Nosztalgiamentes Batman (1989) visszatekintés

Emlékezzünk vissza, hogy miképpen boldogult a képregényeket nyíltan fikázó és kerülő ember eme „képregény-adaptációval”. A nosztalgia fátylával vakított ember még mindig azt állítja, hogy ez a legjobb nagyképernyőn is látható sötét lovag, de ezek az egyének valószínűleg a „képregények csak ostoba gyerekjátékok” üzenet hívei, mint a Burton-, vagy épp Schumacher-féle Batman alkotások.

Amelyek szinte imádkoztak az általuk inspirált (pornó) paródiákért. Valljuk be, a szem-, de inkább a szájnak nagy ingere ez.

De nem szipolyozom ki a műfaj tényleges népszerűségét adó alkotásból az összes pozitívumát, mert ha mindenki kedvenc hipster-goth rendezője ért valamihez, az a mélyen sötét képi világok könnyed létrehozása. Ehhez még hozzáadjuk Elfman hangulatos háttérzenéjét, illetve ikonikussá vált címdalátés Gotham egy élő, sötétséggel teli organikus térség benyomását érzékelteti. A teljesen fekete jelmez, ami akkor nagy változásnak számított a kékes, vagy feketés szürke alternatíva mellett is elég tiszteletreméltó volt.

Habár az arckifejezésből ítélve, Keaton azt hihette, hogy Dredd bírót játssza… vagy csak tudta, hogy 19 évig egy Batman sem fogja tudni forgatni a fejét.

Na de, pont ezért a kiválóan kialakított atmoszféra miatt sajnálatos, meg szembetűnő a röhelyes „nyugi már, képregény filmet forgatunk” hozzáállás, ami majd a későbbi filmekben még csak fokozódik. Nickolson Jokere is időnként Tapsi Hapsinak képzeli magát, ami működhetett volna, ha jobban kiegyensúlyozzák személyiségének félelmetesebb aspektusaival.

Úgy, mint kb. a batmobil vagányságát a tényleges praktikusságának a hiányával.

Továbbá, a Joker halála (SPOILER… a 25 éves filmhez) szimbolizálja azt is, ahogy a lőn áhított rendező hogyan dobta ki az alapanyag nyomtatott formáit az ablakon. Nem a kreatív változtatások miatt vagyok felháborodva, de a tituláris karakternek egy fő jellemvonása van, amit a film végén figyelembe sem vesznek. Szerencsére a színészek valamivel komolyabban vették feladataikat és az időnkénti hidágrázást okozó párbeszédek idején is hősiesen állták a sarat.

Vale kisasszony sem flangált volna ilyen sok és takaró ruhában, ha hűbb lett volna a képregénybeli megfelelőjéhez.

Utolsó sorban, az akció jelenetek a film idejének a technikai áldozatai, szóval azt nem rójuk fel ellene. De ha nosztalgikus pozitív érzések fűznek ezekhez a filmekhez, én azt mondom, hogy ne nézd úja őket és ünnepeljük ezt a konkrét művet, mert igényt teremtett a képregényfilmek iránt, illetve megkönnyebbítette a hasonló filmek jövendőbeli dolgát.

Amúgy is, legalább megtudtuk, hogy Tim Burton és Joel Schumacher azért estek a mélybe, hogy Christopher Nolan megtanuljon kimászni belőle.

Köszönöm az olvasóm figyelmét!