Aki azt hiszi, írni az érdekesen felöltözött, orrukat fennhordó emberek tudnak, téved.

Aki azt hiszi, kreatív írás kurzusra csak az mehet, aki tud egy kicsit írni, téved.

Aki azt hiszi, fesztiválozni átlagemberek járnak, úgymond tömegemberek, akiknek a személyiségük, kategorizálásuk egy lére megy, téved.

Ezalatt az ötven perc alatt megtanultam valamit.

Megtanultam, hogy a legegyszerűbb feladaton is órákat lehet gondolkodni.

Megtanultam, hogy piszok nehéz csak két személyiséget kiválasztani egy fesztiválból.

Megtanultam, hogy talán egy egész füzet sem lenne elég arra, hogy körülírjak egy egyszerűnek tűnő embert.

Mert bármennyire is meglepő, nincs olyan, hogy egyszerű ember.

Még ha azt is hiszed, hogy a ruhája, a frizurája, a gesztikulálásai, a mimikája egyszerű. Mert nem ez teszi az embert. Nemcsak attól ember az ember, hogy felöltözik, odafigyel magára és a megjelenésével kiemelkedik vagy éppen beolvad a társadalomba. Nemcsak attól ember az ember, hogy megfelelően viselkedik az embertársaival, képes érezni, átérezni helyzeteket. Mert az ember nemcsak ott segít, ahol tud. Az emberben nemcsak a pillanatnyi érzelmek vannak. Az ember egyszerre érez mindent és semmit. Az ember egyszerre él a pillanatnak és borítja el elméjét a múlt vagy a jövő.

Tehát ha az ember elmegy a fesztiválra, nemcsak annyi van benne, hogy ő itt van és ennyi. Nemcsak azon jár az agya, hogy megigya az első sört, egyen valamit, ugorjon fejest a medencébe vagy épp vaduljon meg az éjszakai bulin. Nemcsak a következő lépéséig tervezi meg az életét, nemcsak az az életcélja, hogy éjjel kettőig megrészegedjen. Nemcsak azon aggódik, hogy vajon elég lesz a csomag cigaretta vagy dohány. Nemcsak annyi az élete, hogy elmegy fesztiválozni és kész.

Ennek az embernek volt gyermekkora. A szülei – minden bizonnyal, remélhetőleg – fogták a kezét az első lépésekor, és amikor kimondta élete első szavát, a család számára ez olyan volt, mint a világ nyolcadik csodája. Ez az ember sokat nevetett és sírt gyermekkorában. Ez az ember sokat csalódott a világban, pozitívan és negatívan egyaránt. Ez az ember hozott meggondolatlan döntéseket és rágódott napokat olyan dolgokon, ami nem ért meg ennyi gondolkodási időt. Ez az ember veszített el hozzátartozót. Ezzel az emberrel sokat foglalkoztak kiskorában, vagy éppen hagyták, hadd nevelje fel önmagát.

És igazából azért „nem mindegy” ezeket felsorolni és számba venni, mert ezeknek az esemény- és döntéssorozatoknak az összessége fogalmazta meg benne azt, hogy eljöjjön a Vibe-ra. Mert valljuk be, piszkosul nehéz azt a döntést meghozni, hogy részt vegyek vagy sem egy ilyen fesztiválon. És nem pénzügyi szempontból, bár azt is sokan számba veszik, de sokkal inkább lelkileg kell felkészülni erre a majdnem egyhetes rendezvényre. Mert oké, elmész strandra, ott is vannak emberek. Oké, elmész falunapra, városnapokra, ott is vannak emberek. És oké, elmész a piacra, az ószerre, ott is vannak emberek. De basszus, elmész Vibe-ra, és instant két nagyobb községnyi, azaz majdnem 15 ezer ember ott van egy helyen egy nap. 15 ezer ember gondolta úgy azon a szerda-csütörtök-péntek-szombat-vasárnap délutánon vagy estén, hogy ő igenis elmegy a Marosvásárhely melletti fesztiválra, mert neki arra van szüksége. Az utólagos eredmények alapján az öt nap alatt 82 ezer élet fonódott egybe.

És ilyenkor az ember úgy érzi, eltörpül a sajátja, és nem másokhoz képest, mivel nagyjából mindenkié eltörpül azon a néhány napon. Ilyenkor az ember tényleg nem azzal foglalkozik, hogy mit tett a múltban, miért ítélik el mások vagy éppen miért kedvelik. Ilyenkor az ember azzal foglalkozik, hogy van, létezik, és csak ez számít.

Sajnos az elmúlt két év elvette belőlünk a közvetlenséget. Nehezebben megyünk oda ismeretlenekhez és kezdeményezünk random beszélgetéseket. Pedig, ki tudja, lehet, a következő Elon Musktól kaptunk volna tüzet az utolsó szál szivarunkhoz. Lehet, hogy a következő Ed Sheerannal énekeltünk volna a földön ülve, enyhén megmámorosodva az estétől és a fáradtságtól egy pohár sör mellett. Lehet, hogy életünk párjával táncoltunk volna, ha oda merünk menni hozzá és megszólítjuk. Lehet, hogy életünk legjobb tanácsát kaptuk volna egy ezer idegentől, pont azért, mert nem ismer minket.

Akármi is történt volna, a lényeg, hogy megtettük az első nagy lépést előre, és ha nem is álltunk szóba a fesztivál arcaival, lehet, hogy nekik pont arra volt szükségük, hogy rájuk mosolyogjunk, hogy elmenjenek mellettünk, hogy egy társaságban legyenek velünk. És lehet, nekünk is pont erre volt szükségünk.