A vonatállomások mindig szorongással töltötték el, az elmúlás kegyetlen valósága jutott eszébe ahányszor csak a száguldó vagy az alig-alig haladó vonatok közelébe került. Besétált a váróterembe és elmerengett a falra firkált képek és üzenetek sokaságán. Mindegyik mögött egy emberi sorsot látott, már-már kézzel foghatóan. Elmosolyodott, ahogy arra gondolt,a legtöbb ember az alig olvasható, olykor trágár, falra vésett üzenetek mögött nem lát mást, csak rongálást.

És talán ez így van rendjén, néha nehéz felfedezni a mögöttes jelentést, a magányt, ami egy falra firkált „Szeretlek”-ből sugárzik, és olyan lágyan hullik az ember vállára, mint az első hó november közepén. A fejében lévő világ olykor sokkal valóságosabb volt, mint az, ami éppen körülötte zajlott, nem csoda hát, hogy a nagy merengés közepette alig vette észre, hogy közölték vele, a járat, amire vár valószínűleg késni fog. Kisétált hát a sínek mellé és leült a zöld fűbe, ahol köszönt neki az aznapi első esőcsepp.

Kevés dolog nyugtatta meg annyira, mint az eső. Békét talált a hideg cseppekben, és bárki másnál jobban élvezte a búslakodó nyár fuvallatát. Augusztus a szabadság hónapja, a vidámságé és a kalandoké, és ő folyton arra gondolt, hogyan lehetne egy jó verset írni a vidám pillanatokról. Az öröm, amelyet szavakba öntünk, elveszíti varázsát. Ám a fájdalomról ódákat írnak, a szerelmi csalódások pedig igazi melegágyai a poéták meg nem értett lelkének. Mély levegőt vett és beszívta az ázott föld friss illatát. A vonatra várakozók sorban rohantak be a váróterembe és csak pár arra érdemes maradt kint. Hiszen a legtöbb ember csak elázik, míg mások érzik az esőt.

A cseppektől elméje kiürült és ilyenkor érezte magát igazán szabadnak. Mert általában tele volt. Mindennel. Apró gondolatokkal, amik éjszaka szikla, sőt hegy nagyságúra nőttek, később egész hegyvonulat lett belőlük, és a lezúduló törmelék zaja megtöltötte a legapróbb rést is a fejében. Ahogy a nyári eső lassan átkarolta, arra gondolt, hogy talán ismerik egymást a cseppek. Talán mind-mind jó barátok, együtt nőnek fel, és amikor készek elhagyni otthonukat, az eget, a felhő elengedi őket. Hozzánk.

Az emberek egész életükben a halálukra készülnek. Arra, hogy elbíráltassanak, hogy felkerüljenek a mennyei törvényszékhez, és, hogy végre érezhessék milyen a felhők illata. Ekkor egy meglepő következtetésre jutott, és észrevette, hogy már egyedül ücsörög a nedves fűben az esőtől áztatva. Halványan elmosolyodott és folytatta a társalgást legnagyobb kritikusával, saját magával. Talán az ember is olyan, mint az eső. Ha a föld úgy érzi eleget tett már, és készen áll a továbblépésre, elengedi őt. Fel a felhők közé, az esőcseppek helyére. És így, amikor esik, egy ember lelke hull le közénk. A távolból vonatfütty hangja jelzi, hogy a várakozásnak lassan vége szakad. A lány meglepődött saját csalódottságán, és rájött, hogy a várakozást is lehet élvezni, csak tudni kell a módját. Habár útja sietős volt, és várták érkezését, a késésnek minden pillanatát élvezte. Kiegyenesedett és az arcát az ég felé szögezte, a felhők a szürkének mind az ötven plusz egy árnyalatában pompáztak és ő nem érzett mást, mint langyos nyugalmat csörgedezni az ereiben. A vonat kisvártatva megérkezett, és ahogy nyíltak az ajtók, az emberek egymást lökődve tuszkolták fel problémáikat a kabinokba. A lány meg csak állt és figyelt. Majd lassan hátralépett és visszaült a fűbe. A vonat újra jelzett és továbbhaladt útján. Azon a nyári délutánon megtanulta, hogy néha hagyni kell a vonatot elszáguldani, néha a nem haladás a legjobb fejlődési állapot, és, hogy a megálmodott kalandok lehetnek értékesebbek, mint az átéltek.

Ahogy a nap sugarai újra előtörtek a szürkeségből, gyengeség lett úrrá rajtam, és tudtam, hogy nem maradhatok. Lágyan leugrottam a cipője orrára majd egy fűszálra hevertem le, és hagytam hogy az augusztusi forróság elszívja minden erőmet. Ahogy a lány az esőben, én abban találtam meg a nyugalmat, hogy láttam, maradtak még olyanok, akik még tudják, hogyan kell maradni, amikor mindenki más elsiet.

Kép forrása: hotdog.hu