„A fordító egyszerre élvezheti az olvasás és az írás örömét – hangzott el többek között ez a gondolat is kedd este a Planetariumban, ahol a Hervay Klub ismét irodalmi oázist teremtett az érdeklődők számára.

Az est középpontjában András Orsolya és Bertóti Johanna műfordítók álltak, a beszélgetést pedig Nánai Hanna és Péter Blanka moderálta, akik bevezényeltek bennünket a fordítói szakma ágas-bogas erdeje mélyére. Már a beszélgetés kezdetén kiderült, a meghívottak számos nagyon érdekes dologgal foglalkoznak a műfordításon kívül: András Orsolya életében a sok más mellett a filmfeliratozás, az akrobatika is megjelenik, Bertóti Johanna pedig dramaturgként, gyermekirodalmi költőként, de zenei előadóként is munkálkodik. Bár nagyon sok érdekes dolgot rejtegetnek ezek a szakmák, a beszélgetés kifejezetten műfordítói munkáikra lett kiélezve.

András Orsolya és Bertóti Johanna elénk tárták munkájuknak kis töredékét, az elhangzott művek java része a meghívottak fordításaiból tevődött össze, de Bertóti Johanna saját verseiből is hozott kis ízelítőt a jelenlévők számára. 

Orsi fordított műveit olvasva mindenki számára érezhető volt a választott szövegekben megcsillanó karakán feminista jellem. Meg is jegyezte, hogy abban az időben, amikor ezeket a műveket fordította, lázadó korszakát élte, ezért álltak közel hozzá az ilyen jellegű szövegek. „Csak egy nő vagyok, egy oldalborda, egy csontocska, egy szálkácska, ami a férfi torkán akadt” – hangzott el az általa fordított részlet. „Megtanultam úgy nézni a testemre mint aranybányára, de ettől soha nem éreztem magam gazdagnak, csak félni kezdtem a csákányoktól” – újabb mondat, ezúttal másik műből. 

Johanna is hasonlóképp kiválasztott néhányat a fordított munkáiból, de három saját versét is felolvasta. „Nyáron is fázom egyetlen fűtőberendezésem, elárvult szívem, lassacskán kihűl” – hangzik a Réteges öltözködés című versének utolsó néhány sora. „Olvas a ház, olvasnak a házban mind a lakók / együtt olvas a pókhálóban a légy meg a pók” – csenghetnek ismerősen Esti olvasás című versének sorai, hiszen Radnóti Miklós stílusának hatása nyomán íródott.

Kettejük kölcsönös jókedve megalapozta a hangulatot, nagy mosollyal, olykor el-elnevetve magukat adták át egymásnak a szót, és közben kendőzetlen őszinteséggel válaszoltak a feltett kérdésekre, például arra, hogy mely nyelveket használják leginkább a műfordításban, hogy mikor tekintettek először fordítóként saját magukra, és hogy mi az első emlékük, ami a fordításhoz kapcsolódik. 

Orsi elmondása szerint teljesen más, amikor idegen nyelvre és amikor az anyanyelvére fordít le egy-egy művet. A magyaron kívül a román, a német és az angol nyelvet használja a leggyakrabban a munkája során, és elárulta, hogy első fordítói emléke is német nyelvű ifjúsági regényhez fűződik. Megjegyezte, hatalmas lelkesedéssel vágott bele a feladatba és annyira komolyan vette, hogy még fordítói álnevet is kitalált magának. Emellett azt is kifejtette, ténylegesen azóta tekint önmagára fordítóként, amióta megjelent az első műve. Johanna ehhez hozzátette, ő például a román nyelvre nem tekint idegen nyelvként, de elismeri, a fordítói szakmában dolgozók legnagyobb előnye, hogy ilyen mélységekben kell belemélyedniük a nyelvbe, ezzel bővítve általános ismereteiket, színezve a világról alkotott képüket, ugyanakkor megismerik más nyelvet beszélő személy szemléleteit is. Rámutatott, ő főként román és kazah nyelvről fordít, és Orsihoz hasonlóan ő is azóta tekinti magát műfordítónak, amióta megjelent az első regény az ő fordításában. 

Számos kérdés felmerült a fordító és a szöveg közötti viszonyról. Orsi megjegyezte a témában, hogy mindenképp szükséges valamilyen szinten kapcsolódni a fordítandó szöveghez, mert csak akkor lehet jó munkát végezni. Ha nem is tudnak teljes mértékben azonosulni a szerzővel, mégis „kellenek kapcsolódási pontok”. Johanna rámutatott, hogy bár általában ő választja a fordítandó anyagot, voltak kivételek is, viszont eddig minden esetben tetszett az adott mű, aminek a fordítására felkérték. „Legnehezebb talán kötött verseket fordítani” – jegyezte meg, miután felolvasott egy listán kívüli versfordítást, amit kazah nyelvről magyarra fordított. 

Kitértek arra is, hogy miben nyilvánul meg a jó/rossz fordítás, melyek az ismérvei ezeknek. Orsi a szerző, a fordító és az olvasó közötti közvetett kapcsolat fontosságát emelte ki és azt, hogy neki mint kapcsolódási pontnak előtérbe kell helyeznie, hogy a fordítás egyidejűleg maradjon hű az eredeti szerzőhöz, üzenetét tekintve, tartalmilag megfeleljen az alkotásnak, ugyanakkor olyan stílusvonalon haladjon, ami a szerzőre is jellemző, és a fordított mű olvasói számára is különleges, élvezhető. Johanna, helyeselve ezt, azzal egészítette ki, miszerint fontos figyelni, hogy kellő mértékben birtokolja a fordító a célnyelvet, ismerje annak szófordulatait és ne fordítson le szó szerint semmi olyat, aminek az eredeti nyelven van csak értelme. A beszélgetés ezzel zárult, kiegészítésképpen két kérdést intéztünk a meghívottakhoz, akik örömmel válaszoltak:

„Nekem mindig az a kedvenc, ami épp aktuális” – kezdte a válaszadást Orsi arra a kérdésre, hogy az eddig lefordított művekből melyik számukra a legkedvesebb. Rámutatott, minden műben van valami, ami a hatalmába keríti, a nyelvezet vagy akár maga az ötlet, ezért ilyenkor teljesen átszellemül és belemélyül az adott szöveg világába. Ezzel szemben Johanna pontosan tudta, melyik általa fordított művet emelje ki. Elmondta, Florin Lăzărescu Zsibbadtság című regénye külön helyet kap a szívében a többi, számára szintén fontos mű mellett, majd azzal folytatta, hogy az is a siker mércéje lehet, ha már felkeresik a fordítót, hogy fordítson le további műveket, mert megtetszett a sajátos fordítói stílusa.

Kérdésemre azt is elárulták, hogy szerintük a fordító miben méri a sikerét. Johanna úgy fogalmazta meg: „Talán abban, hogy mennyire marad meg a nyitottsága és kíváncsisága más szövegek irányába” – kiegészítve azzal a gondolattal, fontos, hogy a fordító mindig érdeklődjön és keressen újabb és másabb szövegeket, amelyekkel dolgozhat.

„A fordításban a saját nyitottságunkat és alkalmazkodóképességünket gyakoroljuk” – fejtette ki Orsi is a véleményét a kérdés kapcsán, majd hozzátette: számára az is fontos, hogy kapjon visszajelzést az olvasóktól, bár ez nem közvetlen módon történik. Megosztotta azt az emlékét is, amikor az egyik budapesti könyvtár polcán felfedezett egy kötetet, amelyet ő fordított, és ez nagyon nagy örömmel töltötte el. „Az számomra hatalmas sikerélmény volt, hogy az emberek leveszik a polcról, lapozgatják vagy akár beleírnak a lapszélbe” – tette hozzá, kiemelve, hogy az ilyen kicsi visszacsatolások is rengeteget számítanak.

A képet készítette: Tamás Zsófia

A cikk a 2023. április 12-ei számban jelent meg.