A művészet legfontosabb feladatai közé tartozik az, hogy kérdéseket ébresszen fel bennünk, felkavarjon, vagy olyan összefüggésekre hívja fel a figyelmünket, amelyek addig nem tudatosultak bennünk. Anna Uddenberg Continental Breakfast című kiállítása a Meredith Rosen Galériában 2023-ban bemutatott installáció, amely három, látszólag funkcionális szobrot tartalmazott a fehér falakkal, kék szőnyeggel, függő mennyezettel és neonfényekkel kialakított térben. A kiállítás atmoszférája már a galéria lépcsőjén és a koszos folyosón is érezhető volt. Az installáció megnyitóján performerek bemutatták a szobrokat, amelyek, bár látszólag funkció nélküliek, mégis otthonosnak tűntek, emlékeztethettek valamire, de nem tudjuk pontosan, hogy mire. A kiállításon az érdeklődők két példányt is megtekinthetnek a futurisztikus megjelenésű székből. A székek kialakítását repülőgépülések és kórházi kiegészítők ihlették, és az elképzelés szerint a szék olyan modern tárgyat képvisel, amelyet az emberi étkezés tökéletes ülőhelyeként képzeltek el. A Continental Breakfast sokkoló jelentése, hogy az étkezés szexuális aktus, az „étel” pedig a tárggyá változott nő.

Anna Uddenberg számára nem újdonság az ilyen ellentmondásos üzenet: szobrai és installációi gyakran vizsgálják a nemek és a szexualitás, a hatalmi dinamika és a test témáit. Anna a modernitást pesszimista szemszögből értelmezi, az emberiség, főleg a nők tárgyiasítását a végletekig fokozva. Az általa tervezett székkel magyarázza el a kortárs életünk esszenciáját: emberként készek vagyunk alávetni magunkat a piac által ránk kényszerített szükségletek logikájának. És ezek a szükségletek gyakran nem tartoznak szorosan az emberi szükségletekhez: inkább a kéjvágyhoz tartoznak, és gyakran a mások feletti ellenőrzés formáját ölti.

A Continental Breakfast szék a behódolás aktusát állítja színpadra, ahol a nő a passzív behódolás szimbólumává válik. A kiállítás címe konkrét jelentéstartalmat árul el számunkra: ez egy reggeli, egy olyan étkezés, amellyel az emberek elsődleges szükségletükre, az éhségre válaszolnak, amely lehetővé teszi számunkra a túlélést. A reggeli e sajátos formája által implikált aktusnak azonban semmi köze az elsődleges szükségletekhez, mivel ez a szexuális interakció olyan formája, amely csak az egyik fél örömszerzésére irányul. Ebből a szempontból a „kontinentális” meghatározás itt megváltoztatja a perspektívát, és a kapitalista piac számára a reggeli egyik formájává teszi.

Időből és pénzből sosem elég, az egyetemisták nagy többségének egyenesen kevés van mindkettőből, így a szükség okozta megoldások rutinossá válnak számunkra. Az alábbiakban ezen rutinosságnak a konyhákban való megnyilvánulására hoztam néhány példát. Kóstoljunk hát bele…

Ketchupos laska: a pirosló boldogság

A szükséges alapanyagok listája nem hosszabb az órai jegyzeteinknél: tészta és ketchup. A ketchupos laska vagy tészta – kinek hogyan ízlik jobban – olyan étel, amit aközben is elkészíthetsz, míg az utolsó utáni pillanatig halogatott beadandód próbálod időre leadni. Csak főzd meg a tésztát, csapj rá jó adag ketchupot, és voilà!

Paradicsomszószos tortilla: Tacobell bolsevikpanellakás-verzió

A paradicsomszószos tortillalapok nemcsak arra jók, hogy a hűtődben porosodó maradék tortillákat felhasználd, hanem remek alapot szolgáltatnak egyedi kreációidhoz is. Csak terítsd ki a tortillalapot, kenj rá bőségesen paradicsomszószt, szórj rá valami nagyon egzotikus nevű zöldfűszert, mint a lestyán vagy a bazsalikom, és meg is vagy. Ha igazán kulináris élményre vágysz, keress a hűtőben rejtőző, a felismerhetetlenségig megszáradt szalámit, amit még októberben küldött az anyukád, és lásd el feltéttel a tortillalapodat.

Szalmakrumpli kenyérrel: mert Csíkban két dolog biztos: a hideg és a pityóka

Ez a fenséges étek annyiban nyer létjogosultságot, hogy kenyeret enni kell, így tanultuk kiskorunkban. A szalmapityóka kenyérrel meg csak laktatóbb, mint a szalmapityóka magára.

Újságíró-gyilkosság, szexuális zaklatás, munkahelyi megfélemlítés; a sajtó meg ki tudja, merre, de változik. Ilyen és hasonló témakörök érintésével zajlik Budapesten az Erasmus+ Blended Intenzív Programja, amely során Finn-, Észt-, Cseh- és Magyarország, illetve Románia újságírás szakos hallgatói vetik össze meglátásaikat a médiában jelenleg fennálló és felmerülő problémákra reflektálva. A program második napján a HVG közéleti, gazdasági-politikai hetilap szerkesztőségébe látogattunk, ahol a megvitatott témakörök margójára felmerült általános, az újságírás jövőjére vonatkozó kérdéseket Gergely Márton felelős szerkesztőnek tettük fel. 

– Mit gondol a jelenlegi újságíró szakmáról, annak folyamatos alakulásáról? Merre tovább, hogyan látja a sajtó jövőjét? 

– Komoly válaszúthoz „érkezett” az újságírás, és nem igazán látjuk előre, hogy mit hoz a jövő. Egyrészt van a technológiai kihívás, ami az AI-ban és ehhez köthető eszközökben ölt testet, másrészt ott a fokozódó nyomás a politikai erők részéről, hogy kontrollálják a tartalmakat, az üzeneteket. Ez egyébként nemcsak fél vagy teljes autokráciákra jellemző, hanem demokráciákra is, hogy a demokratikus erők megpróbálják kikerülni a média közvetítő szerepét, vagyis úgy elmondani a véleményüket, hogy ne legyen tényellenőrzés. Gondolok itt a Facebookra, amelyen közvetlenül kommunikál Orbán Viktor, akár Emmanuel Macron vagy Joe Biden a Twitteren. Nyilván, az új technológia lehetővé tette azt, hogy sokkal jobban ellenőrizzék a róluk megjelenő tartalmakat; hogy ki kommentelheti, és ki csinálhat vele és mit, ezzel pedig kizárják a közvetítőket. Mert már nincsen szükség arra, hogy az információ eljusson A-ból B-be, hogy azt kinyomtassák. Már ott van Instán, Facebookon. Ez káros, mert a média nemcsak azt érte el, hogy ki tudta nyomtatni, vagy sugározta az éteren keresztül a híreket, hanem ellenőrizte, kontextusba helyezte, rangsorolta azokat. Ez már nagyon sokaknak nem tetszik, és ez igaz az influenszerekre is, akik szeretik filterekkel kirakni a képüket. A mi jövőnk, hogy a mi fotósunk fog képet készíteni Photoshop és filter nélkül, elriasztja őket és nem nekünk nyilatkoznak majd. Ez ugyanúgy igaz a cégekre is, amelyek terméküket ma már nem az újságírókkal, hanem inkább influenszerekkel jó pénzért teszteltetik. Megszűnt a közvetítő jellegünk, az ellenőrző jellegünk és ez komoly veszteség mind a sajtótermékeknek, mind a nyilvánosságnak. 

– A nyomtatott sajtó jövőjét hogyan látja így, hogy a HVG egyike a még működőképes hagyományos nyomtatott újságoknak? 

– Az, hogy a nyomtatott sajtó terjedelme véges, azt is jelenti, hogy súlyozni kell. El kell dönteni, hogy ha csak hatvan oldal áll rendelkezésre, akkor miről írok és mennyit, és ha csak húsz oldal, akkor miről írok és mennyit. Nekünk az utolsó oldalunkon van egy portréinterjú, ott a római pápa is csak egy oldalt kap, meg a sarki közértes is, hogyha tőle kérünk éppen interjút. Ez rendkívüli hely, persze, de a súlyozás egy része annak, amit kínálunk. Próbálunk hinni abban, hogy ahogyan a bakelitlemeznek is van egy revivalje, úgy a print is ugyanúgy kivált majd belőlünk egy hasonló érzést, és lesz annak előnye, hogy áttekinthetem, hogy egy hét alatt mi történt, mi volt fontos és mi kevésbé, hogy súlyozva vannak a dolgok és nem csak odalökve, odaömlesztve. 

– Miért éri meg napjainkban ezt a mesterséget választani? Miért döntsön a pályakezdő újságíró a hagyományos szerkesztőségi munka mellett? 

– Szerintem nagyon szép kihívás. Egyrészt csapatban dolgozni eleve jó, úgy, ahogy közösen gondolkodni is, ugyanakkor mindenkinek szüksége van szerkesztőre. A főszerkesztőnek is szüksége van szerkesztőre, nincsen senki, aki egyedül tudná eltalálni a tökéletes mondatokat. Együttműködve jobb és átgondoltabb lesz az eredmény, és sokat fejlődünk. 

– Miért választotta ezt a szakmát? Mi motiválta és jelenleg mi adja azt a löketet, hogy mindennap beteljesíthesse azt a célját, amit anno kitűzött magában? 

– Elsősorban azért álltam újságírónak, mert szerettem a történelmet és érdekelt, hogy hol csinálják, és az újságíró ott lehet. A kettő között meg kialakult az a médiát eltaposni próbáló rendszer, amiben előbb szakmám volt, aztán hivatásom. Jelenleg a löketet a csapat adja meg, amit vezetek, és amiért dolgozom. Felelős vagyok emberekért, és nem engedhetem azt, hogy ne nyújtsam miattuk a legtöbbet.

Abe Kobo, A homok asszonya című műve kísérteties és rejtélyes regény, amely az emberi lét, az identitás és az értelemért való küzdelem összetettségét járja körül látszólag közömbös világban.

A történet távoli, hatalmas homokdűnékkel körülvett faluban játszódik, és a főhős Niki Jumpei entomológus, aki homokgödörben reked egy titokzatos nővel. Miközben Jumpei megpróbál kiszabadulni szorult helyzetéből, kénytelen szembesülni saját ön- és társadalmi felfogásával, ami végül mély egzisztenciális számvetéshez vezet.

A regény alapvetően meditáció az identitás természetéről és arról, hogy azt milyen módon alakítják a külső körülmények. Jumpei kezdeti önismerete rovartani szakmájában, valamint a példányok gyűjtése és osztályozása iránti vágyában gyökerezik. Amikor azonban csapdába esik a homokgödörben, megfosztják szakmai identitásától, és kénytelen szembesülni saját halandóságával. Ezen a kietlen tájon Jumpei kénytelen újraértékelni identitását, és új értelmet találni létezésének.

A regény az egzisztenciális elszigeteltség és az emberi lét abszurditásának témáit is vizsgálja. A nővel a homokgödörben rekedt Jumpei el van vágva a külvilágtól és a civilizáció kényelmétől. Ahogy a napok hetekké és hónapokká válnak, a kétségbeesés és a reménytelenség érzéseivel küzd, és megkérdőjelezi létezésének célját az ilyen nyomasztó elszigeteltségben. Ezen a kopár tájon, ahol az idő megállni látszik, Jumpei szembesül helyzetének abszurditásával és menekülési kísérleteinek hiábavalóságával.

A regény középpontjában Jumpei és a dűnékben élő nő kapcsolata áll, akinek kilétét továbbra is rejtély övezi. A nő, akit kezdetben csupán Jumpei menekülésének akadályaként tartanak számon, fokozatosan a fogság és a felszabadulás szimbólumává válik. Ahogy Jumpei túlélése függ tőle, kapcsolatuk összetett és szimbiózisban élő kötelékké alakul, elmosva a fogvatartó és a fogoly, az én és a másik közötti határokat. Kettejük kölcsönhatásán keresztül Abe a hatalom és az irányítás dinamikáját vizsgálja, valamint azt, hogy az emberi kapcsolatokat milyen módon alakítják a körülmények, amelyek között létrejönnek.

„A nő a dűnékben” szintén gazdag szimbolikus képekben, különösen a homokdűnék motívumában. A dűnék az emberi lét metaforájaként szolgálnak, mivel a homok a létezés állandóan változó természetét jelképezi. Ebben az értelemben a homokdűnék az emberi tapasztalat abszurditásának és kiszámíthatatlanságának erőteljes szimbólumává válnak.

A Kolozsvári Magyar Diákszövetség és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem partnerségében 27. alkalommal szervezik meg a Reál- és Humántudományi Erdélyi Tudományok Diákköri Konferenciát (ETDK) május 15–18. között. A reál és humán tudományokban kutató diákoknak március 25–31. között lesz lehetőségük jelentkezni a konferenciára. 

Minden romániai vagy külföldi felsőoktatási intézmény alap- vagy mesterképzésében részt vevő hallgató bemutathatja tudományos dolgozatát az ETDK bármely szekciójában, amennyiben teljesíti a jelentkezési feltételeket. 

Jelentkezni minden évben az aktuálisan meghirdetett felületen, ezúttal a konferencia hivatalos weboldalán (etdk.kmdsz.ro) lehet. 

Tavaly összesen 205 dolgozatot mutattak be 30 különböző szekcióban a szakmai zsűrinek, a szervezők idén ennél is több jelentkezőt várnak. 

Az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencián való részvétel számos előnnyel jár. Először is, a szakmai zsűri értékelése által a résztvevők tisztább képet kaphatnak kutatásuk és munkájuk minőségéről. Másodsorban lehetőség nyílik számukra, hogy az akadémiai közösség részévé váljanak, ahol folyamatosan bővíthetik és elmélyíthetik tudásukat a kutatás terén. Emellett a konferencián való részvétel további előnyöket kínál, mint például az Országos Tudományos Diákköri Konferencián való részvétel lehetőségét, kapcsolatépítést, a magyar szaknyelv elsajátítását és értékes tapasztalatok szerzését. Az ETDK-n szerzett díj elsősorban szakmai és erkölcsi elismerés, de anyagi előnyöket is nyújt, hiszen a nyertes dolgozatok szerzői pénzjutalomban részesülnek. 

Az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia 1996-ban indult útjára. Az ETDK különleges jelentőséggel bíró szakmai és tudományos eseménynek számít, hiszen elindulása óta diákok szervezik diákoknak. További részletek olvashatók a Reál- és humántudományi ETDK Facebook-oldalon, Instagram-oldalon és a konferencia weboldalán.

Kép forrása: Reál- és humántudományi ETDK Facebook oldala