Slider

Carpe Diem – Életemben először éltem a mának

by Bartok Barbara | 2018. 05. 09. | 0 | Egyéb,KultúrHaus,Mifolyikitt,Slider

Néhány hónappal ezelőtt eldöntöttem, hogy én igenis ki fogok lépni a komfortzónámból. Búcsút mondok a szürke hétköznapoknak, a könyveknek, filmeknek, cikkeknek, munkáknak, és élni fogok. Élni fogok, mint egy egészséges fiatal lány, akinek adott a lehetőség, hogy kihasználja egyetemi éveit. A napokban pedig elém sodródott a lehetőség, hogy megtegyem. Eddig el sem tudtam magamról képzelni, hogy vonatra szállok, utazok három órát, csak azért, hogy meghallgassak egy idegen bandát, egy idegen városban. Jött a kérdés, hogy megyek-e, nehezen, de jött a válasz, hogy igen.

Az utolsó percben értünk az állomásra barátnőmmel, nem volt már lehetőségem visszafordulni. A vonat elindult, nekem meg életemben először spontánnak kellett lennem. Fogalmam sem volt arról, hogyan alakul majd az estém. Azt sem tudtam, milyen műfajú zenékre fogok csápolni majd a színpad előtt. De elöntött a boldogság, hiszen végre valami olyat csinálhatok, ami nem kötelező, nem fárasztó, nem kell, hanem szimplán jólesik. Kiült a mosoly az arcomra, és nem akart távozni.

Megérkeztünk, megvettük a jegyeket visszafelé, taxiba szálltunk, hogy véletlenül se vesszünk el a városban, hiszen csak percek voltak hátra a koncert kezdetéig. Rohantunk a színpadig, majd szólt a barátnőm, hogy sajnos még nem a mi bandánk zenél. Félórás csúszásról hallottunk elejtett szavakat a tömegben. Abból másfél óra lett, és mi már tudtunk, hogy le fogjuk késni a vonatot. De akkor a mának éltünk: kit érdekel?! Teljes izgalommal vártam már a bandát, pedig akkor még csak a nevüket tudtam: Esti Kornél. Ez pedig Kosztolányi művére emlékeztetett, amelyet nagyon szeretek, szóval gondoltam, ez sem lehet rossz.

Felálltak a színpadra a fiúk, és az első hangokkal elvarázsoltak. Helyben tanultam a szövegeket, és minden dal végén már tele torokból énekeltem a refrént. Megöleltem a barátnőmet, hálás voltam neki, hogy megosztja velem ezt az élményt. A banda hat fiatal, szemrevaló srácból áll, akik imádják, amit csinálnak. Körülöttem mindenki eltökélt rajongójuk volt, csak én álltam ott tudatlanul. De pillanatok alatt magukkal sodortak engem is. Vízhólyagokat táncoltam lábaimra, a dalszövegek pedig mintha szívemből szóltak volna. Bejelentették, hogy utolsó daluk érkezik, és valósággal elszomorodtam.

A következő fellépő a Bagossy Brothers volt. Tőlük már ismertem két dalt is, és jónéhány refrént a rádióból. Mivel a Kolozsvárra tartó vonat, amelyre kiváltottuk a jegyeinket, már félúton tartott nélkülünk, úgy döntöttük meghallgatjuk még ezt a két zeneszámot. Sokáig nem kellett várnunk, a két ismert dalszöveg a legelején elhangzott. „Carpe diem” jelszóval maradtunk ennek a koncertnek is a végéig. Az utolsó pillanatokban már nem éreztem a lábaimat. Csak reflexből táncoltam. A mosoly még mindig díszelgett izzadt arcomon. Az járt a fejemben, hogy évek óta ez a legjobb estém. Random kezdődött, minden döntés a születése pillanatában el is fogadtatott.

Fájós lábakkal, kócos hajakkal taxiba ültünk. Tudtuk, nemsokára lefagy a mosoly az arcunkról. Az állomáson közölték, fizetnünk kell a jegyért, ha még aznap haza szeretnénk jutni. Utolsó pénzünket odaadtuk a furcsán mosolygó nőnek, és szótlanul elindultunk a peron felé. Leültünk egy padra, egymásra néztünk, és percekig tartó, hangos nevetésbe kezdtünk.

Ballagási speech

by Kismihály Boglárka | | 0 | Bezzeg...,Egyéb,Slider

Újságírás? Mondd, hogy mellette beiratkozol egy komolyabb szakra is… Szerinted miből fogsz megélni? Újságírás? Akkor neked biztosan laza a szessziód. Tudtommal meg nem kell diploma ahhoz, hogy valaki írni tudjon. Jó na, végül is az a lényeg, hogy szeresd, és ha időközben meggondolod magad, még válthatsz. Újságírás? Hú, de vagány. Akkor majd te is fogsz rohangálni a mikrofonnal híres emberek után? De jó neked, bármilyen koncertre ingyen bemehetsz. Újságírás? Akkor te ilyen zsurnaliszta leszel, aki mások szennyesét kiteregeti? Biztosan újságíró akarsz lenni? Azt hittem, te annál rendesebb ember vagy.ballagás

Rengeteg tévhit, előítélet, jótanács, amelyekkel elsőéves egyetemistaként mindan­nyiunknak szembesülnünk kellett. Kaptunk mi hideget-meleget, vállveregetést, fejsimogatást, sajnálkozó tekintetet, arrogáns félmosolyt, értetlen pillantásokat és részvétet nyilvánító biccentéseket. Mindezt az első, bátortalanul megtett lépések után, amikor még mi magunk is azon töprengtünk, hogy jól választottunk-e. Aztán sorra érkeztek az újabb pofonok: habár azt hittük, hogy valamennyire tudunk írni, gyorsan kiderült, hogy nem elég, ha az alanyt és az állítmányt egymás mellé illesztjük, mert attól még nem biztos, hogy értelme is lesz a mondatunknak. A választási és pártrendszerek útvesztőjében tévelyegve döbbentünk rá, hogy talán szakot tévesztettünk, a jog és az etika órákon pedig csak pislogtunk, hogy mit keresünk itt. Mindeközben megtanultunk precíz laptükröt készíteni, tördelni, az újság hasábjait pontos karakterszámú anyagokkal megtölteni, hogy azután szembesüljünk a nyomtatott sajtó halálát jósló próféciákkal. Amikor már úgy éreztük, hogy sikerült elsajátítanunk a hatásos véleményanyagok megírásának technikáját, megtudtuk, hogy a vélemény olyan, mint a hátsó felünkön lévő nyílás: mindenkinek van, de senkit sem érdekel a másé. A rádiós órák sem úgy sültek el, ahogy szerettük volna: akkora traumát jelentett visszahallgatni saját hangunkat, hogy attól a perctől inkább mindenki az írott sajtóban képzelte el magát. A tévés műhelyen szembesülnünk kellett azzal, hogy a képernyőn nem mutatunk olyan impozánsan, mint profilképeinken, a kamera láttán pedig úgy lemeredtünk, hogy egy épkézláb mondat sem hagyta el szánkat (tisztelet a kivételnek). S ha mindez nem lett volna elég, bele kellett törődnünk, hogy kár az energiabefektetésért, mert újságírókként sosem fogunk annyit keresni, mint Gipsz Jakab, aki holnaptól vlogolni kezd étkezési szokásairól, kedvenc kismacskájáról vagy arról, hogy miként valósíthatod meg önmagad tíz egyszerű lépésből. Amikor már teljesen a padlón voltunk, és azt hittük, nincs ennél lejjebb, megkaptuk a kegyelemdöfést: a sajtószabadság délibábja lassan eltűnt előlünk, mi meg egyedül maradtunk golyóstoll és billentyűzet nélkül a sivatag közepén.

Kedves családtagok, barátok, miután néhány szívinfarktust túléltetetek, megnyugtatlak: nem ennyire kilátástalan a helyzet, viszont a szakma képviselői által hangoztatott objektivitás legtöbbször relatív, az újságírónak pedig soha nem szabad elveszítenie öniróniáját. Persze a három év nemcsak sorozatos csalódásból, hasra esésből és bakiból állt, amelyeken amúgy az egyetemisták java része átesik, hanem számos meglepetésben is volt részünk. Borkóstolós, székelyköves, torockói gólyatábortól kezdődően bográcsos és puliszkás sztánai kiránduláson keresztül, rakpartos, citadellás budapesti tanulmányútig mindenből kaphattunk egy kis ízelítőt. Mivel lehetetlen küldetésnek bizonyulna, nem is próbálom meg néhány percbe és tucatnyi keszekusza barokk körmondatba belezsúfolni mindazt, ami kis csoportunkkal történt az elmúlt három évben. Nem is lenne igazán hiteles, ugyanis mind a tizenhatan saját, egyedi szűrőnkön keresztül fogtuk fel a történéseket. Büszkék vagyunk egy szál fiunkra, aki nem tántorodott meg a többségben lévő másik nemtől, mindig kitűnt markáns egyéniségével, és sosem sértődött meg, amikor tanáraink először csak a hölgyekhez szóltak. Hálásak vagyunk tanáraink türelméért, akik vészhelyzet esetén dézsástól öntötték belénk a lelket és az önbizalmat, még akkor is, ha csapnivaló írásaink születtek. Habár a három év kevés volt ahhoz, hogy mindenkivel ugyanolyan közeli kapcsolatot alakítsunk ki, kétségkívül állíthatom, hogy csoportunk minden tagjában ott rejlik az a spiritusz, ami a boldoguláshoz szükséges. Talán észre sem vettétek, de mindannyian kitűntetek egyéniségetekkel: Ágnes a Forma–1 iránti rajongásoddal, Kriszta a könyv- és olvasásmániáddal, Lili az örökmosolygásoddal, Zsanett a szépérzékeddel, Imola talpraesettségeddel és önállóságoddal, Tompa Réka fotózás iránti szenvedélyeddel, Rebeka határtalan öniróniáddal, Jánosi Zsuzsa jól megfontolt kimértségeddel, Majláth Réka lazaságoddal, Hajnal kitartó KMDSZ-es tevékenységeddel és beszólásaiddal, Zsuzsu Afrika-fanatizmusoddal és páratlan hajkölteményeiddel, Emese őszinteségeddel és bájos mosollyal párosult késéseiddel, Boróka racionalitásoddal és szakértelmeddel, Timi megfékezhetetlen beszélőkéddel, Dzsábá pedig frappáns írásaiddal és egyedi raszta tincseiddel. Igazi élmény volt megismerni titeket. Habár állandóan megkérdőjeleződik bennünk, hogy képesek leszünk-e helytállni a szakmában egy olyan változás idején, amikor a média teljesen átalakul és az újságírók presztízse egyre inkább csökken, én biztos vagyok benne, hogy sokatokról fogunk még hallani a közeljövőben. Addig is: a múzsa ereje legyen veletek!

Akik az autóbuszra esküsznek

by Görbe Helga | | 0 | Bezzeg...,Egyéb,Slider

Óóó, hát van még hely azon a buszon! Vagy mégsem? Hát dehogynem! Lehetetlen bezárni az ajtókat? Sebaj, én még akkor is felférek!

Nem telik el úgy nap, hogy ne szembesülnék néhány ember hasonló gondolatmenetével. Az autóbusz már zsúfolásig tömve, de ő gondolkodás nélkül rohan utána, hogy aztán átverekedje magát a tömegen, és megnyomorítva még legalább három embert – saját magán kívül – belülről ráfeküdjön az ajtóra. Utána természetesen ámuldozik, hogy a sofőr alig tudja bezárni az ajtókat, és hogy a buszon utazók nagy része melegebb éghajlatokra küldi. Ideális esetben mentegetőzni kezd, miszerint nagyon-nagyon sürgős dolga akadt, és őrült rohanásban van. Vagy pedig közli, hogy nem bír már állni a megállóban, mert kint hideg szél fúj. Természetesen mindkettő nyomós ok arra, hogy végigszenvedjen egy kirándulással felérő városi utazást, és az sem probléma, ha csak néha-néha kap levegőt. De mi történik akkor, ha nem a mesébe illő helyzettel találkozunk, hanem minden utas igazi rémálmával? Olyan személlyel, aki folyton zsörtölődik, hogy a többiek miért nem mennek előrébb, hátrább, kicsit jobbra vagy egy kicsit talán balra. Hogy a mellette álló néni miért cipel olyan sok csomagot, hiszen alig lehet elférni tőle, és hogy az egyetemista miért taposta le a cipőjét, hát nem fér el ezen az átkozott buszon?! Közben hangosan mutogat, és azon csodálkozik, hogy délután négy órakor miért tolonganak ilyen sokan. Dehogyis, az eszébe sem jut, hogy ő szállt fel akkor, amikor már a többieknek sem volt helyük, ő vállalta ezt a minőségi utazást, nem pedig rákényszerítették.

Hogyha pedig egy fiatal véletlenül le tud ülni, és nem ugrik fel azon nyomban, amikor egy 60+-os feltűnik a busz ajtajában, akkor az összes utas kénytelen végighallgatni, hogy „Mennyire pofátlanok a mai gyermekek…” És mondja, mondja, még mindig mondja, a Monostortól egészen a Györgyfalviig, fülhallgatón keresztül préselődve is csak ezt hallom.

Ha majd egyszer megértem a zsúfolt buszozás érdekfeszítő elméletét, akkor én is felmászok ezerharmadik utasnak – a busz tetejére.

Lapszus

by Bartok Barbara | 2018. 04. 18. | 0 | Bezzeg...,Egyéb,Slider

Most már lassan egy órája a laptopom képernyőjén tündöklő fura virágot bámulom. Ne szépítsük: csúnya. Körülbelül három hónapja állítottam át erre, amikor már nem akartam tovább nézni azt a művészi csókos képet, ami még a Mãrãşti lakásban készült. Nézem a virág rózsaszín bibéjét, és azon gondolkodom, mihez kezdjek. Nagyon sok dolgom lenne. A szekrényemből már úgy folynak ki a ruhák, hogy a Duna szégyellené magát, ha látná. Az asztalon nagy kupac mosatlan, a határidőnapló tele van feljegyzett házifeladattal, és nyilván írni is kellene. De én… a csúnya virág rózsaszín bibéjét bámulom továbbra is. Álmos vagyok, fáradt, nyúzott, nyűgös, úgy, ahogy illik. Szidom magamban a vitaminjaimat, hiszen drágák voltak, az ízük szörnyű, és sehol nincs a beígért energia. Gondolkodni kezdek, hogy mikor csináltam bármi lényegeset. Mindennap felkelek, bevánszorgok az egyetemre (késve), elmegyek dolgozni, eszem, iszom, alszom.

Hónapok óta lapszusban szenvedek. Ez egy olyan betegség, ami általában azokat érinti, akik a szavakkal kellene hogy dolgozzanak. De nincs. Nincs szó. Mondatokról álmodni sem merek régóta. Mosolyogva, hümmögve válaszolok a kérdésekre, válaszom csak annyi, „te?”. Összefüggő értelmes mondataim nem igazán születnek. Szidom magam emiatt, majd megsajnálom, és rábólintok, ahogyan Pató Pál úr szokott. Meghalt a motiváció. Mondhatnám, hogy azért, mert: téli depresszió, tavaszi fáradtság, magánélet, tanárok, szülők, testvérek, élet. De nem, a válasz csak én lehetek. Évről évre bekopog hozzám a lustaság, évről évre tovább marad.

Vagy csak túl kritikus vagyok magammal szemben? Túl sokat várok el?

Na, Pató Pál is megérkezett.

Itt nem csak bátorságról van szó! – Only The Brave

by Gál András | 2018. 02. 20. | 0 | Ajánló,Kivetítő,Slider |

Még mielőtt nekifutnánk fejjel a falnak és ripityára elemeznénk egy újabb mozifilmet a „teljes mértékben amerikai” polcról, tegyünk helyre valamit. Hiába is tagadnánk, rettentő hálátlanok, elégedetlenek, telhetetlenek vagyunk. Természetünktől fogva. Nem szükséges konkrétumokra szorítkozni: az élet minden szakaszában igaz ránk, hogy nem tudjuk beérni azzal, ami van: a több jobb. Hogy miért ez a hegyi beszéd? Azért, mert az Only The Brave felénél alig volt sejtésem, hogy mit is fogok írni róla a kritikában. Az járt a fejemben, hogy ennyi nem igazán lesz elég. Túl lapos, nehéz lesz kilépni az általánosságok árnyékából. Teljes cikk