Van az, amikor a szüleid nem érnek rá téged fuvarozgatni, egy haver sem indul arra, ahova mindenképp el kéne jutnod, és a Facebook stoppos oldala sem kecsegtet lehetőségekkel. Szóval, ha ilyen helyzetben találod magad, és – hozzám hasonlóan – kisvárosban vagy esetleg falun élsz, akkor a buszozáshoz sem fűzhetsz reményeket. Vagy elment már, és a következő órák múlva jön, vagy nem jön egyáltalán. Ilyenkor egy opció van még, elkerülhetetlenül stoppolni kell. Ez az önmagában is nagyon bonyolult feladat (legalábbis szerintem) most duplán nehezített, mert kötelező módon maszkkal az arcodon kell várakoznod, ezt látva pedig az ismerőseid is simán elmennek melletted. Meg egyébként is vírus van, hogy is gondoltad, hogy kiállsz stoppolni?

Ha mázlid van, előbb-utóbb csak megáll valaki, akit nem izgat a fertőzés veszélye, jobb esetben még valahonnan ismered is az illetőt. De tegyük fel, hogy nincs pandémia, így maszk nélkül, szabadon szenvedhetsz az út mellett, a település végén (csak itt érdemes próbálkozni, mert ha korábban nekifogsz, lerendeznek annyival, hogy helységen belül maradnak).

A stoppolás sikere, a sofőr jóindulata mellett, nagyban a korodon és nemeden áll vagy bukik. Fiatal, csinos lány esetében például jelentősen csökken a várakozási idő, bár ezzel semmi újat nem mondok. Abban a pillanatban, hogy sikerül „stopot szerelni”, az ajtó kinyitása után csak néhány másodperced van eldönteni, rábízod-e az életed a volán mögött ülőre vagy inkább gyorsan kitalálsz valamit, amivel mentheted a bőröd. Ha beszállsz, nemsokára ki is derül, hogy jó döntés volt-e vagy sem: vagy egész úton elfehéredett ujjakkal szorongatod a kapaszkodót, hátha nem szállsz ki a következő kanyarban, vagy lazán utazol, mintha normális világban élnénk. Ha épen és egészségesen eljutsz az úti célhoz, vagy legalábbis addig, amíg el tudtak vinni, következik az átkos pénz kérdése. Elsőként fejben tevődik fel: Mennyit adjak? Megkérdezzem-e, mennyit kér? Csak úgy hagyjak itt valamennyit? Szóba se hozzam? Aztán hangosan: Mennyivel tartozom? Semmivel… De mégis? (Közben nyújtod felé az összeget, amelyről előzőleg, fejben döntöttél.) Mondom, hogy semmivel, ismétli magát, többet nem hozlak el, ha pénzt adsz! (Megpróbálja visszaadni a pénzt, de te mindenképp ott akarod hagyni. Az egész abszurd helyzet úgy nézhet ki, mint a „forró labda” játék.) A vita a végtelenségig menne, ha okosabb vagy, elteszed, vagy az ajtóban hagyod, mielőtt kiszállnál.

Amiről mesélek, az a szerencsés, már-már idilli helyzetek egyike. Bár most a Covid a nagy mumus, ami minden sarkon lesben áll, mégis millióféle egyéb szörnyű kimenetele is lehet az ilyen utazásnak. Emlegetni is fölösleges, mert valószínűleg mindenki hallott már rémes eseteket. Nem hiába mondogatták kiskorunkban és említik ma is a gyerekeknek, hogy nem szabad beülni idegen bácsik autójába vagy cukorkát elfogadni tőlük.

De szükség törvényt bont, ahogy szokták mondani, újabban pedig ez a megszokottnál is nagyobb szükség lett. Az amúgy is hadilábon álló busztársaságok a vírushelyzet miatt még inkább csökkentették vagy esetenként teljesen megszüntették az egyébként is kevés járatszámot. Így a tömegközlekedés nagyon kellemetlen vagy szinte lehetetlen opció, és az emberek arra kényszerülnek, hogy saját autót tartsanak fenn. Minden egyes személygépjárművel pedig évekkel rövidíthetjük bolygónk életét. Nem akarom ezt is csupán a koronavírusra kenni, de ha ágról-végről mégsem ő a hibás, akkor mégis ki?