Két év után először, két év után ismét… Szinte minden szónoklat így kezdődött az elmúlt hosszú hétvégén a 27. KMDSZ Diáknapokon. A Törökvágás újra magyar diákoktól zengett, no meg a 30-as busz is. Talán egyik jobban, mint a másik. Mindenesetre a hangunkat olyannyira hallattuk, hogy sokan közülünk egy hétig biztos szóhoz sem jutnak majd, annyira berekedtek.

Niiincsen hangotok, nincsen hangotok! Szinte minden percben valahol a tömeg mélyén valaki torkaszakadtából elkezdte kiabálni ezt a mottóvá vált skandát. Amolyan felhívásként keringőre, hiszen pont az volt a célja, hogy megmutassa: igenis van hangunk, mégpedig elég hangos ahhoz, hogy az egész város tőlünk zengjen. Kétséget kizáróan tőlünk is zengett, ha más nem is, akkor a Törökvágás és a 30-as busz biztosan. Egy percre sem irigyeltem a buszsofőröket: egyetlen buszutazás sem telt el éneklés, kiabálás vagy hangos nevetés nélkül. Mindenesetre igazán megnőtt a forgalom a Donát negyedben, nagyjából annyian ültek a buszokon, mint amennyien a 24B-n szoktak, és annyian sétáltak a mellékutcákban, mintha legalábbis a Főtéren lennénk.

Akárhogy is nézzük, kellett ez nekünk, diákoknak. Két év hosszú idő, volt mit bepótolni, és azt hiszem, sikerült is bizonyos területeken betölteni azt az űrt, amit a bezártság okozott.

A 27. KMDSZ Diáknapok sokunk számára az első volt, sok mindent tapasztaltunk meg először. A harmadéveseknek, de még a másodéveseknek is ez volt az első törökvágásos élmény. Megvan az az érzés, ugye, amikor régi kolozsvári egyetemistákkal beszélgetsz, akik már régesrég kirepültek a kincses város megnyugtató, zavaros, mégis biztonságot nyújtó karjai közül, és a diákkori élményekre kerül a sor? Megvan, ugye? Megbeszélitek az átaludt előadásokat és szemináriumokat, hogy melyik tanár milyen, hogy a forgalom a nap legnagyobb részében katasztrófa, és még sorolhatnám. Aztán, amikor a diáknapokra kerül a sor, te mint ártatlan, friss, zsenge alapképzéses egyetemista, elnémulsz. A másik, persze, beszél, beszél és beszél. Felidézi az emlékeit – már ha vannak emlékei… –, elmondja, milyen vagány húsz perceket aludni ezalatt a néhány nap alatt és utána részt venni a vetélkedőkön, elmondja, hogy ilyenkor a legvagányabb ismeretlen emberekkel random dolgokról, a világ bajáról beszélni. Te viszont még mindig néma vagy. Persze, megvan picit ez az érzés, ha fesztiváloztál már, de a diáknapozó élmény… na, az egyáltalán nincsen. És elég elkeserítő ezt belátni.

Másik helyzet: édesanya úgy indít el otthon buliba, hogy „vigyázz, fiam, nehogy a sáncban köss ki”, te pedig ügyesen, nevetve megnyugtatod őt, hogy te oda soha. Nos, a diáknapokon teljesen másképp állunk ehhez a dologhoz. Itt a sáncban történtek a legnagyobb partik. Olyan helyszínné vált, mint a belvárosban valamelyik jellegzetes kocsma, amit mindenki ismer, mindenki talál benne ismerőst, aki mellé leülhet, elszívhat egy békepipát és elkortyolhat egy gyógysört. Mármint vizet. Természetesen vizet.

A diáknapok miatt csak egy évben egyszer négy napon keresztül esik jól annyiszor körbejárni a Főteret és a Sétateret, amennyiszer muszáj, és ilyen jóérzés még sosem volt megmászni a Törökvágás dombját.

A diáknapok miatt egy évben egyszer megnyílunk a világ felé. A szervezőcsapat olyan feladatokat ad, amelyeket ha akarod, ha nem, teljesíteni fogod, annyira magával ragad ez az egész helyzet. Ilyenkor simán megkérsz egy várandós hölgyet, hogy készítsen veled fotót, gondolkodás nélkül lefekszel a földre, s megvárod, hogy a galambok a hasadról egyenek és szégyenérzet nélkül szaladsz lufival a hátadon azt kiabálva, hogy „mă urmăreşte”. Őrülten hangzik? Négy napon keresztül mi is azok voltunk, és megérte. Igazán megérte. Megérte befalni az egész csípős paprikát, még akkor is, ha aznap nem ettél semmit, és nem adtak mellé semmi enyhítőt. Megérte tejszínhabot fújni az arcodra, hogy mások megdobigáljanak pattogatott kukoricával. Megérte megállítani egy idegent és elhívni az esti buliba. Megérte különböző állatoknak öltözve jelenetet előadni a Sétatéren. Megérte… őszintén, minden másodperce megérte.