Szerintem senkinek sem kell bemutatni a cirkuszok sötét oldalát. A 19. és 20. században a „torzszülöttek” jelensége hatalmas tömegeket vonzott, köztük olyanokat, mint Viktória királynő. A szervezett freakshow-k és emberi furcsaságok bemutatóinak kezdetei I. Erzsébet uralkodásának 16. századi korára nyúlnak vissza, de ezek a show-k a viktoriánus korszakban indultak be igazán. Ahogy az orvostudomány és a tudományok iránti növekvő érdeklődés a közönséget arra késztette, hogy megnézze a különböző anatómiáink és biológiai érdekességeink furcsa, és néha groteszk bemutatóit, a „csodabogarak” jelensége az Egyesült Államokban és Angliában is elterjedt. A tudomány fejlődésével és az ismeretlen jobb megismerésével azonban a freakshow-k eltűntek a történelem sötét bugyraiban, legalább is azt hihetjük.

A body positivity korában már elképzelhetetlen, hogy valakit porondra állítsunk és csodálkozzunk a furcsaságain, vagy ne adj’ isten fogyatékain, nyilvánosan, legalábbis. Szerintem ez az interneten ugyanúgy megtörténik, csak kicsit burkoltabban. Nyilván, mai szemmel könnyen elítélhetjük, hogy mennyire etikátlan valakit a mentális vagy a tesi rendellenessége miatt pódiumra állítani. Az egyedüli gond az, hogy ma is csináljuk, nem véletlenül lett híres Varga Irén, Video Info 1 Zoli bácsi, Molnár Krisztián vagy Bartos Cs. István. Szeretjük nézni, ha valaki testileg vagy mentálisan eltér az átlagtól, régen legalább a cirkuszokban fizettek a „torzszülötteknek”, hogy megnézhessék őket. Bár, ha jobban belegondolok, ez ma is megtörténik. Morálisan rengeteg olyan dolgot nem haladtunk meg, amire manapság kisujjból rávágnánk, hogy az a múlté.

Az ember a világegyetem dicsősége és söpredéke – állapította meg a francia filozófus, Blaise Pascal 1658-ban. Kevés dolog változott. Szeretünk és gyűlölünk; segítünk és ártunk; kezet nyújtunk és kést szúrunk.

A mellékelt kép macskát ábrázol. Bizony. Inkább hasonlít még fel nem fedezett, de valószínűleg a macskafajták családjába tartozó lényre, mint cukimuki kiscicára. Ennek a „festménynek” még rengeteg társa van, az internetnek köszönhetően néhány kereséssel többtucatnyi eltorzított macskafélét találhatunk. Jogosan tesszük fel a kérdést: mégis, mit ártottak ezek az aranyos jószágok a középkori társadalom embereinek, hogy ilyen borzalmas – de vicces – módon ábrázolták őket?

Hasznos és segítőkész jószág – egy ideig

A macskákat a rómaiak hozták Európába Egyiptomból, és sokáig jó hírnévnek örvendtek. A kártevők sokat rontottak a termésen, az Afrikából importált állatok pedig a természet legtökéletesebb fegyverének bizonyultak: szó szerint nem tudnak megenni semmi mást, ami nem hús, így nem jelentenek veszélyt a termésre. Emiatt igazán alkalmasak az élősködők megölésére és elfogyasztására.

A babonák és halálbüntetések korszakának is nevezhetnénk a középkort. Éppen ezért, akkor vett nagy fordulatot a macska-ember viszony, amikor az 1230-as évek elején IX. Gergely pápa kiadta a Vox in Rama nevű pápai dekrétumot. A történet szerint ez a rendelet a macskákat a sátán eszközeinek nyilvánította, és a középkori Európát nagy macskatisztogatásra indította, különös tekintettel a fekete macskákra, amelyek különösen luciferiánusnak számítottak. A pápa határozatát betartva Európa-szerte mindenki irtani kezdte a macskákat. Igen ám, de amikor a pestisjárványt hozó patkányok nagy számban megérkeztek, alig voltak egérfalók, hogy csökkenteni tudták volna a fekete halál seregének nagyságát, emiatt (is) terjedhetett ilyen gyorsan a végzetes betegség.

A pápa valóban ezt akarta?

A pápai dekrétum nem beszél sokat a macskákról. Csupán annyit említ róluk, hogy egyik sátánista szekta szimbólumává, ikonjává válhattak. Amúgy sem ez lenne az első eset, hogy a katolicizmus egy állatot sátánista szimbólumként nevez meg – mint például a kecskéket. A Vox in Rama azonban nem azt parancsolja, hogy a katolikusok Európa-szerte iktassanak ki minden macskát: az újonnan megjelent szektára hívta fel az emberek figyelmét, hogy mihamarabb megállíthassák a sátán terjeszkedését.

Képzőművészet: érdekes cicaábrázolások

Ennek okán a macskákat gyakran jelenítették meg a festményeken olyan jelképekkel, amelyek a kárhozattal, a sátánnal és a gonosszal voltak kapcsolatban. Kiderült, a középkorban a macskák elutasítása az egyház hatalmas befolyása révén történt, és ennek megfelelően jelenítették meg a művészek is az állatokat. A sötét, titokzatos és kísérteties macskaképek nemcsak a négylábúakat, hanem azok gazdáit is elátkozottnak és ördögiként ábrázolták.

Az egyház által terjesztett előítéletek nem csak a vallásos freskókra és festményekre hatottak ki. A mindennapi életet bemutató képeken is visszaköszöntek a macskákat érő előítéletek. Az emberek az utcákon, a házukban gyakran eltaszító módon jelenítették meg a macskákat, mint a sátán cinkosait, és a festményeken keresztül ezek a sztereotípiák tovább éltek.

Azonban a képzőművészet történetében eljött a fordulat a macskák ábrázolásában – hál’ istennek –, amely az ellenállás, az új gondolkodás és az értékek megváltozása felé mutatott. A középkor végétől kezdve, a reneszánsz időszakban és a későbbi évszázadokban is, egyre több művész ábrázolta a macskát egyedi, érdekes, kedvelhetőbb és aranyosabb, vagy humán formában.

A festményeken keresztül jól követhető a macska-ember viszony alakulása az évszázadok során. A cicák modern pozitív megítélése egyfajta győzelemként tekinthető a középkori stigmatizációval szemben. Ha múzeumlátogatás során furcsa cicákat látunk a festményeken, akkor gondoljunk arra, hogy milyen szörnyűségeket kellett megélniük az ómacskáknak. Opcionális lépés, de ezt követően – vagy a cikk elolvasása után – nézzük meg az 1970-es Macskarisztokraták című rajzfilmet, és bulizzunk egyet a Minden ember macska nem lehet dalra. Vagy ha ragaszkodunk a magyar eredethez, akkor Hofi Géza és Koós János Macskaduettje is segíthet az előbb elolvasott szörnyűségek feldolgozásában.

Lehet, hogy a drámairodalom egyik legkiemelkedőbb alakja soha nem létezett? A Shakespeare-szerzőség kérdése – az az elmélet, hogy talán nem is William Shakespeare írta a neve alatt kiadott műveket – az angol irodalomtörténet legszörnyűbb, legbosszantóbb, legelképesztőbb témája. Sokan megkérdőjelezik, hogy Shakespeare írta-e a műveit, és sokan úgy tartják, a Shakespeare álnév volt, ami egy csapat írót takart. Hiába írt Shakespeare körülbelül 38 színművet és több mint száz szonettet, a kézírása sehol sem lelhető fel. Összesen hat darab aláírása maradt fent, és mind a hat teljesen másképp néz ki. A hat aláírás lehetséges olvasatai a következők: „Willm Shakp”; „William Shaksper”; „Wm Shakspe”; „William Shakspeare”; „Willm Shakspear”; „By me, William Shakspear”. Egyikük sem használta a teljes „Shake-speare” vagy „Shakespeare” vezetéknevet, ahogyan az a kánonban található.

Szakértők szerint Williamnak körbe kellett volna utaznia a világot, több nyelven is beszélnie kellett volna, olyan információk vannak a műveiben, amelyeket ő mint egyszerű parasztember nem szerezhetett volna meg, és amelyeket sehol máshol nem olvashatott. Egyes műveiben azt is bebizonyítja, hogy az orvostudomány sem állt tőle olyan távol. Nincs arra bizonyíték, hogy valaha is elhagyta volna Angliát, de még Londonból sem nagyon mozdult ki. Nem beszélt sem franciául, sem görögül vagy latinul. Senki sem tudja, mit csinált Shakespeare 1585 és 1592 között. Életrajzíróinak megdöbbenésére Shakespeare eltűnt a történelmi feljegyzésekből 1585-ben, amikor ikrei megkeresztelését feljegyezték, és 1592 között, amikor a drámaíró Robert Greene egy röpiratban „felkapaszkodott varjúként” ítélte el. A sértés arra utal, hogy addigra már nevet szerzett magának a londoni színpadon. Mit csinált az újdonsült családapa és leendő irodalmi ikon ez alatt a hét „elveszett” év alatt? A történészek feltételezik, hogy tanítóként dolgozott, jogot tanult, beutazta a kontinentális Európát, vagy csatlakozott a Stratfordon átutazó színésztársulathoz. Egy 17. századi beszámoló szerint elmenekült szülővárosából, miután szarvasokat orvvadászott egy helyi politikus birtokáról.

Hogyan lett a provinciális közemberből, aki soha nem járt egyetemre és soha nem merészkedett ki Stratfordon kívülre, a történelem egyik legtermékenyebb, legvilágiasabb és legbeszédesebb írója? Shakespeare már pályafutása elején olyan történeteket mesélt, amelyek a nemzetközi ügyek, az európai fővárosok és a történelem alapos ismeretéről, valamint a királyi udvar és az előkelő társaság ismeretéről tanúskodtak. Ezért egyes teoretikusok azt feltételezik, hogy egy vagy több szerző, aki el akarta rejteni valódi személyazonosságát, William Shakespeare személyét használta fedőnévnek. A javasolt jelöltek között szerepel Edward De Vere, Francis Bacon, Christopher Marlowe és Mary Sidney Herbert. A legtöbb tudós és irodalomtörténész továbbra is szkeptikus ezzel a hipotézissel kapcsolatban, bár sokan gyanítják, hogy Shakespeare néha más drámaírókkal is együttműködött. A Szentháromság-templom és a stratfordi kormányzat hivatalos feljegyzései Shakespeare létezését rögzítik, de ezek egyike sem tanúsítja, hogy színész vagy drámaíró lett volna.

Március elsején, 68 éves korában elhunyt Torijama Akira, a Dragon Ball megalkotója.

Torijama Akira japán mangaka és karaktertervező, aki leginkább olyan ikonikus művek megalkotásáról ismert, mint a Dragon Ball és a Dr. Slump. Torijama 1955. április 5-én született Nagojában, Japánban, és a manga és anime iránti gyermekkori rajongása megalapozta az iparágban elért fényes karrierjét.

A manga világába vezető útja Torijamának még fiatalkorában kezdődött, amikor felfedezte Osamu Tezuka, az Astro Boy és a Black Jack híres alkotójának munkáit. Tezuka történetmesélő és művészi stílusa inspirálta Torijamát, aki saját készségeit fejlesztette, és végül 1978-ban debütált mangarajzolóként a Wonder Island című egykötetes munkájával. 

Torijama azonban csak a Dr. Slump sorozat 1980-as megjelenésével vált széles körben ismertté. A Dr. Slump a humor, a szeszély és az élénk karakterek jellegzetes keverékét mutatta be, és mind hazai, mind nemzetközi szinten hatalmas elismerést aratott. Az öt évig futó sorozat megerősítette Torijama státuszát mint a mangaipar feltörekvő sztárja.

Torijama magnum opusa a Dragon Ball 1984-es megalkotása volt. Torijama a kínai folklórból és az Utazás nyugatra című klasszikus regényből merített ihletet, és lebilincselő, epikus csatákkal, bonyolult világépítéssel és emlékezetes karakterekkel teli történetet alkotott. A történet Son Goku kalandjait követi, aki a hét misztikus Sárkánygömb összegyűjtésére indul.

A Dragon Ball kulturális jelenséggé vált, és számos mangafolytatást, anime-adaptációt, filmet és videójátékot eredményezett. Torijama dinamikus rajzai és fantáziadús történetmesélése minden korosztály közönségét magával ragadta, átlépve a kulturális határokat, és kitörölhetetlen nyomot hagyva a popkultúrában világszerte.

A Dragon Ballon kívül Torijama számos videójátékhoz, köztük a Dragon Quest-sorozathoz is hozzájárult a karakterek megtervezésével, ami még inkább bizonyítja művészi sokoldalúságát. Jellegzetes karaktertervei és fantáziadús világai továbbra is művészek és alkotók tömegeit inspirálják világszerte.

Hatalmas sikere ellenére Torijama alázatos és elkötelezett maradt a mestersége iránt. Interjúkban és nyilvános szerepléseken keresztül továbbra is kapcsolatba lépett a rajongókkal, és betekintést nyújtott alkotói folyamatába és ikonikus alkotásainak örökségébe.

A manga- és animeiparhoz való hozzájárulása elismeréseként Torijama számos díjat kapott pályafutása során, köztük a rangos Shogakukan Manga Awardot és az Eisner Hall of Fame-be való beiktatását.

Akira Torijama élete és munkássága a képzelet és a kreativitás erejének bizonyítéka. Úttörő manga- és animealkotásai révén olyan maradandó örökséget hagyott hátra, amely továbbra is inspirálja és szórakoztatja a közönséget szerte a világon. 

A Dr. Slump szeszélyes világától kezdve a Dragon Ball epikus és sokszínű univerzumáig Torijama hatása a populáris kultúrára megkerülhetetlen.

Mert egy nap valaki a mi hantunk mellett is leborul majd, hogy imádság mellett megemlékezzen mindarról, amit cselekedtünk, alkottunk, amit hátrahagytunk az utókor számára – mindarról, ami voltunk. Hiszen az élet értelme valahol az is volna, hogy szebb világot hagyjunk magunk után, mint amibe születtünk. Hogy ne csupán annyi maradjon rólunk – éltünk… hanem az is, hogy maradandó értéket teremtettünk, olyan tudással ruháztuk fel az utódainkat, amelyből ihletet meríthetnek, amelyre építhetnek, amely alapul szolgálhat az oly gyakran emlegetett „nagyobb cél” elérésében.

Talán idealista vagyok. Minden kétséget kizáróan túlságosan nagy reményt fektetek a szellem erejébe és az igazság előretörésébe, főként olyan világban, amely aktívan ennek az ellentétét kívánja kicsikarni az emberből. Olyan világban, amelyben ismételten éleződnek ki a geopolitikai törésvonalak, testet öltenek az elfojtott konfliktusok, és minden társadalmon belül áthidalhatatlannak tűnő szakadékok alakulnak ki napról napra. Talán már a holnapban is értelmetlen gondolkodni, nemhogy a jövő nemzedékei számára előkészítendő lelki táplálékban, de mégis abban bízom, hogy van értelme annak, amit a mindenkori értelmiség teremtett, és amit kortársaimmal alkotni fogunk.

Hiszen, végső soron, sosem volt ez másképp. Mi lett volna akkor, ha a márciusi ifjak nem bíztak volna abban, hogy követeléseikkel el tudják érni a békét, a szabadságot és az egyetértést, ezáltal szebb világot teremtve maguk és utódaik számára? Céljukat végső soron elérték, csupán nem eredeti elképzelésük alapján. Bár Világost közel két évtized terror követte, a kiegyezést követő boldog békeidők fél évszázada a korábbiakban sosem tapasztalt prosperitást és fejlődést hozott. Petőfi, Jókai, Vasvári, Bulyovszky és Irinyi; Batthyány, Kossuth, Deák, Szemere és Széchenyi; Dessewffy, Aulich, Damjanich, Török és Lázár – egyikük sem a hírnév reményében, hanem az eszme érdekében cselekedett.

Nemzeti ünnepünkre hangolódva tanulságos lehet összevetni, hogy százhetvenhat évvel ezelőtt milyen célokért küzdöttek elődeink, és napjainkban miért harcolunk mi. Az elnyomást, az igazságtalanságot, az esélyegyenlőtlenséget nap mint nap tapasztaljuk, áldozatai vagyunk, de mégsem lázadhatunk ellene fegyverrel, csupán leleményességgel és a törvény eszközeivel. Érzékeljük a reformok szükségességét a mindennapi életben, sóvárgunk a nyugati szintű fejlődés, tőke és államapparátus után, de ezt látszólag másra nem bízhatjuk, hát nekünk, magunknak kell azzá az elitté fejlődnünk, amely el tudja indítani a fejlődést. Több élet munkáját vázoltam itt fel, de ezen célok eléréséért a sajátomat bármikor önzetlenül felajánlom.

A kommunista diktatúra erdélyi értelmisége ismerte fel és tett eleget talán a legjobban a vállaira ereszkedő kötelesség terhének: a kultúra életben tartásának, ápolásának és gyarapításának érdekében az irodalom által. Bár a kényszer szülte a terhet, eredménye számos nemzedék szellemi gyarapodása volt – olyan rezsim égisze alatt, amely pontosan ez ellen küzdött tűzzel-vassal. Így hát bárhol is domboruljanak sírjaink Torinótól Aradig vagy Kolozsvártól Sepsiszentgyörgyig, éljünk úgy, hogy érdemes legyen ránk emlékezni.