A Saltburn című film 2023 novemberében debütált a mozikban külföldön. December 22-én vált elérhetővé az Amazon Prime-on, és a karácsonyi szezonban vált valóban népszerűvé. Ahogy mostanában ez lenni szokott, a TikTok felhasználói, a karácsonyi vakáció okozta nagy unalom közepette megnézték a filmet, reakcióvideókat, „editeket”, elemzéseket készítettek róla, ami csak növelte az érdeklődést. Ha a film népszerűsé­gének okát kutatjuk, nem tekinthetünk el attól a ténytől sem, hogy az egyik főszerepet Jacob Elordi – az Eufória és a Csókfülke sztárja, kamaszlányok, fiatal és már nem fiatal nők hevesebb szívdobogásának okozója – játszotta. És persze attól a két ikonikus, az internet népét sokkoló jelenettől sem tekinthetünk el, amit csak azért sem részletezek, hogy aki akar, még sokkolódhasson rajta. 

A Saltburn az Oscar-díjas Emerald Fennell kreatív elképzelése és forgatókönyve alapján készült. Fennell nem csupán a rendezői feladatokért volt felelős, a színészi gárda összeválogatása is az ő feladata volt, amely feladatot – a kritikusok és a közönség szerint egyaránt – hibátlanul kivitelezett. Olyan színészekkel találkozunk a filmben – az előbb említett Jacob Elordi mellett –, mint Rosamond Pike, Richard E. Grant és főszerepben a típuskarakterét ez alkalommal is hátborzongatóan megformáló Barry Keoghen, aki színészi tehetségét már 2017-ben is, az Egy szent szarvas meggyilkolásával bizonyította a nagyközönségnek.

A történet a 2006 és 2007 közötti időszakban játszódik, amikor Oliver (Barry Keoghen), a kevésbé jól szituált ösztöndíjas, nehéz körülmények között küzd az oxfordi elit társaságába való beilleszkedésért. Miután beköltözik, hamar összefut Felixszel (Jacob Elordi), a gazdag, magas és sármos brit arisztokratával. Kettejük között osztályokon átívelő, szoros barátság bontakozik ki. Miután Oliver családjában tragédia történik, Felix felajánlja neki, hogy ha nem szeretne hazamenni, töltse el a nyarat náluk a saltburni birtokon.

Erről szól a film első fele. Barátságos, coming-of-age sztori is lehetne a beilleszkedési nehézségeivel, a népszerű, sármos, gazdag és az okos, de nyomi karaktertípusok párhuzamával, de nem az. Emerald Fennell fogott egy felnövéstörténetet, elkezdte megrendezni, aztán időközben meggondolta magát, talán ivott egy üveg whiskyt, ki tudja, és úgy döntött, hogy megrendezi 2023 legfurább filmjét. 

A Saltburn azt az antikapitalista, marxizmussal átitatott, eat-the-rich lelkületű vonalat folytatja, amit korábban A menü (2022), az Aki bújt (2019), a Tőrbe ejtve (2019), az Élősködők (2019) és a Joker (2019) korábban elkezdtek. Azzal a romantizált stalker attitűddel fűszerezve, amivel az ikonikus A tehetséges Mr. Ripley című filmben és a Netflix saját gyártású sorozatában a You-ban találkozhatunk.

A filmben felépített társadalomkritika az angol arisztokrácia nagyzoló, már-már röhejes életmódját mutatja be, ráadásul egy külső szemszögből, ami ettől csak még elképzelhetetlenebbnek és irreálisabbnak tűnik az átlagemberek számára, miközben mindannyian tudjuk, hogy nem áll messze a valóságtól. Az egyik legkiemelkedőbb aspektus a karakterek kidolgozottsága. Bár a szereplőknél az alapvető archetípusok jellemzői megjelennek, a karakterek rétegzettsége és alapos motiváltsága a történet eredetiségén túlmenően is fokozzák a nézői élményt. Az anya, aki folyton panaszkodik a luxuséletmódra, amit egyértelműen élvez, koktéllal a kezében, a férj, aki jelmezbe öltözik egy bulin, csak mert megteheti és az összes barátját Henrynek hívják, a lány, aki az önbizalomhiány minden lehetséges fajtájával küzd, a fiú, aki tökéletesnek van ábrázolva és akinek kegyeiért küzd minden halandó és az unokatestvér, akit eltartanak a rokonai, ezért a főszereplőnkön éli ki a kisebbségi komplexusát. A főszereplőnk pedig ezek kontrasztjaként jelenik meg mint az egyetlen normális ember. Nyilván a karakterek abszurditása abból adódik, hogy a történet Oliver szemszögéből van bemutatva, aki lenézi a többieket, így görbe tükröt mutat róluk a közönségnek, felnagyított és leegyszerűsített jellemzőkkel. Így csinál az egyébként észrevehetően komplex karakterekből kétdimenziósakat. 

A párbeszédek a fekete humor eszközével operálnak. Bár a Saltburn kategóriáját tekintve nem vígjáték, a dialógusok és különböző megszólalások abszurditása kellemesen ellensúlyozza az egyébként helyenként elég nyomasztó hangulatot. Erre az ellentétre játszik rá az egyébként kiemelkedő és helyenként egyenesen elkápráztató látványvilág is. 

A történet kidolgozottsága, a fordulópontok, a meghökkentő jelenetek mind-mind egyedi filmélménnyé teszik a Saltburn megnézését, mégis alulmaradnak a (szerintem) legfontosabb aspektusa mellett. Ez a film gyönyörű. Ha valakit meg akarok győzni, hogy nézze meg, akkor szerintem elég néhány snittet mutatnom, esetleg néhány jelenetet, kontextustól függetlenül. A színhasználat és szimbólummegjelenítés olyan esztétikai minőséggel van tálalva, hogy az ne csak a film hangulatát tükrözze hibátlanul, de a narratív szálat is előremozdítsa az utalásokkal. A hideg és meleg színek váltakoztatása, a főszereplő önreflektív pillanataiban lévő különböző tükröződések, a lassú és gyors kameramozgás dinamikájának üzenete mind-mind hozzátesznek a történet jelentésrétegeinek kiépítéséhez.

És ha már a vizualitást megemlítettük, nem illene szó nélkül elmenni a filmzene mellett sem. A zenei aláfestés nem a szokványos módon jelenik meg. A 2006-2007-es időszakot tökéletesen idéző számok beleépülnek a cselekménybe, világ- és kontextusalkotó szerepük van, ezeken kívül pedig csak hangszeres feldolgozásokkal találkozunk. A legtöbb dalt tehát nemcsak a néző, hanem a szereplők is hallják. 

A Saltburn kiemelkedő filmélmény, érdemes nyitott szemmel, nyitott füllel és – ami talán a legfontosabb – nyitott elmével (és azt hiszem semmiképp nem családi körben) nézni meg. Ha másért nem is, az ember képbe kerül a mémekkel és megtudja, melyik az a két jelenet, amelyen megbotránkozott a TikTok népe.