Furious 7 kritika

Eljött mindenki édesapja kedvenc autópornó filmszériájának a folytatása, amiről április 1. környékén nyilatkozta Vin Diesel az Oscar reményeit/ ajánlását. Továbbá, itt tudjuk meg azt is, hogy Dwayne Johnsonnak már sok jobb dolga van, Jason Stathamnek még csak egy sincs.

Mielőtt a tesósiasan tesóskodó tesók családias története egy 14 éves gengszterrapper szemszögéből megtekintett Ocean’s, Mission Impossible, illetve Bourne ötvözetté vált, még autóversenyeket is láthattunk. De az ötödik rész előtt rájöttek, hogy a lassan pénzeszsákot eredményező, mindig karizmatikus Dwayne Johnson jobb az öklével, mint a végtelenségig tartó sebességváltóval. Még hozzádobtak szappanopera sablonokból álló csavarokat és azokat nem jó értelemben szégyenbe hozó párbeszédeket.

A Furious 7 ezt a trendet felfrissítve, kitalálta, hogy kell egy nemzetközi szuperzsoldos (Jason Statham) és egy x-edik országokat is romokba dönteni képes számítógépes program, meg a konvenciókat frissító, nem konvencionális kormányügynök (Kurt Russell) és CGI Paul Walker (aki nyugodjék békében), mert kell egy teljesen eredeti „utolsó út” jelenet is.

Szóval az előző részből ismert főgonosz testvére bosszút keres, aztán a tesócsalád ellene keres bosszút. Útközben meg kell menteni egy hacker-t, szembe kell köpni a gravitációt és több one liner-t, illetve zingert kell elsütni, mint Schwarzenegger az utóbbi 20 évben. Ja és igen, család. Tesó.

De senki sem a Shakespear-i párbeszéd, vagy karakterek, vagy történetet miatt követi ezt a szériát, s, egy ideje, a versenyekért sem nagyon. Szóval nagy bummok, ökölharcok és szárny nélkül repülő járművek lesznek a mérce. Ezen elemek kivitelezése viszont elég minőségi. A különleges effektusok jók, legyenek ezek robbanások, szárnyaló kocsik, vagy furcsa, üvegszemű, posztmortem Paul Walker. Az operatőri munka, illetve a vágás is többször tűnik profinak, mint nem az üldözéses jelenetekkor, vagy a tűzharcokkor. A kézharcok koreográfiája is következetes, bár eléggé érzéstelen, az utolsó élőjátékos Star Wars filmhez hasonlóan. Ugyanakkor, az időnkénti túlközelítés, ami vagánynak és személyesnek kellene tűnjön, csak viuális összezavarodáshoz vezet és az amúgy nem rossz koreográfiát rejti.

A másik gond az amúgy feszültnek elképzelt történetpontokkal az, hogy ez egyáltalán nem jön le és súly nélküliek. Fizikus szóviccet félretéve, semmilyen igazi érzet nem jön le, ami emberi életek tétjére emlékeztetne. Audió terén meg semmi különleges, minden választott számot naponta fogják játszani a helyi strandok hangszórói, a hangvágással meg nincs gond.

Még a karakterek közti interakciók (egy része) is felemeli a film átlagminőségét, főleg a szivatós pillanatok, vagy bármely Dwayne Johnson és bárki más közötti percek. De már tudja, hogy többet érdemel e szériánál, szóval csak a film elején, illetve végén láthatjuk már a pislogástól is verejtéket öntő perszónáját. Ezen kívül krumplifej bácsi – Vin Diesel sosem felejti el Batman hangját, meg azt, hogy ő igazából discount Dwayne Johnson, Michelle Rodriguez enyhén benyugtatózottnak tűnt és Paul Walker adta azt, amit mindig: a vitaminszegény Keanu Reeves megidézést. Azon kívül Ludacris egy mesterharcmester hacker-t játszik, szóval igen, mást nem érdemes erről mondani. De legalább Tyreese-el együtt csaltak pár mosolyt a nézők arcára. Jason Statham meg remekül játssza a gonosz Jason Stathamet.

És most jön a kevésbé inspiráló rész: a párbeszéd és a történet. A forgatókönyvben található dialógusok a 80-as évek akciófilmjeinek, illetve szappanoperáinak a svédasztalából áll össze: „ők nem barátok, hanem család”, „édes, én vagyok a felmentősereg”, „azt hitted búcsú nélkül elmehetsz”, „az utcabunyókkal az van, hogy mindig az utca nyer”, stb. És ez persze kivetítődik a karakterek közti kapcsolatokra, majd az egész történetre. Az írók egyszerűen nem tudják, hogyan működnek az emberek, vagy a világ, de láttak már pár kém-, illetve akciófilmet és papírra vetették azokat az ötleteket, amik nekik vagánynak tűntek, amikor hormonzavaros tinik voltak.

De miért is taglaltam én egy Halálos iramban filmben párbeszédet és történetszálak értelmét, mikor „ez egy akciófilm és az a lényege”? Hát, azért, mert a kétórás futamidő jó 60%-ában – jobbik esetben – színészek komoly előadásmóddal próbálják eladni nekünk a rajongói fikció színvonalú sorokat, amiket eléjük löktek, a csöpögős giccs-kapcsolatoktól a 10 éves James Bond fanatikus történetszálaival befejezőleg. Aztán meg volt egy utolsó jelenet, ami a tiszteletteljes megemlékezés és a szégyentelen érzelmi manipuláció közötti kötélen még mindig elég erősen táncol.

Szóval, ha minden beszélgetésed „csövicsá”-val indul és „tesó”-val ér véget, ez lesz a világuniverzum legkafa-instenkirályabb filmje, ha meg nem, május elején jön az Avengers: Ultron kora. S eztán próbálja valaki azt magyarázni, hogy az gyerekeknek való, irreális hülyeség, mivel egy felhőkarcolókból ugráló sportkocsi sokkal realisztikusabb egy beszélő robotnál. (A jó válasz amúgy az, hogy fikcióban inkább a hogyan számit, mint a mit.)