lesz átsülve, belül viszont nyers marad. Nyers, felületes marad a nevetésünk, a boldogságunk, a kapcsolataink, az életünk. S míg sokszor azzal próbálunk meg törődni, hogy a másik sütője mennyire piszkos, a másik életében és ételében mennyi az átsült és mennyi a nyers, a saját sütőnk annyira bepiszkosodik, hogy még a végén nem találunk rá tisztítószert!

De te is tudod nagyon jól, hogy nem a sütőről, hanem a világunkról beszélek, ami tele van olyan dolgokkal, amelyek elvonják a figyelmünket a fontos dolgokról, például a nevetésről, az igazi nevetésről! Olyan tárgyakkal vannak tele a hétköznapjaink, amelyek elszórakoztatnak, de cseppet sem boldogítanak.

Ezért én most azt tanácsolom neked, hogy miután fél szemmel rápillantottál a szomszédod sütőjére, tésztájára, meg persze az autójára is, vess egy pillantást a magadéra, és mielőtt elszaladnál tisztítószerért, gondolj vissza arra, hogy mikor nevettél úgy igazán, szívből, könnyesen!

Az #ArtGenetics interdiszciplináris projektnek köszönhetően akár te is segíthetsz abban, hogy a gyümölcsök és zöldségek evolúcióját részletesebben feltérképezzék.

Hieronymus Bosch alkotásai talán nemcsak művészi értelemben, hanem az élelmiszerek evolúciójának szempontjából is értelmezhetők. A belgiumi VIB-UGent Center for Plant Systems Biology növénybiológusa, Ive De Smet, és a művészettörténet-oktató, David Vergauwen, új megközelítést alkalmazva, az #ArtGeneticsnek nevezett módszerrel vizsgálják, hogyan tükrözik a régi mesterművek a növényi élelmiszerek fejlődését az évszázadok során.

Az előbb említett Bosch Gyönyörök kertje című alkotásán az eprek – amelyek többsége nagyobb, mint az őket megenni próbáló meztelen emberek – jelentése és jelentősége vitatott. De a mérettől eltekintve a biológus és a művészettörténész egyetértett abban, hogy a németalföldi festő valóban elég pontosan lefestette a 16. századi epret.

Pontosabban

De Smet és Vergauwen azt állítják, hogy az ezeréves múltba visszanyúló műalkotások, különösen a festmények és szobrok, a világ legnagyobb történelmi adatbázisát alkotják a gyümölcsök, zöldségek, magvak, gabonafélék és hüvelyesek tekintetében. A műalkotások tanulmányozása lehetőséget teremt a tudósoknak arra, hogy betekintést nyerjenek, mikor és hol jelentek meg a különféle növényi fajták, és milyen kapcsolatok voltak az élelmiszer-fogyasztási szokások, kereskedelmi útvonalak és az újonnan elfoglalt területek között.

Az alapgondolat egy szentpétervári múzeumban látható olajfestmény, Frans Snyders Gyömölcsösbódéja volt. Vergauwen rámutatott a furcsa kinézetű dinnyére, és felvetette, hogy talán így néztek ki a görögdinnyék a művész idejében, míg De Smet arra gondolt, hogy talán csak rosszul festett gyümölcsöket a művész. Ekkor jött rá a két kutató, hogy a művészeti alkotások értékes forrást jelenthetnek a növények küllemének időbeli változásainak követésére.

Frans Snyders, Gyümölcsösbódé (Fruit Stall), 1618–1621, Ermitázs, olaj, vászon, 206 x 342 cm

De Smet szerint: „bár rendelkezhetünk bizonyos ősi növények genetikai kódjával, gyakran nincs megfelelően megőrzött minta. Azok a képek, amelyeket a művészet segítségével kapunk, segíthetnek ezeket a fajokat idővonalra helyezni és az evolúciójuknak a nyomába eredni” – olvashatjuk a Frontiers oldalán.

Az egyik legnagyobb előnye ennek a módszernek, hogy olcsóbb és könnyebben elérhető, mint az archeológiai kutatások, és kevésbé függ a nyelvi korlátoktól, mint a történelmi szövegekben leírtak. A képalapú kutatások sok esetben pontosabb és érdekesebb eredményekhez vezethetnek, hiszen a képek önmagukban is rengeteg információt hordoznak.

Hogyan segíthetünk?

Az egyik kihívás, amellyel a kutatók szembesülnek, a múzeumok online katalógusainak alacsony felbontású képei és a hiányzó kulcsszavak, amelyek megnehezítik a keresést. Ezért De Smet és Vergauwen arra kér minden műkedvelőt és múzeumlátogatót, osszák meg a kiállításokon készült képeiket, hogy saját nyílt hozzáférésű adatbázisukat létrehozhassák. A páros Instagramon (@artgenetics) szívesen fogadja a kutatást elősegítő információkat.

Az #ArtGenetics tehát nemcsak a művészek és növénybiológusok különleges együttműködését hozza magával, de újfajta megközelítéssel közelebb hozza egymáshoz a művészettörténészeket és a genetikusokat, megmutatva, hogy az evolúció nyomában járva a múlt és a jelen közötti kapcsolatokat is felfedezhetjük.

W. G. Sebald Austerlitz című regénye kísérteties és önvizsgálatra ösztönző regény, amely mélyen belemerül az emlékezet, az identitás és a történelmi traumák maradandó örökségének összetettségébe. Jacques Austerlitz rejtélyes figuráján keresztül Sebald olyan elbeszélést alkot, amely elmossa a fikció és a valóság közötti határokat, és mélységes idő- és térbeli utazásra invitálja az olvasót.

Az Austerlitz középpontjában Austerlitz saját múltjának feltárása áll, amely szorosan összefonódik Európa 20. századi viharos történelmével. Austerlitz Dafydd Elias néven született Prágában, de a második világháború kitörése előtt a Kindertransporton Angliába került, elszakítva szüleitől és valódi személyazonosságától. Egy walesi lelkész és felesége nevelte fel, és Austerlitz Jacques Austerlitz néven nőtt fel, akit múltjának töredékes emlékei és a kiszorultság mélységes érzése kísértett. A regény úgy bontakozik ki, ahogy Austerlitz a véletlen találkozások és a váratlanul felbukkanó emlékek által vezérelve fokozatosan összerakja saját történetét. A névtelen elbeszélővel folytatott beszélgetésein keresztül Austerlitz magának az emlékezetnek a természetéről elmélkedik, az igazság megfoghatatlanságával és azzal, hogy a múlt miként formálja a jelent.

Sebald elbeszélői stílusát meditatív és kanyargós jelleg jellemzi, ahogy az elbeszélő és Austerlitz hosszas beszélgetéseket folytat, amelyek személyes anekdoták, történelmi megfigyelések és filozófiai elmélkedések között ingadoznak. A fekete-fehér fényképek beillesztése a szövegbe további összetettséget kölcsönöz, elmosva a fikció és a dokumentumfilm közötti határokat, és arra invitálva az olvasót, hogy elmélkedjen a kép és a szöveg közötti kapcsolatról.

Az Austerlitz központi témája az elmozdulás és az elidegenedés, ahogy Austerlitz saját identitásának összetett kérdéseit járja körül, és küzd szülőföldje elvesztésével. Önkereső útja során szembesül múltjának traumáival – köztük a holokauszt borzalmaival – és azok saját életére gyakorolt mélyreható hatásával. Austerlitz történetén keresztül Sebald azt vizsgálja, hogy az egyéni életeket milyen módon alakítják a nagyobb történelmi erők, és hogy etikai szempontból milyen fontos tanúságot tenni azok történeteiről, akiket a történelem elhallgattatott.

Az emlékezet és a történelem feltárása során az Austerlitz mélyreható kérdéseket vet fel az identitás, a hovatartozás és az igazság megfoghatatlan természetéről. Sebald mesteri prózája és felidéző képi világa mélyen magával ragadó és elgondolkodtató olvasmányélménnyé teszi az Austerlitz-et, mély betekintést nyújtva az emberi létbe és a trauma maradandó örökségébe. Gazdag szerkezetű elbeszélése és elgondolkodtató témái révén az Austerlitz arra hívja az olvasót, hogy elmélkedjen arról, a múlt milyen módon gyakorol hatást a jelenre, és etikai szempontból milyen fontos szembenézni a történelem traumáival a gyógyulás és a továbblépés érdekében.